14. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Így, hogy a közepe felé tartunk a történetnek, nagyon hihetetlen számomra, hogy tényleg befejeztem egy sztorit igencsak rövid idő alatt. De tény, ami tény: megtettem. Számomra az olyan fejezetek, mint ez, voltak azok, amik igazán megérintettek. Mert ezekben a karaktereknek az eredeti megírt formájukat kellett hozni, de mégsem teljesen.
Fogadjátok sok szeretettel Astoria és Draco nagy napját.
Az ágyon fekve eszébe jutott, hogy a talárját a széken hagyta. Semmi kedve nem volt érte menni és még az álom is kezdte elnyomni. Nem aludt jól idegen helyeken, de a nő, Hermione olyan nyugalmat árasztott magából, hogy perceken belül elaludt. Ingben és nadrágban aludt el, de tudta, hogy a varázslólét most majd segítségére lesz.
A reggeli készülődés közben az előző estén morfondírozott. Hermione minden rezdülése elárulta, hogy titkokat rejteget és mégse sikerült előcsalogatnia az összeset. A boszorkány időközben maga is rájöhetett az összefüggésekre és tesztelte. Érezte a zavart, a dühöt és a vágyat, de mindet csak röpke pillanatokig. Egy idő után ő is ezt tette, mintegy tesztelve elméletét, mindkettőt.
A tárgyalás napján túlságosan elveszítette a fejét, erre a Dracóval folytatott beszélgetése még inkább rádöbbentette. A tárgyalás estéjén, amikor megjelent nála és szemtelenül közölte vele, hogy “Láttam”, az valami józanító pofonként hatott rá. Ha a keresztfia észrevett valamit, akkor bárki más is megtehette. Muszáj volt beszélnie Hermionéval és habár korábban azt hitte, elfordul majd tőle, ha elmondja, játszadozott vele — már korántsem volt ebben annyira biztos.
A bájital mesterkedést azért is ajánlotta fel, mert a nő kifejezetten ügyes volt benne és így lett volna lehetőségük gyakorolni. Gyakorolni azt, hogy hogyan ne hassanak egymásra. Megtudni azt, hogy miért történnek mindezek velük. De nem tudta az agya hátsó szegletéből előkúszó gondolatokat semmibe venni — a gondolatokat, amik arra figyelmeztették, hogy ezzel újabb időugrásokat kockáztatnak. Mert Perselus biztos volt benne, hogy ehhez az egészhez valami köze volt az otthonának.
Olyan korán volt, hogy még szinte alig voltak ébren, de ő pont ezt szerette volna kihasználni. A sátorba belépve azonban csak hűlt helyét találta talárjának. Ez nem jó, ez nagyon nem jó.
— Keres valamit, Piton professzor?
Ginevra Potter a háta mögül szólalt meg, amire vállaiban megfeszülő inak voltak a válasz. Tudta, hogy ott van a sátorban — látta sétálgatni hatalmas hasát simogatva —, de úgy vélte, békén hagyja. Visszanyelte a gúnyt és igyekezett kedves arcot vágni mikor megfordult.
— Mrs. Potter, tájékoztatom, hogy nem vagyok már professzor. — A vörös hajú nő megrántotta a vállát. Minden apró lélegzetvételéből áradt felé, hogy nem érdekli. — A taláromat keresem.
— Oh, azt Hermione magával vitte. Gondolom nem tudta, hogy maga is itt alszik és elvitte magával, hogy vigyázzon rá. — A fiatal asszony kinézett a sátorból és visszafordult felé. — Már ébren van, ha gondolja, kérje vissza. És kérem, hívjon Ginevrának.
Perselus meglepődött, de aztán eszébe jutott, hogy az átkozott Odúban a falak papírvékonyak voltak és nem szórt ki némító bűbájt. Értékelte a nőtől, hogy nem várta el, hogy holmi becenéven szólítsa, a Ginevra amúgy is jobban illett a nőhöz.
