19. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Ha létezik olyan fejezet a történet során, amire tökéletesen emlékszem – mondhatni tényleg kívülről fújom a történéseket benne –, akkor az egészen biztosan ez. Mert itt már egészen más a kapcsolat a két főszereplő között, ráadásul Hermione szánt szándékkal nem kontrollálja az érzéseit, ami mindig izgalmas.
Hermione hamar rájött, hogy a férfi kerüli őt. A héten nagyjából egyszer futottak össze a férfi házában, de ez is csak Tibbynek volt köszönhető, aki minden bizonnyal figyelmen kívül hagyta a bájitalmester határozott kéréseit. Legalábbis Hermione erre következtetett abból, ahogy Perselus közölte a manóval, hogy túl sok rovás van már a neve mellett, és ha még egy étkezéshez köthető kérést sem képes figyelembe venni, akkor lehet, hogy itt az ideje ruhát adni.
— Tibby, a gazdád mikor büntetett meg utoljára? — Hermione a hét utolsó munkanapján az ebédjét fogyasztotta, mikor eszébe jutott egy gondolat.
— Miután gazdámék visszatértek. — A manót nézve, Hermione bűntudatot érzett, hogy valaki bántotta. — De Tibby megérdemelte és tudta, hogyha Perselus gazda rájön, ez lesz.
— Mire jön rá?
— Arra, hogy Tibbynek köze van az időhöz, kisasszony.
Hermione néha nagyon nehezen fejtette meg a manók mondanivalóját — és nem csak azért, mert képtelen volt felfogni, miért akarnak szolgálni, mikor hatalmasabb erejük volt, mint sok varázslónak és boszorkánynak együttvéve —, furcsán fejezték ki magukat és nem egyértelmű szavakat használtak. Aztán leesett neki, tátott szájjal bámult a házimanóra, aki mintha egyáltalán nem bánta volna a tettét.
Alig várta, hogy hazaérjen és ezt is belevegye az egyenletbe, amit legújabban felírt. Tudta, hogy minden apró információ-morzsa a segítségére van, így ha látott valamit, megjegyezte és felírta. Sokkal könnyebb volt matematikaként gondolnia arra, mit csinált — a számmisztika az egészet bevonta egy köpennyel, amitől az élek nem látszódtak teljesen. Pedig az egyenletek egyszerűek voltak, csak még túl sok volt az ismeretlen.
Otthona — ami jelenleg egy katasztrófa sújtotta övezetnek volt minősíthető, a bútorok összevissza álltak és mintha semmi sem lett volna a helyén — kezdett tényleges valójában is megtelni azzal a melegséggel, amit a szó jelentett neki. Magához hívta a noteszeit és a földön elhasalva elkezdte felírni egy újabb ismeretlen megismert tulajdonságait. Nem tartott sokáig, míg befejezte, de kezében a penna még írt volna — mintha Tibby beismerése, hogy valamicske köze van az időugrásokhoz, egy újabb fontos pont lett volna.
— — — — — — — —
Kerülte a nőt, muszáj volt. Látni Hermione Grangert, miközben az a barátnője gyermekét segíti világra, rá is nagy hatással volt. Ugyanazt a koncentráló arckifejezést öltötte magára, mint amit bájitalfőzéskor is — nem volt meg benne a teljes ösztön, de ettől még képes volt tökéletes bájitalokat főzni. Tudta, hogy képtelen lenne visszafogni magát, ha minden nap azt látná, hogy a nő azzal az arckifejezéssel néz rá. Azzal a sajnálkozással teli tekintettel, amihez a griffendélesekre jellemző segítőszándék is párosult — meg akarta volna menteni őt, pedig ő nem szorult rá.
Aznap este, miután hazavitte a nőt, nyugtalanul feküdt le. Félt a rá váró rémálmoktól, de annál sokkal rosszabbat kapott. Érezte, hogy karjai közt tartja a nőt és Hermionén az az átkozott nyitott hátú ruha volt. Emlékek keveredtek vággyal és a végén Perselus a nő nyakát csókolgatta. Reggel egy hosszú, jéghideg fürdő volt a társasága és még az sem segített teljes mértékben leküzdeni a bensőjében tomboló vágyat. Onnantól kezdve kerülte a nőt és egészen jól ment, kivéve egy napot.
Tibby, dacára annak, hogy büntetést kapott az életébe való beavatkozásra tekintettel — ami azóta szerencsére leállt —, szándékosan egy időbe terített nekik ebédre. Mikor meglátta Hermione felkötött haja alól kivillanni a nyakát, minden önuralmára szüksége volt, hogy ne hajoljon oda. Helyette nagyon otrombán viselkedett a nő előtt a manóval. Szükségtelen kifejteni, mennyi megbántódottságot érzett akkor magában — köszönhetően a nőnek. Szerencsére az utána következő napokban újfent sikerült elkerülnie Hermionét.
