18. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Kalandozunk egy kicsit a jelenben, mert a két főszereplő különben sosem talál egymásra úgy igazán. Márpedig Perselus és Hermione már nem sokáig húzhatják a beismerést, miszerint valami megváltozott köztük.
— Merlin szerelmére, Granger, hogy akar repülni ha már csak a seprű megfogásától is úgy remeg, mint a nyárfalevél? — Perselus hangja nem sokat segített helyzetén, de azért próbált uralmat találni kezének remegésén.
Több hete már, hogy együtt dolgoztak, és minden nap végén valamivel foglalkoztak, ami Hermionénak korábban nehézséget okozott — aznap a repülés volt terítéken, de Hermione hiába olvasott ki az elméletről annyi könyvet, és hiába repült már korábban, egyszerűen rettegett. Madam Hooch Perselushoz képes kezesbárány volt — pedig a repüléstan professzor is éppen eléggé keményen bánt velük annakidején.
Több hét telt már el azóta is, hogy zokogott minden előjel nélkül. Álomba sírta magát, ezt csak onnan tudta, hogy reggel Perselus ágyában ébredt — újra — és a férfi kikészített neki néhány nyugtató főzetet, amik ott sorakoztak az ágy melletti éjjeliszekrényen. Nagyon szégyellte magát, de Perselus nagyvonalúan nem emlegette fel az esetet. Csak és kizárólag egy valamit jegyzett meg, az viszont Hermione agyába égett.
— A Nyugtat-ó bájital veszélyes, magának tudnia kellene ezt, hiszen mindent kiolvasott a bájitalokról már másodévesként — szarkasztikus volt, de ez Hermionét megnyugtatta. — Ne használja, ha nem akarja, hogy visszafordíthatatlanul egy fúriához hasonlítson. Még a végén magát állítják be a Roxfort kertjébe a Fúriafűz helyett.
Azóta viszont nem került szóba sem a bájital, sem az, hogy Hermione mennyire kiakadt Astoria elvesztésének gondolatától. Helyette elkezdett pálca nélkül varázsolni és mágikus élmény volt, hogy puszta akaraterejével mozgatott és reptetett tárgyakat. Az érzéseit is sikerült megfékezni, bár ez inkább a férfinak volt köszönhető, aki a nyugodtság-paplant előhívta, ha szükség volt rá — egyre többször tudta ő maga is előidézni azt az állapotot, és még odáig is eljutottak, hogy néha ő helyezze a mentális nyugodtságot a férfi fejébe.
A repülés viszont egészen más tészta volt. Elolvasta az elméleti részleteket, mert igaza volt, mikor úgy vélte, Perselus azzal fog kezdeni. De hiába tudott mindent az elindulásról és a megállásról, ha képtelen volt nem a zuhanásra gondolni. Lába között a seprű, kezében fogja a nyelét — itt megállt a tudománya és elkezdődött a remegés. A férfi megpróbálkozott az érzelmeire hatni, de azt a fajta rettegést magában kellet legyűrnie.
— Csússzon előrébb. — A határozott utasítás a háta mögül érkezett, Hermione szíve nagyot dobbant. — Fogja meg a seprűnyelet úgy, hogy biztosnak érezze a kezében. Nagyon jó, most hajlítsa be a térdét és háromra rugaszkodjon el, finoman. — Hermione még mindig remegett, de ez már csak részben volt a zuhanástól való félelme miatt. — Három.
A magasba emelkedtek, Hermione behunyta a szemét és úgy szorította a fadarabot, mintha az élete múlna rajta. Nem emelkedett nagyon magasra, érzékelte még csukott szemhéja alól is, hogy a férfi lába éppenhogy csak elemelkedett a talajtól.
Szentséges Merlin, Perselus a hátam mögött ül — kétségbesett gondolatait kétségbeesett tett követte. Maga se tudta, mit csinál, de érezte, hogy elkezdtek emelkedni. Gyorsan. Aztán ahogy annak idején Neville, Hermione se volt képes megfékezni a seprűt és őrületes iramban előrelódult.
