Az Alchemised, a nagy hype és én || könyvvélemény

Sziasztok!

Az történt, hogy tavaly, olyan június környékén, láttam egy szalagcímet, ami kb. az volt, hogy „Egy újabb Dramione jelenik meg”. Nos, gondolhatjátok, én az újabb szón akadtam meg, mert nekem teljesen kimaradt ez a momentum az elmúlt évekből. Szóval az újabb szón felbuzdulva, elolvastam a cikket, amiből megtudtam, hogy melyik történeteknek volt Dramione az alapjuk, illetve, hogy SenLinYu Manacledje a következő, ami természetesen más címet fog kapni.

Bevallom, én egész HP fanfiction pályafutásom alatt tavalyig egyetlen Dramionét sem olvastam (az is a DMATMOOBIL volt), mert a Snanger/Sevmione shippen kívül nem nagyon vonzott semmi (egy Lumionét olvastam ezen kívül). Így nem meglepő, hogy nem régi emlékeimből ugrott be a Manacled, hanem Abeth műhely menüpontjából.

De úgy voltam vele, hogy előbb adok majd az Alchemisednak egy esélyt, aztán jöhet a konstans állandó fanfic rajongásom, jöhet a Manacled. Ha érdekel egy kicsi összehasonlítós, az enyémtől kissé eltérő véleményt, akkor olvassátok el Abeth Manacled vs. Alchemised posztját (én még nem olvastam teljesen, mert a fanficre spoileres részeket átugrottam).

 

Figyelem: a bejegyzés érinteni fogja a magyar kiadás igencsak érdekes útját is. Ha ez nem érdekel, az utolsó részt ne olvad el. Ez egy viszonylag hosszú bejegyzés lett.

Az értékelés SPOILERT TARTALMAZ!

Korunk egyik legnépszerűbb dark fantasyjében egy emlékeitől megfosztott nő próbál túlélni egy háború sújtotta világban, ahol nekromancia és alkímia uralkodik – miközben múltjának legmélyebb titkai lassan a felszínre törnek.

Helena Marino egykor ígéretes alkimista volt, most azonban a korrupt céhbárók és kegyetlen nekromanták foglya. A képességeit elfojtották, ellenálló barátait és szövetségeseit pedig brutálisan kivégezték. A világ, amit ismert, darabokra hullott.

A feljegyzések szerint Helena csupán jelentéktelen gyógyítóként szolgált az Ellenállásban, azonban képtelen visszaemlékezni a fogsága előtti hónapokra, ami ellenségeiben gyanút ébreszt. Tényleg az az elhanyagolható figura volt, akinek tűnik, vagy igazából az ő fogságba kerülése jelenti az Ellenállás utolsó, kétségbeesett tervét?

Hogy feltörjék elméje zárt kapuit, Helenát a helytartóhoz küldik, a legnagyobb hatalmú és legkegyetlenebb nekromantához ebben az új világban. Az ő omladozó birtokán, egy magányos börtönben kezdődik a nő igazi harca – nemcsak múltja elveszett darabjaiért, hanem azért is, hogy megőrizze mindazt, ami még megmaradt belőle. Ám börtönének és fogvatartójának is megvannak a saját titkai… titkok, amelyeket Helenának bármi áron fel kell tárnia.

SenLinYu regénye 2025 egyik legnagyobb dark fantasy szenzációja: az Alchemised – Alkimisták háborúja megjelenésekor a New York Times sikerlistájának első helyén nyitott, mostanra több százezer rajongóra lelt, a megfilmesítési jogait pedig rekordösszegért adták el.

„– Ismerlek téged? – kérdezte, miközben lecsukódott a szeme.
– Igen, azt hiszem.”

