12. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Nagyon vártam már, hogy itt tartsunk, és megoszthassam veletek az esküvői hétvégét. Tudom, hogy eléggé slow burn a történet, de itt elkezdődik végérvényesen valami. És én alig várom, hogy megismerjétek a miérteket.
Feje alatt a puha párna annyira otthonos érzést nyújtott, mint az orrába bekúszó finom reggeli illata. Attól félve, hogy az egészet csak álmodja, még pár pillanatig csukva tartotta a szemét és kiélvezte érzékei kényeztetését. Gondtalan volt és békés az az állapot, amiben ébredt, de nem tudta megakadályozni az elméjéből előkúszó képeket.
Minden vágya ellenére muszáj volt kinyitnia a szemét, hogy megtudja, hol van. Voltak ötletei, de biztosra csak akkor mehetett, ha végre valahára hajlandó lett volna kinyitni a szemét és megmozdulni. Nehezebbnek bizonyult, mint várta, izmai sajogtak és szinte biztos volt benne, hogy elájult.
— Hermione, ébren vagy? — Ginny hangja határozottan kúszott be a gondolatai közé. Elmosolyodott a gondolatra, hogy az Odúban van. Sűrűn pislogva végre tett egy lépést az ébrenlét felé. — Sajnálom, nem akartalak volna felébreszteni, de el kell kezdenünk az előkészületeket és jól jönne a segítséged.
— Kaphatok tíz percet, hogy elkészüljek?
— Persze.
Hermione boldogan nézte barátnőjét, ahogy az a hasát simogatva kilépett a szobából. Hát tényleg az Odúban volt és újra abban az ágyban aludt, amiben annak idején, amikor a Weasley családnál szállt meg. A sok szép emlékkel sokkal könnyebb volt a készülődés. Büszke volt magára, amikor a ruháját rejtő dobozra nézve nem fogta el rögtön az undor — de nem akart már kora reggel abban parádézni.
Egy kényelmes nadrág és póló mellett döntött, utóbbin a minta, egy fonalból írt név, mozgott — ez volt az egyetlen megbűvölt pólója, de nagyon szerette, hogy a fonal a szerettei nevét jelenítette meg folyamatosan változva. A kardigánját magához kapva lesietett a lépcsőn és arra számítva, hogy már mindenki kint készülődik a feladatához, kislányosan leugrott az utolsó pár lépcsőfokról.
— Örülök, hogy jobb kedved van, kedveském. — Molly Weasley hangjára lassan megfordult, és szembetalálta magát az egész Weasley családdal. Érezte a pírt, ami egyre terjedt az arcán.
Molly gyakorlott mozdulattal nyomta le az egyetlen üresen álló székre és már rakodta is a tányérjára a finomabbnál finomabb falatokat. Nem tudta felmérni, mennyi ideje van reggelizni, így követte a család tagjait, ő maga is gyorsan habzsolta az ételt. Kivételesen senki sem csevegett, mindenki nagyban koncentrált arra, hogy a napirendet tartani tudják — Hermionét őszintén meglepte ez a fajta viselkedés, a Weasley családtól nem ezt szokta meg.
A reggeli után, mikor mindenki megkapta a saját feladatát — többjüknek össze kellett dolgozni —, végre kezdett olyan lenni a hangulat, mint amihez szokva volt. Nevettek, ahogy a sátor csálén, de kezdte felvenni a formáját. Hermione imádott varázsolni és nagyon jól érezte magát, mert újra hasznosnak érezte magát. Az is feltűnt neki, hogy mindenki gondosan kerüli az előző nap említését — pedig érdekelte volna, hogy mi történt, miután magával rántotta az őt húzó mélységbe Dracót.
Bárkihez is fordult, hogy megérdeklődje, mi történt, miután ő elveszítette az eszméletét, illetve előtte, mikor kivitték a teremből, senki sem törte magát a válaszadásban. Mintha egy gyerek volna, akit meg kell védeni — pufogott magában a délelőtt végén. Ráadásul mivel senki sem maradt vele kettesben — ezt is viszonylag korán észrevette —, úgy érezte magát, mintha perifériára került volna. Pedig kivette részét az esküvői előkészületekből jócskán, csak a konyha közelébe nem volt hajlandó menni.
