17. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Remélem, nem bánjátok nagyon majd, hogy maradtunk egy kicsit még Párizsban. Astoria miatt nagyon szerettem volna még maradni, és bízom benne, hogy Ti is így fogtok érezni a rész után.
Perselus végignézte az egész jelenetet, ahogyan Hermione és Draco egymásra találnak — nem, mint egy pár, sokkal inkább, mint szövetségesek. Fogalma sem volt arról, hogy miről beszélnek, amikor Astoriát emlegették, de biztos volt benne, hogy a Greengrass lány nem tűrte Draco aranyvér-ideológiáját. Mondjuk Astoria nem csak ezért volt feketebárány a családjában — egyedül ő fordított hátat a minisztériumi munkának, helyette gyógyítónak tanult.
Hallotta a beszélgetésből, hogy merrefelé terelődnek a gondolatok és emlékezett arra is, hogy még abban az évben — három éve már —, Draco felkereste és a fejére olvasta, hogy majdnem a halálát okozta. Mindezt egyáltalán nem gyűlölködve tette, ami akkor és most is megnyugtatta Perselust. Hermione arcán látta átvillanni a pillanatnyi kétségbeesést és érezte is, hogy mennyire kényelmetlenül érzi magát. Lehúzta fejéről a köpenyt és tudtára adta a nőnek, hogy nem lesz semmi baj.
Aztán legközelebb akkor húzta le a rejtő-anyagot, amikor keresztfia és Hermione táncolni kezdtek. Ugyanaz a tánc volt, mint amit az esküvőn is eljártak. De Draco kérdésére hitetlenkedve felkapta a fejét.
— Tényleg bele voltál zúgva hatodév elején Perselusba?
Hermione nem válaszolt, de végig őt nézte. Látta a pírt felkúszni a nő arcára, de szeméből elszántság tükröződött. Tisztán látszott rajta, hogy habár nem volt szándékában megosztani vele ezt a titkot, így, hogy kiderült, nem fog a kérdések ellen tiltakozni. Mert kérdései, azok voltak — de csak akkor tudta őket feltenni, amikor Draco már távozott a lakásból.
— És most mit érez irántam?
Azt várta, hogy Hermione rávágja, hogy semmit. Vagy, hogy a fejéhez vágja, hogy mekkora egy idióta, hogy egész eddig a bizalmáról beszélt és ezzel egyértelműen a tudtára akarta adni, hogy bízik benne. Mindenre számított csak arra nem, hogy a vele szemben ülő nő csöndbe marad. Kevés pillanatok egyike volt ez, Perselus élvezte is volna a helyzetet, ha nem a múltban lettek volna és a nő nem egy fontos kérdésben tagadta volna meg a válaszadást.
— Kimondom a kulcsot, mert úgy tűnik, csak akkor térhetünk vissza a mi időnkbe, ha hangosan kimondjuk a megfejtést. — Megunta a várakozást, és tényleg szeretett volna már a saját idejében lenni.
— Kérem, ne tegye. — Hermione hangja halk volt, könyörgő. — Szeretném felidézni, milyen volt Astoriával és Dracóval. Ha elveszítjük Astoriát és Dracónak szüksége lesz majd támaszra… Szükségem van arra, hogy újra a gondtalan énünket lássam. Amikor még nem támadtak meg, nem derült ki, hogy össze van kötve az érzelmi-lényem az egykori bájitaltan professzorommal, amikor még nem időugráltam és Astoria nem volt vérátokkal sújtva.
— Biztosíthatom, Astoria Greengrass már itt is viselte a betegségét. — A nő olyan szúrós szemekkel meredt rá, hogy kezdte érteni, miért mondták rá, hogy félelmetes néha. — Válaszoljon a kérdésemre és nem mondom ki a kulcsot.
— Ez zsarolás.
— Mondja ki, Hermione, mondja ki, amit érez. — Perselus próbált kedvesen szólni a nőhöz.
Csendben ültek és Perselus próbált nem belezavarodni az érzések kavalkádjába, ami felé áradt. Képtelen volt kizárni, és rendszerezni sem tudta a kavalkádot. Már kezdte megbánni, hogy feltette a kérdést Hermionénak, akkor a boszorka még csak egy valamit érzett.