— Tibby. — A szólított halk pukkanással megjelent a pincében. — Mikor elviszed Grangernek a vacsorát, mondd meg neki, hogy kap egy hét szabadságot.
— Tibby nem érti, Perselus gazda. — Idegesen a manóra pillantott. Utálta, ha megkérdőjelezik és az, hogy ezt a házimanója tette, több volt a soknál. — Tibby már elvitte a vacsorát, de ha Perselus gazda szeretné, Tibby elmegy és megmondja a kisasszonynak.
Perselus az órára pillantott a falon és megdöbbenve vette tudomásul, hogy ok nélkül gondolta, hogy manója őt kritizálná. Az óra szerint ugyanis Granger már fél órája megkapta a vacsoráját. A bájitalfőzés annyira lefoglalta, hogy észre sem vette, már az ő vacsoraideje is elérkezett.
— Szerintem a kisasszonyom örülni is fog a szabadságnak.
— Hogy érted ezt, Tibby? — A nagyfülű lény ártatlanul pislogott, mintha az iménti megjegyzést nem ő tette volna.
— Hermione kisasszony fején áll a szobában.
Perselus homloka közepét kezdte masszírozni. Lehet, hogy a manók megfejthetetlen varázserővel rendelkeznek, de néha nem lehet kiigazodni rajtuk. Magára hagyva szolgálóját, felment az emeletre és csak annyi ideig állt a kicsiny előszobában, míg a talárját magára öltötte. Aztán hoppanált a szokásos helyre, amit a nő lakásából ismert. Már igazán meg kéne néznem, hol lakik. Kívülről. — Ez volt az utolsó gondolata mielőtt megérkezett volna.
Ahol landolt, ott nem kellett volna semminek lennie, de valamiért odakerült egy pár lépcsőfokos fellépő — Perselus csak fél lábbal érintette érkezéskor, így kicsit sem méltóságteljesen a földre zuhant. Sikerült a kanapé és néhány doboz közé érkeznie, amit fájdalommal vett tudomásul. A nő rá sem nézett, mintha nem is hallotta volna a megjelenését és az eséssel járó dobbanást.
Óvatosan felült és végigtapogatta tagjait, hogy ellenőrizze, eltört-e valamije. Néhány ponton érezte, hogy lila-zöld lesz a lába és a karja, de nem foglalkozott vele. A falnál álló nőt nézte inkább, akin — hátulról nézve — csak egy fekete ing volt, ami hosszan lógott le lábára. Kellett egy pár perc, mire felismerte saját ruhadarabját — ezt adta oda a vízbeesés után, hogy legyen mit felvennie, de azt hitte, már rég visszakapta. Hermione kezében egy csavarozógép volt, Perselus félig mugli származása még az évek múlásával is hasznos tudott lenni. A nő fején egy fejhallgató volt, ami miatt a teljes külvilágot kizárta a fejéből. Habár rendkívül élvezetes látványt nyújtott a fiatal nő, Perselus beszélni akart vele.
— Expecto Patronum! — Az őzsuta kecsesen ugrott ki a pálca végéből. Megállt vele szemben és úgy nézett rá, ahogy Hermione szokott, mikor az utasításaira várt. Ezt a változást már Ginevra Potter szülésénél is észrevette, mikor Potternek elküldte a patrónusát. Fejével Hermione felé intett, mire a suta körbetáncolta a nőt.
Nem ijedt meg, ezt Perselus pontosan látta abból, ahogy a nő lazán leeresztette az addig két kézzel tartott csavarozógépet. Későn jutott eszébe, hogy még mindig a földön terpeszkedik. Hermione leemelte fejéről a fejhallgatót és úgy nézett rá, mintha életében először látta volna.
— Igazán, Perselus, megtanulhatna az ajtóm elé hoppanálni.
— Ez nekem is eszembe jutott. Főleg miután kis híján kitörtem a lábam a maga új keletű berendezési struktúrája miatt. — Bosszankodva tápászkodott fel és érezte minden mozdulattal a sajgó pontokat. — Már értem, miért mondta Tibby, hogy a fején áll a szobában.
