27. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Elérkeztünk az édes lezáró ívhez, tele apró információkkal, amik később értelmet nyernek. Hermione és Perselus időugrásai a végéhez közelednek.
Hermione rádöbbent, hogy soha nem érezte még magát igazán egésznek. Nem értetett egyet azon nézetekkel, miszerint egy embert egy másik ember tesz igazán teljessé, de abban a pillanatban, hogy látta Perselus minden mimikáját a halálos átok kivetése után, rádöbbent, hogy esetében a tézis igaz volt. Volt boldog korábban élete során és volt elégedett is. A kettő egyszerre viszont még nem igazán adatott meg életében — kényes egyensúly volt, amit tartani kellett, de Perselus oldalán minden olyan könnyűnek tűnt.
Ginny áthívta teázni, amit örömmel fogadott el — azok után, hogy január elején olyan hirtelen és egy szó nélkül eltűnt, igazán nem utasíthatta vissza barátnője invitálását. Február volt, az első hóvirágok megjelentek az út mentén és Hermione párkapcsolatban élt még mindig. Átlagos kapcsolatai az első hónap végére már igencsak megterhelőek voltak számára, de Perselusszal még csak nyomát sem érezte az elhidegülésnek. A férfi még mindig szenvedélyes volt a szexben — annyira állatias már nem, mint első együttlétük alatt, de azt Hermione nem is számolta szeretkezésnek —, és még mindig képesek voltak bájitalokról és hozzávalókról beszélgetni.
— Szia, Ginny! — ölelte meg barátnőjét, aki első koppintása után kinyitotta az ajtót.
A vörös hajú boszorka visszanyerte szülés előtti alakját mostanra már teljes mértékben. Hermione otthonosan érezte magát a Potter-házban, habár az utóbbi időben nem töltött el annyi időt a falak között, mint mondjuk egy éve ugyanekkor. James Sirius egy baba-szőnyegen feküdt és a feje fölött repkedő kviddicsezést nézte — kezével a bábuk felé kalimpált és közben édesen gügyögött. Hermione vágyakozva nézett a kicsire.
— Bocsánat, hogy így a közepébe vágok, de tényleg igaz a hír? — A vörös hajú boszorka leült mellé a kanapéra és kezébe vette az asztalon gőzölgő egyik bögrét. — Perselus Piton visszatért a Roxfortba?
— Igen, Perselus tényleg visszament tanítani.
— És szerinted tizenegy év múlva is ott lesz még? — Hermione követte aggódó tekintetét James felé.
— Fogalmam sincs — rántotta meg vállait. — De, Ginny, én nem hiszem, hogy James veszélyben lenne. Persze, Perselus nem kedvelte a nagyapját és az apját sem tartotta sokra, de megváltozott. Ráadásul téged kifejezetten kedvel.
Ginny elvörösödött Hermione szavai hatására. Hermione tudott róla, hogy Perselus másképp bánt Harry feleségével, még azt is felajánlotta neki, hogy a keresztnevén szólítsa — pedig ez Perselustól nagy szó volt, főleg Mrs. Potter irányába. Eszébe jutott, hogy Perselus küldött egy ajándékot is a kis Jamesnek, amit elő kellett túrnia a táskájából. “Egy megkésett karácsonyi ajándék a gyermeknek”, Hermione még mindig nem tért magához, mióta meghallotta ezt a férfi szájából.
Ginny arcára először értetlenség ült ki, majd felnevetett — könnyeit törölgette barátnője, így Hermione kissé előrehajolt, hogy megnézze, mit küldött a férfi ajándék gyanánt. A body vörös volt, a Griffendél ház színe azonban csak elterelés volt. A kis ruhadarabon a Mardekár ház címere virított és a szöveg büszkén hirdette a következőt: Mardekáros leszek, hogy ezzel is idegesítsem az apámat, Harry Pottert.
Hermione először zavarba jött, de aztán rá is átragadt Ginny jókedve.