Egy pillanatra meg volt győződve arról, hogy valahol útközben a férfi lezuhant és szörnyethalt, de aztán megérezte a gondtalanságot, ami határozottan nem belőle áradt. Tudatosult benne, hogy a férfi még mindig a háta mögött ül, sőt, a derekát fogja — nem érzett idegességet felőle. Nem is vette észre, mikor kezdett a seprű lelassulni és végre azt tenni, amit ő akart.
— Nagyon jó, Hermione. — Perselus dicsérete hatására ismét meglódultak, de a férfi finoman előrenyúlt jobb kezével és kissé előre döntötte a nyelet, amitől a seprű ereszkedni kezdett. Aztán visszahúzta, mintha csak természetes lett volna számára, hogy előtte egy igencsak idegroncs valaki ül.
Hermione boldogan repült a Roxfort felé, de a férfi az utolsó pillanatban egy kis ráhatással fordulásra kényszerítette a járművet. A folyó a lábuk alatt vészesen közelített, de Hermione biztonságban érezte magát és biztos volt benne, hogy a férfi ha csak az utolsó pillanatban is, de manőverezni fog, hogy száraz bőrrel megússzák a kis kalandot. Egy kissé megemelte a seprű nyelét, amivel pont a vízfelszín felett lebegtek — az ő lába és a víz között több volt, mint Perselus esetében, úgy tűnt, mintha Perselus vízen járna.
Igazából már akkor tudta, hogy baj lesz, amikor kissé oldalra dőlt, mert meg akarta érinteni a vizet. Még a mögötte ülő férfi se volt képes arra, hogy kiegyensúlyozza mindkettejüket — ahhoz viszont volt még elég lélekjelenléte, hogy előrántsa pálcáját és egy utolsó pillanatban kimondott varázsigével csak öt másodpercet töltötsenek a jéghideg vízben.
— Jöjjön, kap egy Kalapkúrát, mielőtt még elviszi egy tüdőgyulladás. — A férfi gyorsított léptekkel indult meg a dombtető felé, miközben Hermione dideregve követte.
Egyáltalán nem tiltakozott, mikor a férfi felterelte a szobájába és a szekrényből elővett fekete ingre közölte, hogy vegye át. A férfi felsőteste hosszabb volt az övénél, így az ing eltakart mindent, amit el kellett takarni — ráadásul szárítóbűbájt alkalmazott magán, utána már csak a haja megnövekedett térbeli kiterjedése emlékeztette a kis borulásra. Mire a ruháihoz fordult, azok eltűntek. Tibby biztos elvitte kimosni belőle a piszkot.
— Mégis mit gondolt? — Hermione úgy érezte magát, mint egykor a Roxfortban, amikor bájitaltan órán a férfi már nem csak szimplán pontokat vont le a Griffendéltől, hanem elhitette vele, hogy nem jól tudja a kérdésre a választ. — Ha annyira fürödni akar, veszek magának egy Spa jegyet, a muglik úgy tudom, odavannak azokért a helyekért. Ha meg csak meg akarta érinteni a vizet, akkor máris öntök egy tálba és szabadon pacsálhat. — A szarkasztikus él és a férfi villámokat szóró tekintete rendkívül helytelennek tűntek úgy, hogy rajta mindössze fehérnemű és a férfi egy inge volt.
— Sajnálom — cincogta papírvékony hangon. — Jobb lesz, ha most hazamegyek.
— Szerintem is.
