25. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Az előző fejezetben tettek talán nem tűntek logikusnak – főleg, ha ezt is elolvassátok –, de szerintem igenis fontos beszélni a párkapcsolatokról. De nem szeretem elhúzni a dolgokat, szóval…
Hermione pár perc gondolkodás után úgy döntött, személyesen akar túlesni a beszélgetésen — habár nagyon csábító volt a gondolat, hogy levélben megírja a férfinak, hogy megérti az egyéb teendőket és elfogadja a felmondást. De képtelen lett volna ezt tenni a férfival, még mindig minden második gondolata ő volt.
Egy kis üvegcsét vett magához és becsomagolta abba a papírba, amibe anno a könyvet is. Ez volt az egyetlen ajándék, amit igazán szívből tudott adni a férfinak és remélte, hogy megfelelő lesz a születésnapjára. Felvette az esküvőre kapott ruhát és úgy döntött, ha a férfi elfogadja, készen áll az eszére hallgatni.
A napokban, míg Hermione az önsajnálat bugyraiban úszott, rádöbbent, hogy túlságosan szereti a férfit. Mikor elolvasta reggel a levelét, persze rögtön felkapta a vizet — de később, mikor csillapodott benne a munkája elvesztése iránt érzett bánat, rájött, hogy a férfitól nem akar elszakadni. Cserbenhagyta, amikor a szívére hallgatott és minden megbeszélés nélkül otthagyta a szobában. Esélyt sem adott a férfinak, hogy átgondolja a választ.
Habár Hermione biztos volt benne, hogy Perselus nem vette le a kézjegyét az ajtóról, bekopogott a tömör fán. Talárja védelmében nem érezte a hideget, de a tény, hogy nem viselt túl sokat alatta, nem volt valami életbiztosítás — pár percnél többet képtelen lett volna a hidegben várakozni. Szerencséjére az ajtó lassan kinyílt — olyan lassan, hogy Hermione tudta, nem Tibby nyitotta ki — és Hermione megpillantotta Perselust.
A férfi határozottan megviseltnek nézett ki, mintha napok óta nem aludta volna ki magát. Úgy nézett rá, mintha szellemet látna. Hermione halványan elmosolyodott, miközben rettenetes bűntudat kísértette. Érezte, hogy talárja alá beszökik a hideg, de Perselus még mindig nem invitálta be, csak álltak egymással szemben és Hermione igyekezett féken tartani saját érzéseit — a férfi sajátjai ugyanis teljes összevisszaságban csapódtak neki.
— Tényleg itt vagy? — Perselus hangja halk és hitetlenkedő volt.
— Igen. Megkaptam a leveled.
— Azt öt napja írtam, Hermione. — A düh a kétségbeeséssel vegyült a férfi hangjában. — Senki sem tudott elérni. Hiába kerestem fel Pottert, ő is ugyanolyan tanácstalan volt. Az a kis mitugrász még engem hibáztatott.
Hermionét elöntötte a szégyen. Összetörte a férfi szívét, miközben csak magával törődött. Nagy levegőt vett és ellenállt a késztetésnek, hogy elmeneküljön a helyzet elől. Vállalni akarta tettei következményeit, még ha ez azt is jelentette, hogy Perselus soha többet nem állt vele szóba. Teste viszont kezdett igazán átfagyni, már reszketett és csak kis idő kellett volna még, hogy fogai hangosan elkezdjenek vacogni.
— Mi az ördögöt viselsz a talár alatt, hogy ennyire fázol? Gyere be!
Hermione hálásan követte a férfit, a nappaliba vezető úton bocsánatkérően pillantott Tibbyre. A házimanó arcán nem látott rosszallást, mintha semmi jelentősége nem lett volna annak, hogy magára hagyta a gazdáját és ezzel újra depresszív hangulatot teremtett a házban. Az utolsó pillanatban visszafordult a fogashoz és levette talárját. Tibby elmosolyodott, amit Hermione pozitív jelzésnek vett.
Perselust kereste tekintetével, mikor belépett a szobába. A dohányzóasztalon papírok hevertek, Hermione szemét vonzották az apró betűk, de nem mert megmozdulni. Perselus neki háttal állt a könyvespolc előtt — tartása egyenes volt, kezében egy pohár aranysárga folyadékkal negyedig töltött pohár volt. Lángnyelv-whisky, Hermione biztos volt benne, hogy a férfi azért iszik, mert megjelent az otthonában.