— De hát én sem tudom — szakadt ki a nőből. Látta rajta a kétségbeesést és érezte mindazt, amit Hermione is. Értette, hogy miért nem tudja megmondani, mit érez. — Kérem, maradjunk még egy kicsit itt. — Hermione szinte suttogta a kérést, mintha attól félt volna, ha hangosan szólal meg, rögtön ellenkezést vált majd ki belőle.
Perselus értette a nő kérését anélkül is, hogy nem sokkal korábban felsorolta, mi minden miatt van rá szüksége. Igazság szerint szerette volna látni, hogy miként boldogult Hermione Párizsban, ahol szinte nem is ismerték és nem kellett megküzdenie a figyelem különféle variációival.
— Menjen, feküdjön le. — Hermione eleget tett a kérésnek és elindult a hálószoba felé. Az ajtóban még visszapillantott rá, de aztán belépett a szobába és becsukta az ajtót maga mögött.
Ő még percekig ült a fotelben és próbálta legyőzni a késztetést, hogy a nő után menjen. Olyan erős vágy ébredt benne, ami csak kettőjük közös érzése lehetett. De Perselus nem akarta, hogy a nő ezt érezze iránta. Gyengének érezte magát és mikor már nem érzékelt mást a nőtől, csak nyugodtságot, úgy döntött, az otthonában éjszakázik.
Reggel még korán Hermione párizsi lakásába hoppanált, azt hitte, a nő még nem lesz ébren. Tévedett. Hermione az aprócska konyhában tojást és bacont sütögetett. Az a póló volt rajta, amit egyszer az otthonában is látott, ami a combja közepéig ért és ami alatt akkor viselt nadrágot — most Perselus tisztán láthatta, hogy milyen hosszúak a nő combjai, mikor az a felső szekrény magasabbik polcához nyújtózkodott és levett két tányért.
— Nem biztos, hogy olyan finom, mint amilyet Tibby csinál, de azért egészen ehető — tette le elé, a dohányzóasztalra az egyik tányért. — Van valami ötlete, hogy Tibby miért kezdett nekem reggelit, ebédet és vacsorát hordani?
Perselus inkább egy falat tojást emelt a villával a szájához. Kissé sótlan volt, de cserébe a bacon extrán sós lett. Nem tudta, hogy közölhetné a nővel, hogy az ő kérése volt a manója felé, anélkül, hogy a másik többet gondoljon bele. A válaszadás helyett inkább arra próbált koncentrálni, hogy megfejtse a nő érzéseit, amik nyugodtak voltak.
— Én is zsaroljam meg a válaszért?
Perselus érezte, hogy előző este túl messzire ment — olyan kérdésre várt választ, amire ő maga nem volt felkészülve és amire a nőtől nem akart választ hallani igazából. Csak kínozta magukat és erre jogos reakció volt Hermione kimértsége és gondosan szabályozott érzelmei. Túlságosan nyugodt volt, mintha minden érzését elnyomta volna és mindezt úgy tette volna, mintha nem is érezne. Perselus fejében szöget ütött az utolsó gondolat és már tudta is, minek köszönhető a nő viselkedése.
— Ostoba lány. — Perselus egy pillanat alatt a nő előtt termett és megfogta annak csuklóját. Vicsorgott, pedig rég nem tett már ilyet, főleg mióta nem kellett idiótákat tanítania nap, mint nap. — Mit tett?
— Azt, amivel segíthetek mindkettőnknek. Magát láthatóan megviselték az érzéseim, hiszen nem is aludt itt. Nekem pedig nincs szükségem arra, hogy a mai nap magával foglalkozzak. — Hermione úgy vicsorgott, mint ahogy ő tette az imént.
Perselus ismerte a bájitalt, amit a nő megivott. A hatása kétségkívül elérte a célját, de ő tisztában volt azzal is, milyen következményekkel járhat. Néhány alkalommal — mikor még fiatal volt —, kénytelen volt Nyugtat-ó bájitalt inni és utána mindig többször hallotta, hogy a diákok az elviselhetetlen stílusára panaszkodnak.
— Végig tudja így csinálni a napot? — rázta meg kissé Hermionét, pedig tudta, hogy a bájitalt ezzel nem lehet hatástalanítani.
