8. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Bocsánat, hogy megcsúsztam, de a javításra nem nagyon jutott idő az elmúlt időszakban. Erre szeretnék kitalálni valami jó megoldást majd, de ez nem igazán rajtam múlik. De itt az új fejezet, benne Perselusszal, Hermionéval és… Dracóval. Jó szórakozást hozzá!
Perselus egészen megszokta már a nő jelenlétét az otthonában. Az elmúlt kicsivel több, mint egy hét igazából jót tett mindkettőjüknek. Még az sem zavarta különösképpen, hogy Granger magában dudorászott, mert közben a keze is járt. Amikor viszont meghallotta az ismerős rigmusokat, betelt nála a pohár. Bármit képes lett volna elviselni, tényleg nem akart magából kikelve vagdalkozni.
Hangos koppanással letette a kést, amivel előzőleg több alapanyagból is morzsalékot csinált. A nő elcsendesedett. Majd újrakezdte.
— Miss Granger — sziszegte fogait összeszorítva. Nem akart kiabálni a nővel.
— Piton professzor?
— Megtenné, hogy mást dúdol?
— Dúdo… Oh, hát persze. — Látta az apró ráncokat a két szeme között. — Észre se vettem.
Perselus visszatért a bájitalokhoz és igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Igazság szerint eléggé biztos volt benne, hogy a nyugtalansága nagyrészt a nőtől fakadt. Előre nézett és látta, hogy miként dolgozik önként választott segédje. Nem volt panasza, mindent tökéletesen készített el – gyorsabban is haladtak, szinte teljesen behozták a lemaradását.
Újra meghallotta a roxforti himnuszt. Halkan, bizsergetve az érzékszerveit.
— Granger!
A nő kiejtette kezéből a tarajos sül tüskét tartó csipeszt. Legalább van benne annyi önérzet, hogy elpiruljon, ha már a hangját nem találta — bólintott elégedetten a reakciót látván. Aztán meglátta, hogy a nő nem sárkánybőr csizmát visel, s nagy kínok közepette húzta ki a tüskét a lábfejéből. Gondolatban feljegyezte, hogy a legközelebbi alkalomra kerítenie kell a nőnek egy megfelelő lábbelit.
Újra elcsendesedtek és Perselus szinte biztos volt benne, hogy Granger nagyon figyel arra, mit dúdoljon. Érződött a dalválasztásokban, hogy koncentrál arra, nehogy még egyszer az iskola himnuszába kezdjen bele. Tudta, hogy ostobaság egy dalra haragudni, de meg volt az oka, miért kerülte az iskolát és az egykori kollégáit. Még úgy is viszolyogva gondolt arra a lehetőségre, hogy visszatérjen az épületbe, hogy a saját háza Roxmortsban volt. A sors fintora, vagy nevezzük akárminek is, hogy Dumbledore egy levelet hagyott neki annak az esetére, ha valahogyan életben maradna a csata végén – ennek esélyét mindketten a legkevésbé sem látták lehetségesnek –, és abban a levélben erről a házról írt. Ráhagyományozott egy francos házat a Roxfort közvetlen közelében – Perselus pontosan tisztában volt azzal, hogy milyen célból tette mindezt.
Az óra hangos kattogása nem zavarta meg őket, ahogy egymás mögött állva dolgoztak – a napok, amiket így töltöttek, kellőképpen összeszoktatta őket. Pár óra múlva a nő is elcsendesedett, nem dúdolt vagy dobolt a lábával, és az utolsó üsthöz lépett. Kavarintott rajta egyet, majd még egyet, míg végül elaludt az üst alatti tűz és a tartalma apró fiolákba került. Perselus észrevette a mozdulatban rejtőző griffendéles magatartást – Hermione Granger meg fog fordulni és kérdezni fog, erre száz galleont is fel mert volna tenni.
Már kezdte azt érezni, cserbenhagyták a megérzései és a Minerva McGalagony mellett töltött több, mint egy évtized mégsem bizonyult hatásosnak a griffendélesek teljes körű kiismerésében. De akkor megtörtént. Granger akkurátusan hátranyúlt köpenykötőjéhez és precíz, ám kicsit kézremegős mozdulatokkal kioldotta azt.
Perselus is az utolsó üstjéhez lépett, így csak egy asztal választotta el a nőtől. Előbb érezte meg, hogy megfordult, minthogy a szemével meglátta a nő árnyékának vonulását. Elnyomta a mosolyt, ami ki akart ülni az arcára, amikor rádöbbent: Granger megvárja a kérdésével, hogy felnézzen.
