16. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Egy kicsit visszatérünk a múltba, ráadásul ebben a fejezetben imádtam, hogy minden olyan tényleg lassú – a hangsúly az érzéseken van. Akár a múltbélieken, akár… nos, tudjátok. Ami biztos, hogy mind Hermionénak, mind Perselusnak lesz mivel szembenéznie.
Perselus biztos volt benne, hogy hallotta Tibby csettintését. Nagyon dühös volt a házimanóra és pontosan tudta, milyen büntetést fog neki adni, ha visszatér a jelenbe. Mert minden kétséget kizáróan a múltban volt, méghozzá Párizsban. Soha nem járt a városban, mert csak a csöpögő, szerelmes élményeket hallotta, bárki is hozta szóba Franciaország fővárosát. Tekintettel arra, hogy ő nem járt itt, minden bizonnyal Hermione múltjába került.
Hol a francban van Hermione? — gondolatban a nőt is büntetésekkel fenyegette, amiért ebbe a városba kellett jönnie.
Az emlegetett nőszemély összevissza kapkodta fejét, minden bizonnyal őt kereste. Perselus maga sem tudta volna megmondani, hol van. Leginkább egy kis beugrónak tűnt az erkélyen — olyasfajtának, ami jól elrejtett bárkit. Kilépett a fényre, hogy a nő észrevegye, ami rekordgyorsasággal történt. A lenge nyári ruhában hozzá szökellő — mert ennél jobb szóval képtelen lett volna leírni a látványt — Hermione láthatóan nagyon ideges volt.
— Örülök, hogy legalább maga tudja, mikor vagyunk. — A kényelmetlenség, amit érzett, a hangjában is megmutatkozott. Még magát is meglepte a szarkasztikus felhang.
— Harry és Ginny Godric's Hollowban lakik. A köpeny az emeleten a jobb oldali szobában van. Figyeljen, mert Harry oda gyűjti az emlékezetes tárgyakat. Aztán jöjjön vissza az erkélyre. — Hermione úgy hadart, hogy Perselus majdnem rászólt, hogy lassítson le. Aztán megértette, hogy a nő arra kéri, vegye magához a rejtőzködés tökéletes tárgyát.
Perselusnak nem kellett megkérdeznie, melyik házban laknak Potterék, azt a házat túl jól ismerte. Sietett, amennyire tudott és még azt is megállta, hogy körülnézzen azon a helyen, ahol egykor élete első szerelme meghalt, hogy ezzel védje a fiát. A láthatatlanná tévő köpenyt magára véve dehoppanált Hermione lakásához. A beugróba az utolsó pillanatban lépett be, mielőtt Hermione kinyitotta volna az ajtót.
Perselus döbbenten látta, hogy keresztfia áll az ajtóban. Ezúttal nem telt bele sok idő, hogy rájöjjön a kulcs egy részére. Nézte, ahogy a tartózkodó fiatal férfi belép a házba, majd kis idő elteltével a két fiatal kilépett az erkélyre. Mindkettejük feszélyezettnek tűnt, a kihúzott testtartásuk és merev pillantásuk sugározta magából a ki nem mondott szavakat — mintha egyikőjük se tudta volna, mihez kezdjen a helyzettel.
— — — — — — — —
Hermione úgy döntött, teszteli elmélete azon részét, miszerint az idő, amibe ugrottak, megy előre, bármi is történjék — nem ellenkezett, bármit is akart volna mondani vagy tenni, amit egykor nem úgy tett volna. Ilyenkorra már legalább egy teával kínálta Dracót és nézte, ahogy a fiatal férfi arcán átfut egy undorodó grimasz — nem tehetett róla, ki nem állhatta a teát. Ehelyett hellyel kínálta a szőke férfit és mellételepedett, amikor az lábát lelógatva az erkély szélére ült.
Szerencsére az erkély úgy volt kialakítva, hogy ha valaki a szélére ült, akkor le tudta lógatni a lábát — már, akinek nem volt túl hosszú, mert alattuk húzódott egy ferde tető — és közben meg tudott kapaszkodni egy rönkbe, ami a leeséstől védte az óvatlanokat. Hermione érdekesnek találta az erkélyt szegélyező kerítést már első pillantásra is — azzal, hogy négy rönk után volt egy nagyobb rés, majd újabb négy rönk, nem tűnt túl biztonságosnak.
— Szóval, Granger — kezdett bele Draco, Hermione pedig visszafojtotta mosolyát. — Hallottad Astoriát.
