9. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Ez volt az egyik legkétségesebb fejezetem, amit valaha is írtam. Meg is kérdeztem a férjem, hogy szerinte nem-e túlságosan… De szerencsére azt mondta, hogy ismerve a történetet, a 9. fejezet esetében ez teljesen érthető.
Kellemes olvasást a fejezethez!
Hermione biztos volt benne, hogy még csak nem is készült alvásra, mikor megérezte a szédülést. Azonban kétség kívül elaludhatott, mert az ágyában feküdt. Lassan kinyújtóztatta izmait és jólesőn bújt még kicsit a takarója alá — pont úgy, mint kislányként, mikor a fejére húzta a takarót egy kis időre, hogy átgondolhassa a napját. Ezt a fajta lustálkodást a Roxfortban már nem tarthatta, mert kinézték volna a többiek.
Szeme hirtelen pattant ki a takaró alatt. Eszébe jutott, hogy az előző nap nem mondott el mindent Pitonnak és ezt sürgősen orvosolni akarta. Mélyen beszívta az ágynemű illatát, ami az édesanyja kedvenc mosószerétől illatozott.
— Jaj, ne — nyögte, s azon nyomban ledobta magáról a paplant és felült az ágyban. Az arcához kapott és kitapogatta nagy lapát fogait.
— Próbáljon meg hamar túlesni a sokkon.
Hermione a pálcájáért nyúlt, illetve csak nyúlt volna, de ekkor még nem volt olyanja. Szívéhez kapott, ahogy felfedezte a vele szemben álló fekete alakot.
— Maga…
— Igen, Granger, fiatal vagyok. Bízom benne, hogy legközelebb már nem fog ennyire megdöbbenni ezen. — Piton hangja inkább volt fáradt és beletörődő, mintsem gúnyos vagy haragos. — Ezúttal viszont maga is fiatal. Nem is emlékeztem a fogaira.
— Oh, istenem — suttogta kislányos hangján a tenyerébe. — Nem tudom, mi a szörnyűbb. Hogy újra lapát fogaim vannak, vagy az, hogy maga lát engem a Barbie babás pizsamámban.
Piton nem szólt semmit, csak csendben megfordult. Hermione kihasználta a lehetőséget és amilyen gyorsan csak tudta, magához vette előre kikészített ruháit és a szobájából kisietve a fürdőszobába zárkózott. Azon morfondírozott, hogy vajon Piton tisztában van-e azzal, hogy nagyon keveset változott és mégis…
Igyekezett felidézni, hogy mégis milyen nap lehet az, ahova visszacsöppentek, de hiába kutatott emlékei között, semmi érdemlegeset nem tudott megállapítani. Még abban sem volt biztos, hogy a roxforti levele előtt vagy után van. Az ajtócsengő egyértelművé tette a kérdést — előtte. Visszaslisszolt a szobájába és elrendezte az ágyát, miközben a férfi végig őt nézte, érezte.
— Jobb lenne, ha nem találnák itt a szüleim, uram. Mégiscsak nehéz lenne kimagyarázni, hogy mit keres itt. — Hermione a faliórára pillantott. — És jobban teszi, ha siet, uram. Az édesanyám bármelyik pillanatban felérhet.
— Visszajövök, csak elhozok valamit, ami a segítségünkre lehet. — Határozottan, de halkan beszélt a férfi, ami teljesen érthető volt jelen helyzetükben. Hermione megkérdezte volna, hogy mi lehetne segítségükre, de Piton már el is tűnt. A szobaajtón ütemes kopogás után Jean Granger belépett az ajtón.
Hermione boldogan követte édesanyját a földszintre, ahol tudta, hogy életében először fog találkozni Septima Vector professzorral. A nő adta oda neki tizenegy évesen a Roxfort történetét és ő volt, aki később bevezette a szüleit és őt magát az Abszol útra, hogy segítsen megvásárolni az elsőéves tanszereket. Illetve a pálcáját — Hermione keze bizseregni kezdett, ahogy arra gondolt, végre varázsolhat majd.
Miközben a volt-jövendőbeli professzora éppen arról magyarázott nekik, hogy miért hihetetlenül megtisztelő számukra, hogy egy olyan éles elme, mint ő, csatlakozik a varázslótársadalomhoz, Hermione megérezte a változást. Biztos volt benne, hogy Vector professzor is érzékelt valamit, mert először oldalra nézett és dermedten egy pontra bámult, majd egyenesen Hermionét kezdte el vizslatni.
