10. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Egészen nagyon közel kerültünk a tárgyaláshoz és a dupla esküvőhöz – úgy belengettem ezt már nektek, hogy nem lesz akkora „durranás”, de nagyon szerettem őket írni.
Ahogyan ezt a fejezetet is. Egy amolyan fontosabb átvezető fejezet, amiben leginkább Perselus Piton érzései kerülnek előtérbe – ez kifejezetten nehéz volt, mert nem akartam túlságosan OOC-t csinálni belőle. De azért meg akartam mutatni, milyen itt, ebben a történetben.
Jó szórakozást hozzá!
Perselust nem lepte meg tulajdonképpen az, hogy Hermione nem jelent meg a kis utazásuk utáni két napon. A fiatal nő olyanokat osztott meg vele, amit talán még soha senkinek sem mondott ki hangosan. Azt azonban sehogy sem értette, hogy a nőt miért zavarja az, hogy csupán elégedett. Ő teljességgel elfogadta a helyzetét és az, hogy elégedett volt, végső soron megnyugtatta.
Csak időnként gondolt arra a tükörre, ami az elméjében helyet foglalt. Az, hogy az érzéseit amögé a tükör mögé raktározhatta, megnyugtatta. Ez is elégedettséggel töltötte el — bár néha a tükör megrepedt, főleg amikor a nő a közelében volt. Az elmúlt idő alatt, mióta rájött néhány dologra, könnyebben kontrollálta magát.
— Tibby.
— Mit szolgálhat Tibby, gazdám? — A manó komor tekintettel, de szolgálatkészen nézte a férfit.
— Viszel ebédet és vacsorát Miss Grangernek, ahogy kértem?
— Igen, Tibby viszi, a kisasszony örül. — A manó a földet kezdte bámulni, amiből Perselus arra következtetett, hogy valami olyat tervez, ami után rendszerint a büntetését várta. — A kisasszony nem boldog. A gazda nem akar már segíteni neki?
Perselus erre még nem gondolt. Úgy hitte, azzal tesz jót, ha hagy a nőnek egy kis lélegzetnyi időt, amíg maga is rájön arra, hogy elégedettnek lenni nem a világvége. De Hermione ebben nem hasonlított rá, a nőnek kellett, hogy boldog legyen. Ledobta a kötényt a pultra és egy szó nélkül otthagyta a manóját.
Arra számított, hogy a nőt majd letargikus állapotban találja, hiszen Tibby úgy festette le a helyzetet, mintha legalábbis az élete végét fontolgatná a boszorka. Megölöm a manót. Hermione valóban nem viselt utcai ruhát és még csak a fésülködés nemes tevékenységével sem bíbelődött — a szénaboglya a feje tetején legalábbis erről árulkodott. De egyáltalán nem volt letargikus.
— Oh, sejtettem, hogy Tibby eltúlozza majd a látottakat. — A nő csak egy pillanatra nézett fel rá, de szinte rögtön vissza is tért a pergamenhez, ami előtte feküdt. — Néha olyan, mintha a varázslótársadalom nagyon más lenne. Vagy ennyire zavaró, ha itthon nem viselek talárt?
Perselus nagyot nyelt, amikor a nő felállt a kanapéról és a hosszú póló feljebb csúszott. Leküzdötte a kényszert, hogy elforduljon, mert értette a lány észrevételeit. A muglik szerettek az otthonukban lazábban lenni, amikor tudták, hogy egyedül vannak. De a nő most határozottan nem volt egyedül és Perselus biztos volt benne, hogy az ő önuralma is véges. Nem arról volt szó, hogy egy ideje ne vette volna észre, a nő felnőtt, hanem arról, hogy a teste is tisztában volt ezzel.
— Megtenné, hogy felvesz egy nadrágot legalább? — sziszegte fogai közül.