— Mondtam már, hogy semmi jelentősége, ha most máshogy viselkedem. A múltba nem piszkálunk bele. — Úgy magyarázott neki, mintha egy ostobával beszélne. Ez dühítette Perselust és kis híján kimondta a kulcsmondatot is, de végül visszafogta magát.
Ha Hermione így akarja végigvinni a napot, hát csinálja. — Elengedte a nő kezét és élvezettel figyelte, ahogy az fúria módjára bevonul a szobába.
Nagyon remélte, hogy Hermionénak igaza van az időugrásokkal kapcsolatban, mert éppen azt veszélyeztette, hogy Draco megkapja a boldogságát — márpedig neki a keresztfia volt az első, akárhonnan is nézte. A nő egy könnyű, nyári ruhában lépett ki az ajtón és ügyet sem vetve rá, elindult a bejárati ajtó felé.
— Jobban tenné, ha magára venné a köpenyt. — Hermione olyan közömbösen nézett rá, ami még sohasem fordult elő. — Már, ha szeretné látni, miért vagyunk jóban Dracóval.
Perselus egy hang nélkül követte a nőt, de a köpenyt csak akkor vette fel, amikor megálltak egy hatalmas épület előtt, a párizsi Ispotály klasszisokkal nagyobb volt, ami a benne folyó oktatói tevékenységnek volt köszönhető. Hermione hátra sem nézve, felfutott a lépcsőn, majd az épületben jobb kanyart vett és felfutott egy újabb lépcsősoron — alig bírta követni, nem kelhetett versenyre a nő helyismeretével.
Egy nagyobb, gyakorló-labornak kinéző teremben álltak. Astoria korához képest törékenynek látszott, ha egy nagyobb széllökés elérte volna, lehet, összetörik. Ez a fiatal nő még nem itta a titokban az italába kevert gyógyitalt — Perselus képtelen volt megérteni, hogyan nem jött rá senki, mi áll a háttérben.
Tekintetét elszakítva a Greengrass lányról, Hermionét kezdte keresni. A nő egykedvűen vette magára a kötényt és már abban lépett a másik nő elé. Megölelték egymást, mintha nem találkoztak volna nap, mint nap. Aztán belekezdtek egy anatómiakönyv alapján a békaboncolásba. Perselus tudta, hogy a mugliknál ez szokás volt, de az meglepte, hogy ilyesfajta tevékenységet a gyógyítóknak is meg kell tenni — nem látta értelmét, mikor egy egyszerű diagnosztikai bűbáj könnyűszerrel megmondta a probléma forrását.
— Szeretném, ha elmondanád, mi történt. Még mielőtt Draco ideér és…
— Tisztában vagyok vele, hogy mikor itt van, képtelen vagy igazán koncentrálni. — Hermione hangja idegenül csengett. Mintha mindegy lett volna neki, másokkal mi történik, csak úgy csöpögött belőle a közöny.
Perselus megszorította az asztallapot maga előtt és az egy reccsenéssel megadta magát. Astoria felé kapta a fejét, de nem láthatta. Hermione ezzel szemben tudomást sem vett az egészről. Perselus érezte a dühöt magában és minden erejével a Hermionéból áradó nyugodtságra kellett koncentrálnia, hogy ne törjön ki belőle minden.
— Draco és én nem kértünk elnézést az iskolai dolgokért. — Astoria szomorúan elhúzta a száját, mintha erre számított volna. — De igazán jól elszórakoztunk, ahogy felidéztük a régmúltat.
— Akkor… — A sötét hajú nő elharapta a mondatot. — Kibékültetek?
— Nem, hiszen sosem vesztünk össze. Inkább úgy mondanám, hogy rendeztük a dolgainkat. — Hermione egy pillanatra megállt, szemével lapozott párat a könyvben. — El ne áruld neki, mert szerintem képes lenne megölni, ha megtudná, elmondtam neked, de táncoltunk is.
— Draco tud táncolni?
— Az azért erős túlzás.
A két nő nevetésben tört ki és még percek múlva is törölgették a szemüket. El tudta képzelni, milyen volt ez a jelenet a múltban, ahol Hermione képes volt érzéssel reagálni. A nő ugyanis, habár nevetett, mintha csak kötelességből tette volna — senki sem tudta volna megmondani Perseluson kívül, hogy nem volt őszinte.