Hermione kihúzta magát és türelmesen várt, míg Perselus felé fordult. Hermione állta a férfi tekintetét, aki a whisky hatására vagy más miatt, de hagyta, hogy érezze a vágyat. Hermione nagyot nyelt, tudta, hogy tennie vagy legalább mondania kell valamit, de nem érzett magában bátorságot egyikhez sem. Nem volt valami griffendéles tulajdonság a gyávaság.
— Nem mondanám kimondott téli viseletnek a ruhádat.
— Gondoltam, kiöltözök ezen az ünnepnapon. — Perselus elhúzta száját szavai hallatán. — Boldog születésnapot, Perselus!
Még mindig egy egész szoba volt kettejük között és egyikük sem tett egyetlen lépést sem a másik irányába. Hermione érezte a kutakodást az érzéseiben, ahogy az ő hasonló tevékenységét is érezte a férfi. Hermione nem tehetett róla, de egyszerűen mióta meglátta Perselust, nem tudott elszakadni a gondolattól, hogy tényleg mekkora idióta volt. Persze, szeretett volna gyereket és nem akarta saját vágyait háttérbe szorítani, de magára hagyni a férfit határozottan nem volt jó ötlet.
Hermione kutatni kezdett a táskájában és három nagy lépéssel a férfi elé lépett. Kinyújtotta kezét és átnyújtotta a gondosan becsomagolt ajándékot. A férfi felvonta szemöldökét, letette érintetlen poharát a könyvespolcra — Hermione szíve szerint leszidta volna a férfit, amiért az a könyvek közelébe folyadékot tett, de visszafogta magát —, de nem nyúlt az ajándékért. Hermione nagyot nyelt, túl közel volt a férfihoz és érezte a pergamen illatot.
Nyújtva tartotta a kezét és továbbra is állta a férfi tekintetét. Perselus már nyíltan játszott vele — hol engedte, hogy érezze a vágyat, hol pedig megfosztotta tőle. Mesterien bánt a hatalmával és Hermione élvezte, hogy a férfi ezt teszi — végre érzett valamit, és amíg az nem elutasítás, neki megfelelt. Perselus keze megindult felé, de ahelyett, hogy az ajándékot vette volna el, végigsimított a karján — Hermione egész testében megborzongott a csiklandozós érzéstől.
— Az ajándékod törékeny, Perselus — suttogta a férfinak. Az egy lépést tett felé és így már kinyújtott keze mellett állt.
Nem szakították meg a szemkontaktust, csak akkor, amikor Perselus lehajolt a nyakához — Hermione egész testében reszketett, de tartotta magát. A férfi apró puszit nyomott kulcscsontjára, majd felegyenesedett. Hermione kitartóan nézte és nem adta fel a néma harcot, kitartó volt és akaratos, mint minden griffendéles. Perselus végre elvette kezéből a kis becsomagolt ajándékot.
Hermione figyelte, ahogy Perselus aprólékosan felfeszegeti a csomagolópapírt, mintha nem akarta volna felsérteni. Aztán a kis fiola előkerült, a férfi markában aprónak tűnt és még törékenyebbnek. Hermione látta Perselus arcán, amikor az rádöbbent, mit is tart a kezében. Hermione megérezte a férfiből áradó érzéseket és tudta, hogy nyert. Elmosolyodott győzelemittasan.
Perselus lassan ráemelte tekintetét és a fiolát a pohár mellé helyezte. Még fél percig bámulták egymást, majd Perselus átszelte a köztük lévő egylábnyi távolságot és megragadta a derekát. Hermione beharapta alsó ajkát és felhúzta jobb szemöldökét. A férfi mohón tapadt a szájára — az elvesztegetett napok minden vágya és feszültsége benne volt abban a csókban.
— Perselus, kérlek, bocsáss meg. Nem kellett volna magadra hagyjalak. — Perselus újra a szájára tapadt és megfosztotta Hermionét a további magyarázkodástól.
Percekig csókolóztak, még Tibbyt sem vették észre — pedig a házimanó biztosan járt a szobában, mert a dohányzóasztalon friss teasütemény és tea várakozott fogyasztásra. A férfi a hátát kezdte simogatni és Hermionéból kiszökött egy vágyakozó sóhaj. Perselus nadrágja felé kezdett kutatni és egy mozdulattal kigombolta az apró gombot és lehúzta a sliccet — az alsónadrágot már Perselus tolta le. A férfi benyúlt a szoknyája alá és egy mély nyögést hallatott, amikor rájött, hogy nincs rajta alsónemű. Hermione átkarolta Perselus nyakát, aki egy határozott mozdulattal megfordította és a könyvespolcnak döntötte, miközben megemelte. A férfi egyetlen mozdulattal beléhatolt és nem kímélve őt, gyors mozdulatokkal dugta. Hermionénak nem kellett sok, hogy elélvezzen és Perselus nem sokkal rá követte őt.
