11. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Ezzel a fejezettel elérkezünk ahhoz a hétvégéhez, ami magában foglalja a tárgyalást és a két esküvőt is. Az elkövetkezendő három fejezetben nem lesz időugrás, ezt azért elárulom – mivel éppen elég bajuk lesz enélkül is.
A vécécsésze fölé hajolt és öklendezett, azonban semmi sem távozott a gyomrából, csak az epe keserűségét érezte szétterjedni szájában. Képtelen volt leerőltetni egy falatot is, így nem volt csoda, hogy csak gyomra erőlködött, hogy valamit kiadjon magából. A gyomra, ami jelenleg egy gombostű fejénél is kisebb volt. Újra a csésze fölé hajolt.
— Hermione, jól vagy? — Ginny aggódó hangjára elfogta a bűntudat és a csodálat. Barátnője terhes volt és habár túl volt már azon az időszakon, amikor semmi sem maradt meg benne, tudta, hogy mennyire erősen és bátran viselte a megpróbáltatásokat. Erre itt van ő, aki szó szerint bemenekült a mosdóba, mikor meglátta a férfit. — Teljesen érthető, hogy így reagálsz.
— Köszi, Gin. — Ezt már a fülkéből kilépve mondta. Hideg vizet engedett a csapból és arcát beletemette a tenyerében összegyűlt hideg folyadékba. — Nem tudom, képes vagyok-e végigcsinálni.
— Ugyan, Hermione — legyintett a vörös hajú boszorka. — Ne hagyd, hogy megfélemlítsen. Eddig olyan jól tartottad magad, mi segített?
Hermione elgondolkozott egy pillanatra és már éppen kimondta volna, ami először eszébe jutott, de gyorsan visszanyelte a fejében megjelenő szavakat. Piton. A férfi volt az, aki a maga nyugodt valójában emlékeztette őt arra, hogy mennyi mindent túlélt már. A férfi miatt — pontosabban a férfi nyugalma miatt — ő sem esett kétségbe. A karja belső felére pillantott, ahol halvány hegként ott virított a felirat: sárvérű. Elszántan a tükörképére nézett és, néhány nagyobb levegővétel után, úgy döntött: ideje szembenézni az elkerülhetetlennel.
A mosdóból kilépve szinte rögtön szembetalálta magát a barátaival — köztük Malfoyjal —, akik mind aggodalmas képet vágtak. A szőke fiatal férfi bátorítóan mosolygott felé, míg griffendéles barátai még mindig aggódva figyelték minden rezdülését. Hermione kimondhatatlanul hálás volt, hogy Draco is eljött, mert a mardekáros — ha nem is teljes egészében —, sugározta magából azt, amit egykori házvezetője is.
Oldalra kapta a fejét, mikor szeme sarkából megpillantott egy lobogó fekete talárt — a fekete anyag úgy lebegett, mintha sötét viharfelhő gomolygott volna be a folyosóra. A mélyről jövő nyugalom érzése olyan hirtelen csapta meg Hermionét, hogy egy pillanatra meg is szédült. Nem értette, mit keres itt a férfi, fel sem merült benne egy pillanatra sem, hogy itt lesz. Pedig észszerű, hiszen ő értesítette Harryéket és ő segített neki a felépülésben.
— Hermione Granger tárgyalása egy percen belül kezdődik. — A neve visszhangzott a folyosó falai között. Egy pillanatra újra elfogta a pánik, de ezúttal nem férkőzött a bőre alá.
Nem a legnagyobb tárgyalóteremben volt a tárgyalása, de az is éppen elég nagy volt, hogy szellősen legyenek. Hermione képtelen volt felnézni, lehajtott fejjel indult meg a számára kijelölt helyre. Inkább érezte magát vádlottnak, mint sértettnek — az sem sokat segített helyzetén, hogy a vádlottnak fenntartott széken a férfi magabiztosan vigyorogva ült.
— A tárgyalást ezennel megnyitom. — Csendült fel a felhangosított hang a pódiumon. Egy férfi volt a bíró, ráadásul Hermione ismerte annyira még régről, hogy tudja, aranyvérű.
Belső küzdelem vette kezdetét benne, de mintha láthatatlan falakkal védte volna valami a kitöréstől. Nyugodt volt — nem teljesen, de nem is túl erősen —, ami szemben állt azzal, amit igazán érzett. Nem is figyelt arra, hogy mit mond a támadója, teljesen belemerült az érzésbe. Mikor Perselusszal gyakoroltak a bájitalfőzések után, még mindig nem sikerült teljes mértékben elsajátítania azt, amit a férfi arcán látott oly sokszor. Azt a kiismerhetetlen álarcot, amin nem hatolt át semmi.