— Harry, Ron — szólította meg két barátját, akik az Odú mellett álltak, de éppen a sátorral ellentétes oldalon. A fiúk mosolyogva fordultak felé, ami megmelengette Hermione szívét. — Tudok még valamiben segíteni?
— Azt hiszem, mindennel megvagyunk. Te, Hermione — Ron a pólóját bámulta meredten — a pólód nem úgy van megbűvölve, hogy a szeretteid nevét írja ki váltakozva?
— De igen. — Értetlenkedés vegyült a hangjába a furcsa kérdés hallatán.
— Akkor most miért azt tudom leolvasni róla, hogy Perselus? — húzta fel enyhén jobb szemöldökét Ron.
Hermione lenézett a ruhájára és megdöbbenve tapasztalta egykori bájitalmesterének keresztnevét. Ez nem jó, nagyon nem jó. A pánikkal és a pírral küzdve, Hermione megpróbálta megőrizni méltóságát és kihúzta magát.
— Piton nagyon sokat segített nekem az elmúlt időszakban. Adott munkát, és segített… sok mindenben.
— De Perselus? — kérdezte Harry, aki alig bírta visszatartani vigyorát, Ronnal egyetemben.
— Ezen semmi meglepő nincs, a póló csak keresztneveket mutat.
Azzal otthagyta a két vigyorgó barátját. Hat évvel ezelőtt még biztos nem így reagáltak volna, ha meglátják Perselus nevét a pólóján, ebben biztos volt. Harry néha kicsit túlzásba vitte az ajnározást, habár kétségkívül neki köszönhette az egykori bájitaltan professzor azt, hogy nem került az Azkabanba. Karját a mellkasa ellőtt összefonva rohant fel az emeletre, ahol ott várta a doboz a ruhával. Hermione nem tudta eldönteni, melyik a rosszabb: egy ronda ruhában végigvonulni a menyasszony előtt, vagy az egykori professzora keresztnevét viselni a pólóján.
Ginny halk kopogtatására visszatért a valóságba — tudta, hogy egyedül barátnője kopogna ennyire gyengéden az ajtón, Harry és Ron ennél nagyobb vehemenciával adták volna tudtára a jelenlétüket. Az ő szeme is rögtön a pólóra siklott, amiből tudta, hogy Ron és Harry alighanem mindenkinek szétkürtölte már a látottakat.
— Igen, a neve itt van a pólómon és nem akar változni.
— Szerintem semmi fura nincs ebben. Segített neked és te kedveled. — A vöröshajú nő egy mosolyt eresztett meg. — Én is kedvelem őt.
Hermione megdöbbent a hallottaktól. Tudta, hogy az évek során Harry valószínűleg mindenfélével tömte a fejét, amivel szimpatikusabbá tette Perselust az emberek szemében, de nem gondolta volna, hogy ennyire hatásosan meg tudta győzni a feleségét.
— Sosem éreztem akkora ellenszenvet irányába, mint a bátyám vagy Harry. De tény, hogy akkor kedveltem meg, amikor kiderült az igazság. — Ginny megrántotta vállát, mintha semmiség lenne. És az is volt, vagy nem? Hermione nem tudta volna megmondani. — Segítsek felvenni a ruhád?
— Hát, ha mindenképpen ezt kell felvennem… — Eltúlzott lassúsággal hajolt le a dobozhoz, a biztonság kedvéért még a szemét is behunyta, hogy a másik ne lássa az arcára rögtön kiülő undort.
Leemelte a doboz tetejét és néhány levegővétel után — hogy szabályozni tudja mimikáját — kinyitotta a szemét, hogy szembesüljön a ruha ocsmányságával.
— — — — — — — —
Perselus eleget tett a kérésnek és a Weasley esküvőre egy sötétzöld talárt és hozzávaló egyéb ruházatot készíttetett magának. Soha nem hordott még azelőtt más színt a feketén és fehéren kívül, bár Dumbledore egyszer elbűvölte a zoknijait, amik lilák lettek — és minden egyes próbálkozására egyre halványabb színt öltöttek. Aznap rekordszámú, kétszáz pontot vont le a Griffendéltől egyfajta bosszúként.
