20. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Vannak dolgok, amiket minden hasonló időbe játszódó, régi fanficben megfigyelhetünk: Albus Dumbledore és Perselus Piton kapcsolata egy bohózat. Mivel én ezt a régi típusú fanfices erát szerettem volna megragadni, így szerintem nem lesz meglepő Dumbledore viselkedése. Nagyon szerettem ezt a fejezetet is írni, főleg, mert Perselus annyira lassú néha…
Habár Perselus ígéretet tett rá, nem jelent meg a nőnél heteken keresztül. Nem tanította tovább, bármennyire is a közelében szeretett volna lenni. Otthon is kevés időt töltött, hogy elkerülje Hermione minden próbálkozását — pedig nagyon kitartóan próbálta megtalálni őt. Attól, hogy a nőnek engedélyt adott a belépésre, még működött a bűbáj és jelzett neki, ha belépett az otthonába. Főleg azután figyelt nagyon az apró bizsergésre, mióta a nő a tudta nélkül járt a házában.
Először zavarban volt, amikor rájött, megtörték a Nyugtat-ó hatását. Az érzések oda nem illőek voltak egy idő után, mintha elveszítette volna a türelmét az, aki az érzelmeihez akart hozzáférni. Aztán dühös volt, mert betörtek a házába és az engedélye nélkül megzavarták gondtalanságát. Végül hálát érzett, a bájital által nyújtott védelem megtörése felszabadított benne néhány gátat — Hermione nem volt már a szobában, amikor végigfutott rajta a remegés.
Aznap este rémálma volt, de nem küzdött ellene. Hagyta, hogy Albus Dumbledore, a Sötét Nagyúr és Nagini azt tegyenek vele, amit csak akarnak. Folyamatosan váltakozott a helyszín, ahol éppen állt és ez kissé megszédítette — mintha csak egy bábu lett volna egy játszmában, amiben rá a feláldozható szerepét osztották. Érezte az ereiben végigfutó mágiát és aztán már nem állt sem egyik, sem másik uralkodó előtt. Újra kisfiú volt, aki a sötét mágia felé húzódott az otthoni helyzetek elől — meg akarta védeni az anyját, meg akarta védeni magát. Az erő, a benne lakozó mágia olyan erővel lövellt ki egész lényéből, hogy a kicsiny mellékház összes ablaka kitört.
— Merlin golyóira! — ült fel, hirtelen felriadva az álom fogságából. — Erről hogy feledkezhettem meg?
A szobában senki más nem volt, így kérdésére értelemszerűen nem érkezett válasz. A kérdés viszont ott visszhangzott a szobában válasz nélkül maradva. Elfeledkezett arról, hogy milyen volt a feszítő mágia és úgy akarta Hermionét megtanítani az érzései uralására, hogy nem vette figyelembe ezt. Nála csak az okklumencia elsajátítása segített, de nem akarta egy olyan súlyos állapotba taszítani, amiből aztán nincsen menekvés. Ami őt is emésztette évek óta.
Mikor úgy döntött, hogy visszahelyezi az emlékeit, tudatában volt annak, hogy ezzel megnehezíti majd a saját életét. De arra nem számított, hogy újra fel kell emelnie az okklumencia magas falait. Azt hitte, kaphat egy kis nyugtot a házában, távol mindenkitől. Nem akart senkivel beszélgetni, nem akart senkivel interakciókba keveredni — halálosan fárasztották az udvariassági körök. De Hermione Granger pont az ő manóját hívta…
— Tibby!
— Perselus gazda Tibbyt hívta. Mit tehet Tibby a gazdájáért? — Perselus még mindig az ágyban ülve megdörzsölte a szemét. Az alacsony lény érdeklődve figyelte, miközben Perselus tudta, hogy az átokfajzat bármikor dönthet úgy, hogy egy csettintéssel másik időbe küldi.
