13. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Lassan véget érnek azok a fejezetek, amik nem tartalmaznak időugrást. Viszont ebben a fejezetben volt talán a második olyan jelenet, amit kezdetektől fogva tudtam, hogy bele akarok tenni. Remélem, jól fogtok szórakozni!
— Forduljon meg és jöjjön! — Hermione könyöke alá nyúlt és úgy fordította maga felé. Az értetlen kifejezését látva elmosolyodott. — Most táncolni fogunk.
Nem kellett kimondania, pontosan tisztában volt azzal, mire gondol a nő. A boszorka arcára volt írva, hogy meglepte azzal, hogy tud táncolni. Hát hova tette ez a fruska az eszét? Nekem is meg kellett tanulnom az átkozott bálokon táncolni. A zene, ami addig csak halványan jutott el a füléig, és amire nagyjából egy perce már az ifjú házasok is táncoltak, most megtelítette a rögtönzött táncparkettet.
Egyik kezét a nő derekára helyezte, másikkal pedig a kezét fogta meg, aztán már keringtek is a lágy dallamra — a mágikus szikrák ott pattogtak közöttük. Örömmel érzékelte, hogy sikerült némi súlyt magára szednie a boszorkának, azóta, hogy utoljára a derekát érintette. Hermione arca komoly volt, mint aki nagyon figyel arra, hogy ne lépjen a másik lábára. Derekát fogó kezét egy pillanatra elvette, hogy a nő álla alá nyúljon és felemelje a fejét — mikor találkozott a tekintetük, Perselus újra érezte a vágyat fellobbanni. Visszahelyezte kezét a nő derekára és onnantól kezdve csak forogtak.
Tudta, tisztában volt vele, hogy milyen veszélyes vizekre evezett azzal, hogy nyilvánosan táncolt a nővel. Azzal is pontosan tisztában volt, hogy a boszorka ezek után joggal követelhet tőle többet. Olyat, amit nem tudott volna megadni neki. Nem ő volt az, aki képes lett volna boldoggá tenni, márpedig Hermione azt érdemelte. Nem akarta, hogy az örökkévalóságig kergesse a boldogságot, de önző volt annyira, hogy ki akarta élvezni ezt a néhány pillanatot.
Akkor este, mikor Tibby elvitte hozzá, már akkor tudta, hogy hibát követett el. De minden porcikája azért kiáltozott, hogy maga mellett tudja a nőt. Már részben rájött a rejtélyre, bár a hogyanját és a miértjét még nem sikerült megfejtenie. Ahhoz, hogy azt megfejthesse, el kellett volna árulnia a karjában tartott nőnek, hogy nem játszott tisztességesen az elmúlt pár napban. A mardekáros ravaszsága előjött, amint összeállt a kép — persze, járhatott téves úton, megesett már vele máskor is. És visszalyukadt oda, hogy nem tudta megmondani, mit érez a lány, saját férfiúi vágyai ott lebegtek kettejük között, de Hermionénak tisztában kellett azzal lennie, hogy milyen vonzó nő. Főleg abban a ruhában, amit jelenleg viselt.
Perselus csak a ruha színét mondta meg, illetve azt, hogy legyen Hermionéhoz méltó. Lehet, hogy egy kicsit — és tényleg csak egy egészen kicsit — elragadtatta magát, amikor kifejtette, hogy milyen szerinte a nőhöz méltó ruha. Amikor egy héttel később visszament a szalonba és megmutatták neki, rögtön tudta, hogy tökéletes. A háta mélyen volt kivágva, de nem annyira, hogy illetlen legyen. A dekoltázs rész pedig — Perselus ellen felesküdve — megmutatta a nő kecses mellkasát.
Finoman a nő hátára csúsztatta kezét, ami addig a derekán pihent. Szükséges volt ez a lépés, mert ki akarta pörgetni — az viszont egyáltalán nem lett volna muszáj, hogy ujjbegyével körkörösen cirógassa a női hátat, míg a mozdulatot meg nem tette. Mélyen Hermione szemébe nézett, majd két keze ügyes összjátékával kipörgette maga elől, hogy aztán egy határozott mozdulattal visszahúzza magához. A zene véget ért és kézcsókra emelte a nő kezét, aki teljesen ledöbbenve várt.