Teljes testében remegett, örült, hogy Perselus megtartotta. Nem is értette, hogyan gondolhatta, hogy majd egyszerű lesz túltennie magát a férfin — tényleg minden szempontból ő volt a tökéletes számára. Abban a pillanatban Hermione úgy hitte, nem is feltétlenül akar saját gyereket, mert Ginny, Ron és a többiek majd úgyis ellátják babázási feladatokkal.
Mindketten elrendezték magukat, majd Perselus a kanapéhoz vezette. Ideje volt a papírmunkával is törődni egy kicsit. Hermione félt, hogy Perselusnak nem jelentett mást ez az egész, mint egy búcsú-dugást, de a férfi megérezhette a kétségbeesést, ami áradt belőle, mert megfogta a kezét.
— A gyerek témát… majd megbeszéljük ezután. — Hermione szíve nagyot dobbant. — De előbb a munka. Azt ígértem neked, hogy ez egy olyan lehetőség, ami addig tart, amíg úgy nem döntesz, megtaláltad az igazi célodat. De úgy döntöttem, hogy visszamegyek a Roxfortba tanítani.
Hermione csodálkozva nézett a férfira, mintha az valami teljes képtelenséget mondott volna.
— De én azt hittem, nem szerettél tanítani.
— Úgy tűnik, kedvesem, mégis vonz valamiért a tanári pálya. Mikor bent jártam, hogy megkérjem Albust, szálljon le rólam, láttam a diákok szemében… nem a fogalmatlan tiszteletet, hanem a tudást. Tudták, ki vagyok és mégsem rajongtak körbe. Nekem szükségem van erre. És ráadásul a Lélek Tükre-bájital készítése során megtapasztaltam a rám régóta nem jellemző sikertelenséget. Meg akarom tanítani a jövő generációjának, hogy miként lehetnek sikeresek.
— Szerintem még sohasem hallottalak így beszélni a tanításról. Mi változott?
— Azonkívül, hogy nem jár oda Harry Potter, akit meg kell védelmeznem titokban? — Perselus elhúzta a száját szemforgatva, ami mulattatta Hermionét. — És talán már képes lennék egyes kézlengető boszorkányokat is elviselni.
Hermione elpirult. Figyelmét a férfiról a papírokra szegezte. A bal oldali egy szerződés volt, amiben Perselus meghatalmazta Hermionét, hogy ő legyen a bájitalokért felelős. A jobb oldali pedig egy közös megegyezés volt a közös munka befejezéséről. Nagyot nyelt és kifejezetten örült, hogy Perselus ajándéka az volt, ami.
— Volna rá bármi esély, hogy megfőzd azt a bájitalt? — Perselus szemébe nézett, aki bólintott. — Van egy elképzelésem, de most úgy érzem, tudnom kell a választ.
— Mi az elképzelésed?
— A számmisztika. — Hermione elnevette magát Perselus arckifejezését látva. — Szeretnék valami hasznosat tenni, talán valami olyat, aminek köze van a gyógyítói szakmához is. Vagy valamit…
— Hermione. — A férfi mutatóóujját rátette a szájára. — Neked nincs szükséged a bájitalra, kedvesem. Neked Septima Vectorra van szükséged, hogy segítsen kitalálni az irányt.
Hermione elpirult a rejtett bók hallatán. Perselus hitt abban, hogy neki nincs szüksége mágikus súgásra — aláírta a közös megegyezést. Aztán megütközve nézett a férfira, aki gyanúsan kihangsúlyozta, hogy csak neki nincs szüksége rá. Nézte a férfi fekete szemeit és apró mosolyra húzódott szája.
— Te használtad. — Perselus bólintott, pedig nem kérdésnek szánta. — De miért? Hiszen ahogy a tanításról beszéltél, az teljesen érthető és logikus. Nem hiszem, hogy… — A férfi ujja újfent a száján landolt.
