15. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
El sem hiszem, hogy eljutottunk a történet feléig. Bizony, még ugyanennyi van hátra, és vége – de addig még van pár esemény a tarsolyomban. Például ebben a fejezetben, ami teljesen egyszerű és mégis, Hermione és Perselus életében fontos rádöbbenéseket rejt.
Őszintén remélem, hogy sikerül egy kicsit kikapcsolódnia mindenkinek, aki elolvassa. Kellemes olvasást!Tibby már másodjára jelent meg a pincében, mert szólította, de a manó még mindig ugyanazt ismételgette: A kisasszony nincs otthon, bizonyára segít az esküvők utáni teendőkben. El kellett ismernie magában, hogy a nő értett az idegei húzásához — tény, hogy nem mondta meg neki, mikorra várja pontosan a választ, de az egykori eminenstől nem erre számított.
Hermione délután négykor jelent meg az ajtajában és igencsak feszült volt — Perselus egykedvűen nyitott ajtót a fiatal nőnek. Látta, hogy a nő szeme úgy cikázik, mintha olvasna és ebből rögtön tudta, hogy valamire rájött. De mire?
— Elárulja, hogy mi miatt ilyen zaklatott?
— Nem. — A gyors válasz hangosan és nyugtalanul érkezett. Felvonta szemöldökét és elővette a rettegett bájitaltan professzor nézését. — Ne nézzen így rám! — csattant fel a boszorka. — Sajnálom. Én.. Én…
— Nyugodjon le, és próbálja meg némileg összerendezni a gondolatait. Maga rájött valamire.
— Igen, de még kutatnom kell. Kérem, ne is faggasson. — A kérlelő tekintet, amivel rá nézett, megtette hatását. Habár Perselus még mindig zaklatottnak érezte magát, összeszorított foggal kivárta, míg a boszorka rendezi kicsit érzelmi állapotát.
Tibbyt szólította, huszadjára azon a napon, és kért Hermionénak és magának egy kamillateát. A nő hálásan fogta kezébe a bögrét és Perselus minden rosszalló tekintete ellenére maga alá húzta lábát a kanapén — szerencsére volt a nőben annyi, hogy előtte levette a cipőjét. Nem az zavarta konkrétan, hogy a boszorka otthonosan érzi magát, hanem, hogy az még mindig nem adott választ az ajánlatára.
A nő gondolataiban egészen máshol járt, ezt még egy vak is meg tudta volna állapítani. Újfent rágcsálta az alsó ajkát és körmeivel a bögre porcelánján dobolt. Perselus türelmes volt, de nem az a fajta, mint Albus Dumbledore volt egykor. Visszafogta magát, nem akarta siettetni Hermionét, de megrendelései voltak és nem ért rá arra, hogy órákon keresztül egy titkolódzó boszorkányt nézzen.
— Szeretném elfogadni az ajánlatát.
Perselus megnyugodva fújta ki a levegőt. Összecsippentette orrnyergét és nagyon erősen koncentrált arra, hogy nyugodt legyen — na, nem maga, hanem Hermione miatt. Nehezére esett, soha korábban nem érezte még ennyire lassúnak a folyamatot. Mintha egyfajta ellenállásba ütközött volna, amit mint hagymát kellett rétegről-rétegre lefejtenie.
— Granger, ha nem hagyja, hogy segítsek, nem tudom, hogyan leszünk képesek együtt dolgozni.
— Oh. — A meglepett sóhajszerű hangot követően Perselus végre azt érezte, amit akart. Nyugodtságot. — Mióta…? — A kérdés befejezése ott lógott a levegőben köztük.
— Ezt megbeszéljük később, de most a megrendelésekkel kell foglalkoznunk. Elmaradásban vagyunk. — Már a pinceajtó előtt állt, amikor meglátta, hogy a nő kényelmes cipőjébe bújtatta a lábát. Egy hanyag mozdulattal a lány elé varázsolt egy pár sárkánybőr bakancsot. — Vegye fel! Nem akarok semmiféle balesetet a laboromban.