— Maga Miss Hermione Jean Granger? — A bíró felé fordult és a durva hang észhez térítette.
— Igen.
Még válaszolgatott az általános kérdésekre, mint a lakcíme és az, hogy mivel foglalkozik illetve foglalkozott. Aztán jött az, ami miatt Hermione újra epét akart hányni. Az, hogy fel kellett idéznie az akkor történteket, nem volt egyszerű és még a nyugodtság érzése is halványodott. Érezte, hogy mögötte bent tartják a levegőt, ahogy elmesélte az eseményeket. Dühös fújtatás, ez Harryhez tartozott. Elfojtott nyögés, minden bizonnyal Ginny volt. Összeszorított fogai közül is jól hallotta Ron káromkodását. Egy apró reccsenésre majdnem odakapta a tekintetét, de végül megállt a mozdulatban — Draco fojtott hangú, „Francba!” megjegyzéséből tudta, mi történt a paddal. De az egyetlen, ami megijesztette az a pillanatra őt elöntő düh.
— Tehát hívott egy manót, aki megmentette?
Hermione észrevette a bíró hangjában azt a fajta lenézést, amit csak azok hangjából lehetett kihallani, akik nem voltak hajlandók elfogadni a manók erejét. Ő maga még mindig nem értette, hogy a manók miért álltak szolgasorba, de a M.A.J.O.M. kudarca után meg se próbálta ezt átalakítani — a manók szolgálni akartak, Hermionénak el kellett fogadnia. Viszont úgy érezte, jól tette, hogy nem említette meg Tibby nevét. Végig csak manóként hivatkozott rá, mintegy ösztönös védelmezésként.
— Nos, a maga támadója — habár a bíró nem mondta ki, Hermione érezte a feltételezett szót a hanghordozásában — azt állítja, hogy az a manó megtámadta őt, pedig nem tett semmi rosszat. — Hermione elszörnyedt a hallottak hatására.
— A manó nem bántotta a támadómat — megnyomta az utolsó szót. Kezdett kijönni a sodrából és habár örült annak, hogy elvették tőle a pálcáját, a kezénél megjelenő apró mágiaszikrák jelezték varázsereje jelenlétét. — Vertek meg már és nem ez volt az első eset, hogy valaki sárvérűnek nevezett — hallotta Draco apró felnyögését —, de soha nem mondták még azt nekem, hogy konkrétan engem akarnak kivéreztetni. Mintha valamiféle dicsőséggel járna a halálom.
Érezte és látta a szikrák pattogását, olyan nagyon elragadtatta magát, hogy még az az aprócska nyugalmi érzés sem tudta bevonni. Mintha a védőburok, ami addig megfékezte indulatait, maga is dühvé alakult volna át. Az addig elfojtott érzések egyesült erővel törtek ki belőle és úgy érezte, nem képes megfékezni. Próbált a Perselustól tanultakra gondolni és hálóval körülvonni érzéseit, de abból minduntalan kiszöktek. Lassan érezte, hogy már kevésbé ellenkezik belsője a visszafojtástól. Lehajtott fejjel várta tettei következményeit.
— Perselus Pitont szólítom, hogy tanúskodjon. — A bíró szavai nem árulkodtak arról, hogy megzavarta volna a kirohanása. Mintha mindennapos dolog lett volna, hogy egy boszorkány elveszíti a fejét.
Hermione ösztönösen a férfi felé fordult, aki kimért lassúsággal lépdelt a tanúknak fenntartott székhez. Nem volt mugli tárgyalásokhoz hasonló eskütétel, tények csaptak össze állításokkal. Perselus nem nézett rá, mintha megbántotta volna valamivel. Végigpörgette a nap eseményeit, de semmi olyat nem fedezett fel, ami bajba sodorhatta volna őt. Még Tibby nevét sem mondta ki.
— Perselus Tobias Piton, maga átnyújtotta részünkre az emlékeit. — Hermione arcából kifutott a vér. Perselus átnyújtotta az emlékeit? A sajátjait is?
— Most véged van, sárvérű — sziszegte a vádlott neki. Hermione látta, hogy Perselus a férfit nézte, gyűlölködve. Ezt érezte ő is, gyűlöletet.
— Igen, bíró úr. — A selymes baritonból hiányzott minden érzelem. Száraz, tényszerű volt.