Megjelenés:
Anassa Könyvek, 2026 Oldalszám:
880 Eredeti cím:
Alchemised Olvass bele Moly-olvasás

A hype, avagy első találkozásaim a könyvvel

Én alap esetben kerülöm az éppen népszerű regényeket, mert szerintem a marketing miatt egy ideig nem lehet negatív véleményekkel találkozni. Pedig minden népszerű könyv esetében van ilyen – lehet, hogy a kiadással kapcsolatos, de az is előfordulhat, hogy a történettel. Nos, az Alchemised esetében kivételt tettem.

A sok-sok pozitív/sírós/hiperventilálós videó mellett ugyanis találkoztam a kettészakadt táborral. Nem abban nem volt (és a mai napig van) ellentétes a véleményük, hogy ne lenne jó a könyv. Nem. Az egyik tábor szerint ez dark fantasy, a másik tábor szerint pedig dark romantasy.

Nem nagyon olvastam dark fantasy-t, mert az engem nagyon el tud vinni egy hangulatba, ami ráteszi a bélyegét az írásaimra is (nagy a kísértés, na). De olyan kíváncsi voltam, hogy miért nem egyezik meg a rajongó tábor véleménye, hogy muszáj voltam megtudni, számomra mi ez.

Azt kell, hogy mondjam: az a jó ebben a történetben, hogy mindig lesz olyan, akinek ez romantikus és lesz olyan, aki szerint nem. Pl. Abeth fenti cikkében leírja, hogy szerinte nem az. Szerintem viszont igen, de, hogy miért, az lejjebb kiderül.

 

A véleményem a történetről, a karakterekről

„– Állandóan fájdalmat okozunk magunknak egymásért – mondta halkan. – Ha csak így tudunk szeretni, nem fogjuk sokáig húzni.”

Mivel nem olvastam még az eredetit, ezért viszonylag könnyű volt nem keresgélni a ki-kicsodákat, bár volt, akit magamtól is kitaláltam. Az viszont biztos, hogy a főszereplők egyértelműen Hermione és Draco maradtak. Ami engem nem zavart. Mert a történet vitt magával. Az mondjuk meglepett, hogy három részre van osztva – láttam korábban is utalásokat rá, de nem nagyon értettem. Már nyilván értem.

Érdekes volt belecsöppeni egy világba, amiről fokozatosan, de nagy adagokban kapunk információt. Mintha Helenával együtt mi is újra kapnánk levegőt. Ezt az információadagolást sokan szerintem emészthetetlennek tartják, de én élveztem. Minden összeállt a végére, csak nem görcsöltem rá, hogy mindent azonnal megértsek teljes egészében.

Szóval van ez a sötét világ, ahol egy csatában a rossz győzedelmeskedett. És van Helena Marino, aki titkokat őriz. Ez pedig segít neki a túlélésben, mert a Legfőbb Nekromanta tudni akarja, hogy mit titkol. Hiszen vannak jelentések arról, hogy léteznek még ellenállók. Szóval tudnia kell, hogy mi van a nő fejében.

Az szerintem egy korábban már kiaknázott fordulat volt eddig is, hogy a női főszereplőt a férfi főszereplőre bízzák, aki ilyen szituációhoz adott mértékben kínozza. Itt is ez történik félig-meddig, mert mikor az ember eljut az utolsó oldalra, minden összeáll. Például, hogy mennyire volt kínzás az, amit Kaine tett. Vagyis inkább, hogy mi volt a motivációja, és miért tűnt annyira furcsának Helena szemszögéből.

Tudom, hogy sokan nem szeretik a második részt, de én igen. Mert az romantika. Dark, talán kissé creepy is, de háborús romantika. És nekem az a teóriám, hogy az írónő azért mondja és kéri a kiadókat a dark romance feltűntetésére is, mert számára az. És én megértem. Hiszen a romantikus könyveknek őszintén, mi a mozgatórugója: a szerelmesek kitartása egymás mellett, mikor végre egymásra találtak. Itt pedig ez történik. Csak az a helyzet, hogy egy háborús közegben az ellenségekből szerelmesek kicsit hihetetlenek hat. De csak akkor, ha nem ilyen karakterekről beszélünk.