A nő elnevette magát és abban a kis időben Perselus meg tudta magának nézni a lány öltözékét. Egy fekete rövidnadrág és az elbűvölt póló volt rajta — vagy egy másik, ezt nehezen tudta megfejteni, mivel a korábban látott póló egészen biztosan nem fekete volt, ahogy a felirat sem ezüst és zöld. A pólón a saját keresztnevét látta és a nőből sugárzott az elégedettség, a tudat, hogy megtalálta magát — legalábbis egy darabját biztosan.
— Volt már dolga megbűvölt ruhadarabokkal? — A nő hangja kiszakította a bámulásból. Hermione arcán apró mosoly ült. — Fogalmam sincs, miért változtatott színt…
Szóval ez mégiscsak a régi póló — gondolta enyhe elégedettséggel.
— Miben segíthetek?
— Azért jöttem, hogy szabadságot adjak magának. — Hermione kiejtette kezéből a csavarozót, ami hangos koppanással landolt a földön. — Ne nézzen így rám, Granger. Láthatóan sok dolga van és az ünnepek közeledtével a megrendelések számai is igencsak lecsökkentek. Minden évben ez van, mondanom kellett volna már.
— Szóval fizetés nélkül akar hagyni az ünnepek előtt?
— Szabadság, Granger, nem felmondás.
A nőnek kellett még egy kis idő, mire felfogta a szavait. Nem akarta kirúgni, hiszen megígérte neki, hogy addig marad, amíg ő maga úgy nem dönt, hogy otthagyja. Ahogy körülnézett a szobán, egyértelműen látta, hogy szükség is van minden időre — a szoba közepére tolt bútorok, a falra csak félig fúrt polc és a dobozok a legváratlanabb pontokon mind azt sugallták, idő kell.
— Akkor gyakorolni sem fogunk? — A nő hangja olyan elkeseredett volt, mintha konkrétan kizárta volna az életéből teljes mértékben. — Bíztam benne, hogy az év végéig sikerül teljesen elsajátítanom a pálca nélküli mágiának az alapjait és az érzelmeim tudatalatti rendezését.
— Azt folytathatjuk. Kevesebb időben, mint munka után, de talán egy órácskát rá tudok áldozni a hétköznapokból, hogy tovább pallérozzam tudását. — Körülnézett a szobában. — Bár őszintén nem tudom, minek van magának varázsereje, ha nem használja.
A düh, ami elöntötte Perselust, megérdemelt volt és igazából számított is rá, miután kimondta az utolsó szót. De a boszorka szándékosan mélyítette is az érzést — Perselus büszke volt, hogy az egy-érzésre-koncentráljon taktikáját használta. De érezte a rossz érzést, aminek nem tudta beazonosítani a forrását. És ott volt még a szomorúság halvány suhanása is.
— — — — — — — —
Hermione érezte, ahogy a düh finoman kúszik végig gerince mentén. Igyekezett arra és csakis arra összpontosítani, de a férfi szavai hallatán szomorú lett — ezt az érzést úgy érezte, sikerült megfelelően elnyomnia. Már nem érezte, hogy a sírás segítene helyzetén, a férfi nem úgy tűnt, mintha szándékosan akarná bántani. De Hermionét dühítette, amit a fejéhez vágott, főleg azok után, hogy Perselus járt a fejében és érezte is azt, hogy mennyire azt akarja érezni, helye van ebben a világban.
Elfordította fejét, mikor megérezte a férfi felől érkező nyugodtságot. Nem akarta befogadni és nem akarta elnyomni az érzést. Minden joga megvolt ahhoz, hogy a saját otthonában úgy viselkedjen, ahogy akar. Persze, varázserejét használva könnyedén készen lett volna már minden. De ő a mugli-módszert választotta, mert kellett, hogy lefoglalja a kezeit és velük együtt a gondolatait.
— Hogy képzeli? Az otthonomban nem tehet ilyen megjegyzéseket. — Érzékelte az áram megingását, de félresöpörte a gondolatot. — Soha egy szóval sem hoztam fel, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha néhány csiribú-csiribá után a bájital hozzávalók az üstben kavarognának. Soha sem kérdőjeleztem meg azt, hogy darabolni, aprítani és nyomkodni kell. Magát is megnyugtatja, nem igaz? Az, ha a két kezével csinálhat valamit.
A vele szemben álló férfi kiismerhetetlen arccal nézett rá, csak időnként nézett fel a mennyezeti lámpára. Hermionét dühítette, hogy nem mond semmit, mintha nem is hallotta volna mindazt, amit az imént mondott neki. Mintha nem érdekelte volna, hogy mit mond.
Pukk.