Kettesével szedte a lépcsőt a kopott, vörös ajtóig. Kettőt kopogtatott rajta, de válaszra nem várva be is nyitott. Hermione az ágyon ült és olvasott valami könyvet, észre se vette, hogy bementek a szobájába. Erről még beszélnünk kell — gondolta Perselus, de egy pillanatig még kiélvezte a látványt. A nő magára terítette az ő talárját, szinte elveszett a sötét anyagban.
— Arra szükségem lenne.
Nézte, ahogy felpattan és felé irányítja a pálcáját, a nő reflexei meglepően gyorsak voltak. Perselus becsukta az ajtót és nekidőlt a nehéz fának.
— Mi a frászt keres maga az én szobámban? — A boszorka mérgesen meredt rá, de ez igazából szórakoztatta. Még mindig az előző esti póló volt rajta és mintha megjavult volna, mert néha váltott a nevek között, de az övénél mintha megakadt volna.
— A taláromat, Granger.
— Oh. — Zavarba jött, látta rajta és érezte is. Soha nem tapasztalta még, hogy valaki ennyire sokszor zavarba jöjjön.
Olyan óvatosan kanyarította le a válláról, mintha a puszta érintés is képes lenne szétszakítani az anyagot — legalábbis Perselusnak ez az érzése támadt. Egy kecses mozdulattal a talár összes gyűrődése eltűnt, mintha csak új lett volna. Hermione összehajtogatva adta a kezébe, pedig addig a pillanatig Perselusnak szándékában állt rögtön felvennie, amint megtalálta.
Később csak az esküvő előkészületeinél találkozott a nővel. Csodálattal nézte, ahogy az apró mozdulatokkal hatalmas varázslatokat hajtott végre. A pálca nélküli mágia hatalmát is ki kellett volna használnia, de nem tette — erről is beszélniük kell, döntötte el Perselus. Annyi minden rejtőzött Hermionéban, amit addig nem vettek észre. Kislányként is intelligens és ösztönös volt, de felnőttként egyenesen hatalmas — néha Perselus azt kívánta, bárcsak előbb megkereste volna. Hermione nem tudhatta, hogy Perselusnak az idő a megmenekülése után mintha visszafelé csorgott volna; a megszokásoknak élt.
Draco fejét látta megvillanni a sátor elejében, ami baljóslatú érzéseket keltett benne. Előre sietett, megszakítva a varázslatot, amiben addig részt vett. Keresztfia falfehér volt és tisztán látszott rajta a pánik — Perselus tehetetlenül nézte, ahogy a fiatal férfi néha felé fordul, de nem jönnek ki hangok a száján.
— Gyere velem. — Hermione váratlanul jelent meg mellette, de nem is törődött vele, mintha csak Dracót látta volna.
Nézte, ahogy a boszorkány elhúzza a valami miatt igencsak pánikoló vőlegényt és elfogta egy megnevezhetetlen érzés. Egy olyan érzés, amit csak nagyon régen érzett — a nő rávillantotta tekintetét és aprót rázott fején, majd visszafordult egykori ellenségéhez. A kettő futni kezdett, bele az Odút körülvevő sűrű, hullámzó magas fűbe. Perselus még sokáig nézett utánunk azon gondolkozva, hogy mégis miért blokkolt le, mikor a keresztfiának szüksége volt… valakire — nem rá, mert nem érthette, mi megy végbe benne.
— — — — — — — —
Hermione ösztönösen ragadta meg Draco kezét, mikor meglátta annak arckifejezését. Aztán futni kezdtek, bele a sűrű fűbe, ami elrejthette őket. Látta a férfin, hogy mennyire kétségbeesett, de nem tudott segíteni, amíg az nem szólalt meg. Draco úgy nézett rá, mintha közölték volna vele, hogy meg fog halni.
— Astoria szülei megérkeztek.
— Értem. — Hermione fejében ezernyi kérdés tolult, de visszafogta magát és inkább kivárta, mit mond a másik.
— Elmondták, hogy… Elmondták… — Draco hangja elcsuklott és az első árulkodó könnycseppek is megjelentek.