Aztán talársuhogás nélkül a kijárat felé vette az irányt. Érezte a rászegeződő pillantásokat, de túl azon, hogy nem érdekelte, mit gondolnak, újfent szüksége volt egy kis friss levegőre. Határozottan gyávának érezte magát, amiért Hermionéra hagyta a magyarázkodást — mert kétsége sem fért hozzá, hogy szerencsétlent azonnal letámadják a pletykás boszorkák, amint eszükbe jut a nőre nézni. Még eljutott a fülébe az a néhány fojtott hangú kérdés és érezte, hogy milyen fojtogató a légkör bent, de mást nem tudott tenni, mint megpróbált lenyugodni — ez kellett neki és a boszorkának is.
A pokolba! Vagy ez a fruska csinál ki engem, vagy én őt. De határozottan sanszosabb az előbbi. — Gondolataiba merülve caplatott fel a lépcsőn a neki kijelölt szobához. Arról hallani se akart, hogy neki holmi sátorban kelljen megszállnia, nem volt már fiatal.
A szoba puritánságán meg sem lepődött, de idegeire megnyugtatólag hatott. Lerogyott az ágyra, ami nyikorogva tiltakozott a férfi hirtelen jött súlyától. Arcát kezeibe temette és minden erejével próbálta lecsillapítani a benne tomboló szégyenérzetet és izgatottságot. Valamint a vágyat.
Vágyott Hermione Grangerre és ez nagyon rossz ötleteket szült a fejében. A legrosszabb az volt, hogy tudta, a nő is ezt érzi — de nem tehette meg vele azt, hogy hagyja ezt elfajulni. Meg kellett mondania neki, hogy játszott vele. Hogy muszáj volt tesztelnie az elméletét és csak ezért érezte a vonzalmat iránta. Mert képtelen voltam visszafogni magam.
— — — — — — — —
Hermione nagyjából fél órát volt képes eltölteni egykori professzorai — akikről tudta, hogy mennyire imádnak pletykálni — körében. Ron felkérte táncolni, amivel sikerült kikerülnie a folyamatos kérdezősködés nyomasztó terhéből. Kellemes volt a tánc a barátjával, de a belé hasító bűntudat ott zakatolt a fejében és a szívében. Ron nem volt ostoba és a tánccal megadta neki a menekülési utat — egyenesen a sátor bejáratához tartottak.
Ahogy a szám véget ért, Hermione egy utolsó pillantást vetett a várakozó tömeg felé, majd elkezdett hátrálni. Oldalra pillantva vette észre a sötétzöld talárt, ami magányosan várta gazdáját, aki minden bizonnyal otthagyta a nagy sietségben. Felkapta és azzal együtt folytatta útját az Odú belsejébe. Majd holnap visszaadom neki. Belefúrta orrát az anyagba és jólesőn megborzongott, mikor megérezte a pergamen összekeverhetetlen illatát, elmosolyodott.
Habár tervei között nem szerepelt, hogy újra felvegye a Weasley-esküvőre készíttetett ruhát, de az még azelőtt volt, hogy meglátta volna a Marderkár-zöld darabot a dobozban. Ginny percekig kérdezgette, hogy miért írta azt, hogy szörnyű a ruhája, amikor a Hermione kezében tartott darab káprázatos volt. Az anyag rugalmas volt, így fel tudta venni annak ellenére, hogy méretei változtak a szabászatban levettekhez képest. Soha nem képzelte el magát piroson kívül másban, de mikor meglátta a sötétzöld ruhát magán, osztozott Ginny sóhajában.
Aztán a tánc jutott eszébe, lába automatikusan vitte a szobája felé. A kinti zajok csendesen szűrődtek be a réseken keresztül. Soha nem érezte még annyira biztonságban magát, mint amikor Perselus a karjaiban tartotta. Kiváló táncos volt, pedig ki sem nézte volna belőle az ember. Határozottan vezette, amihez eddig nem igazán volt szerencséje, minden eddigi táncpartnere rálépett legalább egyszer a lábára. És egyik sem érintette meg úgy, mint a férfi.
