21. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Ez a fejezet akkor kerül ki, amikor én az előző napi Harry Potter and the Cursed Child előadás mámorában úszom. És ez a fejezet az utolsó gyújtópont indítója, tudjátok, ahonnan jöhet a történet lezárása. Furcsa belegondolni, hogy már itt tartunk, de remélem, Ti is érezni fogjátok, amit én, amikor írtam ezt a fejezetet.
Perselus Dracóra nézett, majd a mellette megjelenő Tibbyre — mielőtt még bármit is mondhatott volna, Tibby csettintett. Hermione éppen őt nézte, így nem láthatta, hogy a manó mire készül, de az ismerős szédülés közben eltátotta a száját. Olyan régóta nem utaztak, hogy elszoktak tőle — már-már csak rossz álomnak tűnt. Szorosan fogta még mindig a nő karját.
Ő nyitotta ki először a szemét. Tudta, hol vannak és Hermionéra nézve azt is meg tudta állapítani, körülbelül mikor. A fiatal nő még inkább volt lány, haja szénaboglya, mellei már formásodtak és a ruháján ott virított a Griffendél házat jelképező oroszlán.
Nem gondolhatok egy fiatal lány melleire, ez teljeséggel elfogadhatatlan. — Korholta magát, miközben agya képtelen volt elvonatkoztatni a ténytől, hogy a vele szemben álló kamaszlány később milyen gyönyörű nő lesz.
A karjába és lábába nyilalló fájdalom olyan váratlanul érte, hogy automatikusan megszorította a kezében fogott tárgyat — jelen esetben Hermione Granger igencsak vékonyka karját. Ahogy tudatára ébredt a fájdalomnak, képtelen volt tovább tartani magát, és hogy magával ne rántsa Hermionét, elengedte a karját — aztán zuhanni kezdett.
— Menjen a szobába — szűrte fogai közül, mert kezdett összeállni a kép a fejében, hogy mikor vannak, egészen pontosan. Hermione letérdelt mellé ahelyett, hogy szót fogadott volna. — Menjen már! — lökte meg kissé a karjánál fogva. — Dumbledore bármelyik pillanatban ideérhet.
— De mondtam már, hogy a múltba…
— Granger, maga egy átkozott griffendéles, akinek nem adtam büntetőmunkát. Főleg nem ezen az éjszakán. Menjen a szobába!
Hermione felhúzta kissé az orrát, de végre megtette, amire kérte. Hátát a falnak döntve próbált minél kisebbeket lélegezni. Hiába volt elméje teljes tudatában, ha teste fájdalmát újfent érezte. Behunyta a szemét, de akkor forogni kezdett vele a világ és a gyomra is bukfenceket hányt. Minden erejét arra összpontosította, hogy ne érezzen semmi olyat, amivel a szomszéd szobában bujdosó lánynak fájdalmat okozna.
Dumbledore halkan kopogtatott az ajtaján, de képtelen volt megszólalni — minden erejét lekötötte az, hogy ne érezzen fájdalmat; az, hogy nyitva tartsa a szemét; és az, hogy rábírja testét a nyugalomra. Nehezen emelte fel pálcáját és még nehezebben mondta ki az Alohomorát, de az ajtó nyikorogva kinyílt és az igazgató méltóságteljesen belépett a birodalmába.
Nem próbálta meg kedves kérdésekkel idegesíteni, ahogyan fölösleges megnyugtató szavak sem hagyták el a száját. Albus Dumbledore kihúzott magának egy széket és leült vele szemben — szemében nem volt nyoma a szokásos cinkos csillogásnak. Perselus kínok kínját élte át és átkozta a manóját, hogy idehozta őket. Sokkal fájdalmasabb volt az a pár perc, míg Dumbledore megszólalt úgy, hogy Perselus minden idegvégződésével magába zárta a fájdalmat.
— Sajnálom, hogy ezt kellett kiállnia. Visszatért hát, tényleg. — Dumbledore nem kérdezett, de azért ő bólintott egy aprót. Csak ne csukta volna be a szemét. — Eljött hát a pillanat, amitől mindvégig rettegtünk.
— Mit akar, mit tegyek, igazgató úr? — Kissé sziszegve beszélt, mert a Cruciatus még mindig munkálkodott benne, minden idegvégződése ütemesen megfeszült.