— Miért tudott téged Hermione hívni? Amikor megtámadták. — Szavait sürgetőleg kézmozdulatokkal kísérte.
— Hermione kisasszony tudta Tibby nevét és Tibby meghallotta a bajt. — A manók működése megfejtetlen volt, de Perselus biztos volt benne, hogy ahhoz, hogy mást is meghalljon egy manó a gazdáján kívül, külön kell figyelnie.
— De nem figyeltél rá célzottan, nem hallhattad volna meg. Vagy minden téged hívó szóra mész?
Tibby ravaszul elmosolyodott.
— Perselus gazdát jó szolgálni, Perselus gazda okos. — Hajbókolás közben a manó fülei összevissza jártak. — Tibby ment, mert Hermione kisasszony és Perselus gazda egyek — Tibby két kezét a szíve tájékára tette — itt.
Perselus nagyot nyögve visszahanyatlott a párnák közé. Tudhatta volna. Ha egy kicsit jobban odafigyelt volna, már rég meglátta volna. Ha csak egy kicsit el tudott volna vonatkoztatni Hermione jelenbeli énjétől, már látta volna. Két ujjával megnyomta orrnyergét és nagyot sóhajtott. Már sokkal korábban meglátta volna az összefüggéseket és sokkal korábban megtehette volna azt, amit tervezett.
Dühösen, a manóra pillantást nem pazarolva, felöltözött és elindult gyalogosan a Roxfort felé. Nem hoppanált a kapu elé, mert ki akarta szellőztetni a fejét, mielőtt még valami olyat mondott volna, ami miatt később bánkódhatott volna. A nehéz vaskapu egy pálcaintésre kitárult és hangos csattanással zárult be mögötte. Dühe talán egy kicsit csillapodott, mire elérte az épületet, de nem volt nyugodt — határozottan nem volt az.
Az iskola udvarán néhány diák lézengett, azok az ostobák, akik hógolyózni akartak és azok, akik csodálattal adóztak fiatal fiúk iránt — Perselus elhúzta száját. Diáktekintetek követték végig útját az igazgatói irodát rejtő kőszoborig. Utálkozó tekintettel nézett a fiatal, csillogó szemekbe — néhányan még a szájukat is eltátották, ahogy felismerték.
— Elátkozom az összes skótszoknyáját a MacDonald klán színére, ha nem enged fel — mondta a kőszörnynek, ami azonnal kitárult. Perselus tudta, hogy a MacDonald klán emlegetésére is már az egekbe szökik a vén boszorka vérnyomása.
Kettesével vette a lépcsőket, hogy minél előbb távozhasson majd az iroda fojtogató légköréből. Utálkozva lépett be a magas belmagasságú irodába.
— Perselus, örülök, hogy látlak.
— Hagyjuk az udvariaskodást, Minerva. Hol van? — vicsorogta a nőnek, aki nyugodt szívvel kavarintott még egyet teáján, mielőtt felállt volna. A jobb oldali falra nézett, ahol Albus Dumbledore képmása lelkesen vigyorgott felé.
— Magatokra hagylak, úgyis órám lesz. — Perselus meglepődve pillantott a távozó boszorka után. — Igen, tudom, hogy nem ez a megszokott, de én szeretek tanítani.
Perselus nem szólt semmit, képtelen lett volna kimondani a csodálatát, amit akkor érzett. Az, hogy Minerva McGalagony irányította az iskolát, messze a legjobb dolog volt, ami a roxforti éveit illette — ideértve a diákéveit is. Az, hogy a boszorka folytatta a tanítást, maga volt a boldogság Perselus számára. Rajta kívül ugyanis Minerva volt az egyetlen, aki az egész kócerájban valóban tanította az ostobákat — az idióták ugyanúgy szidás-jutalmat kaptak, mint egykor nála.