— Igen, Malfoy, hallottam. — Hangjába ellenségeskedés vegyült, emlékeztetve arra, hogy ekkor még nem tartotta sokra egykori iskolatársát. — Ha szeretnéd, azt mondom majd neki, hogy mindent megbeszéltünk és nem haragszom már.
— De az nem lenne igaz.
— Valóban.
Parttalannak tűnt a beszélgetésük és nem nagyon tűnt úgy, hogy bármit is képesek lesznek megoldani. Hermione jól emlékezett arra, hogy milyen nehezen indult a társalgásuk és aztán milyen könnyen folytatódott. Még a táncra is emlékezett, ami teljeséggel váratlanul érte mindkettejüket. De még nem tartottak ott.
— Igazán szereted? — terelte semleges irányba a beszélgetésüket.
— A legcsodálatosabb nő, akivel valaha találkoztam. — Draco elrévedve nézett a Szajna irányába. — Hihetetlen, hogy nem vettem észre a Roxfortban. Bár, talán jobb is így.
— A Halálfalóságra gondolsz?
— Igen. — Draco akkor pillantott rá először, mióta leültek. Arcán megbánást látott és szégyent. Szégyellte, amit tett és amit majdnem tett. — Nem tudom kitörölni. — Felhúzta bal karján a laza pamut inget. A Sötét Jegy fakó volt, de így is éles kontrasztot vont a fehér bőrén.
Hermione mondani szeretett volna valamit. Valami olyat, amit Harrynek vagy Ronnak mondott, amikor azok voltak szomorúak és kétségbeesettek. De a mellette ülő fiú — mert abban a pillanatban újra annak tűnt — nem vágyott arra, hogy ő mondjon lelkesítő beszédet. Még nem.
— Mi van veled meg Weasley-vel? — Most Draco próbált semleges vizekre evezni.
— Ron nem érti, miért hagytam ott az auror-képzést. Azt mondta, képtelen valaki olyannal együtt lenni, aki ennyire… bizonytalan. — Hermione megvonta a vállát, mintha nem érdekelné. A valóság viszont az volt, hogy nagyon is fájtak neki Ron szavai a szakításkor.
Újra csend állt be a beszélgetésükbe. De Hermione már érezte és látta, hogy kezdenek felengedni. Draco válla már nem volt feszesen a nyakánál, ahogy támaszkodott a korlátban. Ő pedig lazán lóbálta a lábát, mint kislányként, amikor hintázott. A fiú felé pillantott és elmosolyodott — nem volt szándékos, nem volt még csak oka sem. És Draco viszonozta a mosolyt.
— Weasley egy igazi idióta, hogy emiatt szakított veled. — Hermione érdeklődve nézett a fiúra. Meglepte, hogy nem az aranyvérű fiú mellett áll ki, hanem mellette. — Én magam is alig tudom, mit csinálok.
— A Mágiaügyi Minisztériumban vagy vezető. Azért ez annyira nem tűnik nehéznek. — Hermione nem fogta vissza magát, pedig ezt már nem így mondta volna. De akkor szükség volt rá.
— Attól, mert van egy állásom, még lehetek bizonytalan, Granger. — Draco nem vette fel újra a zárkózott pozitúrát, de láthatóan megbántódott. Azzal a tudással, amivel évekkel később rendelkezett, megnehezítette a dolgát, szívesen magához ölelte volna Dracót, hogy elmondja neki, minden rendben lesz és a munkája is igazán testhezálló.
— Sajnálom. Azt hiszem, feszült vagyok a Ronnal való szakításom és a gyógyítói vizsgák miatt. — Hermione a Szajnát nézte, a távolban a vizen megcsillant a holdfény. — Astoria három évvel fiatalabb nálam és tudja, hogy mihez akar kezdeni, ezért nem is aggódik.
— Astoria is aggódik. Láttam, ahogy a kezét tördelte, miközben előadtad a tudományos tézisedet. — Draco hangjában olyan érzések bujkáltak, amiket Hermione talán soha nem érzett. — Pedig igazán tudhatná, hogy a tanulásban Hermione Granger legyőzhetetlen.
Hermione elpirult a burkolt bók hallatán. Ezen a párizsi éjszakán, két évvel az utolsó csata után, életében először nem akarta orrba nyomni Draco Malfoyt. Tudta, hogy leginkább rajta áll, Astoria ad-e egy esélyt Malfoynak és őszintén nem akarta boldogtalanságba sodorni a fiút. Főleg, hogy félt az esetleges megtorlástól, amit azért kapott volna, mert nem teljesítették Astoria kikötéseit.
— Nem fogok elnézést kérni az iskolában történtek miatt. — Draco hangja elrévedő volt. Hermione visszafordult felé. — Amit mondtam vagy tettem, azt akkor úgy is gondoltam. Az, hogy most másképp gondolkodom annak is köszönhető.