— Abban egyértelmű volt, hogy a maga manója, nevezetesen Tibby, volt az, aki elvitte Miss Grangert.
— Így van.
— Miss Granger ugyanakkor azt állította az imént, hogy a manó nem támadta meg a vádlottat. — Perselus nem válaszolt, bár mintha nem is ez lett volna a szándéka a bírónak. Csupán szította a parazsat, ami a lány alatt égett. — Valamelyikük hazudik.
Ha Hermione nem töltött volna olyan sok időt az elmúlt egy hónapban a férfival, nem vette volna észre. De mikor bájitalfőzés közben néha rápillantott, látta az álca teljes eltűnését és elkezdte kiismerni. Kiismerte néhány mozdulatát és néhány pillanat tört részéig látható mimikáját is. Az, ami átfutott Perselus arcán a tárgyalóteremben, megnyugtatta.
— A bizonyítékok és a meghallgatások eredményeképpen az ítélet…
— Tisztelettel — szólt közbe az egykori bájitalprofesszor azzal a hanggal, amit Hermione eddig csak egyszer hallott, amikor Perselus Dumbledore-ral beszélt. Volt benne valami tisztelet, de ezúttal csak formaság volt. — A kisasszony nem állított mást, mint ami az emlékeimből kiolvasható lett volna.
A bíró hápogni kezdett, mint egy hal. Hermione megeresztett egy lesajnáló nézést a vádlott felé. Ő már pontosan tudta, hogy Perselus sokkal jobban bánt a szavakkal, mint sokan mások. Összetalálkozott a tekintetük, de éppen csak egy pillanatra, mert a férfi felkapta a tekintetét — Hermione nem mert hátrafordulni, hogy megtudja, mit néz a háta mögött a férfi.
— Tény, hogy a manóm megjelent, mikor Miss Granger hívta. — Látta, hogy Perselus kihívón felhúzta fél szemöldökét a bíró felé. Az még mindig nem tért magához a döbbenettől, hogy félbeszakították. — Ahogyan az is tény, hogy sem Miss Granger, sem az általam átadott emlékek nem tartalmazzák azt, hogy mit tett a manó. Ha — a férfi tartott egy pillanatnyi hatásszünetet — valóban megtámadott egy varázslót, akkor én leszek az, aki kiszabja a büntetését. De én eddig úgy tudtam, hogy ez a tárgyalás arról szól, hogy kiderüljön, bűnös-e Ignatius Milliphutt a Miss Granger elleni támadásban.
Hermione óvatosan hátrapillantott, de nem tudott jól körülnézni, de a kihangosított bíró végre megtalálta a hangját.
— Természetesen arról szól. — Perselus nyugodt baritonjához képest, a bírónak mintha egy oktávval magasabban szólt volna a hangja. — A helyzeten azonban vajmi keveset változtat…
— Vallomást kívánok tenni.
Hermione elnyomott egy kuncogást, ami akkor tört rá, amikor meglátta a bíró arcát egyre vörösebb színben pompázni az újbóli félbeszakítás miatt. Az újonnan érkező felé emelte a fejét, aki addigra már mellette állt. Ernie Macmillan egész testéből áradt a bűntudat és nem csak a hangjából — bár azt valamiféleképpen sikerült megacélosítania annak ellenére, hogy bizonyára nyugtalan volt Perselus látványától.
— Elkeseredettségemben a szakítás után, a kocsmába mentem. — Meg sem várva a bíró engedélyét, belekezdett a vallomásába. — Ott láttam egy csoportot, akik már bizonyára túl voltak néhány Lángnyelv-whiskyn. Tudtam, hogy aranyvérűek…
— Térjen a lényegre, Macmillan. — Hermione elszakította szemét a mellette állóról és Perselusra bámult. A férfi minden bizonnyal megunta a bíró korruptságát és úgy döntött, előveszi professzor-énjét. Visszafordult Ernie felé, hogy lássa annak reakcióját, de az amúgy is rémült fiatal férfin nem látott semmit.
— Csatlakoztam hozzájuk és elmondtam nekik, hogy mennyire kihasznált egy nő. — Látta a férfi szemében a bocsánatkérést, de Hermione gyomrában érezte egykori kedvese árulását. — Kedvesek voltak velem, meghívtak néhány italra és akkor elmondtam… — Macmillan hangja elcsuklott. — Azt mondtam nekik, hogy egy sárvérű volt az, aki kihasznált. Aztán elmondtam a neved — Ernie rápillantott és Hermione állta a tekintetét —, és pénzt ajánlottam, ha valaki megtanítja, hol a helyed.