— Perselus, micsoda öröm látni. — Az egykori igazgató szavai, mint kések, érték el a szívét. Annyira ösztönösen tette meg az utat, hogy nem készült fel arra, a kép beszélni fog. Albus beszélni fog hozzá. — Minerva a bal szekrénysor második ajtaja mögött rejtegeti az italokat. Van jófajta skót whiskyje, igyon, fiam.
Perselus még mindig képtelen volt nemet mondani egykori bizalmasának. Mintha még mindig kötötte volna az esküje, amit tett. Mintha azzal, hogy nem halt meg, még mindig teljesítenie kellett volna az iskola védelmét. De, ha egyszer az iskola úgy volt legjobban védve, hogy Minerva McGalagony átvette tőle az igazgatói posztot?
— Nem tudom, egészen pontosan miben mesterkednek, Albus, de azonnal hagyják abba! — Meghúzta a pohár tartalmát, majd öntött még egy keveset.
— Drága fiam, nem fogok úgy tenni, mintha nem tudnám, mire céloz. — Az idős varázsló szeme huncutul csillogott. Perselusból egy apró morgás tört fel. — Mindazonáltal csak annyival szolgálhatok, amit már annyiszor elmondtam. Korántsem merném állítani, hogy ismerem a Roxfort összes titkát, de azt tudom, hogy a Roxfortban nem maradnak magukra azok, akik segítséget kérnek.
— De én nem kértem segítséget — sziszegte fogai közül Perselus.
— Nem, valóban nem. De nem lehet, hogy valaki más megtette? — Megint az az átkozott huncut csillogás a szemében, Perselus dühösen csapta az asztalhoz a poharat. — De jó, hogy itt van, fiam. Hány éve is már, hogy nem látogatott meg?
— Öt.
— Már öt hosszú éve? — Dumbledore elgondolkozva megdöntötte a fejét. — Van valakije?
— Már megbocsásson, Albus, de ahhoz magának semmi köze. — Perselus kijött a béketűréséből és átkozta magát, hogy úgy ölte meg annak idején Albust, hogy előtte nem változtatta át az összes zokniját pókká. — Azért jöttem, hogy megkérjem, hagyjon békén. Nem akarok visszatérni ide, a hideg kiráz, ha arra gondolok, itt kell töltenem az időmet.
— De Perselus, mondtam már, hogy magán múlik, hogy a lelkére veszi-e egy szegény öregember megsegítését, hogy méltó halált haljon. — Dumbledore képmása pontosan úgy nézett rá, ahogy a hús-vér ember tette mindig. — Ráadásul azt is mondta, hogy soha többet nem teszi be a lábát erre a helyre és lám, itt van.
Perselus nagyot nyelt. Valóban betette lábát újra az iskolába. És nem volt annyira szörnyű, mint amire számított. Nem néztek rá úgy, mintha az egykori Halálfalót látnák benne. Nem is féltek tőle a diákok, de ezen könnyen lehet segíteni…
Merlinre, mikor kezdtem el azon gondolkodni, hogy miként lehetne az ostobákat megfélemlíteni? — Rémülten leszegte a fejét, a saját gondolatai nem tartottak ki mellette. — És különben is, ki akarná, hogy ő tanítsa?
— Maga nem rossz ember, Perselus. És habár tudja, hogy mit gondolok a halálomról, ha feloldozást keres, bármikor megtalál. — Perselus aprót bólintott, de képtelen lett volna megszólalni.
A folyosón már újra egyenes háttal, örvénylő talárral haladt végig. Nem tudhatta, hogy az igazgatói irodába visszatérő McGalagony válogatott skót szavakkal küldi el a fenébe, amiért beleivott a legfinomabb skót whiskyjébe. Ahogy azt sem, hogy Dumbledore mosolyogva osztotta meg új információit a kis tervükkel kapcsolatban. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy Perselus Piton válogatott átkokat fog kiszórni rájuk, amint rádöbben a dolgok nyitjára — de tartották magukat ahhoz, hogy abszolút megéri.