— Amennyit csacsogsz, kezdem azt hinni, hogy kiskorodban véletlenül a szüleid Fecsegés Főzetben fürdettek meg. — Hermione megforgatta szemét, de nem szólalt meg. — Meg kell értened, sosem gondoltam arra, hogy gyerekem legyen. Nem tudtam, hogy akarok-e gyereket, mert sosem kellett ezen gondolkoznom. Negyvennégy éves vagyok, öregnek is éreztem magam ehhez már. De a te kedvedért kiderítettem, hogy sötét lelkem mélye mit rejt.
Hermione türelmetlenül várta, hogy a férfi kimondja, mit tudott meg. Tudta, hogy bármi is történjék, az az igazság és a férfi lelke mélyéről származik az információ. Tudta, hogy nem bánthatja meg azzal, hogy újfent elrohan, ha az azt mondja, nem akar gyereket — lelke legmélyéből sem tudja elképzelni, hogy valaha is apa legyen.
— Rettegek, Hermione, ezt meg kell értened. Nem vagyok apának való. — Perselus szavaira Hermione elszomorodott, de igyekezett elnyomni magában az érzést, nehogy megbántsa a férfit. — De te, kedvesem, te nagyszerű anya leszel. A lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy pusztán az apámhoz való hasonlóságtól való félelmem akadályozott, már ha nem tekintjük az egyéb körülményeket. — Hermione egyre elkeseredettebb volt, főleg miután Perselus utalást tett arra, hogy ő nagyszerű anya lesz. — Jól figyelj, Hermione, mert fontos, amit most mondani fogok.
— Perselus, csak mondd ki, hogy lelked mélyén… — Eddig tartott türelmessége, muszáj volt félbeszakítania a férfit.
— Tőled akarok gyereket.
Hermione kis híján szívrohamot kapott, amikor megértette a férfi szavait. Tőle akart gyereket. Tőle, Hermione ‘Kézlengetős’ Grangertől. Attól, aki kötést tett rá és megmentette az életét. Attól, akinek meg kellett mentenie az életét és aztán tanítani kezdet. Attól, akivel az érzelmi lényük mintha kapcsolódott volna.
Hermione zokogott. Tudta, hogy képes lett volna elviselni azt, ha Perselus azt mondja, nem akar gyereket — még ha egy része bele is halt volna idővel —, de amit a férfi mondott, az túlságosan szép volt. Túlságosan sok volt — Hermione egyszerűen nem bírta a feszültséget és az kitört belőle. Megérezte meztelen hátán Perselus kezét, apró simító mozdulatokkal próbálta vigasztalni, de ettől csak még jobban sírt.
— Hermione, nem tudok mit kezdeni a síró nőkkel, kérlek. — Hermione felnevetett a férfi kétségbeesett hangját hallva. Még néhányat szipogott, majd a szeretett férfira nézett. — Én nem adtam neked semmit szülinapodra.
— Igazság szerint de. Az életemet mentetted meg.
Látta Perselus arcán átvillani a szavai okozta felismerést. Aztán megérezte a dühöt, Hermione visszafogta és magához húzta az arcát, hogy megcsókolja. Perselus dühe fokozatosan csillapodott, aztán a bosszúság érzése átvette a helyét.
— Jó látni, hogy már nem vagy olyan búval ba… bélelt, mint pár napja, Perselus.
Hermione az ajtó felé fordult, ahol Draco lezseren az ajtófélfának támaszkodva állt. Karjait egymásba fonta és szemtelenül őket nézte. Visszafogta magát, bár a mozdulat benne volt, hogy felugorjon és megölelje a fiatal férfit — a mellette ülő Perselus azonban megfeszült és Hermionénak eszébe jutott a féltékenység, amit a férfi érzett hetekkel ezelőtt pusztán Draco említésére.
— Granger, már azt hittük meghaltál. Nem nyitottál ajtót és nem válaszoltál a levelekre. Bár, ma reggel megkaptuk a jókívánságaidat, ezért is siettem ide. — Draco még mindig nem mozdult. — Meg akartam mondani Perselusnak, hogy még élsz. De úgy látom, ezzel nagyon is tisztában van, ha még a békülős szex is megvolt.
Hermione egy pillanatra nem értette, aztán rájött, hogy a korábbi szextől a haja biztosan bozontos. Egy pillanat alatt elpirult tetőtől talpig.
— Igazán értékelem, hogy benéztél, Draco. — Perselus hangja a szokásos érzelemmentes volt. — Ha megbocsátotok, el kell mennem a Postahivatalba, hogy feladjam a megrendelőimnek a levelet, miszerint bezárok.