— Ma már semmit. Pihenje ki magát, Perselus. Pihenjen úgy, mintha nem lenne holnap. — Dumbledore-t nézte, aki lassan felállt. Tekintetét a hálószoba félig nyitott ajtajára szegezte, szemébe a huncut csillogás visszatért. — Eljön az idő, amikor olyat fogok kérni magától, amit nem szívesen tesz meg. Ahogy a feloldozásnak is eljön az ideje.
Albus magára hagyta, de Perselus egészen biztos volt benne, hogy annak idején az igazgató az utolsó mondatot nem ejtette ki a száján. Még mindig lábát fogta és várta, hogy a remegések egyre ritkuló ritmusa végre teljesen megszűnjön, de hiába nézett a szoba felé, Hermione nem ment vissza hozzá. Kezébe temette arcát és élvezettel, hogy már nem akarta elhányni magát minduntalan, ha becsukta a szemét, tenyerei menedékében lecsukta őket.
Kissé zavarban volt, mikor a lány nem tért vissza hozzá még percek múltán sem. Összekulcsolta ujjait és megtámasztotta rajta állát, a lány még mindig nem jött át. Lassan feltápászkodott és megmozgatta végtagjait mielőtt elindult volna. Lépései bizonytalanok voltak és utálta az érzést, azt a kiszolgáltatottságot, amit akkor élt át — az az idő, ami azon az estén elkezdődött, maga volt a pokol.
— — — — — — — —
Hermione az ajtónak dőlt és úgy hallgatta az igazgató és Perselus beszélgetését. A végletekig felbosszantotta, hogy Dumbledore milyen magától értetődően kezelte, hogy Perselus a kéme. Mintha a fájdalom, amit át kellett élnie, nem lett volna elég vezeklés a múltban elkövetett hibákért. De visszanyelt minden érzést, ami kikívánkozott belőle. Elkezdte az érzések apró morzsáit összegyűjteni és egy kacatos dobozba rakta képzeletben őket. Egy olyan dobozba, amibe az emberlánya azokat az ékszereket teszi, amiket soha sem fog felvenni — van közte hasznos és szép is, de egyikre sincs szüksége hosszútávon.
De az érzés, hogy Perselus visszanyeli a fájdalmát nemcsak ezt indította el benne, hanem azt is, hogy meg akarja védeni a férfit. Szíve szerint kimasírozott volna a szobából és beolvasott volna Dumbledore-nak — nem mintha bármi foganatja lett volna, de lelki békéjének jót tett volna. De Perselus elgyötört hangja, mikor feltette a kérdést, hogy “Mit akar, mit tegyek, igazgató úr?”, eltört benne valamit.
Kezét szája elé kapta és néma zokogásban tört ki. A mély bariton fájdalmak közepette is tiszteletet sugárzott és alázatot. Ő képtelen lett volna erre, nem úgy, hogy ez színtisztán kihasználás volt. Az a fajta fájdalom kerítette hatalmába, amit soha addig nem érzett még. Mintha a szívét kitépték volna.
— Ne sírjon, kislány, nem éri meg. — Hermione ijedten fordult az ajtónyílás felé, kisírt szemekkel. Hiába tagadta volna, szemei mellett megduzzadt orra is árulkodó jel volt.
— Sajnálom, csak… — hüppögött egy sort, semmi értelmes nem jött ki a száján. Tizenöt éves testbe zárva, egy felnőtt nő fejével gondolkodva nem tudta összetenni az időugrás jelentőségét. — Használhatnám a fürdőszobáját, hogy megmossam az arcom?
A férfi a szobából nyíló ajtóra mutatott, Hermione bemenekült a kicsi helyiségbe. Hallott pletykákat arról, hogy a férfi ragaszkodott hozzá, hogy legyen saját fürdőszobája és már értette, miért. A különböző sebeket jobb volt nézősereg nélkül ellátnia és ezek csak a látható sérülések voltak — Hermione mindennél jobban megértette a férfi ez irányú vágyait. A tükörbe nézve elborzadt saját magától, pedig annak idején ekkor már szépnek gondolta magát — hiszen még Viktor Krum is őt hívta el a bálba.
— Sajnálom, ha fájdalmat okoztam. — A mély bariton az ágyon ülő férfitól származott. Már nyoma sem volt a kínoknak, amit át kellett élnie. — Igyekeztem elnyomni, hogy a lehető legkevesebb kellemetlenséggel járjon a maga számára.