— És a levél alapján, amit mellékelt, egészen három éves koráig nőni fog az anyag. Zseniális, Harry el fogja dobni az agyát, ha meglátja Jamesen. — A vörös hajú barátnője szemét törölgette és egyáltalán nem tűnt bosszúsnak. — Már egy ideje sejtettem, hogy Perselusnak van humora, de erre nem számítottam. Írok is neki egy köszönő levelet.
Míg Ginny elment, hogy előkerítse baglyukat, Hermione James mellé térdelt és végigsimított a duci babalábon. A kisfiú csiklandós volt és nevetve húzódott el a finom érintéstől. Hermione még egyszer végigsimított a combocskán, majd szeme a kviddicsjelenetre tévedt — Ginny csapata játszott a bolgárok ellen.
— Mi van veled Hermione? Így, hogy Perselus visszament tanítani, hol dolgozol?
— Oh, jelenleg sehol. Ma délután lesz egy megbeszélésem, és utána meglátjuk. Van egy tervem és reménykedem, hogy minden összejön. — Hermione emlékeztette magát, hogy időben el kell majd indulnia, ha időben oda akar érni a találkozóra.
— Tudod, nem kérdeztem egy ideje, mert úgy voltam vele, hogy majd elmeséled, ha akarod. De a januári eltűnésed után én felkerestem Perselust és megfenyegettem, hogy megátkozom, ha nem teszi jóvá, amit tett.
— Oh, Ginny. — Szégyenkezve lehajtotta a fejét. — Nem Perselus bántott meg, hanem én őt. Cserben hagytam, mint mindenki élete során és mindezt tettem úgy, hogy tudtam, ha megbeszéljük a dolgokat, egyezségre tudunk jutni. — Barátnője érdeklődve hallgatta. — Szeretem őt, Ginny, de egy pillanatra fontosabb lettem én a kapcsolatunkban a mi-nél. Még mindig látom rajta, hogy nem biztos ezer százalékig bennem és ezt csak magamnak köszönhetem. Azóta azon vagyok, hogy bizonyítsam, számíthat rám.
— El nem tudom képzelni, Perselus mire reagálhatott rosszul, amikor, mint korábban is említettem már, a tárgyalás óta a vaknak is világos volt, hogy szeret téged. — Barátnője felhúzta orrát, elhúzta száját és nagyot sóhajtott.
— Rádöbbentem, hogy gyereket akarok.
Sok mindenre számított, de arra nem, hogy barátnője kineveti. A korábbi örömében tudott osztozni, de ez már ellene irányult — legalábbis így érezte. Percek teltek el úgy, hogy képtelen volt beszélni Ginnyvel, mert az még mindig könnyeit törölgetve kuncogott. Hermione számára kicsit sem volt vicces a szituáció, még az emlékére is összefacsarodott a szíve.
— Sajnálom, Hermione — mondta levegőt kapkodva a másik boszorka. — Igazán nem akartalak kinevetni és tudom, hogy a te nézőpontod nagyon más az enyémnél, de… — Ginny szája elé kapta kezét és úgy próbálta elrejteni előle a kuncogását. — Hermione, az a férfi soha nem szeretett mást előtted csak és kizárólag Lily Pottert. Lily pedig, mint mindannyian tudjuk, nem szerette őt viszont. Soha egy pillanatra nem gondolkozott el azon, hogy szeretne-e gyereket, ebben biztos vagyok. Te pedig rögtönítélő bíróságként a múltra alapoztál, amit megértek — kis szünetet hagyott barátnője —, de Hermione, én még soha nem láttam olyan elszántnak Perselust, mint veled kapcsolatban bármikor.
— Miről beszélsz, Ginny?
— Mikor átmentem hozzá Jamesszel, Perselus éppen valami fiolát fogott a kezében. Megmondtam neki, hogy meg fogom átkozni, majd megkérdeztem, mi van a kezében. Azt mondta, olyan bájital, ami az ember lelke mélyéig hatol. Azt mondta, tudni akarja, hogy akar-e gyereket. Megkérdeztem, miért. — Ginny kis szünetett tartott és úgy nézett rá, mintha valami titkot készült volna elárulni. — Azt mondta, hogy miattad. Megkérdeztem, hogy mit fog tenni, ha rájön, nem akar gyereket. Azt mondta, hogy akkor majd mindent elkövet, hogy valahogy megszeresse a gyerekeket.