Perselus felállt mellőle és lazán elsétált Draco mellett.
— Figyelmeztetlek, Draco, ha bármi illetlen jár a fejedben, Astoria sajnos örökös nélkül marad.
Draco felnevetett keresztapja szavai hallatán. Hermione ezzel szemben mérhetetlenül hálás volt a bizalomért. Nem tudta, hogy akar-e Dracóval beszélgetni, de mióta Harry és Ron is dolgoztak napestig, Ginnyt és Astoriát pedig nem akarta örökké a problémáival terhelni, Malfoy volt az egyetlen lehetősége, hogy megossza gondolatait egy külső féllel. A tejfölszőke hajú férfi néhány lépéssel a kanapéhoz ért és leült mellé.
— Fogd vissza magad, Granger, nem valami barátnőd vagyok. De azért egy egyszerű igennel vagy nemmel válaszolhatnál arra a kérdésre, hogy: jó az ágyban? — Hermione nevetve bokszolt Draco karjába. — Ha tudnád, hány mardekáros lány fantáziált Perselusról, meglepődnél. Komolyan nem értem néha a nőket.
— Mert olyan kiismerhetetlenek vagyunk.
— Persze. — Együtt nevettek. — Gondolkoztam kettőnkön, Hermione.
— Ajjaj, ugye nem akarod elhagyni Astoriát, hogy megszöktess az esküvőmön? — kapta szája elé kezét nevetve Hermione.
— Perselus tudja, hogy már az esküvőtöket tervezgeted?
— Nem tervezgetek semmit.
Hermione és Draco percekig csak nevettek. Hermione ennyire felszabadult soha nem tudott lenni Harry vagy Ron közelében. Utóbbi esetében már csak azért sem, mert habár megbékéltek, de azért egy csúnya szakítás volt a hátuk mögött. Harry pedig teljesen a munkájára és a családjára koncentrált. És mikor még ők voltak az Arany Trió és horcruxokra vadásztak, akkor is csak a szégyenlősség legyőzésére volt képes, igazán beszélgetni nem tudtak.
— Ugye akkor is a barátom maradsz, amikor Astoria meghal és én kikelek esetleg magamból? — Hermione megszorította Draco kezét. — Félek, hogy a gyászban mindenkit elmarok magam mellől. Hogy azt mondom neked majd, mocskos sárvérű és te azt az észszerű lépést teszed, hogy magamra hagysz.
Hermione elszorult torokkal hallgatta Dracót — míg barátja beszélt, Hermione megérezte Perselus jelenlétét, nem lépett be a szobába, de Hermione érezte, hogy az előszobában várakozik.
— Draco, ígérem neked, hogy maximum újra behúzok neked egyet, ha ilyet mondasz.
— És, ha Perselus mondaná neked? — Draco szavaira Hermione kissé befeszült, de ez inkább a kintről érződő feszültségnek volt köszönhető. — Elhagynád, ahogy Lily tette?
— Nem hinném, hogy Perselus valaha is ilyet mondana nekem, Draco. — Egy pillanatra elgondolkozott, majd folytatta. — Ha mégis, akkor majd átmegyek egy másik szobába és hagyom lehiggadni. Neki nem hiszem, hogy behúznék, tudod, igazán kár lenne az orráért.
Dracóból kitört az őszinte nevetés és kis idővel később Hermione is követte. Régebben sosem gondolta volna, hogy majd ez a mardekáros lesz az, akivel ennyire elmélyült lesz a kapcsolata. Mostanra már azt nem tudta elképzelni, hogy valaha is magára hagyja. A szemtelen, Harryt folyamatosan hergelő Malfoy még mindig ott volt, de ugyanúgy jelen volt a megkomolyodott Draco is.
— Mondta már neked, hogy szeret? — Hermione elpirult, mert érezte a Perselus felől áradó szeretetet azóta, hogy kiejtette a száján, hogy nem hagyná el akkor sem, ha valami otrombaságot mondana neki.
— Nem kellett neki. — Draco értetlenkedő tekintetét elnézve, hozzátette: — Érzem.
— Tibby elhoppanált velem, amikor az emeleti szobában voltunk. De Hermione, meg kell tanulnotok kezelni egymás érzéseit, mert ha megismétlődik, ami a tárgyaláson volt, nem tudom, ki fogja tudni visszafogni Perselust.