Mikor a derekáról eltűnt a keze, azt hitte, a férfi félbeszakítja a táncot, de ehelyett a hátára csúsztatta. Az érdes ujjak és tenyér gyengéden tartották, teljesen beleborzongott, mikor megérezte az apró körözést csupasz bőrén. Érezte a vágyat, de ez nem volt szokatlan a közelében. Megpróbálta leküzdeni az érzést már annyiszor, de egy idő után feleslegesnek tűnt.
Szobájába érve levetette az ünnepi ruhát és visszavette kényelmes nadrágját és elbűvölt pólóját. Perselus talárját gondosan összehajtogatva az ágy mellett várakozó székre helyezte. Kezébe vette az éppen olvasott könyvet és teljesen belefeledkezett. Határozottan szüksége volt egy finom habos kakaóra, ez a gondolat úgy férkőzött be agyába, mint egy elhessegetett ötlet, ami megunta a figyelmen kívül hagyást. Ahogy egyre lejjebb ért a konyhába, úgy tudatosult benne, hogy majdnem mindenki nyugovóra tért már.
A Weasley-birtokon felállított ideiglenes sátrak kicsiknek tűntek, de belül egy tértágító bűbájnak köszönhetően akár öten is elfértek. Hermione belekuncogott a bögréjébe, mikor elképzelte Perselust az igazgatónővel és Pomona Bimba professzorral egy sátorban — de a férfi nem maradt itt, teendői voltak és hoppanálással megoldotta az utazást. Az utolsó kortyba belefeledkezve, nem vette észre a betérőket időben. A korábbi gondolataiban megjelenő két boszorka valóban ott állt a konyhában és őt nézték.
— Hermione, kedvesem, igazán nem akarnám ilyenekkel zavarni, de láthatóan jól érezte magát Perselus társaságában. — McGalagony cinkos pillantást váltott a mellette álló Bimba professzorral, Hermione gyomra pedig gombostűnyire ugrott össze a célozgatás hallatán. — Megtenné, hogy beszél vele? Tényleg szeretnénk újra magunk között látni.
— Maguk között? — Egy pillanatra elgondolkozott. — Oh, úgy érti a tanárok között. Igen, nos, hát, én nem vagyok olyan viszonyban Pe… Piton professzorral.
A hebegés-habogás sem segített a helyzeten, de az már maga volt a nyílt üzenet, hogy majdnem a keresztnevén említette az egykori professzorát. Hallotta magában, ahogy Perselus kijavítja, hogy már nem professzor, de Hermione képtelen volt nem hozzátenni a neve után a titulust.
— Ugyan, kedvesem, nincs semmi szégyellnivaló. Sőt, Perselusnak igazán nem árt egy nő, ha érti, mire gondolok. — Hermione érezte, hogy a beszélgetés olyan irányba indult el, ami kényelmetlenül érintette.
A zavar pírja forrón égette arcát és a “Szégyen a futás, de hasznos” mondást igénybe véve felrohant a lépcsőn, a háta mögött hagyva a két döbbent boszorkát. Muszáj volt menedéket találnia, de hideg vízre is szüksége volt, így ösztönösen a fürdőszoba felé vette az irányt és egy határozott mozdulattal berontott az ajtón — fejét a csukott ajtónak támasztva örült, hogy nem találta zárva a helyiséget.
Néhány nagy levegőt vett és lassan megfordult, hogy végre megmossa arcát. A fürdőszoba foglalt volt és Hermionénak majdnem kicsúszott a száján néhány igencsak kioktató mondat, de még idejében visszafogta nyelvét. A combjába vájó körmeire koncentrált inkább. Perselus ott állt a mosdó előtt és arcán vastag pamacsokban borotvahab volt — kivéve, ahol éppen lehúzta az éles pengét. Hermione látta, hogy a tükörben a férfi őt nézi, de teljesen lenyűgözte a látvány és nem volt képes arra sem, hogy elfordítsa tekintetét.