— Dehát van rajtam nadrág. — Azzal a nő felrántotta a pólóját és a férfi megláthatta azt, amit a másik nadrágnak hívott. A combja közepéig ért, ameddig a pólója is. — De, ha ennyire zavarja, tessék. — A nadrág szára engedelmesen megnyúlt, egészen a vádlija közepéig. Hermione vállat vont, mintha csak azt üzenné: elégedett, professzor úr?
— Köszönöm. Így kevésbé kell aggódnia a manómnak.
A nő elmosolyodott, majd hellyel kínálta, amit készséggel el is fogadott. A pergamen így közel került hozzá, de a nő olyan kis betűkkel írt, amihez kellett volna már a szemüvege. Nem akarta, hogy rajtakapják, ezért inkább hátradőlt a fotelben és várta, hogy Hermione belekezdjen a mondandójába — legalábbis nagyon remélte, hogy hamarosan belekezd, mert úgy tűnt, a nő felrobban az információktól.
— Granger, mondja már — ripakodott rá, de ügyelt arra, hogy hangjában ne legyen él.
— Sajnálom, hogy megijesztettem Tibbyt. Megmondaná neki? — Bólintott, de várta, hogy a nő belevágjon a tényleges mondandójába. Abba, ami a pergamenen volt minden bizonnyal. — Rájöttem valamire. Valami olyanra, ami miatt a legutóbbi időugrásunk alkalmával én, nos, olyat tettem, amit eredetileg nem tettem volna.
Perselus bátorítóan nézett rá — legalábbis az volt a célja —, Hermione pedig elkezdett mászkálni a szobában. Nem akarta félbeszakítani azzal, hogy felhívja figyelmét, mennyire szédítő a látvány, inkább hagyta a boszorkát kibontakozni.
— Tegnap felkerestem Vector professzort, aki ellenőrizte az egyenleteimet és nem úgy tűnt, mint aki emlékezett volna arra, hogy találkozott magával. — Az utolsó pár mondatot már állva, egyenesen a szemébe mondta. — Nézze!
A nő a pálcájával tett néhány cikkcakkos mozdulatot, majd megjelent előttük néhány lebegő szál. Olyanok voltak, mint enyhén fénylő, világító pamutszálak. A legfurcsább az a kettő volt, ami párhuzamosan futott a nagy, többszálas tömb mellett — néha, mintha megközelítették volna a sokváltozós részt, de mégsem érték el teljesen. Perselust lenyűgözte a látvány, habár nagyon sok mindenben kitanulta magát, a számmisztika nem tartozott a kifejezett erősségei közé. Hermione viszont ragyogott.
— Nos, mit is látok, Granger?
— Több mátrix vizuális kivetülését, uram.
Behunyta szemét és igyekezett nem engedni a kitörni vágyó mondatoknak. A nő még csak észre se vette, hogy olyan választ adott, amit csak egy idiótának adott volna. Látta az arcán, hogy mikor jutott el az agyának azon szegletéig, ami a gondolkodásért volt felelős. A nő lehajtotta a fejét és rázkódni kezdett a válla — nevetett.
— Szóval nos… ez tényleg több mátrix vizuálisan megjelenítve. — Kezdte újra a mondandóját, de még mindig látszottak szemén a nevetés könnyei. — Felírtam néhány egyenletet, mikor nem volt más dolgom. Nem volt kényelmes a tétlenkedés. — A nő észrevette, hogy elkalandozott, ezért megállt, Perselus ezt is ismerte már tőle. — Emlékszik, amikor megnéztem a karját? Nos, az azért volt, mert volt egy teóriám. Az egyenletekkel kissé elnagyoltan, de ábrázoltam az általam tudott tényeket. Ezeket mátrixokba rendeztem és aztán egy gráf és diagram elmélettel vizuálisan életre keltettem.
A nő a nagyobb halmazra mutatott. Perselus próbált rájönni, melyik szál az övé. A zöldre tippelt, de a nő rögtön rámutatott arra a szálra és közölte, hogy az Voldemort.
