24. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
A felnőtt jelenetek itt nem lesznek megtalálhatóak, viszont felnőtt beszélgetések igen. És tudom, mit fogtok gondolni a fejezet végére rólam, de muszáj volt. Bocsi. Vagy mégsem?
Hermione írt egy bocsánatkérő levelet szüleinek karácsony első napján, amiért egy szó nélkül otthagyta őket. Még aznap jót nevetett Perselus reakcióján, amikor a férfi meglátta a hatalmas, feldíszített karácsonyfát a nappali közepén. Tibby egyáltalán nem tűnt bűnbánónak és Perselus ezért meg akarta büntetni, de Hermione védelmezőn a manó elé állt és közölte a varázslóval, hogy csak a testén keresztül adhat büntetést.
Az újévi meghívásokra köszönettel nemet mondott, mert minden pillanatot ki akart használni azzal az új Perselusszal, akivé a férfi vált, miután elengedte az évek óta vállát nyomó terheket. Nem fordult teljesen ki magából, de a már addig is emlegetett kedvesség elmélyült — természetesen ez nem mutatkozott meg általánosságban mindenkinél, de Hermione élvezte. Ahogyan azokat a pillanatokat is, amikor a férfi csipkelődött vele.
— Hermione, miattam igazán nem kell lemondanod a terveidet. — A férfi hangja elgyötört volt, mert miközben ő a megrendelésekkel foglalkozott, Perselus az új könyvéből kísérletezett. — Úgy érzem magam, mint elsőévesként, amikor nem sikerült megfőznöm a bájitalokat.
— Azt hittem, kezdetektől fogva tehetséges voltál benne — mondta őszinte meglepettséggel a hangjában. Perselus úgy nézett rá, mintha valami igazán nagy sértést vágott volna a fejéhez.
— Tájékoztatom, Miss Granger, hogy a tehetség és a siker nem mindig jár kéz a kézben. — A sértettség a férfi szavaiból üvöltött. — Potter is csak azután volt képes megcsillogtatni bájitalfőzési ismereteit, mikor az én egykori könyvemből követte az utasításokat. Mily’ felemelő gondolat, hogy ha ezt megtette volna az én óráimon is, akkor talán kevesebb karlengetése lett volna egy bizonyos társának.
— Idegesítettelek? — Hermione maga is rájött az évek során, hogy az örökös karlengetése nem volt éppen visszafogottságról árulkodó. — Nem akartalak megbántani, tényleg azt hittem, az első bájitalodtól kezdve mindig tökéleteset alkottál. Nem tudom elképzelni, hogy elrontanál valamit. Nos — a férfi ónüstjébe nézett — ezen kívül, természetesen.
Hermione lenyűgözve figyelte a napokban, hogy miként készíti el a nehezebbnél nehezebb bájitalokat az egykori professzor. Egyiket sem rontotta el, kivétel azt, amihez aznap kezdett hozzá. Hermione nem is nagyon értette, miért akar a férfi olyan bájitalt készíteni, aminek hatására az ember képes a lelke mélyére látni — egyáltalán nem volt az a lelkizős fajta és biztosan nem itta volna meg a bájitalt sem.
Miután elkészült a Pótcsont-rapiddal, a férfi mellé lépett és a könyvet kezdte tanulmányozni. Az volt az elve minden helyzetben, hogy több szem többet lát — ráadásul közel sem volt azon a szinten, mint a férfi és így friss szemmel tekinthetett a leírásra. Nem kételkedett abban, hogy a férfi mindent betűről betűre követett, de a végeredmény nem lett más, mint egy odaégett cukorgyanta.
— Szinte biztos vagyok benne, hogy egy hozzávalót nem tettél bele, Perselus. — Hermione igyekezett hangját tárgyilagosan tartani, de mikor meglátta a hozzávalót, egyszerűen rájött a megfejtésre. — Szükség van a fogyasztó egy könnycseppjére.
— Bíztam benne, hogy azt elég lesz később hozzáadni. — Elkínzott nyögést hallatott a férfi. — Hermione, ezt miattad akartam kipróbálni.
— Miattam? Mégis miért? Oh. Azért, hogy rájöjjek, mihez akarok kezdeni az életemmel, nem igaz? Nos, igazán… köszönöm a törődést, de bájital nélkül is képes vagyok rájönni.