— Mondja, kislány, mielőtt még teljesen átharapja az alsó ajkát. — Hermione elmosolyodott a férfi hangjára, ami a megszokott mély bariton volt, azonban a kifeszített bőr miatt kicsit eltorzult.
A fürdőszobában található kis puffra ült és így a férfi arcát csak a tükörből látta. A mosolygás kiszakította az ajakharapdálásból.
— Azt hittem, a varázslók bűbájt használnak. — Fel sem merült benne más megoldás, de így már értette a férfi arcán néha látott sötét borostát.
— Ez az egyetlen dolog, amit apámtól láttam és jónak tűnt. — A férfi nem állt meg a mozdulatokban. Az éles pengét néha lehúzta egy bőr szíjon, majd újra az arcához emelte. — És mi az igazi kérdése?
— Maga is érezte? — kérdezte egy kis idő elteltével. A férfi lehúzott egy újabb adag habot a bőrszíjon és csak az apró szünet árulkodott arról, hogy tudta, miről beszél. Megvagy!
— Mire gondol, Granger?
Hermione észrevette a férfi szemének villanását — mintha kihívást intézett volna felé.
— Maga otthagyott engem az igazgatónővel és a többiekkel.
Perselus jobb szemöldöke egy pillanatra felemelkedett, ezt a pillanatot Hermione csak azért tudta elkapni, mert meredten bámulta a férfit, precíz mozdulatait. Megtehette volna, hogy nekikezd magyarázni a kérdését, de tudta, érezte, hogy a férfi pontosan tudja, mire gondol. Ezért ő is belekezdett egy játékba, az elterelősbe.
— Sajnálom, hogy ebben a kellemetlenségben volt része. Biztosíthatom, Minerva McGalagonyt nehéz elkerülni.
— Magának mégis sikerül. — Mutatott rá a nyilvánvalóra Hermione. Szinte biztos volt benne, hogy legalább egy év eltelt azóta, hogy a Roxfort igazgatónője és Perselus utoljára beszéltek az esküvő előtt. — Valamiért azt vette a fejébe, hogy én meg tudom győzni. Miért gondolná ezt bárki is?
— Talán, de csak egy egészen aprócska tipp ez — Perselus hangja csöpögött a gúnytól, nem bántó gúnytól, de attól még az volt —, de némi köze lehet a…
— Táncunkhoz?
— Hmpf. — A férfi visszatért a borotválkozáshoz.
— Sajnálom, nem akartam közbevágni. Mit szeretett volna mondani, uram? — Megpróbálkozott hatni a férfira, aki apró fejcsóválás után teljes testében felé fordult.
— Mondja csak, Hermione, a pólója megbűvölt darab? — Hermione boldogságban úszott a keresztneve hallatán, egészen addig, amíg a férfi végig nem mondta a kérdését egy gonosz félmosollyal az arcán. Eltátotta a száját a felismerésre, hogy mire célozgat a férfi. — Reakciójából úgy ítélem, igen.
— Igen, de nem így kéne működnie. Váltogatnia kéne azoknak a nevét, a keresztnevét, akik… — Hermione félbehagyta a mondatot, mikor rájött, hogy a férfinak pont az volt a célja, hogy magyarázkodni kezdjen. Perselus–Hermione: egy-null. Sajnos nem az ő javára.
— Griffendéles.
A házára tett megjegyzés nem váltott ki belőle már semmit. Azok után, hogy a férfi készíttetett egy mardekáros ruhát neki, már korántsem volt biztos benne, mennyire is viseli magában csak a griffendéles jellemzőket. A ravaszság mindig is megvolt benne, de nem olyan mértékben, mint a legtöbb mardekárosban. Ambíciói voltak, ez éltette egész azóta, hogy megtudta, boszorkány. De nem volt önző — talán csak egy egészen picit, de az minden emberben benne volt körülötte.
A varázsló látszólag belefeledkezett a borotválkozásba és így Hermione szabadon végignézhetett rajta. Még soha sem látta ennyire lazának — Perselus még a munkája során is vigyázott kifogástalan ruházatára, ezt korán észrevette. Az ezüstszálak által szőtt ing hanyagul rálógott a sötétzöld nadrágra. A karján az apró gombsorok mind szét voltak nyílva, bár ez inkább a tevékenység miatt lehetett. A hosszú ujjak, amik korábban az ő bőrét érintették, most egy éles pengét fogtak biztosan.