A fehér inghez ragaszkodott, ezt megírta a vörös hajú varázslónak is, aki egy rövid üzenetben tudatta vele, hogy nem fog belekötni az ő öltözködésébe senki. Perselust megmosolyogtatta a tudat, hogy még mindig volt valamennyi benne abból, ami miatt kiérdemelte a leggonoszabb tanár címét. Ugyanakkor nem akarta elrontani a fiatal varázsló nagy napját és megtett minden tőle telhetőt.
Mardekár-zöld. Ezt kérte a szabászatban, mire a kezébe nyomtak egy ezüst inget. Perselus készséggel elfogadta, mert nem akart vitatkozni többet, ráadásul ezzel háza színeit viselhette — büszkén kihúzta magát a tükör előtt és igyekezett nem arra gondolni, hogy mi vár rá az elkövetkezendő két napban. Az apró gombokat egyfajta automatizmussal gombolta be, habár azok kicsit mások voltak a megszokottnál. Bal alkarját percekig nézte és a Sötét Jegy szürkesége újfent megnyugvással töltötte el. Sokszor ébredt arra — főleg mióta időugrásokat tett —, hogy azt álmodta, a Sötét Nagyúr újra él és a Jegy a kezén feketéllik. Annak ellenére, hogy Hermione megmutatta neki a mátrix-kivetülést, amin párhuzamosan haladtak, nem bírta elengedni a gondolatot.
Megigazította a mellényt, majd felvette a talárt is — ez is bő volt, ebből akkor sem engedett volna, ha az azzal járt volna, hogy kitiltják az eseményről. Szándékosan húzta az időt, utolsók egyikeként akart megjelenni, hogy csak hátul legyen hely. Az asztalra pillantott és a levelet nézte, ami széthajtogatva feküdt rajta. Délelőtt kapta, mikor az öltözködést elkezdte, és majdnem abba is hagyta, mikor megismerte a levél tartalmát. A faliórára nézett, este hat óra, ideje volt indulni.
Az Odú elé hoppanált és belépve az ünnepség helyszínére elégedetten vette tudomásul, hogy a legtöbben már elfoglalták helyüket a hosszú sátor alatt. Nem érdekelte, hogy melyik oldal a menyasszonyé és melyik a vőlegényé — mindkettőt tanította és más érzelem nem fűzte hozzájuk. A jobb oldalon az utolsó sorban szabad volt még a sor végi hely, ami pont kapóra jött neki — szerette a közelében tudni a menekülési útvonalakat.
Szemével ismerősöket keresett, de szerencsére minden fontos — vagy inkább fontoskodó — alak az életéből, elől ült. Így elkerülhette azt is, hogy csodálkozón rávillantsák tekintetüket a fekete öltözék hiányától — talárját a széke támlájára fektette, a melegítő bűbájok éppen elegek voltak, nem kellett plusz egy réteg. Az idegességében kezét tördelő Weasley-t figyelte, boldognak tűnt még a vőlegényekre jellemző pánik ellenére is. Nem mintha Perselus fikarcnyit is tisztában lett volna azzal, hogy milyen vőlegénynek lenni.
A hárfa csendes háttérzenéből fokozatosan lett egyre határozottabb, ezzel jelezve az esemény kezdetét. Perselus felállt, mikor mindenki más is ezt tette — a hárfa egy másik dallamot kezdett játszani, megkezdődött a bevonulás. Luna Lovegood férje, Rolf Scamander oldalán lépdelt halványzöld, tündérviseletre emlékeztető ruhában. Őket követte Parvati Patil egyedül. A koszorúslányok virágszirmokat szórtak a menyasszony előtt, ezzel kijelölve a vőlegény felé az utat.
Perselus tudta, hogy milyen ruha lesz Hermionén, de mikor meglátta, muszáj volt kihúznia magát — nem állhatott ott megbújva, mikor a nő kecsesen végigsétált az úton. Gyönyörű volt a térd alá érő, deréktól bővülő, Mardekár-zöld ruhában — derekánál a Griffendél-vörös öv kiemelte karcsú alakját. Perselus nem egészen gondolta át a ruhakérdést és nem számított arra, hogy a nő ennyire gyönyörű lesz benne.
A szertartás alatt végig Hermionét leste, aki az első sorban ülve figyelte, ahogy egyik legjobb barátja elveszi élete szerelmét. Még akkor is őt nézte, amikor a nő megérezte, hogy figyelik és óvatosan rápillantott. A mosoly, ami Hermione arcán megjelent végleg csapdába ejtette.