— Mondja, Granger. – Szándékosan mézesmázosan szólalt meg, hogy ezzel is tovább fenntartsa a nő arcát elöntő pírt. Lassan felemelte a fejét, és kérdőn felhúzta szemöldökét. – Elvitte a cica a nyelvét?
— Nem… én csak…
Nagy levegő.
— Köszönöm, uram. — Még mindig kapkodott kicsit, de ezen már a nőnek kellett túllendülnie. — Eszembe jutott valami. És tudom, hogy nem akar majd rá válaszolni — Perselus elhúzta a száját –, de nem tudok elszakadni a gondolattól.
— Kiböki végre, amit akar, vagy még kicsit húzogatja a bajszomat? Nem állíthatom, hogy rendelkezem azzal a türelemmel, amivel Albus volt megáldva.
— Azt tudom — motyogta a nő, de Perselus úgy hallotta, mintha kiabálta volna. — Még mindig szereti Harry édesanyját?
Perselus elég sok mindenre számított, hogy a nő majd kérdés formájában fel fogja tenni. Például, hogy kutatott-e a köztük lévő mágikus szikrák kapcsán. Vagy, hogy feltűnt-e neki, mennyire képesek egymás hangulatára rákapcsolódni. Még azt is előbb várta volna, hogy a nő rákérdez arra, miért volt a talárszabászatban. Bármire, csak erre nem.
Mégis mi a fenéért érdekli Lily?
Biztos volt benne, hogy Potternek is köze van ehhez a hirtelen érdeklődéshez.
Az a vakarcs újra elkezdett terjeszteni róla valamiféle magasztos pletykát? Hallott arról, hogy mit tett hetekkel ezelőtt és így akarja megvédeni a jóhírét?
— Professzor?
— Mondtam már, Granger, nem vagyok professzor. — Még magát is meglepte, hogy a hangjában nem volt él. Masszírozni kezdte az orrnyergét. Pontosan tisztában volt azzal, hogy a nő egész eddig is professzorozta, amikor a laborban voltak, csak azt nem értette, miért zavarja ez ennyire. Miért kérte, hogy Pitonnak szólíthasson, ha nem használta sosem? — Örökké szeretni fogom Lilyt.
— Ez érthető, uram. — Granger elindult, hogy felakassza a köpenyt a ruhafogasra.
— Ugyanakkor…
A nő másodpercek alatt fordult vissza hozzá. A szemében ott csillogott a tudásvágy, amit elsőéves korukban is látott már. Mikor a boszorka még kislány volt és szinte a levegőbe emelkedett, csak hogy ő észrevegye — vagy bármelyik másik tanára, ha már itt tartunk. Megvárta, míg visszalép elé, ezzel is feszítve a nőt nagyon is elöntő türelmetlenség láthatatlan oldalait.
— Nem tudom, miért érdekli ez magát, de ha bárkinek is elmondja, azt megkeserüli. Értette? — Granger bólintott. — Csak azért mondom el, mert maga nem látta… Mindegy is. Lily Evans úgy söpört végig az életemen, mint egy tornádó. Pusztítást okozott, de nem tett tönkre mindent. — Perselus elgondolkozott egy pillanatra a furcsa hasonlaton. — Nem volt rossz ember, de voltak, akik nem voltak elég erősek, hogy a barátai legyenek. — Perselus újra összecsippentette két ujját orra tövén. — Sok időbe telt, mire elfogadtam a tényt, ő sosem szeretett úgy, mint ahogy én őt. Nagy szerencséje Potternek, hogy erre későn ébredtem rá.
— Maga akkor is védett volna bennünket. Ebben biztos vagyok, uram.
— Meglehet. Mindenesetre, ha nem szakított volna félbe — szidta meg a nőt, de nem volt benne semmi indulat —, akkor elmondtam volna ezt magam is. — A nőre pillantott, aki a cipőjét bámulta. — Több időbe telt megtanulnom nem ragaszkodni ahhoz az eszményiesített képhez, ami csak az én fejemben létezett.
Értékelte, hogy Granger nem szólalt meg, a csend most a barátjuk volt. Nem mondta még ki ezeket a szavakat hangosan, de érezte, hogy már réges rég ki kellett volna. Határozottan nem akarta, hogy Granger úgy érezze, sajnálnia kell őt azért, mert elveszített valakit, akinek nem kellett a barátsága mindössze egyetlen hiba miatt.
Az otthonát védő bűbájok jeleztek, de nem veszélyt — tekintettel arra, hogy Perselusnak csak az utóbbi egy hónapban voltak látogatói, biztosra vette, hogy a manója megoldja a helyzetet egyedül, bárki is kereste fel személyesen.