— Igazán nagylelkű öntől, professzor — incselkedett a férfival, aki egy fáradt mosollyal jutalmazta —, de miattam ne fogja vissza magát.
Perselust nézte, nem látott rajta külsérelmi nyomokat, de a pince sötétje és a férfi fekete viselete ezt némiképp nehezítette. A férfi felé fordította a tenyerét, amin egy égésminta éktelenkedett még pirosan.
— Megkérdezhetem, miért érezte magát… hm, talán a szomorú a jó kifejezés, Roxmorstban?
— Mert a Roxfortban jártam. — A férfi hangja meglepően halk volt, kezét azonban nem húzta el. — Öt éve nem jártam ott, ha az időugrásokat nem számítjuk.
— Miért ment vissza?
Perselus ránézett azzal az átható tekintettel, ami Hermionéból mindig a legmaximalistább ént hozta elő. Forogtak a fogaskerekek agyában, míg hangos kattanással össze nem állt a kép.
— Közük van az időugrásokhoz.
Perselus bólintott.
— Van egy elméletem, de szükségem lenne hozzá pálcára és az enyém a Griffendél-toronyban pihen. — Nem kérdezett, tudta, hogy a férfi érteni fogja kérdés nélkül is a hozzá intézett szavakat.
Az ébenfa pálca kellemesen siklott tenyerébe és Hermione nézte az apró szikrákat, amik a pálca megtartásakor jelentkeztek. Nagyon koncentrált, hogy a megfelelő mozdulatokat vezesse, csuklóból dolgozott és próbált olyan elegáns lenni, mint ahogy a férfitól látta. A hívó bűbáj hatására két notesz landolt előttük a földön.
Ezt még gyakorolni kell, úgy hiszem.
A pálcát még nem adta vissza, hanem a noteszekre irányította és a mátrix-kivetülést előhívó mozdulatokkal megjelenítette a noteszek tartalmát. A világító fonalak kissé más elrendezést öltöttek, mióta utoljára ránézett. Tibby beillesztése után konkrétan nem hívta elő a kivetülést, de feltételezte, hogy el tudja képzelni, mi változott. A látottak alapján egyértelműen igaza volt.
— Mit látok, Miss Granger? — Hermione rámosolygott a férfira, aki szintén, a fájdalomtól egy kissé elkínzott, mosolyt erőltetett magára.
— Egy mátrix kivetülést, Piton professzor. — A férfi elhúzta a száját, de a helyzetüket tekintve teljesen elfogadható volt. Ő tinédzser-testben, a férfi pedig nagyon is bájitaltan professzor szerepében tetszelgett. — És ha azt mondja, Albus Dumbledore-nak köze van ezekhez az ugrásokhoz, akkor én tudom, hogyan kerülünk a múltba.
— Valóban? — Hermione finoman felvonta szemöldökét, mikor Perselusra nézett, látta, hogy a férfi is így vizslatja őt éppen.
— Draco válasza adta meg az utolsó képet. Akkor utazunk, ha legalább egyikünk a házában van. A ház ugyanazon az alapon áll, mint a Roxfort. Ha igazak a feltételezéseim, akkor valaki működésbe hozott egy amolyan időkaput, ahogy a muglik mondanák. Tibby aktiválja az ugrások időpontját. És az a feltételezésem, hogy — Hermione nagy levegőt vett, mert teljesen kifulladt a nagy magyarázásban — azért ugrunk random időkbe, mert van valami, amit nem veszünk észre és rá kellene jönnünk, hogy mi az.
A férfi arcáról kivételesen mindent le lehetett olvasni. A fájdalmat, a fáradtságot és valami megnevezhetetlent — mintha nem jutott volna szóhoz. Hermione elpirult, mikor rájött, hogy mennyi mindent mondott el igencsak rövid idő alatt. Ha nem az ő fejében lett volna, valószínűleg neki is időre lett volna szüksége, hogy megeméssze a hallottakat.
— Mindig elfelejtem, hogy maga mennyit képes beszélni. Hogyan tudta Potter és Weasley ezt elviselni annyi éven keresztül? — Látványosan szenvedett a férfi, de Hermionét nem hatotta meg. — És maga tudja, hogy mi ez az ok. — A néma utalás végre felkeltette figyelmét, elmosolyodott.