Hermione biztos volt benne, hogy kétségbeesést érzett a férfi szavai hallatán és nem dühöt. Az a fajta düh, ami bekúszott a bőre alá, egyáltalán nem volt ismerős neki, még soha nem érzett úgy — még a tárgyaláson korábban sem volt ilyen intenzív az érzés. Érezte, ahogy elveszíti önuralmát, majd azt, ahogy megragadja egy kéz és húzni kezdi.
Csak mikor kiért a terem elé, tudott valamennyire megnyugodni — még érezte a tomboló haragot, de azzal, hogy kiszakították a környezetből, valamelyest tudott koncentrálni. Arra gondolt, hogy szüksége volna valamiféle támaszra, mert lába egyre csak gyengült. Fülében olyan hangosan zubogott a vér, hogy nem észlelte a szólongatást.
— Hermione! — Egy határozott kéz erővel felemelte a fejét. Meglátta Draco arcát, amin valami feszültség és az ijedtséghez hasonló érzést látott tükröződni.
— Draco, nem jöhetek ki a teremből, míg nincs vége a tárgyalásnak. — Azzal a férfi karjaiba omlott, engedve lába remegésének.
— Ártatlan vagy, az imént mondta a bíró. Nem hallottad?
— Nem, én… — Nagy levegőt vett és próbálta összeszedni a gondolatait. — Bocsánat, de nem hallottam semmit. Mintha a vér szétfeszítette volna a dobhártyám, csak azt hallottam. — Körülnézett, de nem látott mást, csak Dracót. — Hol vannak a többiek?
— Még bent. De ne aggódj, jól vannak. — A férfi hangja kicsit megbicsaklott, mintha valamit elhallgatott volna előle, de nem volt ereje rákérdezni.
Muszáj volt kapaszkodnia Malfoyba és jól esett neki, hogy a férfi megtartja. Kimondhatatlanul hálás volt annak, hogy maga mellett tudhatta Dracót. Dacára annak, hogy miket hallott Ernie szájából, tudta, hogy a vele szemben álló férfi már nem úgy gondolt rá, mint egy sárvérűre. Draco Malfoy végleg megszűnt annak lenni, aki iskolásként volt — Hermione végre teljes egészében felfogta ezt.
A barátaira gondolt és arra, hogy ők még mindig nem jöttek ki. Aztán gondolatai Perselusra terelődtek. Őt sem látta kijönni, bár nem számított arra sem különösképp, hogy majd megáll és elcseveg egykori tanítványaival. Hermione képtelen volt elengedni Dracót, még akkor is csak a fejét emelte meg, amikor a háta mögött kivágódott az ajtó és a férfi teste megfeszült.
Érezte a dühöt, újra, mintha csak korbáccsal csapdosták volna a kihunyni készülő tüzet. Aztán végre valahára megérezte elméjében a lassan szétterjedő takarót, ami nyugalmat hozott magával. Behunyta szemét és átadta magát az érzésnek, mely gondoskodón bevont elméje nyomán elfogta. Aztán csak zuhant és érezte, magával rántja Dracót — egy halkan mormolt varázsige még eljutott tudatáig, de képtelen volt megszólalni vagy akár csak kinyitni a szemét.
— — — — — — — —
Perselus figyelmesen hallgatta Hermione beszámolóját és próbált uralmat nyerni az érzések felett, amik hatalmába kerítették. A düh, amit sikerült visszafojtania, kislisszolt gondos elme-barikádjából, amikor meglátta, Draco annyira szorította a padot, hogy az eltört. Az apró figyelmetlenség ellenére igyekezett visszatérni abba az állapotba, amiből a keresztfia kiszakította.
Nem érzek dühöt.
Magában komor nevetést hallatott. Hermione hátát figyelte és minden apró rezdülést megjegyzett magának. Ahogy a nő a lába alá tette a kezeit, majd előhúzta azokat, arról árulkodott, hogy nem akarja visszafogni magát. Perselus nem figyelt teljes mértékben az előtte zajló eseményekre, túlságosan elvonta figyelmét a nő.
Elmém biztos pont, mely engem szolgál.