— Harry anno, mikor a különórái voltak önnel, elmesélte, hogy látta egy emlékét. De csak annyit mondott, hogy látta a szüleit és magát, amint…
— Nem kell részletekbe bocsátkoznia, kisasszony. Mi a kérdése?
— Mi miatt fordult el magától?
Perselus még idejében csomót kötött a nyelvére, mielőtt egyszerűen kibökte volna azt az egy szót, amit használt Lilyre. Az előtte álló fiatal nő szemébe nézve elbizonytalanodott. Felidézte magában a nő emlékeit és úgy érezte, képtelen elmondani neki, mit tett. De Granger reménytelin rámosolygott.
— Segített nekem én pedig sértettségemben olyat vágtam a fejéhez, amit nem kellett volna. — Perselus hallotta a lépcső nyikordulását, de mégsem foglalkozott vele. — Közöltem vele, hogy nem kell a segítsége… mocskos sárvérűnek hívtam.
Arra számított, hogy a nő dühében pálcát ránt. Arra számított, hogy olyan dühös lesz, mint egy Fúriafűz, mikor megzavarják. Mindenre számított és igazság szerint fel is készült arra, hogy a nő megtorolja az általa nem is ismert nőt és szándékában állt nem védekezni.
Egy férfi öblös kacagása rázta meg Perselus laborját.
— Granger nem hagyott volna ott, Perselus, inkább behúzott volna egyet. — Draco ügyesen leugrott az utolsó három lépcsőfokot áthidalva, közben szemét törölgette. — És hidd el, a jobb egyenese már harmadévesként is elég fájdalmas volt.
— Malfoy. — Granger mosolyogva fordult a világító üstökű férfihoz.
— Granger.
Perselus nem tudta volna megmondani, mi lepte meg jobban. Az a kedves, szinte szeretetteljes hang, ahogyan keresztfia megszólította a nőt, vagy az, hogy megölelte.
Draco Malfoy megölelte Hermione Grangert. — A gondolat szinte kiabált fejében. Uralkodnia kellett magán, mert nem akart jelenetet rendezni. Azt maga sem értette, miért zavarja ez, de aztán eszébe jutott az is, hogy Draco miatt az Odúba kell mennie és részt kell vennie a másik esküvőn is. Csak mert már nem gyilkolászták egymást Potterékkel — komolyan kezdte visszasírni azokat az időket, amikor a keresztfia és az arany trió ősellenségek voltak.
— Szarul nézel ki, Hermione.
Ennyi. Ez végleg betett Perselusnál. Soha nem hallotta még Dracót a keresztnevén szólítani Grangert — még hivatkozni sem úgy hivatkozott rá eddig a keresztfia, pedig együtt töltöttek egy kis időt Párizsban a nővel, ezt tudta. És ott volt az a rossz érzés, ami felkúszott a gerince mentén és nem akart elmúlni.
— Napokon belül itt az esküvőd napja. Biztos jó ötlet beszólni? — Szinte alig hallotta meg a nő kemény, de mosolygós hangját.
— Merlinre, dehogy szólok be — nevetett Draco, mikor a nő felemelte tettetett harciassággal az öklét. — De tényleg, Perselus, mit adtál Grangernek, hogy még mindig vannak zöld foltjai?
Mély torokhangot hallatott. Nem fogja hagyni, hogy egy kis mitugrász becsmérelje a tetteit. Nem is értette, mit képzel Draco magáról — mintha joga lett volna megjegyzéseket tennie arra, hogy ő hogyan bánik Grangerrel. Amúgy sem volt feladata pátyolgatni a nőt, de minden tőle telhetőt megtett ennek ellenére.
— Arról nem tehetek, hogy Granger nem vesz magához elegendő élelmet. A bájitalok hatottak – mutatott a nőre teátrálisan –, hiszen él. Vagy nem úgy találod, Draco?
— De, Perselus, úgy találom.
Látta megvillanni a felismerés szikráját Draco szemében. Valamire rájött a fiatal férfi. Zavarta, hogy nem tudta megkérdezni, mire gondol, mert azzal veszélyeztette volna a saját vélt tudását és lehetséges tesztjeit. De látta, hogy keresztfia lassan elengedi Grangert, mintha távolabb akart volna kerülni miatta a nőtől, csakhogy erről Grangernek senki sem szólt és a hirtelen jött változástól megbillent.
— — — — — — — —
Ketten kaptak utána, amikor megbillent – egészen addig Malfoynak dőlt, aki karjával félig átkarolta, így stabilitást adva mindkettőjüknek. Nem egészen értette, mi történik a két férfi között, de biztos volt benne, hogy valami nagy dolog, hiszen Piton szeme villogott az elfojtott indulattól — ettől ő maga is kezdte felpaprikázva érezni magát.