Hermione szorosan magához vonta és tartotta, míg egykori ellensége, a gyűlölt Malfoy, zokogott. Azért futott a fűbe, mert tudta, sokan nem értenék meg a helyzetet, még ő sem teljesen értette, hogyan lettek ennyire közeli barátok — mert már biztos volt, hogy nem csak Astoria lett a barátja, hanem a szőke mardekáros is.
— Astoria beteg. Vérátok. — Suttogás volt csupán a férfi hangja. Eltávolodott Hermionétól, hogy a szemébe tudjon nézni.
Sok mindent átélt már és egykori gyógyítóként találkozott vérátokkal sújtott emberekkel is. Az viszont, hogy Astoria is részese volt ennek, teljesen más megközelítésbe helyezte a dolgokat. Barátnője legszebb napja egyszeriben a legszörnyűbb lett.
— Sajnálom. — Megszorította Draco kezét, s az viszonozta a gesztust. — Tudok valamiben segíteni?
— Segítesz.
Mindketten az összefonódó kezeiket nézték. Hiányzott Astoria keze az övékéről. Amikor megbékéltek egymással, az ő keze volt az, ami egyben tartotta az igencsak vonakodó kézszorítást.
— Lemondjátok? — fejével az Odú fejük felé magasodó épülete felé intett.
— Nem. — Draco hangja határozott volt. — Ő életem szerelme, tudom. El akarom venni és boldoggá akarom tenni. Ameddig csak lehet.
— Akkor — kis szünetet hagyott, hogy felmérje, Draco képesnek érzi-e magát a visszamenetelre —, folytassuk az előkészületeket. Mert tudod, mindketten egy gyönyörű esküvőt érdemeltek.
Astoria a ház előtt állt, mosolyogva várt a vőlegényére. Hermione felé is kinyújtotta kezét, aki megszorította és bólintott egy aprót. Az előtte álló nő volt a legerősebb boszorkány, akivel valaha találkozott. Tartotta magát mindazok ellenére, hogy a szülei szándékosan az esküvője napján mondták el a végzetét. Tisztelet, ezt érezte Hermione. Illetve féltékenységet, de ez sehogy sem passzolt a helyzetéhez.
A sátorban még mindig volt mit tenni, ezért újra belevetette magát a munkába. Perselus még mindig ott állt a sátor elejében és látszólag nagyon elgondolkozott valamin. Őt nézte, mintha már nem találta volna nyitott könyvnek — pedig mennyiszer megkapta a férfitól korábban, hogy arca elárulja a titkait. Mikor megállt Perselus mellett, a férfi rápillantott, de egy szót sem szólt.
— Nem hiszem, hogy nekem kéne elmondanom.
— Megtartják az esküvőt? — A kérdés félreérthetetlenül tartalmazott egy helytelenítő hangsúlyt is. — Vagy a maguk viszonya, vagy bármi is legyen ez, megakadályozza, hogy a keresztfiam megházasodjon?
Hermione elnézően rámosolygott a férfira, aki téves úton járt, de tényleg nem tartotta fairnek Dracóval szemben, hogy elmondja a titkot. De a viszony említése kicsit sértette.
— Barátok vagyunk. Leginkább Astoriával, de Draco és én… Félre tudtuk tenni a régi sérelmeinket és keményen megdolgoztunk azért, hogy ne gyűlöljük egymást. Ha érdekli, majd egyszer elmesélem. — Hermione szívesen megosztotta a történetet a férfival, mert sokat tanult abból is a Mardekár-Griffendél összetartásról.
Perselus varázsigéket mormolt, Hermione csak bizonyos szavakat félt felismerni. Egy némító bűbájjal vette körül magukat.
— Lucius vagy Astoria szülei mondták el?
— Maga tud róla? — Hermione szemöldöke felszaladt, érzései szerint, a homloka közepéig.
— Narcissa keresett meg, hogy készítsek el egy bizonyos erősítő bájitalt. Az az asszony mindig a fiának akarja a legjobbat, így tudtam, hogy Dracóhoz van köze. De rajta nem láttam semmi aggasztó jelet. — Egy pillanatra megállt, mintha felidézte volna magában az emlékeket. Elhúzta száját sajnálkozva. — Amikor találkoztam Astoriával, tudtam.