Elmosolyodott.
Hermione nagyon szerette a számmisztika tanárát, mert ő volt az egész Roxfortban az egyetlen, aki ténylegesen foglalkozott azzal, hogy nem mindenki született a varázslótársadalom szerves részeként. Persze, más tanárok is igyekeztek kiemelni éppen egyik vagy másik csoportot, de Vector professzorban mindig is volt valami más — Hermione egyszerűen tudta, hogy a vele szemben ülő nő tudja, hogy valami nem egyezik. Erre ő maga akkor jött rá, amikor eszébe jutott, amit előző nap nem mondott el Pitonnak.
Aprót biccentett Vector irányába, majd teátrális mozdulatokkal és csak félig tettetett lelkesedéssel engedélyt kért felmenni a szobájába, hogy az izgalmas új olvasmányába belemerülhessen.
— Menjen csak, kedvesem. Úgyis meg kell beszélnem még a szüleivel néhány dolgot. — A professzor a még mindig döbbent szülei felé fordult egy visszafogott mosollyal. — Itt leszek, ha bármi kérdése lenne.
Hermione még hallotta a lépcsőn felfelé futva az édesanyja kérdését.
— Ugye abban az iskolában vigyáznak a gyerekekre? Nekünk ő az egyetlen lányunk és szeretnénk biztonságban tudni.
Vector professzor válaszát már elnyelte a távolság, de Hermione számára ez sem akkor, sem most nem volt érdekes. Érezte az izgatottságot, látta a kezén az apró remegéseket, ami pusztán a ténytől volt — hogy boszorkány. Kinyitotta a könyvet és rögtön a kedvenc részéhez lapozott, a Mardekár-Griffendél konfliktusokhoz.
— Ugye nem akarja kiolvasni a könyvet?
— Nem, uram. Csak… — Hermione érezte a hangjába vegyült lelkesedést. — Ez egy nagy pillanat volt az életemben.
— Mit mondtak a szülei, mikor megtudták, hogy az élete konstans veszélyben volt?
Hermione felkapta a fejét a kérdésre. Beharapta alsó ajkát, s biztos volt benne, hogy helytelenítő villanást látott a férfi szemében. Eszébe jutott, amikor Exmemoriamot küldött a szüleire, hogy így védje őket — azt hitte, örökre elveszítette őket.
— Nem tudtak róla. Tartottam tőle, nem engednének vissza az iskolába. Pedig nekem ott volt a helyem, Ron és Harry mellett.
— Egy kis mardekáros ravaszság, kisasszony? — A férfi szája szegletében Hermione meglátta az apró mosolykezdeményt. Piton elégedett volt vele. — Akkor, ezért vagyunk itt? Hogy rádöbbenjen, miért hagyta szegény szüleit a tudatlanságban?
Régebben felcsattant volna erre, de már nem ugyanaz volt, mint tizenéves fruskaként. Ha őszinte akart lenni magával, egyáltalán nem bánta, hogy a szülei boldog tudatlanságban éltek. Még akkor is próbálkozott elütni a gyanújukat, amikor már a mugli újságok is lehoztak híreket — egy átlagos polgár számára nem mondtak semmit, de a szülei általa bepillantást nyerhettek a másik világba is.
— Vector professzor észrevette magát — terelte a beszélgetést más irányba. Olyan irányba, ami fontosabbnak tűnt. — És amúgy honnan szerezte meg Harry köpenyét?
— Septima nem engem vett észre, hanem biztos eszébe jutott valami egyenlet. Számtalanszor láttam már azt a boszorkányt elkalandozni. — A férfi legyintésében volt valami, ami arra engedte következtetni Hermionét, hogy a másik annyira makacs, hogy soha sem fogja beismerni, hibázott. Az is feltűnt neki, hogy arra már nem válaszolt a másik, hogy honnan hozta el a láthatatlanná tévő köpenyt.
Hermione felpattant az ágyról és már futott is, kezében a vastag könnyvel. Az ajtóból visszafordult, a férfi megdöbbent arckifejezését még nem leplezte a szokásos álarccal.
— Majd juttassa eszembe, hogy mutassak valamit, ha visszatértünk az időnkbe. — Azzal már kint is volt a szobából és dübörgő, gyors léptekkel a földszintre futott.