— De Draco, mi történt a tárgyaláson?
— Perselus majdnem kinyírta Ernie-t, mert olyan dühös lett. Biztos vagyok benne, hogy csak részben volt az övé a düh. — Hermione hiperventilálni kezdett, ahogy rájött, Draco tudja. — Ne aggódj, beszéltem Perselusszal még aznap este és elmondtam neki is, hogy láttam. Már akkor szeretett téged.
— Ginny is ezt mondta.
— Mert okos lány. — Hermione elképedve nézett Dracóra. — Hermione, te a barátom vagy. Perselus pedig a keresztapám. — Draco arca tanácstalanságot tükrözött. — Ha megbántjátok egymást, nem tudom kinek az oldalára álljak.
— Természetesen Hermionééra. — Perselus az ajtófélfának támaszkodva állt, pontosan úgy, ahogy korábban Draco. — Elvárom tőled, fiam, hogy megvédd Hermionét, akár tőlem is. Potterre és Weasley-re nyilvánvalóan nem bízhatom ezt a feladatot. Ginevra pedig, tartok tőle, túlságosan gyors reagálású és valami maradandó károm származna valamely átkától.
Hermione némán figyelte Draco arcát, miközben Perselus hozzá beszélt. Mikor elhangzott a “fiam” szó Perselus szájából, Draco szája kissé szétnyílt, szemében pedig megjelent egyetlen könnycsepp. Mikor Párizsban voltak, Draco sokat mesélt arról, hogy Perselust mennyivel inkább apjának tartja, főleg a háború utántól kezdve. Hermione elnyomott egy mosolyt, amikor Ginnyt említette Perselus.
Draco nem maradt sokáig, néhány dolgot még megbeszélt a keresztapjával, aztán távozott. Persze ekkor már felállt ő is, hogy a fiatal férfit magához tudja ölelni. Aztán újra kettesben maradtak Perselusszal. Hermione megvárta, míg a férfi kényelmesen elhelyezkedik a fotelban, majd tettetett ártatlansággal az ölébe ült, lovaglópózban.
— Mielőtt még a keresztfiam betoppant volna, éppen azt mondtad, hogy én megmentettem az életed. A születésnapodon.
— Ez így van, Perselus. Bár nem emlékszem rá, hogy mi történt egészen pontosan, de az biztos, hogy napokkal később a te ágyadban ébredtem, a te pizsamádban és a te gyógykenőcseid és bájitalaid akadályozták meg, hogy holmi mérgezés alattomos módon kinyírjon — suttogta a férfi fülébe. — Szóval azt hiszem, kvittek vagyunk. Megmentettük egymás életét.
— Ki fogom nyírni Macmillant.
— Nem, nem fogod. — Belecsípett finoman fogaival a férfi fülcimpájába, mert már korábban is észrevette, hogy ez tetszik neki. — Szerinted Tibby hagy nekünk még egy kis időt, mielőtt csettintene?
— Merem ajánlani neki. — Perselus a szájába mormogta a választ, miközben kissé megemelve őt, letolta nadrágját. — Ha már visszaküld az időben, legalább egy kis élvezetet hagyjon előtte.
Hermione belekuncogott Perselus nyakába, egészen addig, amíg a férfi belé nem hatolt. Aztán már csak elfojtott nyögéseiket hallhatta a házimanó, amint újra egymásra találnak. Hermione imádta az érzést, ahogy a férfi kitöltötte őt és egy pillanatra nagyon sajnálta az egykori mardekáros lányokat, hogy nem mondhatja meg nekik, mennyire isteni a férfi.
Perselusnak sok gondolkodni valója volt, Hermionénak meg talán még nála is több. Az viszont biztos, hogy a védelmi kötés nem lett volna képes rá, hogy együtt tartsa őket – hiszen az csak védelmet nyújt, érzéseket nem kelt. Szóval megtehették volna, hogy egyszerűen hátat fordítanak egymásnak és lezárják azt, ami el sem kezdődött. De nem így történt.
Szerintem fontos, hogy Perselus viaskodik magával, mégis szeretne Hermionénak mindent megadni. Talán ez részben abból fakad, hogy neki annyira nélkülöznie kellett élete során mindig. (Ezt amúgy mindig is szerettem a Snanger ficekben, ahogy Perselus Piton úgy helyezi háttérbe a saját érzéseit, hogy az olvasó közben végig tudja, hogy neki is jó lesz.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.