Keresztfia egy jó fél órával később érkezett meg. Hivatali ruhája makulátlan volt, mintha egyenesen ráöntötték volna. Jól állt neki, bár volt valami a tartásában, ami elárulta Perselusnak, hogy nem teljesen biztos magában. Felidézte magában azt a napot, amikor a fejére olvasta a majdnem-halálát, amit az ő rontása okozott, akkor osztotta meg vele a keresztfia azt is, hogy csalónak érzi magát. Nem a brit Mágiaügyi Minisztérium kötelékében állt, de a Malfoy név Párizsban is sokak számára ismeretes volt. Akkor azt mondta neki, hogy csak rajta áll, mennyire lesz Malfoy és mennyire Draco — a fiú megfogadta a tanácsát és három évvel később már kihúzta magát rendesen az uniformisban.
— Astoria, Granger — biccentett a két nő felé. Perselus látta, hogy a fiatal férfi képtelen levenni szemét Astoriáról. — Ti már ki is beszéltetek, igaz?
— Nyugi, Malfoy, a szaftos részleteket meghagytam neked. — Perselusnak elege lett, ahogy az érezelemmentes Grangert kellett hallgatnia.
Rákoncentrált a nőre és minden erejét bevetve elkezdte bevonni érzésekkel — elképzelte a nyugalom-paplant, de most megtöltötte élettel. Belerakta mindazt, amit előző este érzett, habár nem tudta őket teljes mértékben felidézni. Hermione ellenállt és a benne folyó bájital is minden pillanatban egy akadályt képzett. Aztán végre valahára átjutott a blokkon — Perselus tudta, ismerte a bájitalt és ezért képes volt megtörni, ha nem is teljesen.
— — — — — — — —
Hermione, miután felkelt, észlelte, hogy a férfi nincs a lakásában. Azok után, hogy az előző este miket kérdezett és milyen érzelmi harc dúlt a lelkében, nem is bánta ezt. Aztán mégis a polcon tartott Nyugtat-ó bájitalért nyúlt és szinte automatikusan kiitta az egész üvegcsét — nem akart a férfi érzelmi világával törődni, ahogyan a sajátjával sem. Ezt a bájitalt amúgy is azért tartotta, hogy nyugtot találjon, legalább egy kicsit.
A párizsi Ispotályban azonban úgy érezte, mintha betörnének elméjébe, csakhogy nem a gondolatait közelítette meg a betolakodó, hanem az érzéseit. Arrafelé nézett, ahol az asztallap megadta magát, tudta, hogy Perselus ott van. Hiába próbált ellenállni, a férfi erősebb volt és mintha ismerte volna a bájital sebezhető pontjait.
— Mione, jól vagy? — Astoria hangjára elfordította tekintetét, de képtelen volt megszólalni. — Hívjam valamelyik gyógyítót?
— Nhem… khell… — nyögte ki nagy nehezen. Minden érzés, amit az elmúlt kis időben érzett, egyszerre próbált utat törni magának. A férfi nem tudhatta, hogy mennyire fájt neki ez. Aztán, mintha ollóval vágták volna el, elmúlt a kavalkád okozta fájdalom. — Már jobb is. Reggel túl sós volt a bacon és úgy tűnik, most bosszút állt érte a testem.
Hermione tényleg jobban érezte magát, bár ehhez annak is köze lehetett, hogy az érzések halványodtak bensőjében — ott voltak, de a bájital a szervezetében finomította őket. A rátelepedő közöny is mintha kevésbé lett volna jelen, így élvezettel nézte, ahogy Draco Astoria mellé sétál, miközben a lány a békát boncolta. A Malfoy arcára kiülő enyhén zöldes árnyalat emlékeztette a majdnem-ruhájára, amit az esküvőn viselt volna.
— Szerintem inkább ne nézd, Malfoy, mert nincs kedvem takarítani.
— Fogd be, Granger! — Draco hangjába nem vegyült az a fajta él, ami iskoláskorukban mindig, ha ezt a mondatot hallotta tőle. Inkább úgy tűnt, mint aki tényleg elhányja magát, ha sokat emlegetik ezt. — Inkább átmegyek a másik oldalra.