— — — — — — — —
Hermione boldogan dugta bele lábait az újonnan kapott sárkánybőr bakancsába. Igazán úgy érezte ettől, mintha maga is bájital mester lenne, pedig attól nagyon távol állt. Élvezte, hogy gondolatait teljes mértékben lekötik a darabolások, léeresztések és egyéb aprólékos mozdulatok. Nem gondolt semmi másra — előjött régi szokása, ami átsegítette a vizsgákon is, azaz fejében dalokat játszott le. Minden egyes bájitalt akkurátusan töltött bele a kis üvegcsékbe és a nagyobb edényekbe. A pasztákkal kissé meggyűlt a baja, de Perselus megmutatta a tökéletes technikát és onnantól kezdve az is gyerekjátéknak tűnt.
Még azokat a gondolatokat sem engedte be gondolatai közé, amik nem a könyv körül forogtak. Az Odúban lezajlott beszélgetés sem ostromolta kíméletlen, ahogyan a tudat sem, hogy a férfi képes volt az ő érzéseit befolyásolni. Várta a beszélgetést, legszívesebben felgyorsította volna az időt, hogy már ott tartsanak — de a takaróként ráhulló nyugodtság ezt is megzabolázta.
Órák teltek el, mire az összes bájitalt megfőzték, az összes gyógypasztát tégelyekbe zárták. Csak néhány üst alatt égett még a tűz, de azokban olyan gyógyszirupok rotyogtak, amiknek még kellett tizenkét óra, hogy elkészültnek lehessen nyilvánítani őket. Hermione rettenetesen fáradtnak érezte magát, mikor lerogyott a kanapéra a férfi nappalijában. Azzal is tisztában volt, hogy haja a párának köszönhetően kilökte magából az összes olajat és mindent, amit rákent a mindennapok rendezett összhatása kedvéért. Perselus persze kifogástalan állapotban volt, ahogyan az elmúlt időszakban megfigyelte — a fekete ing gyűrődésmentes volt, a haja pedig…
— Miért nem mosott hajat mikor a Roxfortban tanított?
A férfi úgy meredt rá, mintha éppen az egyik főbenjáró átkot mondta volna ki. Látta a férfi kezét, ami kissé megemelkedett és Hermione tudta, hogy legszívesebben azt mondaná neki: Kifelé! De nem tehetett róla, igazán nem. A nyugodt paplan annyira elnyomta saját érzéseit, hogy képtelen volt idejében észrevenni, mi csúszik ki a száján.
— Mostam hajat, Miss Granger. — Fogai között sziszegte a választ, ebből Hermione tudta, hogy igencsak érzékeny témára talált. — Én is kérdezzem meg magától, hogy miért nem fésülködött meg sosem? Nézzen magára, a mai napig zabolázatlan a haja.
— Nem tehetek róla — temette arcát tenyereibe. — A pára egyszerűen ilyen hatással van a hajamra.
Perselus karba font kézzel állt. Hermione eltátotta a száját. Annyira vak volt. Pedig ő maga is szenvedett iskoláskorában a hajával, bármelyik bájitaltan professzor órájáról is volt szó.
— Maga mosott hajat… A bájitalok miatt tehát?
— Tíz pont a Griffendélnek, Miss Granger. — Hermione elégedetten bólintott, mintha bármit is értek volna a férfi szavai így, hogy már nem volt diák. — Félnótásokat tanítottam heti több alkalommal és mindemellett még este is bájitalokat főztem. A pince párássága, a bájitalok kicsapódása… — Lazán megvonta a vállát, mintha korábbi reakciója még szerinte is túlzó lett volna.
— De most nem olyan a haja.
— Persze, hogy nem. — Mintha vissza akarta volna szívni az előbbi pontokat, úgy nézett rá a férfi. — A pincém nem nyirkos és párás, mint a Roxfortban. Ráadásul így, hogy az imázsom ezen részét már nem kell fenntartanom, megfelelő bájitalt keverek a samponhoz. Ha akarja, kitalálhatjuk, magának mi segíthetne.