— Perselus akkor is… — Hermione könnyei megállíthatatlanul csorogtak. — Képes lett volna csak miattam gyereket vállalni?
— Attól tartok, még mindig mindannyian az egykori bájitaltan professzorból indulunk ki. — Ginny megrántotta a vállát. — Ott voltam, amikor megitta a bájitalt, tudom, hogy akar gyereket, ha esetleg megfordult volna a fejedben, hogy hazudott neked. Ráadásul Jamest is a kezébe tudtam adni, míg kimentem a mosdóba.
Hermione értetlenkedve nézett rá, egy kicsivel korábban még attól félt, hogy Jamest tanítani fogja az ő rettegett bájitaltan professzoruk.
— De, ha a kezébe adtad Jamest, miért tartasz attól, hogy tanítani fogja?
— Mert ő Piton professzor, Hermione. Sem én, sem Harry nem voltunk képesek megugrani a mércéjét és mi van, ha James sem?
Hermione megértette barátnője aggodalmát és elnevette magát, ahogy elképzelte a kicsit pufók babát szemüvegben, ahogy az első padban ül és nem figyel a tanárra, hanem jegyzetel. Hallotta a kérdéseket, amikre a kisfiú nem tud válaszolni és látta maga előtt a jelenetet, ahogy Perselus hazaérkezve elpanaszolja neki, hogy egy újabb Potter fogja sírba vinni a hozzá nem értésével.
Perselusról átterelődött a beszélgetés a kis csapatukra — Neville-re, Lunára és Ronékra. Hermionét kissé meglepte, amikor Ginny Dracoékról kérdezett, készséggel tájékoztatta, hogy legutóbbi információi szerint Astoria dolgozik és élik az életüket, mintha mindig lenne holnap. Aztán Hermione órájára pillantva megállapította, hogy ideje indulnia — egy puszit nyomott James pufók arcocskájára már anyukája kezében és a Perselustól kapott ajándékban. Hermione megígértette Ginnyvel, hogy azonnal küld egy baglyot, hogy Harry hogyan reagált.
A Roxfort elé hoppanált, de képtelen volt rögtön elindulni a nagy kapu felé. Keze remegett az idegességtől, torka kiszáradt és érezte, hogy minden ereje elhagyja. Járt már a kastélyban a háború után, de most először tervezte átlépni úgy a nagy kaput, hogy látta Perselus önfeláldozását. Az elmúlt hetekben Perselus elmesélte neki, hogy Dumbledore rábízta a döntést, hogy a lelkét mennyire viseli meg az, hogy neki kell kimondania a halálos átkot — Hermione még erősebbnek látta a férfit.
Ráadásul ez volt az első alkalom, amikor úgy tervezett egykori iskolájába bemenni, hogy nem volt munkája és habár pont azért tervezett találkozni egykori professzorával, mert ötletei voltak, félt, hogy McGalagony — aki minden bizonnyal a Nagyteremben költi el az ebédjét — mit fog szólni a kudarcához, amibe folyamatosan került karrierje során. Behunyt szemmel ért a kapuhoz, ami kitárult előtte és miután eltávolodott tőle, visszazárult. Hermione vett néhány nagyobb levegőt, majd határozott léptekkel elindult a bejárat felé.
Vector professzor javasolta, hogy ebédidőben találkozzanak, mert egy ebéd keretében megkezdett beszélgetést nyugodtabbnak gondolt — legalábbis levelében ezt írta Hermionénak. A Nagyterem ajtajai még nyitva voltak, így legalább egy kicsit megnyugodhatott, hogy nem kell drámai belépőn is szorongania. A diákok felé kapták a fejüket, ahogy a padsorok között a tanári asztal felé tartott. Vector professzor mosolyogva mutogatta a mellette lévő helyet, Hermione torkában pedig gombóc keletkezett.