Mielőtt a férfi még bármit is mondhatott volna, Hermione levette köpenyét és felsietett a lépcsőn. Pedig ő igazán úgy érezte, hogy képesek együtt dolgozni azok után is, hogy lefeküdtek egymással. És érezte a férfi felől érkező érzéseket, a sajátjaival meg pontosan tisztában volt. A nappaliban járkálás után kirontott a friss levegőre. Szemben vele a Roxfort magasodott, a kertet pedig ellepte a frissen hullott hó. Mivel nem emlékezett rá kristálytisztán, hogy merre van a férfi gyógynövényes veteményese, így a teraszról nem lépett le. Hideg volt, de jó érzés volt érezni a bőrén a levegő csípősségét.
Nem akarta, hogy egy bájital mondja meg neki a kérdésekre a választ. Szeretett volna maga rájönni, még ha nehezen és lassan is ment. Még azzal is viaskodott magában, hogy kimondja, mióta szereti Perselust — nem akart még egy nem általa befolyásolt kérdést. Ráadásul csalásnak is érezte, ha nem magától jönne rá a saját élete céljára. Arról már nem is beszélve, hogy mióta csak kimondta Perselusnak, hogy szereti, azóta az érzés szilárd kőtömbként helyezkedett el bensőjében — mintha mindig is ott lett volna, éppen ezért nehéz volt meghatározni, mikor kezdődött. De a férfinak minden bizonnyal terhére volt. Félreértette a jeleket. Megint elkezdődött, ami minden más férfival is: képtelen megtartani egy férfit hosszútávon maga mellett.
— Ostoba lány, meg akarsz fázni? — Nehéz anyag hullott a vállára, ami elrejtette szinte teljes egészében.
Perselus nem hordott az otthonában talárt, de a fogason mindig ott lógott, ha kiment volna az emberek közé. Most ez a suhogó anyag az ő testét védte a hideg ellen. Meg kell hagyni, jól esett beleburkolózni az anyagba azok után, hogy egy szál pólóban és rövidnadrágban állt ki tudja, mennyi ideig a hóban. De nem mozdult a ház felé, továbbra is a Roxfortot nézte.
— Ha zavarlak, mondd meg kérlek, és ígérem, keresek magamnak valami munkát. — Hermione a férfira emelte tekintetét, aki már mellette állt, őt nézte. — Nem vagyok képes arra, hogy téged elveszítselek.
— Hermione — Perselus ujjai az álla alá férkőztek és felemelték a fejét — mondtam már, hogy azt szeretném, ha te nem esnél az én hibámba. Szeretnék neked segíteni és őszintén hiszem, hogy a bájital segíthetne.
— De én nem… Én azt akarom, hogy én magam jöjjek rá. Én… én össze vagyok zavarodva. Érzem, hogy megtörténik, ami mindig, hiába mondta anya azt, hogy ha elérhetem a boldogságot, akkor tegyek meg mindent érte.
A férfi ölelésébe fúrta magát, az pedig játszi könnyedséggel megemelte és bevitte a nappaliba. Régen nem nézte volna ki belőle, hogy ilyen erős, de az utóbbi hónapokban számtalanszor bizonyította már testi erejét. Hermione Perselus ölében ült, a férfi mellkasához bújva — Perselus a hajával játszott, de nem szólt semmit, ellenben az érzéseit megnyitotta felé. Hermione már nem érezte azt, amit korábban, hogy megtörténik ugyanaz, mint minden fiújánál. Pedig percekkel azelőtt érezte még a feszítő érzést, mintha bensője viaskodott volna a tények elfogadásával.
— Mikor azt a kötést rám tetted, a védelmit, nem változott semmi? — Hermione elgondolkozott a kérdésen, de semmi érdemleges nem jutott eszébe.
— Csak egy védelmi kötés volt.
— Mi kellett hozzá? Nem emlékszel rá? — A sürgetés a férfi hangjában Hermione figyelmét felkeltette. Úgy tűnt, valamit nem vett észre és a könyv is a Roxfort könyvtárában pihent.
— Nem volt bonyolult a szöveg. Ha jól emlékszem, az volt írva, hogy komolyan kell gondolni a védelmi ígéretet, mert ha a kivetés pillanatában nem vagyunk teljesen biztosak a védelmezendőben, akkor hatástalan lesz. De én komolyan gondoltam minden szavamat. — Hermione lázasan kutatott fejében a szöveg után. Ott volt minden az agya hátsó zugában, de hiába próbálta elérni, nem ment. Aztán, mint derült égből villámcsapás, beugrott neki. — Komolyan gondoltam, mert akkor voltam beléd esve.
— És azóta, hogy kivetetted a védelmi kötést, nem volt egyik kapcsolatod sem tartós.