Hermione lelkesen bólintott, mert hiába találta meg a mindennapokra a megfelelő termékeket, ha bájitalokkal fog foglalkozni, akkor újra a bozontos hajú lány lesz. Beletúrt göndör fürtjeibe és hagyta, hogy annak súlya az ujjai között eloszoljon. Képes volt elterelni saját magát a fontosabb dolgoktól, de nem bánta, hogy végre megtudta a férfi titkát. Egy újabb titkot.
Mielőtt eljött volna az Odúból, beszélt egy pár szót Harryvel. Barátja megosztott néhány olyan dolgot vele, amit valószínűleg meg akart volna tartani magának. Elmesélte, hogy néha visszajár a Roxfortba és beszélget az egykori professzoraikkal.
— McGalagony professzor mindig nagyon megértő és megengedi, hogy kettesben maradjak Dumbledore-ral. — Hermione legyűrte a késztetést, hogy kijavítsa Harryt, McGalagony már igazgató volt. Az igazat beismerve, ő maga is professzorként gondolt az idős boszorkányra, sőt mi több, házvezető tanárként. — De minden egyes alkalommal rákérdez arra, hogy mit tudok Pitonról.
— Persze, hogy érdekli. Rábízta, hogy átadja neked a tudást, ami ahhoz kellett, hogy legyőzd Voldemortot. — Hermione megvonta a vállát, nem látta, barátjának ez miért olyan fontos. Soha nem látta rajta, hogy különösképpen törné magát, hogy közel kerüljön Perselushoz. Persze, segítette a renoméja megújítását, de mindig csak a háttérből.
— Nem, Hermione, nem úgy érdeklődik, mint egy kém után, akinek információátadás feladata volt. Inkább… — Harry egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. — Inkább olyan, mintha Piton fontos lenne neki.
— Ó, ez is érthető. Persze, nem indult megfelelően a felnőtt kapcsolatuk, de aztán Perselus fontos szereplő lett mind az ő, mind a te életedben. — Igyekezett nem tudomást venni arról, hogy barátja arca megvonaglott a keresztnéven szólítás hallatán.
— Igen, de úgy látszik ez egyoldalú. Piton ugyanis nem látogatta meg egyszer sem.
Hermione emiatt az információ miatt nem jelent meg, csak a délután folyamán a férfi házánál. A könyvben olvasottak hatására tett felfedezése és a Harrytől hallott információk kezdtek összeállítani egy képet az időugrásaik miértjével kapcsolatban — legalábbis egy újabb lehetséges nyomot talált.
— Szóval, mi az önös érdek? — Hermione kihívón felvonta bal szemöldökét.
— Ki kell találnunk, miért van ez az érzékekkel összefüggő…
— Kapcsolat. Mondja csak ki, kapcsolat. — Abban a pillanatban megérezte, hogy a nyugodtság-paplan eltűnik.
— Kapcsolat — sziszegte a férfi összeszorított fogai közül. Hermione elnevette magát, de igyekezett valamennyire mégiscsak visszafogni a kitörő jókedvét. — De addig is, meg kell tanulnunk irányítani.
— Azt már maga úgyis megtette.
— Ahogyan maga is, Hermione.
Hermione tisztán érezte, hogy szópárbajuk nyomán nem indult meg benne semmi ingerültség és ez a férfira is igaz volt. Igazából szórakoztatta a férfi csípős nyelve és az, hogy nem hagyta annyiban a dolgot. Nem hagyta, hogy dicstelen módon győzzön. Ez mindig is lenyűgözte Hermionét a férfiban, az intelligenciája és a szavakkal való játszadozása.
— — — — — — — —
Perselus hamar rájött, hogy a nő játszadozik vele. Tudta, mivel tudja kellemetlen helyzetbe hozni és ezzel elérte, amit akart: a nyugalom, amit erőnek erejével tartott fent, szertefoszlott. Várta, hogy majd megcsapja a nőből áradó indulat, de csak elégedettséget érzett. Ahogy nézte a nőt, ahogy elneveti magát, melegség terjedt szét bensőjében.