Hermione az ijedtségtől és ösztöntől vezérelve a földre guggolt, kezeit a feje fölé emelve. Már nem érezte magát annyira dühösnek, mintha minden feszültségét sikerült volna kiadnia. Pár másodpercnek el kellett telnie, mire rájött, hogy a férfi felette áll. Apró, piros cseppek hullottak a földre és Hermione felpillantott. Perselus Piton ott állt felette és felfogta az összes apró üvegcserepet, ami a szétrobbanó üvegbúra volt egykor.
Még nagyjából tíz másodpernyi döbbenetet adott magának, aztán győzött a griffendéles segítőszándéka és a férfi mellé állt. Kezébe és vállába több apró szilánkdarab is beleállt. Pálcáját leemelve a polcról, a megfelelő varázsige kimondása után az apró szilánkok eltávolítódtak a férfi bőréből.
— Vegye le a talárját, hozok a krémből, amit készített nekem.
— Nincs rá semmi szükség — szűrte a fogai közül a férfi.
— Összevérzi a padlómat — mutatott a helyre, ahol egyre több apró csepp jelent meg. — Hozom a krémet. Vegye le a talárját!
Hermione vett néhány nagy levegőt, mielőtt visszalépett volna a nappalijába. A férfi levette a talárját és úgy állt a szoba kellős közepén, mintha megfagyott volna — pedig Hermione tudta, hogy varázsolt is, mivel apró fénygömbök világították meg a szobát. Nem igazán gondolta át a kérését, ez már első pillanatra egyértelmű volt. Attól, hogy az egykori professzorról lekerült a talár, a vágások még nem lettek elérhetőek.
— Le kéne… — Zavartan elfordította fejét a férfiról, aki kihívón felvonta a szemöldökét. — Le kéne vetnie az inget is, hogy be tudjam kenni a vágásokat.
— Nahát, Miss Granger, le akar vetkőztetni? — A kérdés gúnyos felhangjától eltekintve, a férfi nem mutatott érzelmeket. Lassan, mintha minden mozdulat fájdalmas lett volna számára, kigombolta az aprócska inggombokat.
Hermione nagyot nyelt, mikor meglátta a férfi meztelen felsőtestét. Behunyta a szemét, de nem segített a helyzeten. A férfi tele volt sötétlila foltokkal, amik még a sárgás árnyalatot kölcsönző fénygömbök ellenére is világítottak a férfi fehér bőrén. Óvatosan az ujjaira kent egy kis adag kenőcsöt és elkezdte bekenni vele a látható vágásnyomokat. A férfi mellkasán lévő vágást is bekente, ami bűnös érzéseket küldött agya felé.
Még a süketek is hallhatták szívének heves dobogását. Ahogy keze megérintette a selymes bőrt, a mágiaszikrák intenzívebben pattogtak elő. Nem ilyennek képzelte a férfi testét. Nem volt kigyúrt, de látszott, hogy foglalkozott vele — az izmok minden mozdulatára összerándultak. Későn vette észre, hogy nyelve hegyét kissé előretolta, fogai között tartva — ez azért volt veszélyes, mert mikor rádöbbent tettére, ráharapott az érzékeny szervre.
Megkerülve a férfit, a hátát kezdte vizsgálni. Még itt is volt pár apró vágás, amiket Hermione örömmel kent be — ezzel érinthette a férfi testét. Megnyugodva, hogy a férfi nem látja az arcát, élvezettel simított végig a puha pihékkel borított testfelületen. Úgy tett, mintha mindenhol a vágásokat kezelné, pedig csak érinteni akarta a férfit.
— Ugye tisztában van azzal, hogy attól, hogy nem látom az arcát, az érzéseit érzem? — A férfi hangjában bujkáló mosoly pírral telítette el Hermione arcát.
Hermione kissé oldalra lépett, így megfigyelhette a férfi profiljának egy részét. Végignézett a hosszú, kampós orron és az összeszorított szájon. Folytatta útját szemével, miközben kezével apró simító mozdulatokat tett a férfi hátán — még mindig a krém felkenését imitálva.
— — — — — — — —
Pontosan tudta, mikor látta meg a nő a nyaksebét. Az addig kellemesen cirógató ujjak a hátán megálltak. Minden idegszálával megfeszült és azért imádkozott magában, hogy a griffendéles fruskának eszébe se jusson megérinteni a helyet. Akármennyire is élvezte az elmúlt perceket — ennyi még neki is járt, habár egy jeges fürdő gondolata ott motoszkált agyának hátsó zugában —, nem akarta a nő arcán a szánalmat látni.