Hermione legközelebb csak két nap múlva jelent meg az egykori bájitaltan professzor előtt — a férfi bagoly helyett Tibbyvel üzente meg, hogy házon kívül fog tartózkodni két napig. Ez az idő éppen elég volt ahhoz, hogy tervet készítsen az otthona kicsinosítására — voltak ötletei és tudta, hogy rengeteg mindent meg tudna valósítani a varázserejével, de ezt hagyományos módon akarta véghez vinni. De nem csak az otthona, hanem az egyenletek és mátrixok is ott sorakoztak a noteszekben, amiket időközben beszerezett a pergamenek helyett.
Felvezette a legújabb időugrásukat is, valamint baglyot küldött Dracoéknak, amiben a hogylétük felől érdeklődött. Felvéste a naptárba, hogy melyik nap hivatalos Ginnyékhez — aki a mindenórás terhesség állapota felé haladt rohamosan. Még egy hét volt a becsült időpontig, amiben Hermione annyira bízott, mint Sybill Trelawney jóslataiban — nem azokra gondolt, amik valódi tartalmat is képviseltek, hanem a folyamatos mindenki-bajban-van típusúakra.
Amint elérkezett a nap, hogy újra dolgozhatott, mintha a szíve repesett volna. Vidáman indult el, de kivételesen nem rögtön Perselus háza elé hoppanált, hanem a Mézesfaláshoz. Nem bírta magát visszafogni és vett két csokibékát és két tökös derelyét. Nem tudta, hogy Perselus szereti-e egyáltalán bármelyiket is, de bízott benne, hogy valamelyikkel békülést hozhat a kis vizes kalandjuk után. Perselus a háza előtt várta, ami kissé elbizonytalanította Hermionét.
— Már be sem akar engedni? — szökött ki száján a kérdés, mintegy illetlenül köszönés nélkül.
— Magának is jó reggelt, kisasszony. — A férfi szavai kemények volt. — Szabaddá tudná tenni az egyik kezét?
— A kezem? Persze, de minek? — Hermione a táskájába rejtette a csokibékákat.
— Még mindig túl sokat kérdez — bosszankodott a férfi, közben egy határozott mozdulattal megrántotta a kezét, ami így a nehéz faajtóhoz ért. — Manu Cognosco!
Hermione nézte a kecses mozdulatot, amivel a férfi a pálcáját az ajtóhoz érintette és közben kimondta a varázsigét. Még soha sem hallotta, nem tudta mi célt szolgálta. A varázslat bizseregtette az ujjait, majd a tenyerét és egyre feljebb haladt, mintha az egész testét be akarná vonni.
— Mostantól a házat védő bűbáj felismeri magát és beengedi. Ne éljen vissza vele! — figyelmeztette a férfi, majd további szavak nélkül, bevonult. Hermione tátott szájjal követte.
— Akkor most megmutatja a házat belülről is? Ha már bármikor bejöhetek?
— Ne kelljen megbánnom, hogy bizalmat szavazta magának — vicsorogta a férfi. Hermione észrevette, hogy Perselus nagyon feszült, így inkább csöndben maradt.
Kabátját levetve lépett be a nappaliba, mert nem akarta a pincébe levinni az édességeket. A férfi felé nyújtotta az egyik tökös derelyét, amit az egy eldünnyögött Köszönömmel meg is hálált. Aztán a csokibéka is előkerült a táska rejtekéből. Egyszerre nyitották ki a kis dobozt, és szerencsére egyikük békája sem ugrott el.
Hermione képtelen volt levenni szemét a férfiról — látta a megfeszülő nyakizmokat és a szorosan összeszorított száját. A kártyája láttán ő legszívesebben nevetett volna, de a férfit nézve visszanyelte jókedvét.
— Ki van a képen? — tudakolta finoman, mintha a férfi attól is robbanhatna, hogy hozzászólnak.
— Átkozott Dumbledore. — A férfi szavai keményen pattogtak kettejük közt. Hermione a saját kártyáját óvatosan a zsebébe csúsztatta. A másik kis kártyalap viszont rendkívüli gyorsasággal szelte át a szobát, mikor a férfi elhajította.