Amint a szertartás végén mindenki felállt, ő észrevétlenül kislisszolt a sátor nyitott ajtaján. Nem akart a tömegben gratulálni a friss házasoknak, úgy érezte megfulladna a gondolatra, hogy a közé a rengeteg ember közé beálljon. Muszáj volt friss levegőt szívnia és kitisztítania a fejét, hogy ura lehessen az érzéseinek — a vágyainak.
— Hogy csinálta?
Hát már egy kis nyugta sem lehet? Mikor annyira szüksége volna rá? Tettetett értetlenséggel az arcán fordult meg. De Hermione közelsége egyáltalán nem tett jót a híres önuralmának — egyre több módon tudta kínozni saját magát, ezért gondolatban megveregette a vállát.
— Mire gondol, Miss Granger? — évődött a nővel, aki erre nekidőlt az Odú falának. A mozdulat hatására a ruha feljebb csúszott, megmutatva combja egy kis szegletét.
Perselus érezte már a csábítást hasonlóan vonzó nők között — Merlinre, mégiscsak férfi volt —, de Hermione különösen veszélyes jelenség volt számára. Már a puszta tény, hogy magában a keresztnevén emlegette, jelezte a vesztét. Pedig nem akarta, hogy a nő úgy is közelebb kerüljön hozzá. Nem Lily emléke miatt — azon volt ideje már átrágni magát —, hanem azért, mert fogalma se volt arról, hol kezdődik a nő által érzett érzések listája és hol a sajátja.
— Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, uram. — Közben a szoknyarészt próbálta lejjebb húzogatni, de ez nem sikerülhetett addig, amíg a ház falának dőlt.
— Hagyja abba, mielőtt elszakítja a ruhát. — A nő abbahagyta a mozdulatot. — Elmentem a szabászatba és különféle rontásokkal fenyegettem a két banyát.
A nő kitágult szemekkel nézett rá, majd nevetni kezdett. Őszinte és boldog nevetés volt, ami felidézte Perselusban Hermione diákéveit, amikor legutóbb hallotta nevetni a nőt. Türelmesen kivárta, míg a nő lenyugszik és csak utána forgatta meg szemét — biztos akart lenni benne, hogy Hermione látja a mozdulatot.
A sátor felé pillantva az első ember, akit meglátott, az Minerva McGalagony volt. Pánikszerű tett fogalmazódott meg benne, mintha a Roxfort igazgatója legalábbis megátkozni akarta volna. Hermionéhoz hajolt annyira, hogy külső szemlélő számára úgy tűnhessen, mintha két fiatal éppen jól érezné magát. Örült, hogy talárját a széknél hagyta, így volt egy kevés esélye, hogy Minerva nem ismerte fel.
— Meg. Ne. Szólaljon — suttogta a nő fülébe közvetlen közelről. Érezte a testéből áradó hőt és a kellemes barackvirág illatot, ami a nő bőréből áradt.
A kecses női nyakat nézte, ami hívogatón szólította — szíve szerint rátapasztotta volna a száját arra a fedetlen részre. Érezte a testével, hogy milyen gyorsan ver a nő szíve, és a fülével az apró pihegő lélegzetvételeket. Oldalra pillantott és közben elmormolt egy ima-szerűséget, hogy ne legyen látható közelségben egy ismerőse sem. Megnyugodva konstatálta, hogy az igazgatónő már nem tekint feléjük, sőt a sátor ajtaján keresztül látta, hogy Pomonával beszélget.
— Menjen vissza. — Ellenkezést nem tűrő hangon szinte parancsolt a nőnek, miután ellökte magát a faltól.
— Maga nem jön? — Hermione elindult ugyan a sátor irányába, de visszafordult felé. Ő éppen csukott szemmel újra a falat támasztotta, külső szemlélőnek úgy is tűnhetett volna, mintha fájdalmai lennének. De valami annál is rosszabbat érzett.
— Csak menjen… Majd maga után megyek. — Fogalma sem volt, hogy ezt miért mondta, de tudta, hogy tartania kell a szavát. Rá senki sem fogja azt mondani, hogy nem szavatartó ember, de előbb valahogy le kellett nyugodnia.