Némán hallgatta a férfit és egy apró könnycsepp csordult le az arcán. Perselus tartásából hiányzott a ridegség, kicsit olyan volt, mintha törődne Draco lelkével. De hát törődik vele — szólalt meg egy gondolat a fejében. Nem csak Narcissa tett volna meg bármit, hogy megvédje Dracót, hanem Perselus is. El sem tudta képzelni, mit érezhet a férfi, hogy látnia kell majd, ahogy a keresztfia elveszíti élete szerelmét, csak úgy, mint oly sok éve ő veszítette el Lily Pottert.
— Szemét húzásnak tartom, hogy az esküvő napján mondták el nekik. Sosem akarták, sem Lucius, sem Greengrassék, hogy összeházasodjanak. — A tényszerű közlés mögött Hermione kiérezte az indulatot. — De ha rajtam múlik, Astoria sokáig erős marad még.
Egy másodpercre találkozott pillantásuk, majd a férfi megszüntette a varázslatot és kisétált a sátorból. Hermione tudta, hogy a keresztfiát és Astoriát akarja megkeresni. Ezt az oldalát nem sokan ismerhették Perselusnak, de Hermione azt kívánta, bárcsak mindenki bepillantást nyerhetne. Nem a szerelemért mindent feláldozó Perselust látta, aki önös érdekekből ugyan, de végig védelmezte őket hét éven keresztül, hanem azt, aki törődött az emberekkel.
Megrázta magát és igyekezett nagyon boldog lenni, vagy legalább elégedett. Hiszen két barátja házasságkötésén is részt vehetett a hétvége folyamán. Délután, mikor újra magára öltötte az ünneplőruháját, bátornak és erősnek érezte magát — muszáj volt a jó dolgokat meglátni a helyzetben. Aznap nem szórt virágokat, szimplán végigsétált a széksorok között.
Ahogy előre tekintett, két mardekárost is látott, akik egyre közelebb kerültek a szívéhez. Az egyik élete szerelmét készült elvenni, a másik pedig úgy nézett rá, mintha legalábbis ő lenne a menyasszony. Dracóhoz lépett és megszorította a kezét, miközben a háta mögött Lucius Malfoy undorodva felnyögött.
Astoria gyönyörű volt, ahogy bevonult a hosszú, fehér ruhájában. Mindenkire mosolygott, aztán szeme megállapodott Dracón és onnantól kezdve már csak egymásra figyeltek. Hermione mosolyogva hallgatta a fogadalomtételüket és hangosan tapsolt, amikor elhangzott, hogy férj és feleség lettek. El sem hitte, hogy látta kettőjük egymásra találását. Észre sem vette, mikor kezdett könnyezni.
— Draco szerencsés. — Ginny mellette állt és hasonlóképpen könnyezett, boldog mosollyal az arcán. — Astoria nagyon boldoggá teszi. Kár, hogy meg kell majd tapasztalnia a veszteséget. — Hermione felé kapta a fejét. — Az Odú falai azért annyira nem vastagok. — Hermione elvörösödve nézett barátnőjére, amikor az kihívón felvonta szemöldökét.
— Oh, Gin. Nézz rájuk. Jobbá teszik egymást és…
— Ginevra, Hermione, megengedik, hogy csatlakozzak? — Perselus szorosan mellé állt, annyira, hogy érezte a teste hőjét.
— Igazság szerint én ígértem Harrynek egy táncot. Ha megbocsátasz — nézett Hermione felé, majd bátran az egykori bájitaltan professzorra szegezte tekintetét. — Ha megbocsát, professzor.
Hermione felnevetett, röviden és halkan, amikor Perselus elhúzta a száját. Bármiben le merte volna fogadni, hogy Perselust kevésbé idegesítette a professzor megszólítás, mint amennyire el akarta hitetni mindenkivel. Mintha hiányzott volna neki a tanítás, csak nem akart visszamenni a Roxfortba. Egymás mellett állva nézték a táncoló párokat és a feléjük kacsintgató roxforti professzorokat.