Helena és Kaine arra születettek, hogy nagy dolgokat vigyenek végre.

Helena a gyógyításnak szentelte az életét, az ő személyiségébe nem fér bele, hogy magára hagyjon valakit, aki sebesült. Ráadásul rendkívül lojális, akit arra neveltek, hogy legyen hálás azért, amiért Paladiában tanulhatott. Akit arra neveltek, hogy pótolható.

Kaine Ferron pedig tipikusan az a karakter, aki egy elkényeztetett fiúból a megtört férfiba válásán keresztül felvesz egy álarcot. Akit a szeretet tesz gyengévé, ezért elzárja magát az újabb sérüléstől. És ezért választ egy számára jelentéktelen embert, hogy alkudozzon.

És én úgy örülök, hogy egyik főkarakter sem jó vagy rossz.

„– Igazság szerint nem sejtettem, hogy ilyen bájos lettél, különben messziről elkerültelek volna – mondta halkan Kaine, és keserűen elmosolyodott. – Olyan vagy, mint a temetőben virágzó rózsa. Vajon mi lett volna belőled, ha nem robban ki a háború?

Helena meglepetten felvonta szemöldökét.

– Ezen még soha nem gondolkodtam el.”

Azt fejtegetni, hogy vajon mi lett volna, ha nincs a háború, esetükben felesleges. Nagyon biztos, hogy egymás létezéséről sem tudnának egy idő után, mert annyira más körökben mozognak. De, ha mégis találkoznának, akkor valószínűleg megvalósulna az ellenségekből szerelmesek, mert amikor azt fejtegetjük, hogy mennyire toxikus egyikük vagy másikuk és EZÉRT nem lennének együtt egy madárcsicsergős világban, nos akkor miért próbáljuk ráhúzni Ferronra, hogy rossz? Hiszen maximum egy elkényeztetett ficsúr lenne, de nem öldöklő hadúr.

De ez egy háborús regény, amiben igen, azért alakul ki egy kapcsolat, mert egymásra vannak utalva. Mert Helena p-ö-c-s főnöke amúgy kényszeríti a csábereje bevetésére. És, mert kell nekik valami, ami kiszakítja őket abból, amiben élnek. És adja az ég, hogy sose kelljen megtapasztalnunk azt, hogy milyen egy ehhez hasonló csata, aminél nem látod a jót egy idő után.

Az egész történet során Kaine tudatában van annak, hogy meg fog halni. Egyszerűen nem lát más kiutat. Viszont talál motivációt, újra a szeretet lesz az, ami életben tartja – hiszen kezdetben is az anyja iránti szeretete motiválta. Arról persze órákat lehetne beszélni, elemezgetni Ferron karakterével kapcsolatban, hogy mégis miért választotta ezt az utat, de nem vagyok pszichológus, szóval inkább nem fejtegetném.

Mind a három rész utolsó oldala amúgy rendesen kicsinált. Az elsőnél megnyugodtam, hogy jól gondoltam a dolgokat, de a szívem belesajdult. A másodiknál sírtam, mert egyszerűen olyan fájdalmas volt. A harmadiknál bosszankodtam, mert annyira nagyon igazságtalan.

Annyira nagyon a hatása alá tud kerülni az ember, hogy napokig csak gondolkozik, vajon mit kéne olvasni legközelebb. Jó, ez leginkább azokra vonatkozik, akik nagyon szerették a történetet. De tény, ami tény: az ember valamikor nem egy habos-babos történetben találja meg a való világból a menekülési útvonalat, hanem egy dark fanatasyben.

„– Ha meghalsz, nekem végem van, Helena. Nem fogom folytatni. Fáradt vagyok. – Kaine a nőre nézett, és a tekintetéből ki lehetett olvasni az egész háborút, a végtelennek tűnő küzdelmet, amit az a félelem hajtott, hogy mi fog történni, ha feladja.”