Édesanyja megpirongatta, de aztán büszkén nézte, ahogy előadta kérdéseit a házakkal és magával a Roxfort épületével kapcsolatban. Hermione tényleg érezte az izgatottságot, még ennyi év elteltével is, mintha élete még csak most kezdődött volna el igazán — kislányként és abban a pillanatban is így érezte. Boldog volt. Igazán, teljes szívével boldog.
— — — — — — — —
A sarokból hallgatta, ahogy a kislány-Granger lelkesen felteszi kérdéseit, de közben Septimát nézte. Grangernek igaza volt, amikor azt mondta, a számmisztika professzor észrevette, de ezt a világért sem ismerte volna be, mert fogalma sem volt arról, mi árulhatta el. Nagyon figyelt arra, hogy ne kövesse el azokat az amatőr hibákat, amiket Potternél látott az évek során. Lehetetlennek tűnt, hogy Septima tudja, ő rejtőzik a köpeny alatt.
Szemét a kislányra fordította, aki kipirult arccal, hevesen gesztikulálva kérdezgette a számmisztika professzort. A bozontos hajkupac ide-oda ugrált, ahogy Granger testhelyzetet változtatott — nagyjából minden második másodpercben — és Perselus elfintorodott, ahogy felidézte az elsőéves Hermione Grangert. Ugyanakkor látta, hogy az előtte álló kislány — dacára a szénaboglyának a feje tetején, illetve a lapátfogak ellenére — boldog. Ez Perselus érzéseit is kicsit békésebb mederbe terelte.
Örült, amikor a nappaliban tartózkodók felálltak, mert így bízott abban, hogy végre újra beszélhet Grangerrel. Azt akarta, hogy a nő végre ismerje el, mekkora baklövést tett azzal, hogy nem árulta el szüleinek a veszélyt, ami minden egyes évben rá várt, amikor betette a lábát a Roxfortba. Tudta, hogy ez a kulcs.
Tisztes távolból követte a családot és Septimát, mikor azok elindultak a városban. A Foltozott Üstnél döbbent csak rá, hogy professzor társa most fogja bemutatni a Granger szülőknek és a nőnek először az Abszol utat. Az átjáró hosszabb ideig volt nyitva, így kényelmesen átlépkedhetett.
Egy kissé lemaradva tőlük, egy beugróban levette a köpenyt és kis méretűvé varázsolta, hogy elférjen talárja zsebében. Az Abszol úton nyugodtan mászkálhatott mindenféle álca nélkül, hiszen itt megszokott jelenségnek számított annak idején. Leginkább a távolból figyelte az első bevásárlás izgalmát átélő diákokat. Ahogy körülnézett, látta a Weasley családot elsietni. Kicsit arrébb a Malfoy család tért be Madam Malkin Talárszabászatába.
Akit ő keresett szemével, éppen a pálcabolt elé ért. Pontosan tisztában volt vele, hogy ugyanolyan megbabonázva nézi a jelentet, ahogyan a kislány-Granger a bolt előtt állva a benti helyiséget nézi. Arca kipirult, testén apró remegések futottak át miközben lenyomta a kilincset. Septima és a szülők a bolt előtt várakoztak.
Septima ránézett.
Ördög és pokol. — Gondolataiban ezerszer elátkozta magát, Grangert és kollégáját, hogy ilyen helyzetbe keverték. Türelmesen várta, a nő vajon mit cselekszik.
Ahogy kinyílt az ajtó, észrevette, hogy Granger előbb a számmisztika professzorra, aztán rápillant és Perselus figyelmét az sem kerülte el, ahogy Septima Vector egy apró mosollyal nyugtázza a helyzetet.
Merlin szakállára, Septima tudja.
Nem lett volna okos ötlet követni a családot, ezért inkább visszafordult a Foltozott Üst felé. Amúgy is ráfért egy jófajta ital ennyi fejfájdalom után. Nem akarta elárulni Grangernek, hogy igaza volt Vectorral kapcsolatban, de mozgatta a fantáziáját, hogy mégis honnan tudta a fiatal nő ezt. Granger nem nézett rá, még az irányába sem, amikor Septima ránézett egy pillanatra — konkrétan nem vett észre a nő arcán semmit, pedig Granger mindig összekulcsolta két ujját, amikor bajban volt.