Perselus néhány igen ellenséges tekintettel végigmérte azokat, akik ugyanúgy tettek vele szemben. Elégedetten vette tudomásul, hogy a legtöbben kitértek útjából — szándékosan a hosszabb utat választotta. Idegesítette Minerva, idegesítette Albus és végtelenül megterhelő volt számára, hogy az egykori igazgató még mindig nem tett le arról, hogy az ő lelkével foglalkozzon. Testén végigfutott a bizsergés, még valaki belépett az otthonába — de ennek a valakinek nem volt meg a saját jogon járó belépés lehetősége, így Perselus nem tudta, ki az. Az viszont aggasztotta, hogy Hermione még nem hagyta el a házát.
— — — — — — — —
Hermione csalódott volt. Akárhányszor kereste fel Perselust, az sosem volt otthon. Pedig még odáig is elment, hogy felfedezte a házat — azt remélte, hogy a védőbűbájok majd jelzik a férfinak, hogy illetéktelen lépett be tiltott területekre. De ez a gondolat gyorsan megsemmisült Hermione fejében, mikor benyitott a két teljesen üres szobába az emeleten. A ház egyértelműen kihasználatlan volt és akaratlanul is elgondolkozott azon, hogy vajon a férfi miért költözött ide, ha láthatóan egyedül akart maradni.
Hermione az üres szobákban elképzelte a berendezést — saját otthonának csinosítása már a végéhez közeledett — és mosolyogva húzta végig egy ujját a falon. A szoba, amiben állt, két normál szélességű, de valamivel az átlagnál magasabb ablakból kapta a fényt. Ez volt a kedvenc szobája, mert innen a Roxfortra lehetett látni — még akár úgy is, ha az ember leült a padlóra. Nagyjából három napja minden nap itt töltötte ideje egy részét és olyan képtelenségekről álmodozott, mint az, hogy beköltözik ide és gyerekeket nevel. Nem akart még azonnal gyereket szülni, de ahogy a Roxfortot nézte, az jutott eszébe, hogy milyen felemelő lenne a tudat, hogy a gyermek már egészen kicsiként láthatja, hova fog járni.
Ron jutott eszébe, aki együtt járásuk első pár hónapjában biztosította róla, hogy nem akar még gyereket — Hermione megosztotta vele terveit, még nem akart gyereket. Aztán valami bekattanhatott a barátjánál, mert ahogy az összes Weasley testvér körülöttük elkezdett sokasodni, ő is bejelentette, hogy erre vágyik. Hermione akkor mondta el neki, hogy ott fogja hagyni az auror-képzést és inkább kipróbálja magát gyógyítóként. Ron akkor szakított vele.
Milyen ironikus, hogy most már tudom, hogy szeretnék gyereket, de esélyem sincs rá.
A távolban a Roxfort olyan magabiztosan állt, hogy Hermione akaratlanul is a régi időkről álmodozott. Arról, amikor még minden évben meg akarták őt ölni Harry miatt, de az összetartásuk miatt ez egyik évben sem sikerült. Szívesen gondolt a múlt azon részeire is, amikor a Dumbledore Serege alakult. És a roxmortsi kirándulások is örökre a szívébe égtek. Bármilyen és bármennyi rossz dolog is történt velük, Hermione számára a boldog emlékek hangsúlyosabbak voltak.
Mikor az első évben úgy tűnt, nem lesznek barátai, sokat sírt. Nem mintha újdonságként hatott volna számára, hogy a kortársai elfordultak tőle — mintha egyik sem tudta volna elfogadni azt, hogy okos. Nem akart sosem kérkedni, de visszagondolva ez nem nagyon sikerült — az állandó kézlóbálása mára vicces sztorikat szült, de akkor Hermione egyedül az eszében bízott, a varázserejében nem.