Az is bosszantotta, hogy újra kikerült a perifériára, mint annakidején néha Harry és Ron mellett. Hiába volt mellettük, még ő is fel tudta mérni, hogy nem tudott mindent. A fiúk a roxforti szobájukban is rengeteg mindent kibeszéltek, amiről neki — lévén, hogy lánynak született — semmi tudomása sem volt. Most pedig egykori bájital és SVK professzora és szintén csak egykori legnagyobb riválisa szorította ki a beszélgetésből. Pedig róla volt szó, az istenért.
— Biztosan áll, Granger?
— Bocs, Granger.
A két férfi egyszerre szólalt meg, de még mindig fogták egy-egy könyökét. Indulatosan – a benne fortyogó, de halványodó düh még mindig éreztette hatását – kirántotta a kezeit a fogásukból és előrébb lépett. Tudta, hogy arcán ugyanaz a felhúzott orr és összeszorított száj mutatkozik meg, ami egészen kislánykora óta a dacot jelezte. Tudta, hogy visszább kellene vennie, de nem akarta megadni a győzelem lehetőségét a két férfinak.
— Maga — mutatott Pitonra —, és te — bökött Malfoy felé —, nem tehetitek ezt. Vagy tehetik. Áh… Ne beszéljenek úgy rólam, mintha itt sem lennék. — Draco szólásra nyitotta száját, de Hermione rákapta tekintetét. Így is éppen elég nehéz volt egyszerre beszélnie kettejükhöz. — Draco, az aggódásod meghat, de hidd el, ez már klasszisokkal jobb, mint amilyen volt. És igen, Piton, magának semmi köze hozzá, hogy mennyit eszek és nincs joga így mondani. Mintha maga eleget enne.
— Befejezte, Granger?
— Igen….nem… inkább igen. — Dühösen toppantott lábával, pedig érezte, hogy az érzés már nagyjából elmúlt.
— Draco, habár rettentően örülök — ahogy ezt Piton mondta, mindennek hangzott csak valódi örömnek nem —, hogy benéztél hozzám, de arra kell, kérjelek, most távozz.
— Az feltűnt neked, keresztapám — Draco kihívón felvonta szemöldökét, ahogy a keresztapám szót ejtette —, hogy meg se kérdezted, miért jöttem?
— Hmpf.
— Astoria arra kért, adjam át neked ezt. — Azzal egy dobozt nyújtott át a meglepődött Piton kezébe. — Ezek a mandzsetta gombok még a nagyapjáéi voltak, szeretné, ha te viselnéd őket.
Hermione habár újfent kikerült perifériára, ezt most magának köszönhette és igazából nem is bánta. Az, ahogy nézte a két férfit, mosolyt és jóleső érzést fakasztott bensőjében. Hosszú éveken keresztül nézte, ahogy két griffendéles csatázik és közben vállt vállvetve harcol egymásért — most hasonlót látott két mardekárosnál.
— Akartam is kérdezni, mit keresett a talárszabászatban. — Hangja nem volt erős, nem mert hangosan beleszólni a pillanatba, ami előtte bontakozott ki.
— Hetek teltek el, Granger, hetek és magának most jutott eszébe?
Hermione nem vett tudomást a gúnyos hangsúlyról.
— Örülök, hogy Malfoy — kacsintott a fiatal férfi felé —, és ön ilyen jól kijönnek azután a sok szörnyűség után. Igazán szép gesztus magától, hogy eljön az esküvőjére.
— Nem csak, hogy eljön, ő lesz a tanúm. — Hermione élvezettel nézte, ahogy már-barátja vigyorog a boldogságtól. Aztán rájött, hogy a jókedve nem biztos, hogy feltétlenül kedvező Piton jelenlétében. — De most mennem kell. Viszlát péntekig!
Miután Draco elment, ők ketten úgy álltak egymással szemben, mintha legalább egy mérföld választotta volna el egymástól őket. Nézte, ahogy a férfi leteszi az asztalra a kis dobozt és úgy döntött, ideje elindulnia neki is. Egyedül akarta hagyni, hogy megemészthessék mindketten a történteket.
— Granger, mielőtt elmegy… — szólt utána Piton. — Lenne két kérdésem. — Hermione aprót bólintott: a férfi akkor is feltette volna őket, ha nem akarja. — Az egyik, hogy mégis miért akarta, hogy Pitonnak szólíthasson a formaságok nélkül, ha eddig tán egyszer szólított így?