— Aztán elkezdtem az időugrásainkat is egyenlet formájában felírni. Vector professzor segítségével rájöttem, hogyan lehet különválasztani ezektől — mutatott egy ezüst és egy kék színű szálra —, a jelenlegi szálainkat. Bár ez talán nem a legmegfelelőbb meghatározás. Ahogy helyére kerültek a számok, egyszerűen megjelentek ezek — mutatott a fehéresen derengő és a halvány kék szálakra. — Mi nem változtatunk meg semmit a múltban, mivel nem vagyunk ott. Megkapjuk a testünket, de igazából bármit is teszünk, a múlton nem tudunk változtatni, így a jelenünk is biztonságban van. Mintha miután visszatérnénk, minden visszaugrana az eredeti állapotára.
— És azt meg tudja mondani, hogy mégis miért történnek ezek az időugrások?
Felállt, hogy jobban körül tudja járni a mátrix-kivetülést. Végighúzta először a múltbéli szálaikon a kezét, majd a velük párhuzamosan futókon. A halvány szálak nem futottak végig a jelenig, csak a hetedév végéig — de nem törtek meg többször, mint amennyi ugrást már átéltek. A múltbéli szálakon — bár talán helyesebb lett volna a valós szálaikként emlegetni őket — viszont többször is keresztezték egymást. Egy idő után szorosan egymás mellett futottak és volt egy csomópont, ami talán a halála lehetett.
— Ez itt az a pont, amikor majdnem meghalt. — A nő hangjában volt valami félelemhez hasonló felütés. Hermione felemelte kezét és az övéhez közelített. A kis szikrák pattogtak és Perselusnak vissza kellett fognia magát, hogy ne játszadozzon el egyfajta kísérletképp, mekkora a hatótávolsága ennek a varázserő-vonzásnak.
— — — — — — — —
Tudta, hogy lenyűgözte egykori professzorát annak hallgatásából. Amikor a férfi a mátrix-kivetülés felé nyúlt, ahhoz a ponthoz, ami a halálát jelezte, Hermionénak elszorult a szíve. Nem akart arra a napra gondolni, nem akart az előtte álló napra sem gondolni — habár külső szemlélőnek úgy tűnhetett, Hermione nincs tisztában azzal, hogy másnap mi vár rá, az igazság az volt, hogy ezzel a számmisztikai felfedezéssel akarta elterelni a figyelmét.
A sarokban pihenő dobozra pillantott, míg Piton a mátrixszal volt elfoglalva. Úgy érezte, a tárgyalás kevésbé lesz fájdalmas, mint abban az otromba ruhában lennie. Malfoyék esküvőjére már másik ruhát készített elő magának, egyszerűt, de olyat, amit szívesen viselt — egykor az volt rajta Fleur és Bill Weasley esküvőjén is. Szerencsére Malfoyék nem írták elő neki, hogy milyen színt viseljen.
— Készen áll a holnapra, Granger? — A kedves hangsúlyú, mély bariton jólesőn bekúszott a szívébe.
— Készen állhat bárki arra, hogy megvédje magát újra és újra?
A férfit nézte, aki elgondolkozva méregette őt. Hermione tudta, legalábbis sejtette, hogy a férfinak mennyi nehézségen kellett átesnie. Mennyi alkalommal kellett önként megjelennie azelőtt, aki szívesen kínzott meg bárkit — ezt ő maga is tapasztalta Voldemorttól, így nem voltak kétségei afelől, hogy a hívei sem voltak biztonságban. Hermione csodálta a férfit, hogy egész idő alatt, mikor ő az iskola padjait koptatta és még most is, képes volt kihúzni magát és úgy tenni, mintha semmi sem számítana igazán.