— Mióta tudja? — Perselus félt megkérdezni, mert tudta, hogy valószínűleg később jött rá, mint ő.
— A tárgyalás volt az a pont, amikor felfogtam, mi történik. Amikor kijött a teremből, nagyon nyugodtnak éreztem magam. Mintha egy nyugtató paplan terült volna szét a fejemben. — Nézte a kissé elmerengő nőt. Borzas haja ellenére is elégedetten vette tudomásul, hogy ezzel a boszorkával kell megoldani a rejtélyt. Hermione okos volt. — Maga gondolom, előbb rájött.
— Valamivel. A harmadik időugrásnál, mikor meg akarta átkozni a szemével Mógust, szokatlan érzés kerített hatalmába. A kutatása erre terjed, vagy…
— Az időugrásokkal kapcsolatos. Vannak teóriáim, de biztosat csak akkor tudok mondani, ha megtörténik újra. Tudja, meséltem, hogy szerintem az idővonal visszaugrik rendes valójába miután mi eltűnünk belőle. — Perselus aprót bólintott. — Nos, jobban megvizsgáltam néhány egyenletet és szerintem mi nem is szó szerint időutazunk.
Hermione elővarázsolt egy pergament és egy tollat, majd elkezdett felvázolni mindenféle vonalakat és néhány helyre tintapacát tett — Perselus élvezettel hallgatta a nő magyarázását. Olyan volt, mint aki arra született, hogy a számokkal foglalkozzon. Átlátott olyan dolgokat, amik Perselus figyelmét elkerülték. Rámutatott egy x-szel jelölt helyre a felső vonalon, majd arról magyarázott valamit, hogy az a pont a megfejtés.
— És mi az a pont?
— A halála, uram.
Perselus érezte térdei hirtelen elgyengülését még ülve is. A nő nem azt mondta, hogy a majdnem halála, hanem tényként kijelentette, hogy meghalt. Habár meglehetősen sokszor gondolta azt, hogy jobb lett volna meghalnia azon a végzetes éjszakán, végül örült, hogy életben maradt. Az, ahogy a nő kiejtette a száján a halál szót, mégis megsemmisítő hatást váltott ki benne.
Az apró nyugalom-paplan — ahogy Hermione fogalmazott —, ami felé tekergőzött, óvatosan közelítette meg elméjét. Nem tudta bevonni teljes mértékben, mivel saját okklumencia védvonala akadályozta ezt a fajta bejutást is — az a pajzs, amit muszáj volt megerősítenie arra az esetre, ha Hermione elfogadja az ajánlatát. De jólesett neki az érzés, hogy valaki törődik a nyugalmával.
Finoman megmasszírozta vádliját, majd térdét is kimozgatta, míg végre stabilnak érezte magát. A nő végig őt nézte, de nem szólalt meg. Kezét a lába alá tette, mintha így akart volna stabilabb helyzetbe kerülni, hogy minden idegszálával egy valamire koncentrálhasson. A pergamen előttük a három ponttal és az x-szel nem árult el semmit csak azt, hogy valóban megtörténtek, amiket korábban átéltek.
— Szóval addig fogunk menni, amíg meg nem halok?
— Úgy vélem, lesz egy időugrásunk oda, igen. — Hermione aggodalmas tekintetét látva jobbnak látta felállni és hátat fordítani neki.
— Rendben. — Megtorpant a könyvespolc előtt. A gerinceket olvasva megakadt a szeme a Roxfort történetén, a legfrissebb verzión. Még egyszer sem nyitotta ki, nem akart arról olvasni, amiket ő átélt a valóságban. Pontosan tisztában volt azzal, mit írnak róla a könyvben. A meg nem értett hős. A roxforti házak jutottak eszébe és az őket leíró tulajdonságok. — Az önös érdekemre volt kíváncsi.
— Igen. És azt mondta az érzelmi kapcsolat miatt.