— — — — — — — —
Hermione egyszerre érzett boldogságot és szomorúságot. Ahogy a férfi a fülébe suttogott majdnem hozzá simulva — még ha csak azért is, mert így akart elkerülni valakit — bűnös érzéseket gerjesztett benne. Érezte a férfiből áradó gyógynövények és pergamen illatát. Hogy lehet valakinek pergamen illata? És vajon érezte a szívem árulkodó ütemét? A sötétből kissé vakító volt a világos sátorba belépni, de szerencsére gyorsan hozzászokott a szeme a változáshoz.
Nem érette, mi az, amit érez, de ahogy meglátta Lavendert a csokordobáshoz készülődni, rádöbbent, hogy izgatottságot. Tartott tőle, hogy a férfi csak azért mondta, hogy utána jön, hogy ezzel is lerázza őt. Beállt a hajadonok közé, de még erőfeszítéseket sem tett, hogy övé legyen a csokor — ami végül Parvati kezében landolt. A vele egyidős nő sikongatását nehezen viselte, ezért inkább egy csendes sarkot keresett.
— Granger.
— Malfoy — mondta nevetve, mikor meglátta, hogy kik állnak a kinézett sarokhoz közel. — Astoria, örülök, hogy látlak. — A nő felé hajolt és két oldalra puszit adtak egymásnak.
— Hol hagytad Perselust? — Meg sem lepte, hogy Draco kertelés nélkül és célozgatós hangsúllyal kimondta a kérdést, ami foglalkoztatta. Ráadásul arra se figyelt, hogy úgy menjen a férfi után, hogy mások ne vegyék észre. Főleg egy mardekáros.
— Ne is hallgass rá, Mione. — Astoria vőlegénye karjára tette a kezét, mintha azzal megfékezhette volna a további kérdéseket. — Gyönyörű ez a ruha, főleg ez a vörös öv. Kicsit visszaadja a griffendéles biztonságot, nem? Honnan van?
— Igen, Mione — utánozta Draco a menyasszonya által használt megnevezését. A nyájaskodást kissé túlzásba vitte, de Hermione éppen ezért nem tudott rá haragudni. — Honnan, vagy inkább kitől van?
Hermione megtagadta a válaszadást, azonban feltűnt neki, hogy Draco tud a ruháról — talán többet is, mint ő maga. Az, hogy Perselus látta abban a másikban, egyszerű tény volt. Azt, hogy csak a férfi cserélhette ki a ruhát, szintén tényként kezelte. Azt viszont nem értette, mikor és miért történt mindez — tényleg ocsmányul nézett ki abban a fodros ruhában, de ezért igazán nem kellett volna rontásokkal fenyegetőzni senkinek. Hermionénak jól esett a gesztus, de rettenetesen zavarban is volt tőle.
Az előtte álló két embert nézte, akik egymásra találtak. Hermione elégedetten gondolt arra, hogy másnap láthatja a kettősüket összeházasodni. Ron és Lavender korábbi szerelme megalapozta benne azt, hogy van értelme visszatérni egy korábbi szerelemhez, mert még akár meg is találhatja az igazit — a sátorba belépő Perselusra nézett. Hát nem hagyott cserben. A lámpások megvilágították sötétzöld ruháját és ezüst szálakkal szőtt ingét. Ha viszont Dracóra és Astoriára nézett, a hirtelen jövő, elsöprő erejű szerelem volt, amire vágyott. Arra a szenvedélyre, amibe az előtte álló kettő került — amikor Hermionénak volt csak annyi lélekjelenléte, hogy kiszórjon egy álcázó bűbájt.
Szemével Perselust kereste, de igyekezett diszkréten csinálni — csakhogy sehol sem látta. Ahogy felnézett Dracóra, tudta, hogy nem sikerült. A szőke férfi úgy mosolygott, mintha legalábbis megnyerte volna a varázslottót — amire amúgy semmi szüksége nem volt az ég egy adta világon. Hermione készen állt arra, hogy megvédje magát, de nem tudott volna mit mondani. Az, hogy “a vonzalomhoz mindenkinek joga van” ugyanis nem hangzott elég ütősnek, ha figyelembe vette a férfit, akiről szó volt.
— — — — — — — —
Megfordult a fejében, hogy otthagyja a széken a talárját, csak, hogy ne kelljen visszamennie. De megígérte Hermionénak, hogy utána megy, ráadásul még az ajándékát sem adta át. A talár kis, rejtett zsebébe nyúlt és a párnázó bűbáj védelméből előhúzta a kis üvegcsét. Nagy gonddal készítette el, bár nem tudta volna megmondani, hogy miért ezt csinálta — egy másik bájital sokkal nagyobb szívességet tett volna a világnak.