Számomra egy nagyon fájdalmas, de valós szerelmi történet ez. Nem tipikusan enemies to lovers kategória, de Kaine fő mozgatórugója az, hogy Helena életben maradjon. Mindent megtesz annak érdekében, hogy biztosítsa a lány jövőjét. Jobban csinálja, mint az édesanyja esetében, mert az egy elég nagy törés volt számára. De szerintem ez egy nagyon szépen kibontakozó történet, csak az első rész kicsit másmilyennek mutatja be Kaine karakterét – ami amúgy már ott is alakul, ahogy Helena emlékezni kezd. De a második rész (amit nem tudom, miért nem szeretnek sokan), számomra abszolút a romantikus szál. Mondom, értem azt, hogy megint mások szerint ez nem dark romance, de én nem olvastam túl sok háborús-romantikus könyvet, szóval számomra ez belefér. És igen, van benne egyfajta kényszerű közelség is. (De őszintén, én annyi, de annyi Snangert olvastam forced marriage témában, azok némelyikéhez képest ez, a még csak nem is házasság, kispiskóta volt. Mármint érzelmi/romantikus szempontból hasonlítottam össze most őket.)

„– Figyelmeztettelek: ha történik veled valami, akkor elpusztítom az Örök Lángot. Vedd úgy, hogy az ellenállók és Holdfast élete rajtad múlik! Ha meghalsz, mindenkit megölök. Csak így tudom elérni, hogy vigyázz magadra.”

Az megint más kérdés – rengetegen hozakodtak elő vele –, hogy a fenti idézet alapján Kaine képes lenne mindent feladni, ha Helena nem él. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy emiatt ő nem jó ember, pedig egyszerűen csak motivációkból él. A legtöbb ember, ha elveszíti a célt a szeme elől, elfárad. És szerintem az, hogy Kaine elpusztítaná az Örök Lángot, egy egészen kettős gesztus. Egyrészt az egész ellenállásnak véget vetne, másfelől mivel nagyon valószínű, hogy Kaine maga is meghalna (így vagy úgy), ez igazából egy „jó” cselekedet is – hiszen így megakadályozza, hogy a Legfőbb Nekromanta megszerezze, amire vágyik.

Egyszerűen nem hagyhatja, hogy Helena meggondolatlanul cselekedjen. Na, de nyilván ő megteszi. Mert túlságosan meg akarja menteni Kaine-t, az ő élete többet jelent számára, mint a sajátja. És ez egy örökös körforgás náluk. Még akkor is, amikor a végénél jár az ember a történetükben, egyszerűen tudja, hogy ez nem fog változni.

 

A lényeg, hogy mindenkinek megvan a saját véleménye erről a történetről. Az enyém a fenti, de természetesen megértem, ha mások másképp gondolják. Én túlságosan romantikus beállítottságú vagyok, minden apró jelre felfigyelek. Vissza fogok még térni ebbe a világba, mert kiolvasom majd angolul, és ráadásul a Manacled is terítéken van idénre. Szóval meglátjuk, második olvasásra vajon változik-e a véleményem. Én remélem, hogy nem, mert ez tényleg egy monumentális történet.

 

A magyar kiadás életútja, és a fizikai könyvről való gondolataim

Elég sok véleményt láttam közvetlenül azután, hogy megjelent a hír: magyarul is megjelenik ez a könyvmonstrum. Ráadásul egy olyan kiadó gondozásában (na jó, a kiadó alkiadójáéban), amiben én eddig nem csalódtam. A legtöbb sorozatot, amit elkezdenek, be is fejeznek [például Hamilton Merry Gentry sorozatánál a friss könyv bejelentését követően kérdeztem őket, hogy ugye hozzák nekünk, mire az volt a válaszuk, hogy amint lesz rá lehetőségük, elkezdik intézni a folyamatot].