Hermione felpattant és idegesen járkálni kezdett. Hát tényleg magának köszönhette a szerencsétlen szerelmi életét. Mivel tinédzser érzelmei elvakították, és kivetett egy olyan bűbájt, aminek egyszerűen nem számolt a hatásaival — de ennek semmi értelme sem volt, hiszen csak bele volt zúgva, és mikor a férfi megölte Dumbledore-t, minden érzés megszűnt, amit Perselus iránt érzett. De akkor mégis miért mentettem meg a Szellemszálláson?
— Én nem beléd zúgtam. — Nyögte ki nagy nehezen. Perselus bosszantóan felhúzta bal szemöldökét, de szája szegletében mosoly bujkált, mint aki már rég rájött a háttérben meghúzódó okra. — Én hatodéves korom óta szeretlek és a kötés végig feléd terelt. Téged kell megvédjelek életem végéig.
— Ettől igazán eltekintek, de igen. Hermione, én megpróbáltalak magamtól távol tartani, ezerszer lebeszéltem magam minden tettről. De a te kis kötésednek hála, ez nehezebb volt, mint egész eddigi életem során bármi.
— És nem is sikerült túl jól — kacsintott a férfira kacéran. — Sajnálom, Perselus. Nem akartalak belekeverni egy olyan helyzetbe, amibe nem volt beleszólásod.
— Hermione, egyetlen kötés, átok vagy bűbáj sem képes érzelmeket, valódi, szívből jövőt fakasztani. — Perselus magához húzta, ő pedig szívesen bújt vissza a férfi ölelésébe. — De nem én vagyok a tökéletes számodra.
Hermione megforgatta a szemét és úgy rázta a fejét a férfi mellkasán, mintha az láthatta volna. Megnyugodott, hogy Perselus nem megszabadulni akart tőle, hanem segíteni neki. Azzal nem értett egyet, hogy ne ő lenne a tökéletes társ mellé. Hermione minden addigi barátja együttvéve sem ért fel a férfihoz. Nemcsak az intelligenciájához, hanem a testi kapcsolatokban sem. Be akarta bizonyítani Perselusnak, hogy igenis ő a tökéletes társ számára — csak azt nem tudta, hogyan tegye mindezt.
— — — — — — — —
Perselus napokkal később, mikor Hermionét kereste — aki aznap nem dolgozott vele, de délután beugrott hozzá, érezte —, az egyetlen olyan helyen találta meg, ami keserűséget okozott szájában. A Roxforta néző szobában ült az iskolát bámulva, mintha sose látta volna azelőtt. Perselust nemcsak azért nem kötötték a szobához jó emlékek, mert itt találta Dracót és Hermionét legutóbb, hanem mert a kilátás a Roxfortra nézett.
Ahogy kinézett az ablakon a nő háta mögött, nem fogta el rossz érzés, mint addig bármikor. Az iskola csak egy ódon épület volt, semmi több — mégis valami meghatározhatatlan érzés kerítette hatalmába. Lehetetlen — futott át agyán és az érzést a lehető legmélyebb verembe temette.
Szemét a nőre szegezte, aki szótlanul ült, de érzései feszültségről árulkodtak — csak úgy, mint a combja alá gyűrt kezei és a véresre harapdált alsó ajkai. Perselus tudta, hogy Hermione aznap délelőtt a Potter családot tervezte meglátogatni — napokkal korábban, mikor levelet váltott Ginevrával, már lelkesedett, hogy láthatja az ifjabb James Pottert — és kész volt megátkozni Pottert, ha valami bántót mondott Hermionénak. De a boszorka mintha észre sem vette volna jelenlétét — ami a körülmények tekintetében lehetetlen volt, így pedig Perselus szembesült azzal, hogy szimplán csak nem foglalkozik vele.
— Elmondtad Potternek, hogy együtt vagyunk és megbántott? — próbálkozott tárgyilagosan.
— Miért mondtam volna ilyet? Hiszen én magam se tudom, hogy mi ez közöttünk. — Hermione hangja távoli volt.
Perselusnak el kellett ismernie, hogy nem beszélték még meg kapcsolatuk státuszát, de nem is gondolta, hogy szükség lenne rá. A nő szinte nála lakott, minden este szeretkeztek, és míg a nő aludt, ő félt behunyni a szemét — attól tartott, hogy hiába könnyebbült meg a lelke, a rémálmok nem fogják elkerülni. Számára ezek egyértelmű jelei voltak annak, hogy együtt vannak, de Perselus még soha senkivel sem élt párkapcsolatban ezelőtt, így nem tudta, hogy ezt meg is szükséges beszélni.
— Nézd el nekem, Hermione, eddigi életem során… párkapcsolatok terén nem mondhatnám magamat tapasztaltnak. De úgy vélem, hogy minden körülményt figyelembe véve, mi egy pár vagyunk. — Újfent tárgyilagos volt a hangja, nem tudta kezelni a szituációt, kicsit sem. — Vagy szerinted nem?