— — — — — — — —
Perselus képtelen volt több időt a nő szánakozó pillantásának társaságában tölteni. Az elmúlt két napban próbálta magát összeszedni és visszanyerni azt a híres önuralmát. Azt, amitől hidegnek tűnt és ami miatt mindenki igyekezett elkerülni a társasságát. Muszáj volt magára is figyelnie, mert az évek nem múltak el nyomtalanul és a nő társaságában mintha ki is akart volna robbanni az a sok minden, amit érzett és tudott. Az emlékek szétfeszítették koponyáját és annyi év után újra rémálma volt.
Csak azért adta meg a nőnek a lehetőséget, hogy maga is be tudjon lépni a házba, mert Perselusnak távolságot kellett tőle tartania — legalábbis egy kis ideig. Hermione tudta a beosztást és remélte, hogy nem kell magyarázkodnia, az annyira nem rá vallott. Abban az átkozott csokibékás dobozban rémálma szereplője nézett vissza rá — Albus kicseszett Dumbledore. Muszáj volt elmennie, akárhova — magára hagyva a nőt, hoppanált.
A Roxfort nagy kovácsoltvas kapuja előtt állt, de nem közelítette meg azt. Dühös volt, annyira nagyon dühös. Érezte az ereiben áramló mágiát és akkor, abban a pillanatban értette Voldemort erejének forrását. Idejét se tudta volna megmondani, mikor járt ennyire közel az iskola épületéhez. A gyengélkedőn csak pár pillanatot volt, azt is félig öntudatlanul — szinte azonnal szállították is a Szent Mungóba. Nyakához kapott, tudta, hogy ott van Nagini nyoma, de erről egyes egyedül ő tudott — mikor nem ruha takarta testének azon részét, akkor egy álcázó bűbáj védte.
Akkor, amikor a Szent Mungóban magához tért, olyan érzése volt, mintha nem lenne teljes mértékben önmaga. Mintha elvettek volna tőle valamit, valami fontosat. Aztán megjelent Potter a bűnbánó képével és minden eszébe jutott. Átadta az emlékeit ezzel kiszolgáltatva magát a társadalomnak — mert abban biztos volt, hogy James Potter fia képtelen volt megőrizni magában a titkokat, amiket megosztottak vele. Sokáig viaskodott magával, hogy mit tegyen az emlékekkel, végül a visszahelyezés mellett döntött — muszáj volt valamibe kapaszkodnia, ami a régi életéhez kötötte.
Az addig oly erős páncélján repedések keletkeztek és ez egyedül Hermione Grangernek volt köszönhető. A nő a tudta nélkül a kétség magvait ültette el elméjében. Hogy helyesen teszi-e, hogy kerüli az élete annyi borzalmas pillanatához köthető helyet. Hogy jól tette-e, hogy ragaszkodott az emlékeihez — azokhoz, amik a biztos várát építették. Képtelen volt figyelmen kívül hagyni a tényeket, azokat, amik mélyen belevágtak húsába és elérték szívét. De tudta, hogy nem engedheti magához közel a nőt, akkor csak sérülne — meg akarta neki tanítani, hogyan hagyja figyelmen kívül az ő érzéseit, csak a sajátjára koncentráljon. Meg akarta védeni attól, ami elkerülhetetlenül közelített.
Varázsereje bizsergett és nem kellett hátrafordulnia, hogy tudja, Hermione ott áll — tisztes távolságban, de éppen elég közel ahhoz, hogy érezze az aggódását. Rápillantott, csupán egy másodperce és elégedetten vette tudomásul, hogy a nőn a bájitalfőzéshez elengedhetetlen ruhadarabok vannak. Aztán újra felemelte a fejét és mikor találkozott a tekintetük, ott látta ki nem mondott kérdéseire a válaszokat. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit — akármit —, amivel elijeszti a törékeny nőt. De képtelen volt megszólalni.