A kis beugróból tökéletesen rá lehetett látni az egész kocsmára, így itt szándékozott várakozni. Mógus megjelenésére számítania kellett volna, hiszen tisztában volt azzal, hogy sokszor tanyázott ezen a helyen, mégis meglepte a saját reakciója. Pálcáját kezébe csúsztatva, szinte izzott a tenyere, hogy ráküldjön egy ártást. Hiába próbálta csillapítani dühét, csak pálcát fogó kezét sikerült uralma alá hajtani — az átjáróban megpillantotta a Granger családot, és Hermione olyan gyilkos pillantásokkal méregette az SVK professzort, mintha az attól menten összeeshetett volna. Ez szórakoztatta kicsit Perselust, s csak akkor döbbent rá, hogy Hermionéként gondolt a fiatal nőre.
Erővel kényszerítve magát, elrakta a pálcáját. A lányra nézett, de Perselus azt a fiatal nőtt látta már, akivé vált, s vett egy nagy levegőt. Granger követte példáját és ettől mindketten kezdtek kissé megnyugodni. A férfi figyelte, ahogy távoznak a kocsmából, s egy kis idő elteltével utánuk indult — pálcáját köpenye rejtekében megemelte és egy kis kunkori mozdulatot tett.
— Vacillo — suttogta, majd elégedetten konstatálta, hogy varázsigéje célt ért. A Mógus kezében tartott korsó a férfi megingása következtében a földre esett és ripityára tört.
Az utca sarkán megállt és figyelte, ahogy a Granger család elbúcsúzik Septimától. A boszorkány egyenesen felé indult, már nem volt ideje magára ölteni a köpenyt. Átkozta magát a figyelmetlensége miatt és azért, hogy elkényelmesedett a háború után. Nem csoda, hogy senki sem félt már tőle. Talán ez nem teljesen igaz. Van, aki fél tőlem — somolygott magában a korábbi tettei emlékének felidézéstől.
— Perselus. — A férfi a boszorkára nézett. Vector soha nem szólította a keresztnevén, igazság szerint abban sem volt biztos, hogy a szórakozott nő tudja-e egyáltalán a teljes nevét bárkinek az iskolában.
— Septima. — Aprót bólintott a nő felé és egyúttal testbeszédét arra használta fel, hogy a nő tudtára adja, nem alkalmas a vegzálása.
— Furcsa… felettébb furcsa.
Perselus kivicsorította a fogait, hátha az végre megteszi hatását, de a boszorka csak körbejárta. Felhagyott a viselkedésével, mert más taktika jutott eszébe.
— Septima, semmi kedvem a maga zavaros… magához. — Arrébb lépett a boszorkától, akinek volt bátorsága hozzáérni. — Ha akar valamit, mondja ki!
— Hát ilyen lesz? — A nőhöz mintha nem jutottak volna el a szavai. Ködös kérdése az este sötétjében úszott. — Örülök, hogy él.
Perselus döbbenetében majdnem kiejtette a kezében tartott köpenyt. Nem az lepte meg, hogy a nő kimondta azt, amire már maga is rájött. Az lepte meg, hogy a boszorka olyan hangsúllyal mondta, hogy örül annak, hogy él, ami egyfajta szeretetről árulkodott. Képtelen volt felvenni a fiatal énjéhez tartozó álarcát — ha szerencséje van, ez az egész még mindig nem lesz kihatással a jelenükre.
Nézte a boszorka távozását, majd magára öltötte a köpenyt és maga is elindult a Granger házba. Sorra vette magában, hogy élete során kinél érezte még azt, amit az imént — hogy valamiféleképpen számított nekik. Albus és Voldemort elsőként jutottak eszébe, bár egyik volt csak pozitív gondolat, mindkettőjük esetében érezte a feltörő epét. Aztán ott volt még Granger. Merlin a tudója, Perselust sosem foglalkoztatta annyira a kérdés, miért mentette meg a nő az életét, mint abban a pillanatban, amikor kinyitotta a szemét a gyengélkedőn. Azóta kerülte a nőt és így a kérdés sem férkőzött be a gondolkodnivalói közé — őszintén félt attól, hogy megtudja, és még el tudta nyomni a kíváncsiságát.
A ház nagy ablakán benézve, látta a kis családot összegyűlni a nappaliban. Vidámak voltak. Ilyenben neki sosem volt része és ezért nem értette meg igazán azt, hogy miért pillant az ifjú Granger olyan szeretetteljesen a szüleire. Mintha elveszítette volna őket, pedig Perselus pontosan tudta, hogy a nő és a férfi élnek még a jelenben.