Igyekezett kizárni a körülötte lévőket, de senki sem volt elég diszkrét ahhoz, hogy elég halkan suttogjon. Még talárja suhogása nélkül is sikerült elérnie, hogy ne akarják megszólítani — bár ez inkább annak volt köszönhető, hogy nem a szokásos viseletét öltötte magára. Nem érdekelte, csak két dolog lebegett a szeme előtt: átadni az ajándékot és kimenteni magát Hermionénál.
— Gratulálok, Mr. És Mrs. Weasley! — Átnyújtotta a kis üvegcsét, amit szerencsére az ifjú ara vett el. A férje arcára kiülő döbbenet ugyanis könnyen eredményezhette volna, hogy az ajándéka a földön kössön ki. — Ne legyen így megdöbbenve. Attól, mert nem szokásom esküvőkre járni, még tudom az illemet.
— Nem számítottunk rá, hogy ad bármit is. Uram. — Hirtelen tette hozzá az utolsó szót, de Perselusnak így még jobban tetszett a helyzet. — Már az is éppen elég nagy ajándék, hogy zöldet visel. Erről fog beszélni az egész vendségsereg.
Perselus elhúzta a száját.
— Mint mondtam, tudom az illemet. Maguk zöldet kértek, a jó ég tudja, miért. Ez pedig zöld — mutatott végig magán.
— Ha körülnéz, minden ház képviselteti magát valamilyen szinten. — Lavender Brown, vagyis már Weasley, hangja kedvesen csengett és hiányzott belőle mind a lenézés, mind a kioktatás.
Körbenézve, valóban felismerte az apró utalásokat a különböző házakra. A zöld ruha a vendégeken. A kék virágszirmok, amiket a koszorúslányok szórtak. A vörös esküvői torta — ez határozottan griffendéles volt a rajta díszelgő oroszlánnal. És a sárga asztalterítők. Minden ház képviseltette magát valamilyen szinten és ez lenyűgözte.
— A bájital segít abban, hogy… — megforgatta a szemét, mert tudta, hogy Hermione már ránézésre megmondta volna, mire való. — Az utódok egészségének megőrzésében segít. Mielőtt még… tudják. Kár lenne áltatni magunkat, a Weasley-k minden generációban nyomot hagynak.
Magára hagyta a két piruló griffendélest és szemével Hermione után kutatott. Szerencsétlenségére előbb akadt össze a nézése egy bizonyos igazgatónővel, aki kedves mosolyt villantott felé és három nagy lépéssel előtte termett. Nem hagyott menekülési lehetőséget neki, ezúttal ravasz volt.
— Perselus, örülök, hogy látom. — Bólintott, de ráutaló magatartással az egyik sarok felé lépett. — Kérem, szakítson majd rám egy kis időt. Hátha dűlőre jutunk és visszajön tanítani.
— Nézze, Minerva, ezt már számtalanszor megbeszéltük. Nem fogok visszamenni. És, ha megbocsát, meg kell találnom valakit.
Ellépett a meglepett boszorka elől és a sarok felé tartott, amit korábban kinézett magának. Ahogy kikerülte néhány ismerősét — akik mindig utánaszóltak —, meglátta a nőt. Dracóval és Astoriával beszélgetett. Tartása egyenes volt, mintha valami feszültséget gerjesztett volna benne. Ugyanakkor Perselus nem érezte boldogtalannak a nőt.
A háta mögött hallotta a sugdolózásokat. Meg akarták környékezni és beszélgetni akartak, vele. Ez számára egyértelműen nem volt járható út. Két széles lépéssel Hermione háta mögött termett és enyhén előrehajolva a nő fülébe suttogott.
Nem tudom, most mit írjak. Kicsit izgultam végig, hogy vajon milyen lesz idáig eljutni a történetben. Amikor megírtam az Odú falának dőlő jelenetet úgy éreztem, hogy Perselus eléggé OOC lett, de aztán rádöbbentem, hogy a történet feléhez közeledve ez már édesmindegy.
Nektek mi a véleményetek a dolgok alakulásáról?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.