Mióta rádöbbent, hogy tényleg saját maga marta el a férfiakat magától, az a gondolat motoszkált a fejében, vajon a barátai miért nem tették mindezt. Az anyja szavai ott hangoztak a fejében: “A boldogságot az örökkévalóságig lehet hajszolni. Én azt kívánom neked, legyél elégedett.” Hiába volt elégedett, ha a boldogságot hajszolta — mindig is ezt tette, mióta csak rádöbbent, mit jelent szeretni valakit…
Egy pálcamozdulattal eltüntette a mátrix-kivetülést és az asztalon fekvő pergament is magához hívta. Az csak egy egyenlet volt, nem az összes, viszont az annyi sok titkot rejtett, hogy nem akarta, a férfi elolvassa. Túl sok minden nyomta a vállát, legszívesebben egy üvegcsébe rejtette volna az emlékeit és új életet kezdett volna. A gondolatra a szívébe hasított egy apró fájdalom, de azonnal el is múlt.
— Jobban érzi magát azóta, hogy elmondta, mit tett a szüleivel?
Hermione a férfi hangja felé fordult, aki követte a szobájához, de megállt az ajtóban.
— Még mindig fáj a tudat, de úgy hiszem, hozzá kell szoknom ehhez. — Félrebillentette fejét, majd hosszan sóhajtott. — Többször kéne találkoznom velük.
Pitont nézte, karja megfeszült, ahogy elnyomta magát az ajtófélfától, hogy a nappaliba lépjen. Hermione próbálta visszafojtani a pirulását, de az galádul ellenállt minden erőfeszítésének. Örült annak, hogy a férfi nem látja ezt a jelenetet, nem tudta volna megmagyarázni.
— Visszatérve a korábbihoz. — A mély bariton akkor szólalt meg, amikor kilépett a hálószobából. — Tisztában van azzal, hogy belenézhetnek a fejébe?
— Igen. Tudja, aurornak készültem. — Oda nem figyelve csempészett szemtelen felütést hangjába. — Nem érdekel, ha látják. Ez sokkal jobb, mint a mugliknál. — Beharapta alsó ajkát. Erről sürgősen le kellett szoknia, mert néha véresre harapdálta. — Mégis, mit sejtet, hogy még nem értesítettek erről?
— Azt, hogy meg akarják hallgatni és nem az emlékei alapján akarnak véleményt formálni. Ne képzeljen bele dolgokat, amik nincsenek ott. — Hermione elhúzta a száját erre a válaszra, mert nagyon nem tartotta fairnek, hogy meg kell védenie magát, miközben az emlékei egyértelműek.
A csend hirtelen állt be közéjük, amivel úgy tűnt, egyikük sem tud mit kezdeni, ugyanakkor a szólás kezdeményezését sem vállalta egyik sem magára. Külső szemlélőnek úgy tűnhettek, mint két szarvas, akik felmérik a másikat és a terepet, hogy kinek kell megadni a tiszteletet. Hermione volt otthon, ezzel tisztában volt, viszont a férfi hangjában volt valami megnyugtató, amire nagyon is szüksége volt.
Meg akarta kérni, hogy mondjon valamit, akármit. A kezébe adta volna a Roxfort történetét, hogy felolvastassa kedvenc részeit. Igazság szerint mindig nagyon tetszett neki, ahogy még professzoraként beszélt. A kis szünetekkel és a hanghordozással, amiből sütött a lenézés — Hermione szerette, mert felismerte az elismerés apróbb jeleit is. Most viszont Piton nem nagyon akart megszólalni, ami inkább idegesítette.
— Haza kell mennem, még van néhány megrendelés. — Hermione nem éppen ezt szerette volna hallani, de megértette. — Ne fáradjon, nem kell jönnie. Próbáljon meg pihenni, nagy napok állnak maga előtt.
Hermione még akkor is azon morfondírozott, miért érezte kedvesnek Perselus Pitont, amikor a férfi már órák óta a laborjában dolgozott. Hosszú órák teltek el, mire képes volt nekikezdeni a pakolásnak. Akármi is történjen holnap, az azt követő napokon esküvőn leszek. Az ünneplő ruháját a dobozában rárakta összekészített utazóládájára.