És mielőtt bármit is mondanák az Alchemisedról, álljon itt egy példa az Agavétól, amit legalább megérdemeltünk volna mi is: Samantha Sotto Yambao: Holdtükör. Ez a könyv ugyanis kapott egy védőborítót, szóval képes rá a kiadó, ha nagyon akarja. Ráadásul az is egyértelmű, hogy képesek arra is, hogy a védőborító és a táblaborító ne legyen ugyanaz. Meg tudják csinálni, ráadásul nagyon-nagyon szépen. (Arról már ne is beszéljünk, hogy van a kiadónak éldekorált kiadványa is.)

És akkor térjünk át arra, hogy én hogyan találkoztam a magyar kiadáshoz kapcsolódó első véleményekkel. Mert én őszintén sajnálom, ahogy ez az egész elindult. Mert én akkor még úgy voltam vele, hogy nem létszükséglet számomra az éldekor, ha keménykötéses verzióban kapjuk meg.

Az instát pörgettem kicsit, ahol nyilván találkoztam Alchemised posztokkal, de megakadt a szemem az Anassa bejelentésén. Elsőre nagyon megörültem, hogy jön a könyv magyarul – azért, mert többektől azt hallottam, hogy mennyire nehéz a nyelvezete még angolul jól tudóknak is. Aztán megláttam a kommenteket.

Szerintem teljesen jogos volt a kérdés, hogy éldekorláva jön-e a kötet, mert a nagyvilágban majdnem kivétel nélkül úgy adták ki. Hiszen jelentése van az éldekornak a könyv esetében, bármelyikről is beszélünk. Olyan húsz, ezt a kérdést feltevő komment után megláttam a kiadó válaszát: nem. Ezzel szerintem önmagában semmilyen probléma nincs, nekem sem elsődleges szempontom ez, de örültem volna.

Csakhogy, a kötet árának kérdése volt a kulcs, amit kicsit később, az ár kiderülésekor tudott meg mindenki. Az, hogy egy közel tízezer forintos könyv esetében, ami ráadásul garantáltan nagy számban fog elkelni, mert a hype körülötte valami eget rengető, mi okozta a kiadónál azt, hogy ne kapjon éldekort, nem tudom. Ez tipikusan az a könyv, amire nagyon sokan, nagyon sokat költöttek volna.

Ami az én nagyobb szívfájdalmam az viszont nem ez. A fent belinkelt példakönyv egy iránymutató volt számomra az Alchemised esetében is. Meg se fordult a fejemben, hogy nem, a külföldi kiadások példáját követve, védőborítós kiadás lesz. Eddigre tehát nem volt éldekor és nem volt védőborítós megvalósítás sem. Pedig annyira menők a táblaborítók (a könyv megva angolul is, láttam milyen egyszerű, de fantasztikus szokott lenni), és annyira megérdemeltük volna mi is. Hozzáteszem, imádom a borítót, mert nagyon megadja a hangulatot.

Az árral és a borító kérdéssel egyidőben kiderült, hogy hány oldalas lett a könyv. Az eredetiben 1000+ oldalas könyv magyar oldalszáma: 880. Igazából nem tudom, mire számított a kiadó, de a kérdéseket nem kerülhette el. Vagy mégis? Megtette! Releváns választ nem adott az oldalszám csekélységének okára. Pedig 150 oldal azért egy elég jelentős különbség. De választ, hogy miért lett ennyi, nem tudhattuk, amíg ki nem tört a botrány.

Mindezek ellenére megvettük sokan a könyvet. Én ráadásul a kiadót támogatva nem rohantam be egy Lírába, hogy megvegyem, mert ott előbb kirakták. Türelmesen vártam.