Hátra sem fordulva, magára kapta az inget és néhány pálcamozdulattal helyreállította Hermione otthonában az áramot és elhoppanált. Nem volt szüksége jeges fürdőre, saját testének groteszk látványára gondolva minden vágy elillant. Átkozta magát, amiért elfeledkezett az álcázóbűbájról — soha azelőtt nem történt még vele ilyen.
Maga sem tudta volna megmondani, mire várt az előszobában. Vagy inkább beismerni nem akarta a tényt, hogy Hermione Grangerre vágyott és arra, hogy a nő azt mondja neki, nem számít a seb a nyakán. Bolond mód érzéseket kezdett táplálni egykori diákja felé. Az sem sokat segített rajta, hogy érezte a lányból áradó érzéseket, mikor megérintette. A zavart, hogy látta félmeztelenül. A nyugodtságot, hogy hagyta magát kezelni. És érezte a vágyat, ami teljes mértékben a hatalmába kerítette a nőt, mikor a háta mögé lépett.
Aztán jött az ijedtség és valami, amit nem tudott egyértelműen beazonosítani. Nem sajnálkozásnak tűnt, inkább valami másnak, de Perselus abban a pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy a nő arcára egyértelműen rá lesz írva: sajnálja őt. Ezért nem nézett hátra, ezért nem adott magyarázatot arra, hogy miért nem állította helyre előbb az áramot és a lámpabúrát a szobában.
Pincéje felé vette az irányt és bement a raktárba, ahol megtalálta, amit keresett. A Nyugtat-ó főzet könnyedén lecsúszott torkán. Ismerős érzésként köszöntötte az érzések nélküli állapotot és könnyedén félresöpörte a figyelmeztető jeleket. Nem akart Hermione Grangerre nőként gondolni és azt főleg nem akarta, hogy a nő úgy nézzen rá. A bájital lassan bevonta egész lényét és órákkal később Perselus olyan jól aludt, mint talán még soha — csakhogy álmába beférkőztek az érzések, amiknek nem kellettek volna ott lenniük.
— — — — — — — —
Hermione a padlót mosta föl, amikor Tibby megjelent. A házimanó idegesnek tűnt, mintha valami szörnyűség történt volna. Nem tiltakozott, amikor vele együtt hoppanált és akkor sem, amikor halk koppanással a földre érkezett. Tibby az emelet felé mutatott, Hermione pedig elindult az egyetlen általa ismert emeleti szobához. Halkan benyitott az ajtón és látta, hogy a férfi az ágy jobb oldalán fekszik.
— Perselus gazdám ezt itta meg. — Hermione a kezébe fogta a Tibby által felé nyújtott kis üvegcsét. Beleszagolt és azonnal felismerte a bájitalt. — Hermione kisasszony segít gazdámnak?
— Megpróbálok, Tibby. Megpróbálok.
A manó magára hagyta Hermionét a szobaajtóban. Aztán felidézte magában, mit érzett, mikor ő itta meg a bájitalt és a férfi valahogyan beférkőzött alá. Elképzelt egy paplant, amit a férfi érzelmei köré tekert. Aztán elkezdte megtölteni érzésekkel. Mindennel, amit fel tudott idézni. Pozitív és negatív érzésekkel vegyítve, lassan megérezte a blokk feloldódását. Legvégül a haragot engedte át, amit akkor érzett, amikor meglátta Nagini harapásának nyomát. Az érzés, hogy a férfinak élete végéig viselnie kell a nyomát annak az éjszakának, haragot képzett benne. Ha az az átkozott kígyó nem lett volna már rég az enyészeté, biztosan pusztakézzel tekerte volna csomókba a testét.
A férfi megmozdult az ágyban, nyugtalanul simított végig az ágy baloldalán. Hermione elégedetten lépett ki a szobából és halk kattanással visszacsukta az ajtót. Az ajtóra nézett és látta maga előtt az alvó férfit. Rádöbbent, hogy már tudja, mi a válasz a férfi régen feltett kérdésére — már tudta, mit érez iránta most. A ráébredés olyan volt, mintha addig nem kapott volna rendesen levegőt. Végre tudta, hogy létezik számára is a boldogság — és készen állt arra, hogy megossza a férfival, mit tett hatodévesként, mikor ugyanazt érezte, amit most.
Az a helyzet, hogy Hermione és a hatodév történései még kicsit odébb vannak, de hamarosan megismerkedhettek vele Ti is. Az viszont biztos, hogy Hermione már nem tagadja az érzéseit – tudjátok, hogy van ez: legalább az egyikük végre kezd észhez térni. Naná, hogy Hermione.
Mi az, amire leginkább kíváncsiak vagytok így a történet vége felé kalandozva? Szerintetek milyen múltbéli eseményeket fogunk még átélni?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.