— Részben. — Bólintott egy aprót. Nagy bátorság kellett ahhoz, amit tervezett, de kockáztatott. — De nem fogom elárulni. Szeretném, ha átgondolna mindent maga is. Viszont, emlékszik, hogy mit kérdezett tőlem egyszer? — A férfi szemében veszély villant, a játszadozás nem tetszett neki. — Azt kérdezte, boldog vagyok-e. Maga boldog, Perselus?
— — — — — — — —
Perselus utálta, ha az emberek nem mondták ki a gondolataikat. Azt pedig különösen nehezen viselte, hogy a vele szemben álló lány olyan érzéseket keltett benne, amiket abban az időben biztosan nem gondolt volna valódinak — a fruska ugyanazt a játékot játszotta vele, amit ő is annyi éven keresztül játszott, ez pedig végtelenül bosszantotta és imponált neki.
— Mielőtt válaszolnék erre a kérdésre, ami megjegyzem, igencsak tolakodó — szúrós szemmel nézett a lányra, de az állta a tekintetét —, én is kérdeznék. Mégis hogyan tudta idevarázsolni a múltba a jegyzeteit? Vagy erre is magamnak kell rájönnöm?
A lány kissé elpirult. Pontosan tisztában volt azzal, hogy a griffendéles fruska élvezte a játékot, de mégis, mintha beleragadt volna a tanár-diák szerepbe.
— Emlékszik, amikor azt mondtam, hogy azért nem változtatunk a múlton, mert nem vagyunk ott?
Bólintott, mert észrevehetően a lány addig nem volt hajlandó folytatni, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy érti az alapokat. Tényleg csodálta Pottert és Weasley-t — főleg, ha arra gondolt, nekik mennyi alkalommal kellett ezt elviselniük. Azt, hogy ostobának nézték őket.
— Az időugrások által úgy tűnik, mintha érintenénk az eredeti idővonalat, pedig nem. Nem vagyunk a múltban, legalábbis nem úgy, ahogy az időutazós filmekben és könyvekben van. Mi csak megközelítjük a múltat. Ez magyarázza azt is, hogy miért nem kapjuk meg a testünket minden esetben. Gondoljon csak bele, nekem nem kéne itt lennem, a Griffendél-toronyban kellene aludnom. Ráadásul választ ad az idő telésére is, mert az bizony telik.
A lány olyan hevesen gesztikulált, mintha csak így tudná átadni a tudását igazán. Mutogatott a mátrix-kivetülésre és arra a pontra mutatott, ahol jelenleg voltak — az egyenlet még nem volt kiegészítve, így nem látszott a közelítés, de Perselus is látta a többi ugrásnál, amiről beszélt.
— Elégedett vagyok. — Hermione arcára zavartság költözött, mintha hirtelen nem tudná, milyen kérdésre válaszolt. Kissé szétnyílt ajkai ó-t formáztak, Perselus tudta, hogy eljutott az agyáig a válasz.
— De volt boldog is. Igaz?
— Régen, nagyon régen. — Nem akart Lilyről beszélni, már megtette korábban, de azzal le is zárta a dolgot. — De én nem hajszolom a boldogságot, jó az elégedettség. Nem vagyok már fiatal, nincsenek különösebb elvárásaim az élettől.
A lány felkapta a fejét, majd az ajtó felé sétált. Idegesen az órájára pillantott, ami egy kora hajnali időpontot mutatott. Perselus segíteni akart neki visszajutni a hálókörletébe, de nem kockáztathatta, hogy bárki meglássa a folyosókon. Hermione felnézett a földbámulásból, amit addig művelt — rejtélyes félmosoly jelent meg az arcán.
— Tibby! — A lány úgy nézett rá, mintha elismerést várt volna tőle, amiért megtalálta a megoldást szorult helyzetére.
Egy halk pukkanás keretében megjelent a manója — ekkor még Tibby a roxforti manók közül volt egy. Ruhája a házimanók megszokott viselete volt, egy elnyűtt pokrócdarab.
— Mit tehet Tibby Hermione kisasszonyért?
— Fel tudnál vinni a hálókörletbe az ágyamhoz?
A következő pillanatban már a manó és a lány se volt sehol. Egyedül maradt a nyirkos pincében. Hermione szavai jártak a fejében, ahogy finoman megdöntötte a fejét, mikor a válaszra várt. A sejtelmes mosoly, amit a válasza okozott. Perselus érezte a megoldást a levegőben, de túlságosan kimerült volt az éjszakai események miatt — gondolkodás helyett úgy, ahogy volt, elnyúlt az ágyon és elaludt.