— Részben. — Levette a vastag könyvet a polcról és a nőhöz sétált vele. — Azt akarom, hogy maga ne jusson az én sorsomra. Segíteni akarok magának megtalálni a célt.
— A célt?
— Igen, Granger, a célt. Azt, amiért érdemes élni és meghalni. — Letette az asztalra a súlyos kötetet és kinyitotta találomra a vége felé. Saját maga és Lily neve nézett vissza rá a könyvlapról. — Segítek magának megtanulni elengedni a kényszereit. Azokat, amik miatt nem enged magához közel senkit igazán. Ami miatt az otthona egy steril muglikórház benyomását kelti.
A nőre nézett és elé tolta a könyvet. Még neki, az egykor rettegett professzornak, is volt egykor egy célja, ami miatt élt. Ami miatt nem adta fel, akárhányszor is a halált kívánta belül. Az ok, ami miatt elég erős volt ahhoz, hogy képes legyen feláldozni a saját életét is. Lily mára halványodott, de még mindig ott volt a szívében — soha nem múlt el az érzés, ezzel tisztában volt. Ahogy Hermione arcát nézte olvasás közben, érezte, hogy ez a helyes cselekedet, ez lesz az új célja.
— — — — — — — —
Hermione alig bírta visszatartani a könnycseppeket, amik akkor törtek elő a szeméből, amikor Perselus Piton jellemzését olvasta. Minden ott állt fekete-fehéren és mégis, mintha nem arról az emberről szólt volna, akit ő megismert másfél hónapja. Az, akiről az oldal szólt, egy nemes ember volt, akitől éveken keresztül rettegtek a diákok. Egy ember, akinek volt egy célja, egy olyan, amiért világokat mozgatott volna meg. A szerencsés megmenekülése után viszont ez a cél odalett — Hermionét elfogta a bűntudat.
Ő végig azt hitte, vannak céljai, de a férfi története rádöbbentette, hogy azok nem élet-halál célok voltak. Kiváló boszorkává válni és hasznosat tenni a társadalomért mind nemes célok voltak, de ezzel ő maga még nem találta meg a boldogságot. Életéből elég sokat feláldozott a világ megmentésének oltárán. Még ha az agya védte is az ellen, hogy megtalálja az igazi boldogságot valaki oldalán, attól nem foszthatta meg, hogy találjon egy célt.
Perselus arcát nézte és tudta, egyszerűen érezte, hogy nem véletlenül sodorta a férfi felé az út. Túl azokon a rejtélyeken, amik az érzelmi-kapcsolat, a varázserő-szikrák és az időugrások jelentettek — Hermione úgy érezte, megtalálta a célját. Igazából sokkal korábban megtalálta már, de ezt a férfi nem tudhatta, még ő maga is csak nemrég döbbent rá, hogy mit tett. “Nem, Granger. Úgy vélem, Ön kellett ahhoz, hogy én életben maradjak.” — a férfi mondata, amit az első időugrás alkalmával mondott, ott volt a fejében.
Ahogyan abban is volt valami, hogy kompromisszumképtelen volt. Ez vetett véget minden kapcsolatának. Képtelen volt átadni az irányítást másnak hosszútávon. Egyik párkapcsolatában sem érezte azt, hogy teljes mértékben maga lehet. A dacos, néha parancsolgató és maximalista Hermione Granger.
— Megtanuljuk kezelni az érzelmi-kapcsolatot. Muszáj lesz segítenünk magunkon, mert azt be kell látnia, hogy nem foglalkozhatunk mindig a másik érzéseivel. — Perselus hangja kirángatta kissé borongós gondolatai közül. — Illetve muszáj lesz kezelnie a pálca nélküli mágiáját, mert túl azon, hogy jól jöhet bármilyen helyzetben, igencsak bosszús lennék, ha maga miatt mindig elmenne az áram a házban.
— Rendben. — Hermione érezte a pírt az arcán, de nem foglalkozott vele. — És esetleg… már, ha nem okozna nehézséget, akkor… — Hebegni-habogni kezdett, ami még őt is meglepte.