Tudta, hogy nem állhatnak örökké így. Hoppanált és várta, hogy Hermione is megérkezzen. A nő nem sokkal utána érkezett, de tartotta a távolságot, mintha attól tartott volna… ha közelebb megy hozzá, valami visszafordíthatatlan történik. Elveszítette a csatát.
— — — — — — — —
Hermione ugyan lement a pincébe és nekikezdett a Kalapkúrának meg a Pótcsont-rapidnak, amik a megrendelések nagy részét kitették, de a rossz érzés, ami a gyomrába költözött, nem akart múlni — ő okozta a fájdalmat, amit a férfi szemében látott, és valahogy jóvá akarta tenni. Bízott érzéseiben és egy-egy Alvasztó bűbáj után hoppanált.
A kastély előtt álltak, annyira nagyon impozáns látvány volt az épület, hogy Hermionénak kis időre volt szüksége, hogy elszakítsa a tekintetét róla és a férfit keresse. Perselus talán karnyújtásnyira állt a kaputól, de nem közelítette meg azt. Csak állt ott, lehajtott fejjel. Aztán hátrafordult felé, csak egy pillantásra — Hermione szíve meghasadt a látványra, réges-régen látta már ennyire sebezhetőnek a férfit.
Aztán újra rápillantott Perselus, és akkor meglátta a tényleges sebezhetőségét — érezte a viaskodást a férfi érzelmei között, nem tudott volna egyet kiemelni. Úgy nézett rá, mintha kérdezni akarna tőle valamit, vagy legalább mondani, de szavak nem hagyták el a torkát. Hermione nagyot nyelt és felidézte magában a tanultakat, a nyugalom-paplan lazán hullott érzelmeire, de a gondolatai az előtte állóról nem tudtak elterelődni. Hermione nagyot nyelt, majd követte a hoppanáló férfit.
Imádkozott, hogy valami történjen, ami kimozdítja őket abból a csöndes, feszült állapotból, amibe kerültek. Belenyúlt táskájába, hátha talál ott valamit, ami jó elterelés lenne — felszisszenve húzta vissza ujjait, mikor valami meleghez ért. Egy pillanat, csak ennyi kellett, hogy rájöjjön mi lehet az — határozott mozdulattal kiemelte a galleont. A peremen egy üzenet állt, mire Hermione idegesen elkezdte leráncigálni magáról a ruhákat.
— Még nem ért véget a munkaideje — dörrent rá a férfi, de Hermione mit sem törődött vele. — Hermione, ha kilép az ajtón azzal azt kockáztatja, hogy többé nem jöhet vissza.
— Én… nekem most mennem… Ginny… — Hermione idegességében csak a galleont lóbálta a kezében, ami már nem volt annyira meleg.
— Csak nem a híres Proteus-bűbájos galleont tartja a kezében? — Hermione igazán értékelte a férfi hangjában a csodálkozást, de ő maga is megdöbbent, hogy Perselus tudott erről. — Mit akar Ginevra?
— Csak annyit írt ide, hogy sürgős. Biztosan a baba. Mennem kell.
Perselus megfogta a karját, mielőtt hoppanálhatott volna. A mágikus szikrák sokkal erőteljesebbek voltak. Aztán mielőtt Hermione bármit is mondhatott volna, a férfi hoppanálta magukat — a nő hálás volt neki, mert biztos volt benne, hogy az idegesség miatt amputoportált volna. Idegesen kopogott be az ajtón, felkészülve a legrosszabbra, de hangos sóhaj szakadt ki belőle, mikor meglátta, hogy Ginny egyben van.
— Hermione, Perselus — biccentett a vörös boszorkány feléjük. — Köszönöm, hogy eljöttek.