Mikor Ron felvetette neki a minap, hogy a tárgyalás után mehetne rögtön az Odúba, kissé elbizonytalanodott. Egyrészről rettegett a gondolattól, hogy támadója nem kapja meg méltó büntetését, és ha akkor nem megy el, biztosan kiontják az életét. Másrészről rossz érzés volt cserben hagynia Pitont, amikor annak biztosan sok megrendelése van — és a bájitalkészítés kellőképpen lefoglalta agyát.
A hálószoba felé vette az irányt, és az éjjeliszekrénybe rejtett pergamenért nyúlt. Ezt az egyenletet egyik mátrixba se tette bele önálló szálként — egyszerűbb volt nem külön gondolnia rá, hanem az évek során felhalmozott titkaiként —, de mindegyik egyenlet magában hordozta egy részét. A mátrixok szépen rendezett tömbjei nem árulták el semmit; az események sorozata túl sűrű volt ehhez.
Perselus nem tudta, hogy miért nem kereste fel két napja már. Először valóban magába roskadt a megszerzett tudástól, miszerint édesanyja szavai jóval később egy mentális védőfalat húztak fel benne és emiatt nem tudta magát igazán elengedni. A gondolat, hogy egyedül marad, megrémisztette — ugyanakkor megnyugvás is volt számára a felfedezés, mert így már nem érzett bűntudatot azokért a párkapcsolatokért, amik végül nem jöttek össze. Minden egykori barátja párra talált és ez fontosabbnak tűnt, mint azon rágódnia, hogy vajon mi történt volna, ha elég erős hozzá, hogy alkalmazkodjon.
A múltbéli utazásra gondolt, arra, hogy mennyire boldog volt, amikor megtudta, boszorkány. Aztán bekúsztak még emlékek, amikor tényleg úgy hitte, boldog volt. A kalandja Harryvel és Ronnal. Amikor Dumbledore igazgató név szerint kiemelte. Amikor bármelyik tanára kiemelte. Nem egyszerű büszkeséget érzett, boldog volt — számára ez volt az egyértelmű jele annak, hogy van helye a varázslótársadalomban. Még évekkel később is, hogy Harry legyőzte Voldemortot, tudták a nevét és azt, hogy ott volt a Kis Túlélő mellett.
Mindent meg akart tenni annak érdekében, hogy boldog legyen, hajkurászni akarta akár az örökkévalóságig. A pergamenre pillantott a kezében — a boldogság ott volt, látta. Az egyenlet hullámos valója nem rémisztette meg, mindig is olyannak képzelte el a boldogságot, ami a lapon szerepelt. Egyenes, ugyanakkor voltak pontok, amik megerősítették. Nem tudta, mit tegyen, hogy a pergamen általi érzéseket teljesen megtapasztalhassa.
Az egyenlet a boldogság és az elégedettség érzését is magában foglalta. De még nem volt mátrix, mert ahhoz kellett volna legalább egy szál még. Hermione érezte, hogy Pitonról is lehetne egy hasonló egyenletet felírni. Azzal meglett volna a boldogság-elégedettség mátrix, a tökéletes egyensúly az érzések kavalkádjában.
— — — — — — — —
Habár feltett szándéka volt, mégsem szidta meg manóját azon egyszerű ténytől fogva, hogy biztosra vette, Tibby tényleg megijedt a nő állapota miatt. Ismerte kislányként és ismerte fiatal hölgyként is — most pedig egy ideje már a fiatal felnőtt énje is igazán megmutatkozott. Ami viszont rejtély volt számára, hogy mégis hogyan volt képes boldogságot érezni, mikor ő ott volt a közelében.
Perselus észrevette, hogy hangjába kevesebbszer csendült a gúnyos él, ami nem tetszett neki, de így tűnt a szituációikat egybevetve, nos, észszerűnek. Ő nem árulta el, hogy kutatásokat végez, de mikor meglátta a mátrix-kivetülést, rádöbbent, hogy nem is kell. Nem értett mindent, amit látott — ahhoz a számmisztika számára túlságosan jóslás alapú volt, még úgyis, hogy a múltat látta.