Astoria nevetett a szőke hajú férfin, majd még pár mozdulat után — amit a könyvből lesett el — egy pálcaintéssel eltűntette a tetemet. Hermionénak be kellett vallania, hogy a békaboncolás nem volt a kedvence, de látta a szükségességét — hiába állnak rendelkezésre diagnosztikai bűbájok, ha az ember nem tudja megnevezni az adott szervet.
Dracót nézte, aki viszont le se tudta venni a szemét Astoriáról. Mikor a fiatal nő felpillantott, látszott a szándékosság a tekintetéből — el akarta csábítani a férfit. Nem kellett félteni őket, amint találkozott tekintetük, már csak másodpercek kérdése volt, hogy a fiatal férfi ott teremjen Astoria mellett — Hermione elfordította a fejét, mikor elkezdtek csókolózni.
A magassarkú cipők jellegzetes kopogására csak Hermione figyelt fel. A másik kettő éppen azzal volt elfoglalva, hogy felfalják egymást. Ez a fajta szenvedély őt még sohasem találta meg — legalábbis a múltban ez volt a helyzet, azóta táncolt Ron esküvőjén.
— Salvio hexia! Disaudio! — Hermione olyan gyorsan rántotta elő a pálcáját, amilyen gyorsan csak tudta. A két varázsigét annyiszor használta már, hogy csukott szemmel is meg tudta volna csinálni a kis rejteküket.
A magassarkú cipőhöz tartozó idősebb boszorka gyanakodva nézett be a terembe, de ott nem látott semmit — Hermione még mindig izgult, ha egy álcázó bűbájt kellett használnia, de annak nagyon örült, hogy nem felejtette el a némító bűbájt sem. Azt használta, amit… amit Perselus talált ki — a döbbenet szó szerint hangos koppanással érkezett, ahogy kiejtette kezéből a varázspálcáját.
Draco és Astoria erre felfigyeltek és megszakították a szenvedélyes egymásra találásukat. Hermione ennek azért is örült, mert nem szívesen nézte volna végig az első szeretkezésüket — az pedig kifejezetten taszította, hogy ott essenek egymásnak, ahol előzőleg békát boncoltak.
— Mi a frász, Granger? — Draco fedezte fel előbb a mágiát, ami körbevette őket.
— Szívesen, Draco —húzta fel dacosan az orrát Hermione, mint azok a gyerekek, akik köszönetet várnak és nem kapják meg. — Az igazgatónő biztos örült volna, hogyha láthatja az alapos vizsgálatot, amit Astoria szájában csináltál.
Mivel semmiféle él nem volt a hangjában, a másik kettő tudhatta, hogy nem haragszik igazán rájuk, amiért magukkal foglalkoztak egy kicsit. Aztán nevetni kezdtek, úgy, hogy még a hasuk is megfájdult. Hermionénak jól esett nevetnie és igazán örült neki, hogy Perselus megtörte valamennyire a bájital hatását — ezért az érzésért maradt és majdnem elszúrta.
— Gyertek, tegyétek egymásra a kezeiteket. Vagy inkább kulcsoljátok össze az ujjaitokat, úgy igen. — Astoria rendezgette egy kicsit a kezeiket, aztán a sajátját ráhelyezte az övére és Dracóéra. — Ígérjétek meg, hogy tenni fogtok azért, hogy valami barátság-félét alakítsatok ki. Hogy számíthatunk egymásra, bármi történjék is.
— Ígérjük — mondta a Mafoy-fiúval egyszerre. És Hermione úgy is gondolta, teljes szívével kívánta, hogy működjön a barátság-féle közte és egykori ellensége között.
Ahogy ott álltak, összefonódott ujjakkal és Astoria kezével a kezükön, Hermione hálát és boldogságot érzett. Aztán a még be nem következett veszteség érzése fogta el, de a múltban állva erősnek hitte magát és képesnek arra, hogy ha eljön az idő, Draco mellett álljon. Astoria a barátja volt, abban a pillanatban azzá lett, ahogy Hermione átlépte a párizsi Ispotály kapuját — a mardekáros lány rögtön mellé lépett és elkezdett úgy csacsogni, ahogy egykor ő is tette.