Hermione észrevette, hogy barátnője olyan erővel szorítja az ajtófélfát, hogy ujjai teljes mértékben elfehéredtek. Aztán a szorítás enyhült és mindahányan elindultak a a ház belseje felé. Hiába a gyógyítói múltja, ha a barátairól volt szó, képtelen volt józanul gondolkodni — főleg, ha segélykérő üzeneteket hagytak neki. Hálás volt Perselus jelenlétének, mert érezte a belőle áradó gondtalanságot és ez nagyban megkönnyítette a gondolkozást számára.
Ginny a nappali közepén körözött, közben hol a derekát, hol a hasát fogta. Egyértelműen szülésre készült — Hermione nem értette, még mit keresnek itt, mikor a Szent Mungóba nem mehettek sem a kandallón keresztül, sem hoppanálva, túlságosan veszélyes lett volna. Nézte barátnőjét, amint az megmarkolja a kanapé háttámláját, aprókat lélegzett.
— Ginevra, felvilágosítana minket, hogy miért nem a Szent Mungó megfelelő emeletén vagyunk? — Perselus hangjára elkapta fejét barátnőjéről és a férfit nézte. A hangja bársonyos volt és csak kissé volt érzékelhető belőle bármi negatív.
— Harry nem válaszol — nyögte fájások közepette a fiatal boszorka.
Hermione tisztán hallotta, hogy mellette Perselus azt mondja Potter, de olyan bosszús hangsúllyal, mintha természetes lenne, hogy Harry nincs a várandós felesége mellett. Vagy, mintha egy Potter se lett volna annyira bátor, hogy a szülő felesége mellett legyen.
— Magát Hermionéra bízom, de árulja el előbb, mikor hallott utoljára a férje felől?
— Délben. Akkor még — nyögött fájdalmasan Ginny — a helyén volt.
— Rendben. Hermione — Perselus őt nézte — kérem, vegye elő a higgadt gyógyítói énjét, és segítse ki barátnőjét ebben a fontos pillanatban. Én pedig valahogy előkerítem Pottert.
Hermione automatikusan indult meg Ginny után, aki néha hirtelen megtorpant. Kétség sem fért hozzá, hogy Ginny Potter nagyon a vége felé járt a szülésének. Gyógyítói pályafutása alatt összesen három szülést kellett levezetnie, mind a három esetben többször szült boszorkák voltak a páciensei, akik a maga teljes természetében élték meg a szülést — és egyik esetében sem látott kínt arcukra ülni. De Ginny nem volt abban az érzelmi állapotban, hogy Hermione arra kérje, próbáljon megnyugodni.
Percek voltak hátra már csak a kitolási szakaszig — Hermione ezt barátnője vizsgálatát követően egyértelműen meg tudta állapítani. Ginny idegesen pillantott az ajtó irányába, várta, hogy Harry belépjen rajta — ahogy Hermione más valakit várt, de ugyanazon célból. Az ő kívánsága teljesült, amikor meglátta az ajtóban álldogáló személyt. A fekete ruhába öltözött férfi arcáról semmit sem tudtak leolvasni, ami egy pillanatra megijesztette mindkettejüket — Ginnyt ráadásul egy fájás is maga alá akarta gyűrni.
— Potter helyszínen van, nem árulták el, hol. De elküldtem neki a patrónusomat — Perselus arcán elkínzott kifejezés jelent meg —, biztosan jön, amint lehetősége lesz rá.
— Ginny, a kisfiad viszont nem várja meg az apukáját. — Hermione igyekezett higgadtan beszélni, de érezte, ahogy hangja egy pillanatra megbicsaklik.
Perselusra pillantott, aki őt figyelte, és Hermione meg mert volna esküdni rá, hogy valami bíztatás félét látott a férfi szemében. Aprót bólintott, azt üzenve neki, hogy minden rendben lesz, majd a férfi hátat fordított nekik és a kilincsért nyúlt.
— Ne, kérem, Perselus. — Ginny hangja fájdalommal vegyülve érte el a férfit. Lassan fordult meg, mintha pontosan tudná, mi következik. — Kérem, segítsen nekem.