Tudatában volt azzal, hogy nem lesz egyszerű a tárgyalás. Amikor egy hete behívták, hogy vallomást tegyen, már tudta, hogy extra erőfeszítésbe fog kerülni, hogy megőrizze hidegvérét. A bíró szavakkal csak utalt rá, azonban apró tetteivel egyértelműen megerősítette Perselusban, hogy már meg van az ítélet — és nem Hermione javára. Amikor megkérték, hogy mutassa meg az emlékeit, ami az esettel összefüggésben állhat, tudta, mire megy ki a játék. Potter minden igyekvése ellenére még akadtak olyanok a társadalomban, akik tudták, hogy ő, Perselus Piton, mennyire védi saját magát. Éppen ezért kéjes örömöt érzett, mikor engedélyt adván a legilimenciára, a bíró arca elsápadt.
— A manó nem bántotta a támadómat. — Perselus azonnal felfigyelt a nő hanghordozására.
Miközben Hermione beszélt, az ő figyelmét a teljes lényét átjáró mágia vonta el. A nő kezénél szikrázott a levegő és Perselusnak minden erejét arra kellett fordítania, hogy nyugalmat erőltessen magára. Hallotta a nő szenvedélyes védőbeszédét és azt, ahogy keresztfia felnyög a nyilvánvaló utalásra. Még pár másodpercig finoman szikrázott a nő körül a levegő, de aztán ez elhalt.
Felszólítása nem lepte meg, de nem is akarta megadni a tiszteletet teljes mértékben. Szándékosan lassan lépkedett a tanúk padjához. Nem nézett a nőre, mert attól tartott, a látvány, hogy nem csak a hátát látja, megingatja a tervei véghezvitelében. Érezte a bűntudatot, de igyekezett tartani magát. Csak egy pillanatra nézett a nőre, de felkapta a fejét, amikor meglátta Macmillant belépni a terembe.
— […] De én eddig úgy tudtam, hogy ez a tárgyalás arról szól, hogy kiderüljön, bűnös-e Ignatius Milliphutt a Miss Granger elleni támadásban.
Mikor az utolsó tőrdöféseket is bevitte, elégedetten dőlt hátra. Oldalra pillantva látta, hogy Macmillan Hermione mellé sétál. Elfogta egy olyan érzés, hogy ideje lenne megacélosítania az elméje köré vont barikádot, de félresöpörte a gondolatot. Egyszer kellett csak rádörrennie a fiatal férfira, aki készségesen folytatta a vallomását.
— Azt mondtam nekik, hogy egy sárvérű volt az, aki kihasznált. Aztán elmondtam a neved, és pénzt ajánlottam, ha valaki megtanítja, hol a helyed.
Az addig visszafojtott düh, mely kígyóként tekergőzött a testében, lávává vált és elöntötte lényét. Nem volt az az elmetrükk, amivel ezt vissza tudta volna fojtani és az sem érdekelte, hogy a körülötte lévők mind őt figyelik. Egy kézmozdulattal magához reptette Macmillant, éppen csak olyan távolságra, hogy ne tudja pusztakézzel megfojtani.
A keresztfiára villant tekintete, s halvány örömmel nyugtázta, hogy az észlelte a néma parancsot — kétsége sem fért hozzá, hogy a fiatal férfi már régebb óta figyelte őt. Macmillan közben a levegőbe emelkedett és Perselus közel volt hozzá, hogy teljes erejével a földnek csapja. Zúgott a füle és annyi év után elveszítette önuralmát — a terem ajtaja becsapódott és egy pillanatra megnyugodott, hogy Hermione nem lesz szemtanúja annak, amit elkövetni készült.
Látta, hogy Potter előkapja titkos rejtekéből a pálcáját — aurorként magánál tarthatta azt — és kiszór egy tompító bűbájt az elrepülő Macmillan megfékezésére. Elhajította a fiatal férfit és csöppet sem érzett megbánást, a harag még mindig ott folyt az ereiben, mint a leghalálosabb méreg.
— Mondja ki az ítéletet. — Ordítását visszafojtotta, de a varázsló így is megértette, hogy nem nyerhet ebben a küzdelemben. Túl sok volt a tanú ahhoz, hogy Hermione támadóját felmentsék. Ahogyan ahhoz is, hogy Perselus ne kapjon majd egy idézést a Macmillan ellen elkövetett erőszakért.
— A vádlott bűnös.
Perselus felpattant és az ajtó felé vette az irányt, miközben próbált lenyugodni. Elképzelte, hogy a láva megkövül és így sikerült kissé visszanyerni uralmát az érzései fölött. Mikor meglátta Draco kezei között a nőt, újra elfogta a düh — védtelennek látta a törékeny testet és szíve szerint visszament volna, hogy puszta kézzel végezzen Macmillannal. Látta a keresztfia testét megfeszülni egy pillanatra és ez észhez térítette valamennyire — a nyugalom érzésére koncentrált és arra, hogy már nem az az ember, aki régen volt.