Hermione érezte, ahogy a pír a gyomránál kezdődik és egészen a feje búbjáig elért. De nem válaszolt, igazság szerint nem tudott volna válaszolni értelmesen — ezt a férfi is észlelte, mert nem erőltette és kínozta meg a válaszért.
— A másik kérdésem pedig — elnyomott egy sóhajt —, maga boldog?
— Oh — csúszott ki a hang a száján. — Igen. — Azt hiszem.
— Hiszi vagy tudja? — A férfi a veséjébe látott, nem kérdés.
— Hiszem, uram.
A férfi félredöntötte a fejét és úgy nézett rá. Hermione elindult a lépcsőn fölfelé, de mielőtt még felért volna olyan magasra, hogy a férfi ne lássa, visszafordult.
— Kellemes délutánt, Piton.
Furcsa volt kimondania, mintha tiszteletlen lett volna azzal, hogy nem tette hozzá a professzort. Vagy a misztert. Sok évig javítgatta a fiúkat a helyes megnevezéssel és most furcsán érezte magát. Mert igazság szerint azt akarta volna mondani neki, hogy Perselus — könnyedén, ahogy Malfoy tette. Persze a helyzetük egészen más volt és ezen kár is volt gondolkoznia.
Csak kicsivel később, az otthona magányában tudatosult benne, hogy a férfi válaszolt a Lilyvel kapcsolatos kérdésére. Azóta foglalkoztatta ez a kérdés, mióta Harry Voldemort arcába vágta, hogy Piton mindvégig Dumbledore mellett volt és ezt saját magának köszönheti a sötét mágus — ha békén hagyta volna Potteréket, talán még sikerült is volna a világhatalmi terve. De nem csak ezért volt érdekes számára ez a beszélgetés — Hermione ravasz mardekáros lett egy kis időre. Remélte, hogy a férfi nem említi meg ezt a kérdezősködést Harrynek, mert nem szívesen vallotta volna be neki, hogy mennyire másképp látja Lily helyzetét. Még ha Piton sárvérűnek nevezte is őt.
— — — — — — — —
Tudta, hogy a nő csak azért nevezte meg úgy, ahogy, mert felhozta neki. Furcsának, idegennek hangzott a szájából a vezetékneve. Mintha nem közelebb, hanem távolabb kerültek volna egymástól. Eldöntötte magában, hogy többé nem érdekli, ha professzornak szólítja a nő — csak ne hangozzon úgy a szájából, mintha valami tiszteletlent mondott volna.
Elégedetten konstatálta a nap végén, hogy közelebb került a megfejtéshez, ami a nővel kapcsolatos mágiát illeti. Elégedett volt, hogy egy nem tervezett szituációban is képes volt végsősoron megőrizni hidegvérét — egy darabig, hogy aztán érzései szerint, minden méltósága földbe döngölődjön. Draco tettei kissé frusztrálták, de ezt betudta annak, hogy féltette a fiút.
A lépcső tetején Tibby állt, s úgy nézett rá, mintha valami fontos dologról maradt volna le. Ahogy nézte a kis testet a hatalmas fülekkel, elgondolkozott azon, amit Grangertől kérdezett — és főleg a nő válaszán. Vajon, ha Granger őt kérdezte volna meg, mit válaszolt volna? Nem volt boldogtalan, de igazán boldognak sem érezte magát.
— Tibby.
— Miben lehet Tibby szolgálatára gazdájának? — Perselus meg mert volna esküdni, hogy a házimanó kihúzta magát, amikor megszólította.
— Vigyél Miss Grangernek vacsorát.
És Tibby megtette, amit gazdája kért tőle, immár egy hete folyamatosan. A kisasszony nem tudta, abban a biztos tudatban volt, hogy a manó maga útját járja, amikor elvitte neki a vacsorákat. Tibby büszke volt magára, hogy sikerült titokban tartania gazdája titkait. Megvárta, míg a kisasszony és a gazdája is elfogyasztják a vacsorát és csak utána csettintett.
Az a helyzet, hogy Draco Malfoy karaktere a másik, akit nagyon megkedveltem (talán a ficeknek köszönhetően), és tudtam, hogy szerepet szeretnék neki szánni a történeteimben. Azonban nem akartam azt, hogy túlságosan sokat szerepeljen benne – mégis, még jó párszor fel fog tűnni.
Az viszont biztos, hogy három fejezet és jön a tárgyalás, aztán pedig a dupla esküvős hétvége. De előtte még visszamegyünk a múltba.
Köszönöm, ha elolvassátok a fejezetet, azt pedig külön értékelem, ha hagytok nyomot magatok után. Ez a történet nektek szól, kikapcsolódásként, a világból kissé elmenekülésért.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.