Perselus arckifejezését látva Hermione elnyomott egy apró kuncogást. Ő is érezte minden idegszálával, hogy ez egy komoly szituáció, de a férfi elgyötört arckifejezése annyira pitonos volt, mintha Ginny legalábbis arra kérte volna, hogy fogja meg a kezét. Aztán megvillant a tanácstalanság is a szemében, mintha nem tudná, mégis mit tehetne az adott szituációban — soha nem látta azelőtt Perselus Pitont tanácstalannak.
— A legjobb az lenne, ha Ginny háta mögé ülne, Perselus. — Igyekezett minden szavát alaposan megfontolva kiejteni. A helyzet úgy állt, hogy Hermione tanulmányozta anno a mugli és a varázs gyógyítások meneteit és úgy találta, hogy sokat tud segíteni a szülő nőnek, ha a férje a háta mögé ül és így megemeli a nő felső testét. — Rendes esetben Harryt kérném meg erre. — A férfi elkínzott tekintettel nézett rá. — Ha érzett valaha is valami pozitívat a griffendélesek iránt, most kéne felidéznie, uram.
Nézte, ahogy a férfi leveti talárját — Hermione arra se emlékezett, mikor vette fel —, és kigombolja a kézelőn lévő gombokat. Aztán kivárva Ginny egy újabb fájását, a vörös hajú barátnője mögé helyezkedett. Ahogyan a férfi őt nézte, bátorságot érzett és nekilátott egykori feladatának.
Húsz perccel később Ginny kisfiának sírását verték vissza a falak. Hermione kissé letisztogatta a magzatmázas gyermeket, majd elintézte a teendőket, hogy az édesanya karjába adhassa. Ginny a mellkasához emelte a picit, és arcán hálával nekidőlt a mögötte ülő férfinak. Kicsivel később a legifjabb Potter felfedezte édesanyja mellét — Perselus tapintatosan másfelé nézett. Leginkább őt nézte azzal az átható tekintettel, mintha nem az érzéseket, hanem egymás gondolatait érzékelnék — Hermione eltátogta neki, hogy köszöni, mire a férfi aprót bólintott. Hermione ellátta még Ginnyt, aztán a lány kinyújtott lába végéhez helyezkedett, így Perselus jól láthatta.
Harry ezt a pillanatot választotta érkezésének, az ajtón határozottan belépett, és Hermione ezúttal nem bírta visszafogni a kuncogást — Harry szemei kitágultak és idegesen ide-oda kapkodta tekintetét a szobában lévők között. Hermione látta, hogy Perselus teljes testében megfeszül, aztán lassan — hogy Ginny véletlenül se szenvedjen több fájdalmat — kicsúszott a háta mögül. Hermione maga is felállt és követte a fekete ruhás férfit.
— Köszönöm Hermione. — Visszafordult barátnője felé, aki mellett már ott térdelt Harry. Hangja halk volt, mintha ezzel is nyugtatná a mellén csüngő babát. — És nagyon hálás vagyok, Perselus.
A férfi mellette megmerevedett, de azért hátrafordult és egy mosolyt is megeresztett a fiatalasszony felé — Hermione nem hitt a szemének, mikor meglátta az apró, de őszinte reakciót. Vissza kellett fognia magát — majdnem megérintette, hogy meggyőződjön arról, a valóságot látja. A férfi magára kanyarította talárját, majd egy határozott mozdulattal magához rántotta, és már el is hoppanáltak.
Hát, megszületett a kicsi James. Tudom, hogy itt csaltam picit a történettel, de a gyerkőcök születésénél nem nagyon van meg a pontos dátum. Így úgy döntöttem, hogy James Sirius 2003 végén születik.
Mit szóltok a fejleményekhez? Mire érthette Perselus, hogy elveszítette a csatát? Szerintetek a tartózkodása és az újabb téglafalak ezúttal elmaradnak?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.