— Attól félek, ha elmondom a gondolataimat, meg fog változni a véleményed. — Hermione arcán egy kövér könnycsepp indult útjára, amit Perselus nem vett jó jelnek. — Gondolkoztam a céljaimon, a terveimen. Azon, hogy mit szeretnék én.
Perselust határozottan rossz érzés fogta el. Első és minden bizonnyal utolsó párkapcsolata rohamléptekben haladt a vége felé, és Hermione szavai alapján ez egyértelműen rajta múlt. Pedig minden rendben volt azóta, hogy a boszorka kibukott a Lélek Tükre-bájital fiaskó miatt. Sikerült megbeszélniük a dolgot és Perselus hanyagolta ezt a megközelítést. Annak örült, hogy Hermione gondolkozott a céljain, de annak már kevésbé, hogy saját magáról gondolkodott és nem magáról és róluk. Merlinre, mikor lettem ennyire kétségbeesett?
— Amíg nem mondod el, mire jutottál, nem tudok reagálni. Csak nézed azt az átkozott épületet és látom, hogy valami nyomaszt. Mondd el, hogy meg tudjuk beszélni, Hermione.
— Egész nap Jamest dajkáltam, már most olyan okos. És már korábban is, mikor te kerültél engem, eszembe jutott a gondolat. Igazából soha nem vetettem el a lehetőséget, csupán még nem éreztem magam készen rá.
Perselus a végre őt néző boszorkát figyelte és tudta, hogy mit fog mondani, mielőtt Hermione kiejtette volna a szavakat a száján. És már akkor tudta, hogy nem fogja tudni jól lereagálni a helyzetet — egyszerűen képtelen volt rá.
— Én családot szeretnék, Perselus. Gyereket. Gyerekeket. Szeretném átélni, ahogy végigjárják a Roxfortot. — Perselus nem tehetett róla, képtelen volt állni a boszorka nézését. — Sejtettem. — A csalódottság mélyen elérte a belsőjét. — Hát, akkor azt hiszem, a válaszom, nem, Perselus. Szerintem nem vagyunk együtt.
Perselus nézte, ahogy Hermione távozik a szobából és ezúttal nem állította meg. Hermione is tudta, hogy nem egy apafigura, ezért sem lepődött meg — mert Perselus nem érzett a csalódottságon kívül semmit, csak a szívfájdalmat. De nagyon fájt neki, hogy ismét bebizonyosodott, hogy nem bízhat meg senkiben, mert végül mindenki elhagyja.
Az ablakon kinézve a Roxfort bámult rá vissza — ő pedig elképzelte, hogy oda járnak a gyerekei.
— — — — — — — —
Hermione egész nap babaillatú álmodozást folytatott, főleg mikor James ránézett és kacagni kezdett. Az édes babahang minden negatív gondolatát kiűzte fejéből. Beszélgetett Ginnyvel az anyaságról és arról, hogy milyen nehézségekkel kell szembeszállnia nap, mint nap — hiányzott neki a csapata és hogy kviddicsezzen. Hermione szívesen hallgatta a Jamest érintő apró változásokról a beszámolókat, maga is megbizonyosodott arról, hogy másfél hónap alatt mennyit fejlődött a pufók baba.
Mikor Perselus háza elé hoppanált, percekig állt az ajtó előtt a hidegben. Már korábban is megfogalmazódott benne a gondolat, de most olyan erővel hasított belé, ami még őt is meglepte. Gyereket szeretett volna.
Benyitott az ajtón, de ahelyett, hogy a pince felé vette volna az irányt, felment az emeletre és egyenesen a Roxfortra néző szobába ment. Leült a földre és elmélkedni kezdett. Ginnyvel való beszélgetése jutott eszébe délelőttről, amik még nehezebbé tették pillanatnyi érzéseit.
— Hermione, szereted Perselust? — Nem lepődött meg barátnője nyíltságán, mintha már jóval korábban sejtette volna, hogy egyszer előkerül majd a téma.
— Igen, már elég régóta, mint mostanában tudatosult bennem.
Ginny mindentudón elmosolyodott.
— Ő is régóta szeret téged, Hermione. — Hitetlenkedve nézett rá, mintha valami elképzelhetetlent mondott volna barátnője. — Az esküvőn már biztos érzett irántad valamit és mi sem bizonyítja jobban, hogy nem dobott ki a fürdőszobából, mikor berontottál hozzá. — Hermione eltátotta száját. — Vékonyak a falak az Odúban.