Draco hozzá, Astoria pedig Perselushoz lépett és táncra hívták őket. Hermione boldogan fogta meg Draco kezét, míg Perselus kissé vonakodva, de felvezette az ifjú arát a rögtönzött parkettre. Hermione behunyt szemmel, állát Draco vállán pihentetve dülöngélt. Ez volt az ő táncuk. Úgy fordultak, hogy mindketten láthassák, amint Lucius Malfoy elhúzza a száját — gyűlölet sugárzott tekintetéből Hermione felé.
— Köszönöm.
— Tudod, bármikor számíthatsz rám — kacsintott az ifjú férjre. Elnevették magukat és kis híján el is estek, mert összeakadt a lábuk.
— Perselus és te… mennyire álltok közel egymáshoz?
Hermione nem válaszolt és nemcsak azért, mert nem tudott volna erre a kérdésre normális választ adni, hanem azért sem, mert időközben melléjük ért Astoria és az emlegetett Perselus. Draco meghajolt kicsit előtte, és ahogyan előző este keresztapjától látta, csókkal hintette kézfejét. Hermione biccentett az ifjú házasok felé, majd kicsit hátrált, hogy Draco magához tudja vonni újdonsült feleségét.
Még nézte pár percig a táncoló barátait, de úgy döntött, hogy számára ennyi elég volt. Draco kérdése még ott cikázott az agyában, de sikerült nyugodtságot erőltetni magára. Nem álltak közel egymáshoz, de mégis egészen közel voltak a másikhoz. Hermione még abban sem volt biztos, hogy mit válaszol a férfi ajánlatára. Valóban kecsegtető volt, hogy bármikor otthagyhatja, ha megtalálja az álmai végcélját. Azonban — és Hermionét ez bizonytalanította el igazán — nem volt benne biztos, hogy képes lenne megzabolázni érzéseit. Hiszen hiába próbálta nem megtartani magának és hiába gyakorolta mindazt, amit Perselus tanácsolt neki — egyszerűen néha nem volt ura magának, és ez csak részben volt neki köszönhető.
— — — — — — — —
Luciushoz lépett, hogy váltson pár szót egykori barátjával. Ő neki köszönhette a Sötét Nagyúr seregéhez való csatlakozást. Igazából innen nézve a dolgokat, Lucius volt az, aki miatt Voldemort elbukott — ha ugyanis ő, Perselus Piton, végül elfordult volna a sötét mágiától, akkor Dumbledore-nak nem lett volna kéme. Vagy legalábbis kettős kéme.
— Felháborító. — Perselus kifejezéstelenül nézte a szőke hajú férfit. — Draco csak azért őgyelgett azzal a mocskos sárvérűvel, hogy engem vegzáljon.
A férfi csak úgy köpte a szavakat, ami Perselusnak nem tetszett — de igyekezett megőrizni hidegvérét. Miután Lily azért fordult el tőle, mert dühében sárvérűnek nevezte, nem bírta elviselni ezt a kifejezést. Főleg akkor nem, ha valaki elvakultságában nem látta, hogy egyes sárvérűek mennyivel felette jártak néhány aranyvérű seggfejnek.
— Magam sem értem, hogyan lettek barátok — nézett keresztfiára, aki boldogan pörgette feleségét. Mozdulatai óvatosak voltak, de más nem árulkodott a rossz hírek tudatáról. — De, ha Miss Granger és Draco így döntöttek, kik vagyunk mi, hogy ezt megkérdőjelezzük?
— Jól mondod, Perselus. — Narcissa finom hangja melegséggel töltötte el Perselus szívét. Az anyai törődés azon formája, ami Lilyben megvolt, Narcissa Malfoyt éppúgy jellemezte. — Sajnálattal hallottuk, hogy mi történt Hermionéval. — Látta, ahogy a finom női ujjak Lucius karjába vájnak, hogy megakadályozza a férfit a megszólalásban. — Draco nagyon mérges volt, mikor megtudta, mi történt. Mintha egész iskoláskorukban barátok lettek volna.