A férfi testhelyzetet változtatott, és bal kezébe fogta a borotvát. Ahogy megemelte karját, Hermione szeme rögtön a Jegyre tévedt. Lepillantott saját bal alkarjára és elolvasta magában legalább tízszer: Sárvérű. Ez a szó volt az, amivel Perselus eltaszította magától Lilyt. Amivel Draco sértegette gyerekként.
Felpillantott és a tükrön keresztül találkozott a férfival a pillantása.
— Ez egy rossz döntés volt. Egy örök életre szóló emlékeztető. — Kissé megemelte a karját, hogy Hermione még jobban ráláthasson. — Az pedig arra emlékezteti, hogy milyen erő lakozik magában.
— Ó. — Erre így még soha sem gondolt. Persze, mindent meg akart tenni, hogy bebizonyítsa, értékes a varázslótársadalomban, de eddig a sebhelyre mint elutasításként gondolt.
— Igen, éreztem.
Hermione elnevette magát, amint rájött, hogy a férfi visszatért a korábbi kérdéséhez. Perselus–Hermione: egy-egy. A helyzet, amibe belekerültek, nem volt ideális. Nem voltak válaszok és néha úgy érezte, ez azért van, mert kérdések nincsenek. Jól esett nevetnie.
— Nem gondoltam volna, hogy itt marad.
— Itt alatt az Odúra vagy estére gondol?
— Is. — Hermione türelmesen megvárta, míg a férfi lemossa arcáról a maradék borotvahabot. — De örülök, hogy így döntött. — Elégedetten vette tudomásul a férfi reakcióját, egy félmosolyt.
Lassan feltápászkodott a kényelmetlen ülésről és az ajtó felé indult. Pólóján még a férfi neve díszelgett. Vicces látvány volt látnia magát a tükörben, mintha a férfi mellette állt volna és egy felirattal látták volna el.
— Üljön vissza, beszélni akarok magával…
— A Hermione jó lesz — szakította félbe mosolyogva, a férfi elgondolkozott arckifejezését látva tudta, hogy meg kell ragadnia a lehetőséget. Látta az enyhe remegést, ami végigfutott a férfin és pontosan tudta, ugyanez fog történni vele másodperceken belül.
— Maga már úgyis fennen hangon hirdeti a keresztnevemet — a férfi hanyagul a pólója felé mutatott —, szólíthat Perselusnak, ha szeretne. — Hermione gerince mentén jóleső borzongás futott végig. — Úgyis azt vettem észre, hogy képtelen elhagyni a formaságokat.
Hermione nem vette magára, ezzel ő maga is tisztában volt. Ráadásul boldognak érezte magát, igazán annak. A rettegett bájitaltan professzor, a pincelakó denevér megengedte neki, hogy a keresztnevén szólítsa. De egy apró gondolat, egy emléktöredék kegyetlenül beúszott a boldogságába.
— Maga... Maga korábban azt mondta nekem, hogy… célozgatott az illemtanra. — Hermione inkább zavarban érezte magát, mint dühösnek és az a picike, amit érzett, az is magának szólt. A helyzeten mondjuk egy kicsit sem segített a férfi látványa. Karba tett kézzel, enyhén felvont szemöldökkel figyelte. — Nem ajánlotta volna fel, igaz? Pedig tudja, hogy mennyire nehezemre esik nem professzornak szólítanom.
— Ha megnyugtatja, egy idő után felajánlottam volna, mert rossz volt nézni azt az elkínzott kifejezést, ami az arcára ült azalatt a két alkalom alatt, amikor Pitonnak szólított.
Hermione aztán csöndben maradt. Nem akarta megadni a férfinak a lehetőséget még egy pár csípős beszólásra. Ráadásul érdekelte az is, hogy mit szeretne neki mondani — azok után, hogy egy pillanatra sem éreztette vele, hogy távoznia kellene, ezt már igazán kivárhatta. Figyelte, milyen akkurátusan törli meg arcát egy fehér törülközőben, majd miként néz vissza a tükörbe ellenőrizve az eredményt. Várt. Türelmesen.