Uralom az elmémet. Az elmém nekem engedelmeskedik.
Draco meglepett nyögésére kipattantak a szemei és még az utolsó pillanatban sikerült egy néma bűbájjal megakadályoznia, hogy keresztfia és Hermione a hideg padlónak ütközzenek. A nő elájult, de nem engedte el az őt tartó férfit és így magával rántotta. Megérezte a háta mögött megjelenőket, egy gyors pillantást váltottak, majd otthagyta a kis csapatot.
Sürgősen haza kellett térnie. Muszáj volt biztonságos környezetben lennie, mielőtt még valami meggondolatlant tenne. Még mindig meg akarta ölni Macmillant, de ahogy fokozatosan lenyugodott, már nem akarta, hogy órákon át szenvedjen — megelégedett volna azzal is, ha levághatja a férfi tökét. Meg kellett volna tennem — kúszott be az alattomos gondolat a fejébe, de erőt vett magán és arra koncentrált, hogy ne amputoportáljon és veszítse el a saját férfiasságát. Ismerte a mondást, miszerint aki másnak vermet ás, maga esik bele — és nagyon nem akart beleesni.
Óráknak kellett eltelnie ahhoz, hogy újra teljes mértékben uralma alá hajtsa dühét. A bájitalfőzés aprólékos lépései megnyugtatták idegeit, nem úgy, mint a bejárati ajtajának jól hallható nyikorgása. Egy pillanatra érezte, hogy eluralkodik rajta a pánik, hogy találkoznia kell Hermionéval, de ezen túlmenően nem érzett mást — a pánikot is visszazavarta a barikád mögé.
A fehérszőke fej megjelenése a lépcsőn nem igazán lepte meg, ha igazán őszinte akart lenni magával. Még azon is elgondolkozott hazatérte után, hogy küld egy baglyot neki, hogy megérdeklődje, minden rendben van-e és nem esett-e bántódása, mikor Hermione elájult. De azt hitte, lesz ideje megnyugodni előtte. Tévedett.
— Az hiszem, beszélnünk kellene, Perselus. — Volt valami a keresztfia hangjában, ami nyugtalanítani kezdte.
— Megértem, ha nem akarod, hogy ott legyek az esküvőn. Azon se csodálkoznék, ha még ma este értem jönnének a Minisztériumból és az Azkabanba zárnának.
— Én viszont csodálkoznék rajta azok után, hogy Potter mit művelt. — Draco nevetése felkeltette a figyelmét. Mit művelt már megint az az átkozott ficsúr? Miért akar még mindig megmenteni? — Teljesen kikelve magából értesítette a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetőjét és elküldte melegebb éghajlatra, finoman szólva. Az meg képes lett volna Potternek még a Megszeghetetlen Esküt is letenni, amikor azt kérte, hogy ígérje meg, hogy soha nem zavarnak meg téged mondvacsinált okokkal.
Perselus felnyögött. Határozottan el kellett volna már beszélgetnie Potterrel arról, hogy amit tesz, az csak az ő szemszögéből jó teljes mértékben. Ugyanakkor adott egy kis megnyugvást is, hogy nem fog börtönbe kerülni a tettei miatt — végső soron nem ölte meg azt az aranyvérű pojácát.
— Perselus — Draco komolyan nézett rá és hangjában felcsendült a korábbi nyugtalanító hanghordozás, a szeretet határozott tónusával vegyülve. — Láttam.
Nem kellett megkérdeznie, hogy tudja, miről beszél a keresztfia. Tehát tényleg őt figyelte a tárgyaláson, mikor ő elveszítette a fejét és rákapta a tekintetét. Felemelte a kezét, mintha csak meg akarta volna ragadni Dracót, de végül a saját fejéhez emelte és jó szokásához híven összecsípte orrnyergét.
Ugye nem bánjátok, hogy Draco ennyiszer feltűnik? Ha igen, akkor előre jelzem, hogy az esküvőjéig elég sokszor találkozunk vele. (És utána is, hihi.)
Jönnek a „kedvenc” fejezeteim (nincsenek ilyenek, azért az idézőjel), benne elég sok mulatságos jelenettel. És lesz itt meghatódottság is, meg lassú kibontakozás. És, habár korábban azt írtam, nincs kedvenc fejezetem, a kedvenc jeleneteimet legtöbbje a 11-12-13. fejezetekben vannak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.