Füle hegyéig elpirulva foglalt helyet egykori professzorai körében. Jobbján Vector professzor mosolygott, balján pedig Perselus ült szálegyenes háttal. Lehet, hogy elfelejtette megemlíteni a férfinak, hogy nem csak Ginnyvel van találkozója aznap, de szentül hitte, hogy Perselus és Vector professzor az asztal két szélén ülnek majd, ahogy egykor. Nem így volt.
— Vector professzor — hangja kissé megremegett, mikor megérezte bal combján a férfi kezét. — Köszönöm, hogy szán rám egy kis időt.
— Ez csak természetes, Miss Granger. Már a korábbi egyenletei is nagyon érdekfeszítőek voltak. — A professzor asszony kérdőn nézett rá, mikor Hermione kissé felszisszent. Perselus megszorította a lábát, amikor ráeszmélt, milyen egyenletekről beszél Vector professzor. — Ugyan, Perselus, tudom, hogy Miss Granger említette magának, hogy segítséget kért. — A jobbján ülő professzor vidáman suttogott a balján ülőnek.
Hermione pirulva lesunyta fejét. Két egykori tanára minden bizonnyal szempárbajt folytatott, mert egy szót sem hallott. Mikor jobbján a nő halkan felnevetett, már fel mert nézni. Tekintete összetalálkozott MacGalagonyéval, aki helytelenítően elhúzta a száját, de volt valami a tekintetében, ami egyértelművé tette Hermionéban, hogy a jelenlegi helyzet nem nyerte el a tetszését és nem a Perselusszal folytatott viszonya. Hát persze, hogy az tetszik neki.
Csak alig pár falatot volt képes legyömöszölni torkán. Vector professzor egyenletekről és változókról beszélt. Hermione érdeklődését teljes mértékben lekötötte, ahogy a RAVASZ szinten túli tudást hallgatta — a hallottak alapján eszébe véste, hogy kissé át kell alakítania az egyik egyenletét és azzal képes lesz a valószínűségszámítás módszerével úgymond jósolni. Habár a nagy mátrixok, amiket már korábban felírt, elég egyértelmű utat mutattak. Hermione biztos volt benne, hogy már csak egy ugrásuk van, ami legalább annyira fontos volt, mint az eddigiek összetéve. Perselusszal még nem osztotta meg minden elméletét, mert a férfi legalább annyira szerette a jóslástant, mint ő maga.
— Az ötlet, amit írt a levelében, egészen zseniális. Minerva biztosan nagyon büszke, hogy egy ilyen kivételes tehetség az ő házába járt. — A fekete hajú professzor biccentett az igazgatói szék felé. — Javaslom, hogy előbb néhány kevésbé bonyolult egyenletet írjon fel és küldje el a Szent Mungónak. Baglyozzon nekem is, amint megtette, mert írni fogok néhány jó ismerősömnek, hogy fontolják meg az alkalmazást.
— Igazán köszönöm, Vector professzor. Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy ennyit segített nekem. — Hermione igyekezett visszafogni az izgalmát, főleg miután megérezte a Perselus felől áradó bosszankodást. — Maga szerint tényleg van esély, hogy a Mungóban alkalmazni fogják a mugli ismereteket?
— Maga gyógyító volt, kedves, láthatta, mennyire nehezen alkalmazkodnak új ismeretekhez. Viszont merészelem állítani, hogy a muglik még nálunk, mágusoknál is sokkal kevésbé alkalmazkodók, mégis vannak változások náluk is. — Vector professzor elgondolkozott, Hermione pedig kissé elbizonytalanodott. — De, ha mondjuk valami olyan egyenlettel kezdene, ami mondjuk a gyermekek várható érkezését pontosan meg tudná állapítani, az talán jó kezdet lenne.