Besurrant az ajtón, egy néma bűbájjal bezárva azt. Nézte Jean Grangert és Hermionét, amint anya és lánya átmennek a konyhába, hogy elmosogassák a csapban sorakozó mosatlanokat. Mennyivel könnyebb lenne ezt varázslattal megoldani.
— Nagyon büszkék vagyunk rád, kislányom. — A nő úgy nézett a lányára, mintha az feltalálta volna legalább a bölcsek kövét. Ez is egy olyan dolog volt, amit Perselus nem értett.
— Anya? Kérdezhetek valamit?
— Persze, drágám. Rám akkor is számíthatsz, ha nem vagyok közvetlenül melletted.
Nézte a kislányt, aki beharapta alsó ajkát, s közben óvatosan körülnézett. Nem időzött el rajta a tekintete, így Perselus tudta, hogy nincs tisztában azzal, hogy itt van a szobában. Elárulhatta volna magát valamivel, de kíváncsi volt erre a meghitt beszélgetésre. Egy kihallgatott beszélgetés anno abba az életbe taszította, amiben a jelenben élt, de ez más miatt érdekelte. Nem akart jelentést tenni, szimplán tudni akarta, milyen lehetett volna az élete, ha az apja és az anyja nem olyanok, amilyenek voltak.
— Ha valami baj történne az iskolában és veszélybe kerülnék, de lennének ott barátaim — Hermione nagy levegőt vett — és kulcsfontosságú lenne valakinek, hogy ott legyek mindig, akkor visszaengednétek?
— Oh, Hermione, mindig is érettebb voltál a korodnál. — Jean Granger kissé megbillentette a fejét. Perselusnak feltűnt, hogy a nő is pontosan ezt szokta tenni válaszadás előtt, ha nagyon elgondolkozik valamin. — Ha tényleg fontos valaki miatt, persze. De nekünk az apáddal… nekünk te vagy a legfontosabb.
A kislány test egy pillanatara megremegett.
— Mert ti azt akarjátok, hogy boldog legyek.
Az idősebb Granger a lánya felé fordult. Perselus ezt a tekintetet nagyon is jól ismerte, Albus nézett mindig így, mikor valami olyat tervezett mondani, ami leginkább ködösként volt leírható. Nem volt rossz szándék — a legtöbbször — az egykori igazgató szavaiban, ezt Perselus is tudta, azonban nem mindig talált megfelelő hallgatóságra.
— A boldogságot az örökkévalóságig lehet hajszolni. Én azt kívánom neked, legyél elégedett. — A kislány test a felnőtt nő ölelő karjaiban szinte eltűnt.
Perselus rádöbbent a kulcsra.
Kicsivel később, Hermione szobájában várakozva Perselus átkozta magát. Nem kellett volna kihallgatnia a beszélgetést és főleg nem kellett volna hasonló helyzetben találnia magát, mint akkor, amikor Voldemortnak elmondta a jóslatot — nos, a jóslat elejét. Akkor jutalmat kapott. Akkor megkapta a Sötét Jegyet.
A karját bámulta, amin a Sötét Jegy szürkén emlékeztette arra, hogy a Nagyúr nem tűnt el végleg. Nem halt meg, ahogyan hitte mindenki. Csupán keveseknek adatott meg az, hogy Dumbledore bizalmát élvezzék ezen a téren — és csak Perselusnak adatott meg az, hogy nyugtalan maradjon a nyugodtságban.
— Hát itt van?
A kislány — Hermione — keze után kapott, megszorítva azt. Nem volt ura a mozdulatnak... igazából nagyon is ura volt a mozdulatnak. Ez a fajta kettősség határozta meg életét. És az a fajta ösztön, amivel a törékeny csuklót szorította, az tette azzá, ami világ életében volt. Kémmé.
— Aucs.
Perselus, mintha a kislány bőre perzselte volna az övét, olyan hirtelen eresztette el. A mágikus szikrák ott pattogtak kettejük között. A kislány arcát nézte és halványan elmosolyodott a dacosságát látván. Az előtte álló kislány pontosan az volt, aki annak idején védte őt — de volt valami a nézésében, ami akkor nem volt még.
— Kihallgattam a beszélgetést az édesanyjával. — Hermione szólásra nyitotta a száját. — Ne is kezdjen bele, nem volt szándékos.