— Én pedig nem fogok elnézést kérni, amiért behúztam neked.
Mindketten nevetésben törtek ki. Perceken keresztül alig bírták abbahagyni a nevetést — pár másodperces pihenőket sikerült azért tartaniuk, így levegőhöz is jutottak. Aztán elkezdték felemlegetni az emlékeiket és minden mintha sokkal kevésbé lett volna komoly, mint amilyennek akkor tűnt. Egymás szavába vágva fedték fel az apró titkokat, amiket vagy tudott a másik, vagy akkor derült ki számára.
— Hogy nem vettem észre, hogy Potter és Weasley az? — nevetett a fiú, mikor a Százfűlé-főzetes esetet mesélte neki. — De szenzációs, hogy te meg macska-ember lettél.
— Annyira azért nem volt vicces. Tudod te, milyen veszélyes egy állat alakját felvenni? Még jó, hogy Madam Pomfrey tudott segíteni.
Hermione még mindig megborzongott az emlékre is. Nem is tudta volna megmondani, hogy mi volt a szörnyűbb: maga a baki, vagy az, hogy még hónapokkal később is mindenhonnan azt hallotta, hogy ezen élcelődnek a diáktársai.
— Te, Hermione, mindig is meg akartam kérdezni valamit. — Hermione elmosolyodott, Draco életében talán először hívta őt a keresztnevén. Igaz, hogy véletlen volt, de akkor is megtörtént. — Potter rám küldött egy átkot a mosdóban, valami Sectumsemprát. Azt mégis honnan vette?
Hermione önkéntelenül is a kis beugró felé nézett, amivel magára vonta Draco figyelmét is, aki szintén odanézett — aztán mintegy megnyugodva, hogy csak elkalandozott Hermione tekintete, visszafordult a Szajna felé. Mikor Draco elfordult, a sarokban rejtőző férfi lehúzta magáról a köpenyt és felé tátogott: Nyugodtan mondja el. Erre szüksége volt, mert hiába tudta, hogy a múltban is elmondta és láthatóan nem történt semmi baj belőle, most egészen másnak érezte.
— Harrynek nem volt bájitaltan könyve, elvett egyet a szekrényből, amibe mindenféle bele volt írva. Az első lapon az állt, hogy a könyv a Félvér Herceg tulajdona.
— Akkor ez a herceg kitalált egy átkot? Biztos nagyon erős mágus volt. Hiszen kis híján belehaltam. Vajon ki lehetett?
— Piton professzor. — Hermione olyan gyorsan ejtette ki a szavakat a száján, hogy összemosódtak. Draco viszont szájtátva nézett rá.
Ez a titok pont jó volt arra, hogy percekig beszélgessenek arról, hogy Harry hogyan csalt abban az évben a bájitalokkal. Hermione akkor is és most is rettenetesen igazságtalanságnak vélte, hogy míg ő éveken keresztül hajtotta magát, Harry egy könyvvel sikeresebb lett nála. Igazság szerint mikor Harry elmondta, hogy kicsoda a Félvér Herceg, Hermione kétszeresen utálta a férfit — nem csak Dumbledore halála miatt, hanem azért is, amiért jogtalan előnyhöz segítette Harryt.
— Ezt majd jól Perselus orra alá dörgölöm — nevetett a szőke hajú mágus. — Mondtam már, hogy ő a keresztapám? — Hermione nemlegesen rázta a fejét. — Miután Voldemort meghalt és kiderült, hogy Perselus él, én nagyon megnyugodtam. Ő volt az egyetlen, aki tényleg törődött velem, még akkor is, ha Dumbledore kérésére tett meg néhány dolgot. Akkor közöltem vele, hogy mostantól ő a keresztapám. — Hermione pontosan értette, hogy miért nem kérdezte a tisztségről az egykori professzort.
— Hát, már ne is haragudj, de az apádnál bárki jobb.
Várta, hogy szavai nyomán a fiatal férfi majd felpattan és elátkozza, amiért ilyeneket mondott az apjáról. De Draco csak annyit mondott: Ott a pont. Hermione értette Draco roxforti viselkedésének azon részeit, ami az elkényeztetettségéből adódtak. Ez a mugliknál éppúgy előfordult, mint a mágustársadalomban. De úgy örült, hogy Draco elismerte, hogy az apja nem volt jó ember.