— — — — — — — —
A másnap Hermione számára kínkeservesen telt. Egész nap nem látta Perselust és ráadásul nagyon nehezére esett szerepben maradni — a tudat, hogy bármit tehet anélkül, hogy megváltoztatna bármit is, nagyon részegítő gondolat volt. A tanári asztal felé pillantott, hátha az utolsó pillanatban mégis megjelenik a férfi.
Szemét végigfuttatta az asztalon, szeme Dumbledore-on akadt meg. Az igazgató őt figyelte és Hermione meg mert volna esküdni, hogy még ilyen távolból is látta a huncutságot megvillanni a szemében. De McGalagony tekintete még beszédesebb volt, a házvezetője is őt nézte. Hermione legszívesebben kihúzta volna magát, jelezve tudását, de nem tartotta okos taktikának és inkább pirulva a kupája felé fordult.
— Harry, esetleg kölcsönkérhetném a köpenyed és a térképet? — Amikor Perselust vacsoránál sem látta, elfogta egy rossz érzés. Az sem sokat segített, hogy az este beálltával a gerince mentén furcsa fájdalomszerű bizsergést érzett.
— Persze. A könyvtárba kell?
— A könyvtárba? — Egy pillanatra elgondolkozott, a fiú miért ezt kérdezte tőle. — Ja, igen, a zárolt részlegen szeretnék kutatni.
Miután mindenki nyugovóra tért, Hermione felnyitotta a térképet és a bájitaltan professzort kezdte keresni. A férfi a szobájában volt, ahogyan Albus Dumbledore is. Csak utóbbi járkált, de ő legalább folyamatosan — az idegesség legszembetűnőbb jeleit mutatták az apró lábnyomok. Őt viszont csak az aggasztotta, hogy a másik lábnyom nem mozdult.
A pince felé vezető út nagyon nyomasztó volt, mielőtt lement volna az ajtóhoz ellenőrizte, hogy Dumbledore a bájitaltan professzori lakrészben van-e még. Erre kevés szükség volt tekintve, hogy másodperceken belül elviharzott mellette a lila taláros varázsló. Hermione gerincén a bizsergés még mindig jelen volt, de már nem volt fájdalmas. Maga is meglepődött, mikor a szoba ajtaját nyitva találta, de nem sokat gondolkozott.
Belépve nem vette le magáról a köpenyt, mert nyugodtan akart végignézni. A férfit kereste, de sehol sem találta. A hálószobaajtón belépve meglátta a tükör előtt állva. Nem volt rajta ing, így jól látszott soványsága — ez a későbbiekben sokat javult, de így látva, Hermione szíve összeszorult. A férfi karján és hasán vágások voltak, nem mélyek, de fájdalmasak. Magát nézte a tükörben, összeszorított szájjal.
Hermione percekig nézte, ahogy a férfi fel-felszisszenve egy vizes törülközővel tisztogatta a sebeket. Megbabonázó látvány volt, és igencsak fájdalmas — Hermione meg akarta ölni Voldemortot, aki kétségkívül felelős volt ezért az egészért.
— Ugye tudja, hogy attól, hogy nem látom, az érzései kiabálnak felém? — A mély bariton gyengének tűnt, mintha a beszéd is nehezére esett volna.
Hermione ledobta magáról a köpenyt, de a férfi nem fordult felé. Mintha erőlködött volna valamiért. Az összeszorított öklök és az apró remegések, amik a férfi testén végigfutottak, mind valami olyanról árulkodtak, amit nagy fokú koncentrációként azonosított. Nem merte megszólítani, fájt neki, hogy a férfi nem pillant rá.
Talán pár perc, talán fél óra — az idő múlásával egyikük sem törődött. Hermione nézte a férfit, a férfi viszont nem nézett rá. De meg kellett törni ezt a szituációt, mert vészesen telt az idő.
— Nem véletlenül ugrottunk arra a párizsi éjszakára. Az nem csak rólam és Dracóról szólt. Persze Malfoy akkor kérdezett rá arra, hogy magába voltam-e zúgva, de akkor még nem gondoltam, hogy ez jelent valamit.
Perselust nézte, a férfi háta kissé megfeszült a szavaira. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy folytassa-e, de végül győzött a vágy, hogy kiszakítsa a férfit ebből az időből.