Hermione vak volt és saját érzéseivel volt elfoglalva, annyira, hogy fel sem tűnt neki a férfi felől áradó halvány érzés. Az esze és a szíve egészen mást mondott neki — míg egyik a vágyai elrejtésére bíztatta, másik az őszinteség mellett kampányolt. Hermione tudta, hogy Perselus nem egy gyerekcentrikus egyén, az iskolát is otthagyta és nem volt hajlandó visszatérni. Arról sem beszéltek még, hogy mi van köztük, nemhogy arról, hogy milyen jövőbeli terveik vannak.
Érezte a férfit a háta mögött, de képtelen volt megszólalni. Érezte a férfiből áradó bizonytalanságot és szerelmet — Hermione azt kívánta, bár ne érezné ennyire az utóbbit. Mintha ezzel is kínozni akarta volna a sors. Úgy tűnhetett, mintha a Roxfortot nézte volna, de igazából az üvegfelületről visszatükröződő Perselust figyelte. A szenvedélyes szónoklatnak is beillő tárgyilagos megállapítást végighallgatva úgy döntött, itt az idő. A szívére hallgatott.
— Én családot szeretnék, Perselus. Gyereket. Gyerekeket. Szeretném átélni, ahogy végigjárják a Roxfortot. — Perselus nem nézett rá, minden mozzanatából egyértelmű volt az elutasítás. — Sejtettem. — A csalódottság önkéntelen érzés volt bensőjében, pedig nem lepte meg a férfi reakciója. — Hát, akkor azt hiszem, a válaszom, nem, Perselus. Szerintem nem vagyunk együtt.
Kiment a szobából és a férfi nem állította meg. Könnyei záporoztak, mielőtt még elhagyhatta volna az épületet. Szeme sarkából látta Tibby aggódó tekintetét. Nem akart mást, mint hazatérni és lehetőség szerint napok múlva sem előbújni a biztonságot nyújtó menedékből.
Eltelt egy hét is, mire Hermione hajlandó lett válaszolni a felé záporozó levelekre. Mindenki aggódott érte, mert nem hallottak felőle — még a szokásos újévi üzeneteket sem küldte körbe. Még mindig magát hibáztatta, amiért képes volt eldobni a szerelmet egy olyan dologért, amihez elengedhetetlen egy hímnemű — márpedig Hermione évek óta egy valakit szeretett és az ostobasága miatt elveszítette. Cserbenhagyta a férfit, ahogyan olyan sokan előtte.
A naptárába nézett, a nap be volt karikázva és oda volt írva, hogy Perselusnak születésnapja van. Hermione erőt vett magán és elkezdett a levelekre válaszolni. Mindenkitől elnézést kért az eltűnéséért és utólagos jókívánságokat küldött. Megígérte Ginnyéknek, hogy meglátogatja őket, ugyanezzel az ígérettel élt Dracóék felé is — igazán sajnálta, hogy elhanyagolta a barátait.
Az utolsó levél az ünnepelttől jött — Hermione nehéz szívvel, remegő kézzel bontotta fel a pecsétet.
Kedves Hermione!
Mivel a védelmi bűbájaid miatt személyesen nem tudtalak felkeresni, kénytelen vagyok bagolypostához folyamodni. Mindenképpen beszélnünk kell a munkáddal kapcsolatban. Fontos lenne, hogy még a hónap közepe előtt találkozzunk és átbeszéljük a dolgokat.
Egyéb elfoglaltságaim miatt a bájitalgyártást fel szükséges függesztenem. Remélem, megérted, hogy amennyiben január tizenötödikéig nem jelensz meg nálam, vagy nem írsz választ, úgy kénytelen leszek felmondani neked.
Őszinte reménnyel, hogy erre nem lesz szükség, várlak téged vagy válaszod.
Perselus
Hermione döbbenten nézte a pár soros levelet és nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. Nem elég, hogy elveszítette személyes értelemben élete szerelmét, de még a munkáját is el akarja venni a férfi. Átfutotta még párszor a sorokat és nagyjából az ötödik alkalom után végre megértette, hogy a férfi nem akarja kirúgni — de elképzelése sem volt arról, hogy akkor mégis mit tervez vele.
Tudom, hogy kegyetlenség volt tőlem ez a lépés, hiszen éppen hogy összejöttek. Vagyis… párkapcsolat az, amiben a felek nem beszélik meg, hogy mit szeretnének, mit várnak? A helyzet az, hogy szerintem tisztázni kell a legelején, hogy mire számíthatnak – nem részletes, csupán annyit, hogy hosszútávra vagy rövidre terveznek. És esetleg azt, hogy mi a helyzet házaság/gyerek fronton.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.