A szobában bekapcsolva hagyott rádión már egy ideje nem mindenféle szövegelés ment, hanem zene. Olyan zenék, amiket Hermione nagyon szeretett, és ha egyedül volt, akkor szívesen táncolt is rájuk. Minden bátorságát elővéve — elvégre griffendéles volt — felállt és az erkély közepére lépett. Draco követte a példáját, de kissé értetlenül állt meg vele szemben.
— Felkérhetlek egy táncra? — Hermione boldogan nyújtotta a kezét. Ez a fajta gesztus láthatóan nehezére esett a szőke férfinak, de a tudat, hogy felkérte táncolni, boldogsággal töltötte el, egy új kezdet ígéretét hordozta magában.
Rövid úton kiderült, hogy képtelenek nem egymás lábára lépni. Ezért Hermione a dülöngélős-táncot javasolta. Idegesen tette kezét Draco vállára és érezte a másik idegeskedését, amikor megfogta a derekát. Soha nem voltak ennél intimebb helyzetben, ez mindkettejük számára újdonság volt. A kis rejtekben Perselus lehúzta a fejéről a köpenyt, így Hermione látta a felismerés szikráját megcsillanni a férfi szemében.
— Van még valami, amit meg akartam kérdezni. — Draco hangja lassan jutott el tudatáig, mert még mindig Perselust nézte. — Tényleg bele voltál zúgva hatodév elején Perselusba?
Az említett felhúzta jobb szemöldökét, Hermione pedig rettenetesen vörösnek érezte magát, ahogy a pír egész testét beterítette. Tudta, hogy ez a kérdés is elhangzott azon az éjszakán, de mégis meglepetésként érte, mikor meghallotta. Azt is tudta, hogy Draco még mit fog mondani, de képtelen volt nem Draco háta mögé bámulni, így inkább közelebb lépett a fiúhoz és a vállára helyezte a fejét.
— Oh, hát ez még jobb, mint Potter és a könyv. — Nevetett Draco, de nem tolta el magától. — Ígérd meg, hogy ha ezt valaha is elmondod Perselusnak, ott lehetek.
— Ígérem. — Hermione szinte suttogta a szavakat, és közben mosolygott a tényen, hogy végül nem szegte meg az ígéretét.
Azokban a percekben, amikor némán mozogtak a zenére, Hermione Perselust nézte. Tudta, hogy a férfinak kérdései lesznek és készen állt válaszolni az összesre. Nem szégyellte akkori érzéseit, és ahogy Draco kimondta a kérdést, megcsapta egyfajta elégedettségérzés az emlékre. Semmit sem tudott leolvasni a sarokban meghúzódó arcáról, már felvette szokásos álarcát.
— Hát, Hermione — ezúttal szándékosan a keresztnevét mondta, tisztában volt vele —, szerintem Astoria úgyse hinné el, hogy mi ketten táncoltunk, szóval ezt hagyjuk is ki a beszámolónkból.
— Csak nem attól félsz igazából, hogy féltékeny lesz, Draco? — nevetett a mardekáros vállába. Perselusra vetett egy utolsó pillantást és a férfi megértette a néma jelzést, újra elrejtette a láthatatlanná tévő köpeny.
— Astoria biztosan nem lesz féltékeny. — Draco olyan elszántsággal mondta, hogy Hermione is biztosra vette. — Én pedig nem félek. — Draco olyan hangsúllyal ejtette ki azt a néhány szót, mint iskoláskorukban, amikor valaki meggyanúsította, hogy nem is olyan bátor, mint amilyennek állítja magát.
— Hát persze. — Hermione próbálta mosolygással oldani a hirtelen kialakult feszültséget, Draco pedig tettetett dühvel elfordult tőle. — Ó, nagy Draco Malfoy, bátrak legbátrabbika, ki felvehetné a versenyt egy griffendélessel, kérlek, bocsásd meg a feltételezésemet.
— Megbocsátom. — Hermione megnyugodott, amikor látta, hogy a mardekáros mosolyog.
Azon az estén indult meg köztük a barátság-féle kezdeménye. Hermione nem akart a múlton rugózni és őszintén szerette volna Dracót boldognak látni — azt akarta, hogy olyan boldogságot éljen át, ami megakadályozza őt a jövőben, hogy olyanná váljon, mint az apja. Nevetve búcsúztak el egymástól, de nem volt semmi bensőséges pusziszkodás, sem felesleges ölelkezés. Hermione a csukott ajtónak dőlt és még percekig az átéltek hatása alatt állt.
— Szóval, rájött a kulcsra? — A kérdést a már látható Perselusnak tette fel. A férfi bólintott. — Akkor ne mondja ki.
— Ne? — A férfi hangjából kiszűrődő egyértelmű értetlenkedés megmosolyogtatta Hermionét.