Hermione elgondolkozott a nő szavain. Ginnytől tudta, hogy a gyógyítók általános diagnosztikai vizsgálatokon kívül nem végeztek semmit — nem mondták meg, mikorra várható a gyermek és azt sem, hogy hol tart a terhessége. Hermione ebben sokkal előrébb látta a muglikat, ráadásul nem is volt valami bonyolult számtani példa. Szeme előtt megjelent a lehetséges képlet egy része, de mindezt kissé unalmasnak találta. Soha nem volt még várandós, így nem tudta azt sem, milyen egy muglinak és milyen egy boszorkánynak végigélni ezt az állapotot, de abban biztos volt, hogy ez ellen tenni akart. Ahogyan a szörnyű terhességmegállapításra használt főzeten is — Ginny konkrétan közölte Harryvel, miután megitatták a borzadalmas löttyöt vele, hogy a következő gyereket ő hordja ki.
— Borzalmas az a lötty. — A megjegyzésre Hermione a professzorra emelte tekintetét.
— Nem is tudtam, hogy van gyereked, Septima. — Hermione Perselus felé fordult, aki meglepődve nézett a jobbján ülő professzorra.
— Pedig már egy hete tanítod is. — A nő hangjába bosszankodás vegyült. — Theodor Vector, ötödéves Hugrabugos. Persze még nem tértél vissza sok ideje. Szegény Mick professzor, csúnya egy baleset volt — kalandozott el a nő, ami Hermionét mulattatta.
— Azt hittem csak véletlen névegyezés. — Hermione hol a nőre, hol Perselusra pillantott.
— Diák voltam, amikor megszületett, Perselus. Látom, hogy ezen töröd a fejed, és nem, az apja nem kívánt az életünk részese lenni. Most, ha megbocsátotok, mennem kell órát tartani. — Vector professzor hátratolta a székét és felállt. — Majd írjon, Hermione, ha jutott valamire. És természetesen bármikor felkereshet, ha segítségre van szüksége.
Azzal a számmisztika professzor eltűnt a tanári asztal mögötti ajtón keresztül. Hermione érezte a csodálkozást és maga is ezt érezte. Gondolatokkal fejében ő maga is felállt az asztaltól és egy biccentés után az igazgatónő felé, elindult a teremből kifelé. Kissé elkalandozott, ahogy gondolataiban már egyenletek futottak, így nem vette észre, hogy a kijárat helyett automatikusan a kastély belseje felé vette az irányt.
— Jöjjön velem, Miss Granger, éppen lyukasórám van és szeretném megvitatni önnel azt a “rémes löttyöt”.
Hermionénak nyikkanni sem volt ideje, Perselus máris megragadta a karját és egyenesen a pince felé sietett vele. A diákok körülöttük behúzott nyakkal nézték a jelenetet, senki sem mert megszólalni Perselus közelében. Hermione hitetlenkedve megrázta a fejét, majd elnyomott egy mosolyt, amikor meglátott néhány rettegő arcot. Próbált bátorító mosolyt küldeni feléjük, de nem ért el valami sok sikert.
A pince hideg volt és nyirkos, mintha rögtön bőrére tapadt volna a nedvesség. Tudta, hogy a férfi ideges, pontosan tisztában volt azzal, amint megpillantotta a számára fenntartott helyet a tanári asztalnál. Behúzta nyakát és pontosan úgy érezte magát, mint órákon, amikor a férfi azért szidta le, mert válaszolt a kérdéseire, noha azokat nem neki tette fel.
— Hogy van Ginevra és a fiú? — Perselus hangja meglepően kedvesen csengett, de Hermione érezte a férfi érzéseit, így nem tudta átverni.
— Jól. Ginny nagyon, hm — elbizonytalanodott, milyen szót használjon — értékelte az ajándékot, amit Jamesnek küldtél. Biztosított róla, hogy bagoly útján azonnal értesít Harry reakciójáról.
— Helyes. — Perselus az asztalnál állt és lazán nekidőlt, ellenben ő még mindig az ajtóban állt. — Azt elfelejtetted megosztani velem, hogy a Roxfortba tervezel látogatni. Volt ennek valami különösebb oka?