A karórájára pillantott és a távozás mellett döntött. Elég időt töltött úgy Perselus otthonában, hogy eléggé megnehezítse a férfi munkáját. Azt hitte, hogy egy idő után a férfi félreteszi a gondolatokat, amik távol tartották tőle — de Hermione bármennyi időt is töltött el a szobában gubbasztva, a férfi nem jelent meg. A munka lehetőségét nem akarta elvenni Perselustól és magától sem, így félretéve minden akaratosságát, egy utolsó pillantást vetett a Roxfortra, majd elrugaszkodott a földtől.
— Ne ijedj meg. — Malfoy hangjára megugrott, majd vissza is zuhant a fenekére. A világ leghülyébb kezdőmondatának tartotta, ha valakit felszólítottak valamire, ami úgyis bekövetkezett. — Perselus tudja, hogy itt vagy?
— Minden bizonnyal, hiszen ő nincs itt. — Draco mellé helyezkedett és játékosan megbökte. — Tibby engedett be?
Hermione a szőke férfi vállára hajtotta a fejét. Mosolygott, ha arra gondolt, a velük szemben álló épület mennyi ellenségeskedést rejtett magában kettejük között. De most minden olyan nagyon jó volt, örült, hogy Draco meglátogatta Perselust és ezzel tudtak egy kis időt együtt tölteni. A levélváltásaik elég gyakoriak voltak, de Hermionénak hiányzott a társaságuk. Az elmúlt hetekben annyiszor látogatta meg a szüleit és Harryéket, hogy a végén már rendesen kellemetlenül érezte magát a tudattól, hogy zavarja a megszokott kis életüket.
— Aha. Azt mondta, Hermione kisasszony a Roxfort-szobában van, akármit is jelent ez. — Hermione előre mutatott, és hallotta a Draco tüdejéből kiszökő sóhajt.
Percek teltek el úgy, hogy egyiküknek sem jutott eszébe hátrafordulni. Beszélgettek, felidézték a múltat és újra jót nevettek emlékeken. Próbálták felidézni Astoriát diákként, és Hermione végre őszintén beszélhetett arról is, hogy mennyire gyáva volt elsőévesként. Draco akkor ott elismerte, hogy számára mennyire rémisztő volt minden évben visszamenni a Roxfortba tudván, hogy mennyi rossz dolog történt.
Hermionét meghatotta, hogy Draco annyira megbízik benne, hogy elmesélte azt is, miért nem buktatta le Harryt, mikor a Mafoy-kúriában voltak. Megértette, amit barátja mondott, bár felhívta figyelmét arra, hogy azáltal, hogy Ront és őt azonosította, nem hagyott túl sok kétséget Harry kilétét illetően.
Draco inkább az elterelés mellett döntött, mint hogy a kissé átgondolatlan tetteit magyarázza. Azóta ő is rájött a baklövéseire, de utólag mindig okosabb az ember, ezt ő is tudta.
— Miért van Perselusnak…
— Mim miért van, Mr. Malfoy? — A kérdés váratlanul érte őket, szétrebbentek, mintha rajtakapták volna őket valamin. Helyesebben, Draco húzódott el messzire tőle, olyan gyorsan, amennyire csak tudott. — Házam Roxmortsban? Ennyi szobám? Kilátásom az átokverte iskolára? — Sem Draco, sem ő nem válaszolt. — Albus Dumbledore miatt.
Hermione megvilágosulva pillantott egykori tanárára, miután a lehető legméltóságteljesebben feltápászkodott a padlóról. Ez sokkal nehezebb művelet volt úgy, hogy Draco a felé nyújtott kezét ahelyett, hogy megfogta volna, inkább arrébb lépett a közeléből.
— Ez Dumbledore háza, amit akkor vett, amikor megtudta, hogy Aberforth-nak van egy fia. Sajnos Aurelius nem élt sokat, Abe sosem költözött át.
— Öt pont a Griffendélnek. Mr. Malfoy, ne hozzon szégyent a Mardekár házra, tudom, hogy megvan magában is, ami Miss Grangerben, a tudás.