Aztán a kezembe fogtam a gyönyörű borítós, első fogásra is furcsa könyvet. Csiki-csukizik a könyv ugyanis. Nem vagyok jártad a könyvkötészetben, bár mindig is érdekelt. Ellenben van otthon néhány keménykötésű példányom (ragasztott és cérnafűzött is), amiből meg tudtam állapítani, hogy tényleg nem stimmel vele valami. De a boltban megtapogatva többet is, megállapítottam, hogy azok is ilyenek.

Elolvastam, imádtam, erről bővebben ugyebár fent olvashattatok. Annak ellenére, hogy ugyebár nem minden állt össze olvasás közben. De a képzeletem szárnyalt, és mivel nem olvastam angolul, hát nekem így volt a szokásos fordítási és szerkesztési hibák mellett is, tökéletes. Csakhogy, a kiadó nem jó marketingjének köszönhetően legfőképp, azok, akik olvasták eredetiben és magyarul is, nos ők kiakadtak – és igen, elkezdték összehasonlítani, ez volt a válaszuk. Illetve kiakadtak azok is, akiket nem rántott magába a sztori, ami később kiderült, hogy valószínűleg a fordításnak köszönhető.

 

És itt álljunk meg egy pillanatra.

Nem vagyok fordító, nem vagyok szerkesztő és még tördelő sem. Nem vagyok lektor, ahogy korrektor sem. Viszont bétáztam már más történetét, írtam történetek és engem is folyamatosan bétáznak. Az én agyam képes a legtöbb bakit (főképp szerkesztésit amúgy), kijavítani olvasás közben (bár az Eden család esetében ez nem mindig sikerült, de az más téma). De megértem, ha másoknak nem. Vagy tudom, hogy vannak nálam sokkal alaposabb olvasók. De az, ami ennél a könyvnél történt mind a fordító, mind a szerkesztő, mind a kiadó egésze kapcsán, az annyira nagyon fáj.

A fordítás ugyanis elvette a magyaroktól azt, hogy megismerjék a történetet úgy, ahogyan azt az írója megálmodta.

Nekem leginkább az elírások tűntek fel, de az tényleg megszokott. A fordító dolgozik, beleéli magát, koptatja a billentyűzetet és mellé üt. Jönne a könyvkiadás következő szereplője, de az valamiért felületesen olvas, vagy nem is létezik, vagy fölöslegesnek ítéltetik a kiadónál.

Aztán az első részben ugyebár vannak emlékfoszlányok, amik a második részben derülnek ki. De egy nem derül ki. Eltűnt. Nincs. Nuku. Nem egy must have dolog, de az első részben, ha jól emlékszem, háromszor is említődik, szóval úgy vártam, hogy kiderüljön, ki mondta. Szóval én meg sem lepődtem, amikor megláttam a molyos értékeléseknél a példákat. Arról, hogy mik maradtak ki, vagy éppen mik lettek tömörítve.

Mert a 150 oldal nem úgy tűnt el, hogy valamikor a közepe felé kivettek x oldalt. Nem. A fordító szavával élve (amit a közleményében használt), a „javítások” áldozatául estek bekezdések és árnyalások is. A karakterek, habár megtartották egyes vonásaikat, az apró jelek elvesztek személyiségükből. Ferron például kicsit árnyaltabb karakter, mint ami lejött olvasás közben.

A fordító hibázott, mert olyat tett, amihez igazából nem volt joga. Mert ő nem bírálhatja felül az írót és annak szerkesztőjét. Nem veheti ki az ismétléseket, mert szerinte zavaróak. Hiszen okkal kerültek bele, és a legfontosabb: okkal nem lettek kihúzva. Persze van némi szabadsága, de nem ekkora.

De szerintem az ő hibázása még javítható lett volna. Ha egy szerkesztő rendesen átnézi. Ha a kiadónak nem az az üzletpolitikája, hogy minél hamarabb kiadhassa a könyvet. Legyen bármilye visszajelzés az egyes információkra. Egyszerűen érthetetlen, hogy miért nem vizsgálta felül a fordítást senki, amikor meglátták, hogy mennyivel kevesebb lett az oldalszám. Senkinek sem jutott eszébe tördelés előtt összehasonlítani az anyagot?