— Granger — szólt figyelmeztetően a férfi.
— Segítene legyőzni… a repüléstől való… félelmemet?
A férfi arcán egy pillanatra átsuhant a csodálkozás, de gyorsan rendezte is vonásait. Hermione felidézte magában azokat az alkalmakat, amikor repülnie kellett és a gyomra bukfencezett már a gondolatra is. Azt viszont tudta, hogy Perselus tehetséges volt mind a seprűs, mind a seprű nélküli repülésben — Voldemorton kívül mást nem is tudott, aki még képes lett volna ez utóbbira.
— Nem maga szabadította ki Csikócsőrrel Sirius Blacket a toronyból? — Hermione bólintott, hogy de. — De akkor nem maga volt az, aki egy sárkány hátán menekült a Gringottsból, igaz?
— De igen — cincogta. — De minden esetben, amikor repülnöm kellett, rettegtem.
— Ebben semmi meglepő nincs. — A férfi leült végre valahára, méghozzá egyenesen mellé a kanapéra. — A legtöbb mugli születésű nem képes elengedni magát repülés közben. Ez biztosan amiatt van, hogy azok a gyerekek nem ülnek seprűre tizenegy éves koruk előtt. — Hermione bólintott, hogy érti. Logikus volt a férfi magyarázata, csodálkozott, hogy neki eddig nem jutott eszébe ez az összefüggés. — Hajlandó vagyok megpróbálkozni azzal, hogy kissé biztosabbá váljon a repülésben.
Hermione automatikusan a férfi keze felé kapott és megszorította azt. A mágikus szikrák pattogtak és mindenféle színben játszottak. Hermione boldog mosollyal nézett a megdöbbent mágusra — egyikük se húzta el a kezét még vagy egy percig. Alig várta, hogy belevesse magát néhány könyvbe, ami a repülésről szól. Biztos volt benne, hogy a férfi az elmélettel fogja vegzálni néhány napon keresztül, mielőtt a konkrét félelmére koncentrálnának.
Miközben felállt a kanapéról, hogy kinyújtsa elgémberedett tagjait, szeme újra megállapodott a Roxfort történetéből rá néző képen. Furcsa volt látni a mozgó képet, mikor a férfi itt volt a közelében. A neve alatt az összes titulusa és a Roxfortban betöltött szerepe ott sorakozott egymás után. Még azt is odaírták, hogy igazgató volt — Hermione értette, ha emiatt nem akart volna visszamenni, hiszen az igazgatói lét után csak tanítani visszalépés volt.
— Nem, Hermione, nem zavar, hogy Minerva az igazgató. — Hermione a férfi felé kapta a fejét. Perselus még mindig a kanapén ült és ujjával finoman végigsimított a szavakon. — Mindenkinek ez az első gondolata — tette hozzá Perselus, mintegy magyarázatként, hogy miként tudott újfent a gondolataira válaszolni. — De erről nem kívánok sem magával, sem senki mással beszélni.
— Rendben. — Hermione magát is meglepte a gyors kijelentéssel. — Mikor kezdjük mindazt, amit mondott? A sok gyakorlást és a repülést?
— Nem fog addig békén hagyni, amíg nem írhat fel egy tanmenetet, igaz? — Hermione lelkesen bólogatott. — Megfontolhatná a tanári pályát. — Hermione elhúzta a száját, a vele szemben ülő Perselus pedig elnevette magát. Mély hangján, őszintén nevetett.
Egyikük sem vette észre Tibbyt, aki a szobaajtóban állva végighallgatta az egész párbeszédet. Elégedetten bólintott, majd csettintett.
Nos, hogy tetszett a fejezet? Várjátok már, hogy kiderüljön, hova küldte ezúttal Tibby őket? Annyit elárulhatok, hogy nem megyünk annyira nagyon távol az időben. Igyekszem gyorsan javítani, a tervek szerint haladunk eddig, szóval két hét múlva irány… Na, majd meglátjátok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.