A kislány felhúzta egyik szemöldökét. Nem hitt neki.
— Azt hisz, amit akar, Granger. Ellenben rájöttem, miért lehetünk itt.
— Abból, hogy kihallgatta a magánbeszélgetésünket az édesanyámmal? — Perselus érezte a gyermeki hangban az erőt, ami a felnőttkori Grangeré volt. — És mire jutott?
— Emlékszik még, mit kérdeztem tegnap? — Vagy tegnapelőtt.
— Hogy boldog vagyok-e.
Perselust bosszantotta, hogy Granger megrántja a vállát és leül. Nem ezt szokta meg a tudálékos kis boszorkától. De ő biztosan nem fogja elmondani, majd a lány rájön magától. Nem sétált be a csapdába. Nagyon szeretett volna visszatérni a saját idejükbe, de Albuson kívül senki sem játszadozhatott vele — és az egykori igazgatónak sem adta meg feltétlenül az engedélyt.
— — — — — — — —
Komikusnak is tűnhetett volna a helyzetük, de nem volt az. A férfi kihallgatta a beszélgetését — a mély, érzelmes beszélgetését — az édesanyjával és még csak meg sem bánta. Hermione elvárta volna, hogyha ennyire semmibe veszi a normális emberi privilégiumot, legalább elárulja a megfejtést.
Soha a büdös életben nem megyek Piton közelébe — dühöngött magában.
De mélyen belül tudta, érezte, hogy nem az a baja, hogy hallotta a beszélgetést. Hanem az, hogy olyat mondott az édesanyjának, amivel ő maga is csak kevés ideje volt tisztában. Az édesanyja támogatta és Hermione elbizonytalanodott, hogy jól tette-e, amikor kitörölte az emlékeiket. Az ő védelmük érdekében volt.
— Kitöröltem az emlékeiket. — Piton felé nézett, aki a hátát mutatta felé, de a tartásából tudta, hogy figyel rá. — Féltem, hogy megtalálják őket és bántják… miattam. Ez volt az egyetlen… Azt hiszem, egy részem mindig is bizonytalan volt.
— Jól tette. — Egy örökkévalóság után a férfi mély baritonja keresztülvágta a csend mélyét. — A szülei veszélyben voltak és azt tette, amit a legjobbnak vélt. Jól tette — ismételte meg a férfi.
— Mégsem érzem mindig úgy.
— Granger, maga a generációja legnagyobb boszorkánya. Még egy Exmemoriam sem tudta volna megvédeni a szüleit, ha nem lenne az. Azt tette, amit kellett. — Hermionét megnyugtatták a férfi szavai és az a meleg tónus, amit nem sűrűn hallott tőle. — A kulcs az édesanyja szavai.
— Az anyukám sza… Oh.
Hermione sosem gondolt bele igazán, hogy az édesanyja mit érezhetett, amikor megtudta, egyetlen lánya boszorkány és ideje nagy részét távol fogja tőle tölteni. Tudta, hogy a szülei mindig a legjobbat akarják neki. Tudta, hogy az anyukája mindig azt tartotta szem előtt, hogy elégedett legyen.
— De én… boldog… voltam. Csak aztán…
— Az elme képes az embert a boldogságtól megvédeni, ha az kockázatos. Maga, Granger, akárcsak én, elégedett. Nem mindennel és nem mindig. De elégedett…
— És nem boldog.
Találkozott a tekintetük és mindketten érezték a kis szédülést. Hermione látta, ahogy a férfi bólint, de aztán egyre messzebbről figyelte magát. Abban a pillanatban nem volt boldog, de még csak elégedett sem — leginkább szomorúságot érzett.
A végén egy nagyon fontos dolgot állapítottak meg a karakterek. A cím és ezen ráeszmélés valószínűleg már mindenkit közelebb vitt a megfejtéshez, de azt elárulhatom, hogy a másik dolog megfejtésének nyomait, máshol kell keresni.
Vajon mikor lesz az embernek elég az elégedettség? Mikor nem akarja már hajkurászni a boldogságot? Hermione életében elérkezett az a pont, még régen és azóta is abba a hitbe ringatta magát, hogy ez így rendben van. Vele ellentétben Perselus már rég elfogadta, hogy sosem lehet boldog, maximum elégedett. Pedig olyan jó lenne, ha ők ketten boldogok lennének.
Tartsatok velem a következő fejezetekben, és hátha valóra válik ez a vágyuk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.