— Dumbledore azért adta neked a házat, mert abban reménykedett, visszatérsz tanítani. És azért, hogy ha nem így lesz, örök életedre emlékezz a helyre, ami annyit adott neked. — Hermione, míg Draco felelt, azon gondolkozott, mi zaklathatta fel annyira a férfit, hogy így bánjon velük.
— Tíz pont a Mardekárnak, és most kifelé!
Draco lapos pillantást vetett felé miközben kiindult, de Hermione annyira zavart volt a jelenet miatt, hogy képtelen volt reagálni. Nem tudta sehova sem tenni, hogy Perselus magázta és Mr. Malfoy-nak szólította Dracót, a saját keresztfiát. Még az sem magyarázta a helyeztet, hogy a férfi minden bizonnyal ivott, az enyhe kézremegés legalábbis erre és nem a dühre engedett következtetni. Hermione érezte, hogy a férfi nem dühös — de amit érzett, az egyáltalán nem illett a helyzethez.
Képtelen volt megmozdítani a lábát, úgy érezte, mintha két térde helyén csak kocsonya lenne — jó annak, aki szereti, de járásra alkalmatlanná teszi az embert. Perselus őt nézte, de Hermione képtelen volt megszólalni is, mintha a férfi látványa teljes mértékben elvette volna az eszét. Pedig minden egyes nap, amikor a férfi nem jött, és amikor elmenekült az otthonából előle, mindig akart neki mondani valamit. Szólásra nyitotta a száját, de inkább visszacsukta.
A férfi ajka gúnyos mosolyra húzódott.
— Hermione Granger, hölgyeim és uraim, a minden lében kanál griffendéles, képtelen megszólalni. Árulja el nekem, mivel sikerült ezt elérnem magánál többedjére? Azt kívánom, bárcsak meglett volna ez a képességem korábban is, amikor még tanítottam. — Hermione már érezte a haragot. — És most, kifelé!
Végre sikerült megindulnia, de járása bizonytalan volt. Amikor elért a férfi mellé, felpillantott rá és az metsző pillantással viszonozta. Hermione őszintén nem tudta, hogyan is tudja szeretni ezt a férfit, mikor még most is, annyi évvel azután, hogy megmentette az életét, bántotta őt. Abban a pillanatban utálta magát és a férfit is, amiért olyan makacsul ragaszkodott az élete megszokott formájához. Nem tett semmi rosszat, mégis úgy érezte, mintha minden tettével fájdalmat okozott volna a férfinak.
Visszakapta a tekintetét — fájdalmat érzett, igazi szívbéli fájdalmat. Perselus az ablakon kibámulva a Roxfortot nézte, ahogyan pár perccel ezelőtt ő maga is. Visszanyelte könnyeit, amiket a férfi érzései váltottak ki belőle. Olyan fajta fájdalom volt, amit Hermione soha életében nem tapasztalt és nem is akart soha. Perselus lassan fordult felé, arcáról semmit sem lehetett leolvasni, de szemében egyértelműen ott volt minden.
Hermione egy bátorító pillantást küldött felé, majd hogy leplezze, mennyire megérintette a férfi érzése, elfordult és tett egy lépést az ajtó felé. Az apró pattogó hangokat előbb hallotta meg, mint magát az érintést. A férfi karja rákulcsolódott az alkarjára és így tartotta vissza, hogy kilépjen a szobából. Hermione kinézett a folyosóra, ahol Draco félreérthetetlen arckifejezéssel nézte őket. Mintha előbb tudta volna, hogy mit érez Perselus iránt, mint hogy azt ő magának beismerte volna.
Tudom, hogy tudjátok, hogy megyünk vissza a múltba (elkerülhetetlen, attól tartok), de addig is: mi az vajon, amire Perselus rájött? És milyen érzések keríthették hatamába az egykori bájitalprofesszort az ablakon kibámulva?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.