Perselus a lány távolodó alakját nézte és elmosolyodott azon, ahogy a nő próbált nyugodtságot erőltetni magára. Habár érzelmei valóban nem sugároztak mást magukból, csak egy kis bizonytalanság jutott át a mentális pajzson, a testtartása elárulta, hogy valami nagyon leköti gondolatait. Tényleg remélte, hogy beleegyezik az ajánlatába — önös érdekből cselekedett, igaza volt a nőnek, de muszáj volt rendet tennie az érzelmek között.
Az, hogy rég nem kellett kémkedéssel töltenie a mindennapokat, nem jelentette azt, hogy ne tört volna rá néha az emlékek hada. Az, hogy éveken keresztül magas okklumencia-falakat kellett emelnie, megtette hatását. A tárgyaláson kis híján kitört belőle minden, amit addig elzárva tartott — azóta még inkább megerősítette a bástyát elméje körül. De amikor Hermione a közelében volt… Perselus látta maga előtt az elkerülhetetlent és mégis, mindent meg akart tenni annak érdekében, hogy legalább elodázza.
Egy apró biccentés a Malfoy házaspár felé éppen elég volt, hogy kivonja magát a céltalan viták folyójából. Lucius ugyanis soha sem fogadta volna el azt a tényt, hogy az, kit a barátjának tart, vonzódik egy sárvérűhöz. Narcissa szemében megvillant valami, de Perselus elhessegette, mintha tudomást sem akart volna venni arról, hogy lassan mindenki tudja majd, vágyakozik Hermione iránt. Teste kielégülést várt, lelke viszont ágált a gondolat ellen is — muszáj volt magába zárni a heves érzéseket, vagy elme-pajzsa nem lesz képes összeállni.
Az Odú felé pillantott, abban az ablakban világosság lett, amire Ginevra Potter a reggel folyamán mutatott. Hermione a szobájában volt és minden bizonnyal újra átvette kényelmes öltözékét — a pólót, amin az ő neve volt, többször bárki másénál. Tétova lépést tett az ajtó felé, de végül a távozás mellett döntött. Nem akarta kísérteni a sorsot és szüksége volt egy kis magányra is.
— — — — — — — —
Hermione az ablakhoz lépett és látta, ahogy Perselus hoppanált. A csalódottság csak múló érzés volt, mert helyette a rá oly nagyon jellemző dacosság dominált érzelmei fölött. Tudni akarta, hogy Perselus mióta játszadozott a tudással, amire jóval előtte rájött. Ráadásul fizetésre is szüksége volt, mert rádöbbent, hogy addig képtelen lesz otthon érezni magát akárhol, ameddig nem tesz azért, hogy az otthonnak hasson — márpedig az ő lakásában egyedül a fürdőszoba volt az, ami némi melegséget árasztott magából.
A döntés megnyugtató voltával, leült ágyára és folytatta az olvasást. Azt a könyvet olvasta, ami az első időugrásuk alkalmával a megoldást hozta magával. Minden sorral, amit olvasott, úgy érezte, egyre közelebb van a megfejtéshez — nos, legalábbis részben.
— Ó, a picsába — a fojtott felkiáltását elnyomta ökle, amit a szájához emelt.
Szóljanak a harangok az ifjú házasoknak! Dracót ebben a történetben szándékosan állítottam be ilyennek. Hiszen úgy gondolom, hogy amennyiben megadjuk neki az esélyt, ezt hozta volna ki magából felnőttként. És ebbe az irányba mutat az utolsó könyv/film végén az az apró biccentés is. Amennyire lehet, tartani akartam magam a tényekhez: Astoria beteg lett. Persze az évek kicsit kuszák, de ez az írói szabadság.
Ti mit tettetek volna Draco helyében? No és Ginny? A könyvekben jobban bírtam a karakterét, de nála vegyesen járok el. Hamarosan jön a következő fejezet, amiben még mindig nem ugrunk, de aztán... Várjátok?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.