— Van egy ajánlatom magának.
— Ajánlat? Miféle ajánlat?
— Ne aggódjon ennyire, Granger.
— Hermione — javította ki enyhén megemelt szemöldökkel társítva. Pont, ahogy a férfinál látta annyiszor. A férfi tett egy apró mozdulatot, mintha az arcához akarta volna emelni a kezét, de félúton megállt.
— A tárgyalás végeztével biztos lehet benne, hogy rengeteg állással megkeresik majd. Azok is, akik eddig visszautasították. — Hermione aprót bólintott, hogy érti. — Szeretném felvenni magam mellé hivatalosan. Eddig is segített teljesíteni a megrendeléseket, miért ne lenne hivatalosan is a segítőm?
— Miért ajánlja fel ezt nekem? Maga mardekáros, biztosan nem…
— Fejezze be, Hermione, hadd halljam, milyennek képzeli a mardekárosokat. Nem teszünk semmit szívjóságból? Ezt a szót akarta használni, igazam van?
Hermione nagyot nyelt. Hiába az évek, még nem sikerült legyőznie minden előítéletét a mardekárosokkal szemben.
— Azért ajánlom fel, mert maga nem tudja, mit akar. Én pedig megengedhetem magamnak, hogy ne ragaszkodjak magához teljes mértékben. Felállhat, ha talál egy jobban magához illő munkát.
Nézte a férfit, aki lezseren nekitámaszkodott a mosdótálnak és úgy tekintett le rá. Hermione beleborzongott abba, amit érzett — a vágy apró szikrája, amit mintha elnyomtak volna, a következő pillanatban már ott sem volt. Össze volt zavarodva, hiába rakott össze néhány darabot, még hiányzott a teljes kép.
— De ez miért jó magának? — Beharapta alsó ajkát újra és újra, csak akkor hagyta abba, amikor meglátta a vele szemben álló rosszalló tekintetét. — Nekem ez jó lehetőség. De magának nem leszek csak púp a hátán? Elviselne egy griffendélest a laborjában?
— De hát maga már így is segített nekem — mutatott rá a férfi az egyértelműre. — Azt kérdezte, éreztem-e, a válaszom igen volt.
— Oh.
Hermione megértette, mi az ok. Ezek szerinte Perselus tényleg tudott valamit, amit ő még csak sejtett. De mióta? És miért nem mondta el neki? Talán nem tudja olyan régóta.
— Mindent megbeszélünk hétfőn, de most pihenésre van szüksége. — Neki, nem nekik. Vajon igaz a pletyka, hogy a férfi nem szokott aludni? Vagy csak idegen helyen nem érzi magát biztonságban? Vagy újfent túlgondolom az egészet?
— De nem mondtam, hogy elvállalom.
— Tudom, de maga akkor is meg fog jelenni nálam, ha nemet mond. Hétfőig döntse el. — A férfi az ajtó felé mutatott és Hermione megértette a célzást.
Egymás után léptek ki a helyiségből és lassan elindultak fölfelé. Hermione megállt egy kopottas, Griffendél-vörös ajtó előtt. Akart még valamit mondani Perselusnak, de a férfi már továbbindult. Benyitott az ajtón és ő maga is nyugovóra készült térni. A szék felé pillantott, amin ott hevert az összehajtogatott talár — nem adta vissza, elfelejtette.
Aznap este a talárt húzta magára takaróként és olyan nyugodt volt az álma, mint nagyon régen.
Ugye már előre sejtettétek, hogy a póló még fel fog tűnni? És látni fogja az, akinek (Hermione szerint) nem kellene látnia. Rakoncátlan póló, de így szeretjük, igaz?
Tudom, hogy sokatokat foglalkoztatott (vagy nem), hogy mégis hogyan lehet Perselus Piton mindig borosta nélküli. Hát, valószínűleg nem így, de biztosan köze van hozzá a borotválkozásnak. És igen, ez volt az a bizonyos jelenet, amit nagyon szerettem volna megírni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.