— Maga azt kérdezte, hogy mit érzek maga iránt most. Pedig azt kellett volna, hogy honnan tudta ezt Draco és így feltételezem minden mardekáros.
Várt, hátha végre megszólal a másik. Arra várt, hogy közölje vele, nem szereti, ha a szájába adják a mondatokat. De semmi ilyen nem történt. Az egyetlen változás az volt, hogy a férfi végre kinyitotta szemét és a tükörből ránézett.
— Draco látta, amikor a könyvtárban voltam és hallotta a varázsigét, amit elmondtam. — Nagyot nyelt, mikor a férfi szemei kissé kitágultak. — Én Önre tettem egy védelmi kötést. Annyira bíztam magában és annyira féltettem, hogy… — megérezte a szédülést, ami azt jelentette, hogy kimondta a megfejtést, a mondata többi részét elharapta.
— Griffendéles — nyögte fájdalommal telve a férfi.
Az ismerős bosszús megállapítás után mindketten behunyták szemeiket és várták, hogy visszatérjenek a jelenbéli testükbe. Az óra éjfélt ütött, mikor elmúlt a szédülés — elérkezett december 24., Hermione életének egyik legszebb napja, amit minden évben annyira vár. A férfi vele szemben állt — szorosan behunyt szemmel —, majd a következő pillanatban kisétált a szobából és átment a hálószobájába — az ajtó határozott csapódással adta a tudtára, hogy ideje volna távoznia. Nem érzett semmi érzelmet, ami Perselustól érkezett volna, ez meg ugyan nem lepte, de rossz érzéssel vonta körbe.
Hátrapillantott, hogy még egy utolsó pillantást vessen a Roxfortra. Az épület itt-ott megvilágítva olyan volt, mint egy romantikus, téli film helyszíne. Hermione nem bajlódott azzal, hogy kisétáljon a házból, egy gyors magához hívó bűbáj után elhoppanált. Magára hagyta a férfit, aki semmit sem reagált arra, amit mondott neki. Ez a napkezdet mélységesen Hermione szívébe mart, csak abban reménykedett, hogy az éjszaka folyamán sikerül kialudnia magát.
— — — — — — — —
Perselus érzékelte a nő távozását. Képtelen volt vele beszélni, ha megtette volna, minden szétcsúszik — fejében az emlékek képtelenek voltak összeállni a sima-felületű tükörré. Ketten törtek be elméjébe nem sokkal korábban. Az egyik kíméletlenül túrta fel a rejtett zugokat, amiket okklumenciájával fenntartott — nem juthatott információkhoz, miket nem akart megosztani, de a több éves szilánkokat nehéz volt összetartani. A másik engedélyt kért és nem töltött el sok időt a fejében, de mégis ez volt a nehezebb.
Megérezte Hermione jelenlétét, mert bármilyen némító bűbájt is használt, az érzéseire nem terjedt ki. Képtelen volt ránézni, ha ránézett volna, biztosan szétesik az oly nagy erőfeszítésekkel teli tükör. De a lány beszélni kezdett, kimondott szavakat, amiket nem akart hallani, de mindennél jobban vágyott megismerni. Közel volt hozzá, hogy újra széttörjön a tükör, de Hermione szavai helyrekattintották az idő fogaskerekeit.
Nem nézett a nőre, egyenesen kisétált a szobából és bemenekült az egyetlen olyan helyre, amiben biztonságot remélt. Hermione nem követte, elment. A földön ülve azon gondolkozott, vajon mit tehetne, hogy megóvja a nőt — a veszély ugyanis ő volt, képtelen volt magát tartani a nő közelében. Ehhez nem kellett volna a két legilimencia, de sokat hozzátettek a helyzetért, a mentális védőgátak már nem sokáig voltak képesek visszafogni Perselust.
Tudom-tudom, hogy lehet pont itt félbevágni a fejezetet. Én szerettem úgy látni magam előtt Hermionét, mint egy védelmezőösztönökkel egészségtelenül ellátott boszorka. Perselust pedig sérülékeny pillanatában megismerni valami furcsa, de érthető érzést keltett bennem.
Ti mit gondoltok? Hermione jól tette, hogy meg akarta szabadítani Perselust a szenvedéstől? És mégis milyen védelmi kötést rakott rá a férfira?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.