Magukra hagyta őket, a két mardekárost, miután leírták Astoriával a megfigyeléseiket. Nézte, ahogy kézen fogva kilépnek utána az ajtón és elindulnak a Luxembourg-kert felé, hogy bárki láthassa a szerelmüket. Mert Hermione tudta, hogy Draco Malfoy abban a pillanatban beleszeretett Astoria Greengrass-be, amint meglátta a fiatal nőt a párizsi Mágiaügyi Minisztérium előtt elfutni — késésben volt és a rövidebb úton közelítette meg az Ispotályt, és milyen jól tette. Imádta hallgatni ezt a történetet, ahogy Astoria mesélte, Hermione szíve repesett — ő is ezt akarta.
A lakásba érve, maga sem értette miért, de sírni kezdett. Alig lépett párat az aprócska nappaliban, amikor térdre kényszerült. Testét rázta a zokogás és csak alig vette észre a mellé térdelő férfit — képtelen volt rendesen levegőt venni. Astoria és Draco boldogsága annyira a szívébe mart, hogy egy pillanatra azt hitte, szívrohama van. Irigyelte őket a szenvedélyért és a boldogságért, ugyanakkor rettegett már a gondolattól is, hogy elveszíti Astoriát — mert az a veszteség nem csak Dracónak lesz fájdalmas.
— Éhn… nhem… khapok… levehgőt — adta tudtára a férfinak a nyilvánvalót hüppögve és nehezen kapkodva a levegő után. — Seghíthsen.
Maga se tudta volna megmondani, hogy miért könyörög. Azért, hogy a férfi magához ölelje, ahogy az anyukája tette volna, vagy azért, hogy ráküldjön egy bűbájt — Perselus az előbbit választotta, ezzel meglepve valószínűleg még saját magát is.
— — — — — — — —
Perselus ösztönösen cselekedett, amikor érzékelte, hogy Hermione mennyire kétségbe van esve. Magához húzta a karcsú női testet és tartotta, amíg az zokogott. Soha nem tudott mit kezdeni a síró nőkkel — vagy éppen fiúkkal, a diákokkal, akik féltek tőle annyira, hogy néha elsírják magukat —, de Hermione érzéseit érezte és tudta, hogy egy barát elvesztése miatt érzi a bánatot. Hogy képtelen segíteni annak, aki fontos neki — Perselus ezt megértette és ő maga is érezte abban a pillanatban, amikor a három fiatal bensőséges kézkapcsolódását nézte.
Féltette a keresztfiát, de megértette, hogy míg Hermione Granger a barátja, nem történhet más. Mert — Perselus ebben biztos volt — a griffendéles boszorka és mardekáros varázsló között már nem csak egy barátságra hajazó kapcsolat volt, hanem tényleg mély barátság. Az eltelt időben mindketten megdolgoztak azért, hogy jóban legyenek — Perselus maga is emlékezett rá, amikor Draco a beszélgetéseik alkalmával néha megemlítette Grangert.
— Nyugodjon meg, Hermione — suttogta a nő bozontos hajába. — Kapaszkodjon a boldogságba, amit akkor érzett, amikor Draco és ön végre beszélgettek. Az Astoria iránt érzett barátságára ne múltidőben gondoljon. Nem baj, ha boldog Draco társaságában, képes a boldogságra, Hermione.
Érezte a szédülést, de szorosan tartotta a nőt, mert félt, hogy az abban az önkívületi állapotban megsérül. A háza nappalijában Hermione belesimult a karjaiba és úgy szorította az ingét, mintha az valamiféle biztos pont lett volna. Abban a pillanatban Perselus rádöbbent, hogy szüksége lesz Hermionéra, amikor Draco elveszíti majd Astoriát — képtelen lett volna egyedül tartani a lelket a keresztfiában.
Így a fejezet végére gondolom mindenkinek egyértelmű lett, hogy Perselus elkezdett igencsak OOC lenni – mostantól aztán megállíthatatlanul. De remélem, hogy nem bánjátok, mert azért marad az eredeti karakteréből is sok, nagyon is sok.
Ez a rész inkább a barátságról szólt, mert szerintem nagyon fontos, hogy az embernek legyenek barátai. Nem a mennyiség számít, de mégiscsak jó a tudat, hogy valakire számíthatsz. És Hermione ezt megkapta Astoria személyében – aztán később ugyebár tudjuk, hogy Draco személyében is.
Annyit a következő részről elárulhatok, hogy Hermione repülés órát vesz. És előkerül Perselus patrónusa is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.