Hermione megforgatta szemeit. Még mindig látta Perseluson, hogy képtelen elfogadni a tényt, nem mindenről tud azonnal. Talán ez volt a kémkedés hátrányos maradványa, képtelen volt elfogadni, ha valamiről nem tudott azonnal. Hermione megdörzsölte arcát és érezte a párát a tenyerén.
— Elfelejtettem. Amikor eszembe jutott, akkor meg úgy voltam vele, hogy te és Vector professzor ellentétes oldalon ültök. Fogalmam sem volt arról, hogy melléd kell majd ülnöm, bár biztosíthatlak róla, hogy a rólad kialakított kép, a diákok körében, ezen rövid idő alatt pontosan olyan, amilyen az én időmben volt. Félelmetes vagy, Perselus.
— És te félsz tőlem?
Hermione éppen nemet akart mondani, amikor Perselus három lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot. Egyet hátra lépett és beleütközött az ajtóba. Nem félt Perselustól, de attól igen, hogy a férfi megharagszik rá és nehezen békülnek ki. Hermionét elfogta a rettegés, hogy mégiscsak megtörténik, ami eddigi kapcsolataiban: a férfi közli vele, hogy nem az ő hibája, de nem látja értelmét folytatni a kapcsolatot.
— Tudod, milyen volt a Minerva McGalagony arcára írt elégedett mosolyt nézni, miközben te végigsétáltál a diákok között? Engem nézett úgy, mintha pontosan tisztában lenne azzal, ami kettőnk között van. És ez egyáltalán nem tetszik, Hermione. — A férfi közelről beszélt, ami nem segített Hermionénak a lenyugodásban.
— Kérlek, Perselus, bocsáss meg. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. — Előbb érezte meg Perselus kétségbeesésének pillanatnyi morzsáját, minthogy a férfi arcára nézett volna. Nem bírta sokáig állni a férfi tekintetét. Hermione Perselust választotta és most rettegett, hogy ismét elkövetett egy hibát, amiért a férfi…
— Hermione, túlélem. Majd valahogy elveszem a jókedvét a boszorkának.
Felnézett a férfira és képtelen volt visszatartani tovább könnyeit. Hiába a sok beszélgetés. Hiába a rádöbbenés, hogy a kötés miatt valószínűleg Perseluson kívül senkivel nem tudott működni a kapcsolata. Hermione rettegett a sok sikertelen párkapcsolata után.
— Két érzelmi roncshalmaz, ezek vagyunk mi — mutatott magára és a férfira szipogva. — Miért érzem úgy, hogy bármikor elhagyhatsz?
— Mert rosszak a tapasztalataid. Hermione, én már nem vagyok fiatal és éppen ezért nem tervezek rövidtávú kapcsolatokat. — Perselust nézte, ahogy a férfi komolyan nézett a szemébe. — A fenébe is, az egyetlen kapcsolatom te leszel életem során. Még gyereket is akarok tőled, hát nem elég biztosíték ez neked?
Hermione behunyta a szemét. A férfi ajkai váratlanul tapadtak a nyakára — pontosan arra a pontra, ami Hermionéból finom remegést váltott ki. Szerette Perselus Pitont és emellett a gondolat mellett nem volt helye kétségnek. Elmozdította kissé a fejét, így Perselus felemelte sajátját. Hermione lassan előrehajolt és egy finom csókot lopott a férfi ajkaira. Aztán eltolta magától, hogy a kísértés ne legyen annyira hívogató.
— Ha már itt vagyok, beszélnünk kellene az időugrásokról.
Hermione gyógyító volt, amit szeretet ugyan, de nem az álomhivatása volt. Aztán bájitalokat főzött, és közben egyenleteket írt fel. Számomra kevés dolog volt annál egyértelműbb, mint az, hogy Hermione ilyen irányba induljon el: gyógyításban alkalmazott egyenletek.
Szerintetek a varázslótársadalomban a gyógyítás mennyire elmaradott a muglikéhoz képest? És mennyiben fejlettebb a varázslat miatt?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.