— Ne. Tudja, azt mondtam, hogy szívesen elmesélem a történetet Dracóval. — A férfi újfent bólintott. — Mi lenne, ha megmutatnám?
— Mert maga szerint ez így működik. — Ez nem kérdés volt, de Hermione bólogatott. — Rendben. Bár Tibby nem fogja megúszni a büntetését. És nehogy nekem a M.A.J.O.M.-mal jöjjön, mert magára küldök egy rontást, ami keléseket növeszt az arcára.
Hermione felnevetett, őszintén. Nem gondolta volna, hogy a férfi tudott a kis mozgalmáról. Igazából elég sok mindent nem nézett ki belőle, még azokat sem, amik nyilvánvalóak voltak. De azon az estén, Párizsban minden elképzelhető volt — a csodák napja, ahogy magában Hermione mindig is hívta. Az mondjuk rosszul érintette, hogy Perselus valamiért meg akart regulázni egy házimanót, de nem akart belekontárkodni — Tibby nem az ő házimanója volt, nem volt semmi joga beleszólni, hogy a gazdája miként bünteti meg. Arra viszont nagyon is kíváncsi volt, hogy mivel érdemelte ki a büntetést.
— Szóval belém volt zúgva?
Hermione megrántotta a vállát, majd bement a szobába. Nem volt nagy a lakás, csak két szobából és egy fürdőszobából állt. Az egész erkély valószínűleg nagyobb volt, mint maga a lakás. A nappaliban található kétszemélyes kanapéra ült és ott várta, hogy Perselus csatlakozzon hozzá. A férfi választhatott a mellette lévő hely és a fotel között, ami szemben volt vele — természetesen utóbbit választotta.
— Ötödév végén egyértelmű lett számomra, hogy maga a jó oldalon áll. Harry zavaros mondata után kissé bizonytalan voltam, de mikor megjelent a Rend, tudtam, hogy maga volt. Dumbledore-nak is maga szólt, igaz? — Hermione figyelte a férfit, aki a combján támasztotta karjait, ujjait pedig összekulcsolta. Aprót bólintott. — Egész nyáron a tettein gondolkoztam. Rájöttem, hogy valami nem stimmel a tettei és a mutatott valója között. Maga intelligens és ráadásul segített. Azt hiszem, ezek imponáltak nekem és aztán azt vettem észre, hogy magán jár az eszem. Nem voltam magába szerelmes, dehogy — rázta fejét határozottan. — Szimplán elképzeltem, milyen lenne vitatkozni és bájitalokat főzni együtt. Jó érzés volt ábrándozni, miközben annyi sok szörnyűség történt körülöttünk.
— De ez a fajta vonzalom elmúlt, mikor megtudta, mit tettem. — Tényszerű kijelentés volt és Hermione nem vitatkozott vele. Nem tudott úgy gondolni többet a férfira, ahogy azelőtt, amint megtudta, hogy megölte Dumbledore-t. Legalábbis egy ideig. — Teljesen érthető.
— Igazság szerint nem. — Hermione már képes volt beismerni saját pálfordulásait. — Éveken keresztül hittem abban, hogy Dumbledore bízott magában. És, mint említettem, feltűnt, hogy valami nem stimmel maga körül. Azt hittem, túl későn tettem össze a részleteket, de maga az élő bizonyíték rá, hogy nem.
— Dumbledore belém vetett bizalma miatt mentette meg az életemet?
— Nem. — Hermione határozottan úgy érezte magát, mint ahogy a férfi érezhette, mikor bájitaltant tanított. Mintha a másik képtelen lett volna felfogni a szavakat, amiket hallott. — Ha Dumbledore-on múlt volna, maga hallott lenne. A saját bizalmam miatt mentettem meg az életét.
Nézte, hogy a férfi masszírozza az orrnyergét — ezt nagyon sokszor tette. Aztán a halántékához tette a kezét és enyhén megnyomta. Olyan volt, mint akiből a gondolatok ki akartak volna jönni, de nem tették, mert valami gát útjukat állta. Hermione érdeklődve nézte a férfi arcára írt különböző érzelmek sorát — mind a sajátja volt, ő most a kíváncsiságon kívül nem érzett mást.
— És most mit érez irántam?
Hát, megtudtuk végre, hogy milyen érzések vezérelték az ötödéves Hermionét. Ez fontos, hiszen nem Dumbledore miatt tette, amit tett. De, hogy mit is tulajdonképpen? Az majd idővel kiderül.
Maradunk még egy kicsit a múltban, hiszen Hermione megígérte, hogy mesél a párizsi időről. De igazából Astoria miatt akar maradni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.