Kisétált a — nem túl nagy — kertjébe. Tökéletes rálátása nyílt a Roxfortra, mint egyfajta emlékeztető, ott lebegett előtte a kastély. Az ódon falak magasztosan törekedtek az ég felé, mintha soha sem kellett volna újraépíteni. Dumbledore igazán értett a kínzásához, még holtában is. A Csillagvizsgáló pontosan a szeme előtt magasodott és ezzel, minden egyes alkalommal, amikor a kertjében volt, szembesülnie kellett.
Gyáva — harsogta fejében Potter és McGalagony hangja. Ideges mozdulattal rántott egyet a fején, hogy kitisztuljon elméje.
Valóban az volt, csak nem abban az értelemben és nem akkor, amikor rányomták ezt a bélyeget. Behunyta szemét és szorosan úgy is tartotta. Gyáva volt, nem hős. Hiába próbálták elhitetni vele, hogy egyfajta byroni hős, ha ő tudta az igazat. Az ő lelkére senki sem figyelt, hiába állította a vénember, hogy csak jót tesz azzal, ha megfosztja a szenvedéstől. A Megszeghetetlen Eskü, amit Narcissa kedvéért bevállalt, megölte volna, ha nem teljesíti az igazgató kérését — micsoda váratlan fordulat volt ez akkor.
Engedett a szorításon és apró, fényes pöttyökkel a szeme előtt, a kastély nem volt már olyan komor. Nem volt már félelmetes hely sem számára, sem azok számára, akik odajártak. A lépcsők szeszélyesek voltak ugyan és a Tiltott Rengeteg is hordozott magában valami sötétséget — de egyszerűen nem volt félelmetes hely többé. Sokakat hallott a diákok közül, mikor a roxmortsi kirándulásaikon jártak a faluban, hogy emlegetik a nevét. Néha úgy, mintha szerencse lenne, hogy nem tanítja őket — néha pedig ennek szöges ellentettjeként. Előbbiek esetében néha elgondolkozott, hogy visszatér a tanításhoz.
Lehajtott fejjel sétált vissza a házba — soha, senki sem értette meg, micsoda harc dúl a lelke mélyén még mindig. Nem mintha bárkinek meg akarta volna említeni. Hagyta még egy pillanatig tombolni elméjében az emlékeket és az érzéseket, majd visszazárta őket a tükörbe. Ahogy minden a helyére került, mintha csak beleolvadtak volna a darabok a tükrös felületbe, Perselus nyugodtan érezte magát.
Hermionéra gondolt. Arra, hogy mennyire másképp viselte a megtudott információkat, mint számított rá. Átkozta magát, hogy ez miatta volt. Visszafogta a lányt és félt, hogy egyszer majd tomboló viharként fognak kitörni belőle — griffendéles volt végtére is, azok pedig túlságosan szenvedélyesek voltak. Elmosolyodott, ahogy fejébe bekúszott a dacos kislány képe.
Élete öt éve fordulathoz érkezett, de azt sose gondolta volna, hogy olyanokat fog megtapasztalni, amik szöges ellentétbe álltak a szándékosan kialakított álarca által elvártaknak. Észre sem vette, mikor mosolyodott el úgy igazán, de örömmel ment a laborjába, hogy elkészítse a megrendeléseket. Egy néhány héttel azelőtti eseményre gondolt és őszintén hitte, hogy akkor boldogságot érzett.
Ti is szoktátok a könyvekben figyelni, hogy mikor kerül leírásra a cím? Én a 10. fejezetig bírtam, de itt annyira adta magát, hogy nem ellenkeztem.
Eljutottunk a történet egyharmadáig és a főszereplők végre nem teljesen idegenként viszonyulnak egymáshoz. Nagyon kíváncsi vagyok, szerintetek is gyáva volt Piton? És mikor volt az? Véleményem szerint, tökéletesen teljesítette mindazt, amit Dumbledore elvárt tőle. Még úgy is, ha az ő lelkével senki sem törődött.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.