 

Végtelenül szomorú vagyok, mert én egyedi élfestésre küldtem a könyvem, amiért nem keveset fogok fizetni. Mert igen, kövezzetek meg, mert amikor megtudtam, hogy nem élfestett, nem ragaszkodtam hozzá, de valaki ajánlotta ezt a lehetőséget én meg éltem vele. Még le tudom mondani, de olyan kétséges, hogy mi fog történni ezzel a kiadással. Felülvizsgálják, ezt írta a kiadó. De, hogy ez most mit fog jelenteni, senki sem tudja.

Visszamondani a festést nagyon ciki lenne, meg legalább legyen dekoratív, ha belül ekkora baki van. Viszont, ha meg kiadják javítva (ami sokak tippje szerint, és én is köztük vagyok, éldekorált lesz), meg kéne vennem újra, ha egyedi festettem le. Még várok egy kicsit, mert talán a Kiadó megoldására nem kell annyit várnunk, mint a közleményre, amiben kb. majdhogynem teljesen áttolták a felelősséget a fordítóra.

 

Én őszintén remélem, hogy a könyvszakmában dolgozók megkapják a megbecsülést annyira, hogy ők is érezzék ennek súlyát. Mert sajnos még nem tart ott a társadalom, hogy megbecsülje azoknak az embereknek a munkáját (fordító, lektor, szerkesztő, tördelő és minden kisebb vagy nagyobb munkakör betöltője egy könyvkiadás esetében), akik értük dolgoznak. Hogy elolvashassák azt a rengeteg fantasztikus történetet, amit nyelvtudás hiányában, a magyar fordítás nélkül nem tudnának megismerni.

Ahogy azt is remélem, hogy ez a baki felnyitja az összes kiadó figyelmét arra, hogy nem hanyagolhatják el a folyamatokat. Mert igenis lenne rá lehetőség, hogy a legtöbb hibát kiküszöböljék még a nyomdába küldés előtt.

Kis UPDATE ezzel kapcsolatban: elvileg kiadják majd újra egy javított fordítással. Az, hogy lesznek-e kárpótolva azok, akik már megvették, nem tudni. Igazából ebben a kérdésben két táborra osztódott a nép. Egyesek szerint nem lehet egyértelműen bizonyítani, hogy valaki megvette, és ráadásul vannak, akik nem a kiadótól vásárolták meg. A többiek szerint viszont elég drága volt a könyv, hogy még egyszer megvegyék teljes áron úgy, hogy a nem jó példányt nem tudják eladni sem. (Költői kérdés: Ha tudták, hogy balhé van a kiadás körül, miért nem hívták vissza a boltok polcairól?)

Kedves Olvasók!

Ti olvastátok valamilyen nyelven a könyvet? Mi volt az érzésetek, amikor elolvastátok az utolsó bekezdést? Szoktatok dark fantasyt olvasni, vagy csak ezután terveztek?

Mi a helyzet azokkal a történetekkel, amik eredetileg faficek voltak, de ilyen-olyan átdolgozások után original jelzővel megjelennek? Szeretitek őket? Van olyan fanfic, amit szívesen látnátok hivatalosan megjelenve? (Nem feltétlenül HP fandomban, akármiben.)

Én nagyon várom, hogy a Rose in chainst és a The irresistible urge to fall for your enemyt is kiolvassam. Pedig csak kezdő Dramionés vagyok, de érdekel, hogy miért lettek ennyire felkapottak (ráadásul a TIUTFFYE eredetijét pont olvastam).

Kövessetek itt is:

Találkozunk legközelebb!

Stella

Képek forrása: Instagram (@elithienart); Pinterest; Pinterest; Instagram (@elliemess.art); Pinterest; Moly.hu