7. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Igyekeztem hozni a következő részt, de láthatjátok, képek még nem kerültek ki – ezt hamarosan orvosolom, de addig marad a lényeg: a fejezet. Ha jól emlékszem, ez volt az a fejezet, ami esetében eljutottam az első fordulópontra. Nevezetesen arra, hogy Hermione és Piton kicsit több időt tudjanak együtt tölteni, elvégre ez egy Snanger.
De most még kicsit megismerjük Hermione érzéseit a talárszabászatban, hiszen Perselus is ott volt és látta a lányt.
Miután otthagyta Pitont, Hermione az Abszol úton kóválygott egy keveset. Nem tudta nem észrevenni az őt vizslató szemeket. Választhatta, hogy lehajtja a fejét és meghunyászkodik a többi varázsló előtt, vagy igazi griffendélesként büszkén kihúzza magát és azt sugározza, nem fél.
Próbálta felidézni magában a délelőtt tanultakat — még ha csúfondárosan el is bukott mindben — és próbálta megtalálni azt a fonalat, ami elvezeti a problémája igazi gyökeréhez, de semmire sem ment vele. Mintha egy gombolyagot tekergetett volna, aminek nem volt vége. Ahogy letekerte az utolsó kanyarulatot is, mintha elölről kezdődött volna egy másik gombolyag — ebben Hermione biztos volt, mivel a gombolyagok színei egymást követték, ezzel is frusztrálva őt.
Mr. Ollivander varázspálcaboltja előtt megtorpant egy pillanatra, de kivételesen nem rossz érzés miatt, hanem pont ellenkezőleg. Annak idején ugyanolyan izgatottságot érzett, amikor kinyílt előtte a varázslat rejtett kapuja. Akkor is remegett a keze, ahogy a pálcabolt kilincse felé nyúlt, és akkor is hatalmas mosolyra húzódott a szája, amikor meghallotta a csilingelő hangot.
— Áh, Miss Granger. — Ollivander lassan, öregesen lépkedett előre a sorok között, de az ő arcán is mosoly játszott. — Miben segíthetek?
— Bizonyára hallotta, mi történt velem. A pálcám… a pálcámat eltörték és szükségem lenne egy másikra. Piton professzor engedte használni a sajátját párszor, de az is kész csoda, hogy kiadta a kezéből.
— Lássuk csak, lássuk csak. — Mintha Hermione morfondírozását meg se hallotta volna, a pálcák felé pillantott és leemelt néhányat különböző sorokból.
Hermione négy pálcával is suhintott, amit a kezébe adatott az idős pálcakészítő, de egyiknél sem érezte azt, hogy őt választotta volna.
— Ez valamelyest hasonlít az előző pálcájára — dünnyögte a férfi. — Tölgyfa, egyszarvúszőr maggal, 10¾ hüvelyk, viszonylag merev. Suhintson.
Sajnos ez a pálca sem hozta meg a várva várt hatást, és Hermione kezdett igazán kétségbeesni. Talán igaza van az ítélkezőknek? Tényleg nem méltó arra, hogy boszorkánynak nevezze magát? Pálca nélkül kell leélnie életét?
— Ne essen kétségbe, Miss Granger, van itt valami, aminek működnie kellene.
Hermione felismerte a dobozt, amikor meglátta Ollivander kezében. A pálcát is felismerte, habár elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha is a kezébe foghatja még. Suhintania se kellett, mert mikor kezébe fogta a pálcát, érezte, ahogy a mágiája átáramlik belé. Jó érzés volt, mintha egy meleg folyam folyt volna végig a karján, hogy az a pálcában összpontosuljon — újra átélte azt, amit tizenegy évesen. Újra egésznek érezte magát.
— Az ikerpálcák sokszor tettek már jószolgálatot. — Hermione pontosan értette, mire céloz a férfi ezzel. Harry és Voldemort pálcájára. — Mindazonáltal szeretném, ha kipróbálna még egy pálcát.
Hermione ezt a pálcát is rögtön felismerte, de félt megérinteni. Visszagondolva, meglepően egyszerűen tudott varázsolni az előtte fekvő pálca ikertestvérével, de ezt nem tartotta furcsának — azt korán megtanulta, hogy attól, hogy a pálca választja az embert, még bárki tudja használni a másikét, csak kissé erősebb koncentrálást igényel.
A pálca fölé emelte a kezét, és meglátta az apró szikrákat, amiket eddig csak akkor látott, ha Pitonnal összeértek. A kezében fogva jóleső érzés fogta el, hogy haza érkezett. Suhintott és a varázslat simán csúszott ki a pálca hegyéből olyan finoman teljesítve a nonverbális varázsigét, ahogy az egy tökéletesen illeszkedő pálcától illik.
— Nagyon érdekes, nagyon érdekes.
— Ez nem fordul elő gyakran? Hogy két pálca válasszon egy embert? — Hermione csodálattal nézte a kezében tartott fát.
— Oh, nem, kisasszony, a kezében tartott pálca nem magát választotta, hanem a mágiáját.
Ollivander ennél többet nem magyarázott, amint Hermione visszarakta a dobozba a pálcát, a férfi elvitte a lány elől. A pulton már csak az a doboz volt a pálcával, ami úgy illeszkedett hozzá, hogy egésznek érezte magát. A csalódottság viszont belé mart, hogy nem tudja kikutatni azonnal, hogy mire gondolhatott a pálcakészítő azzal, hogy nem őt választotta a pálca. Ő egész eddig abban a hitben élt, hogy a személye és a mágiája egy és ugyanazon gyökérponthoz köthető — a létezéséhez.
Miután kifizette a pálcáját, a dobozt a táskájába mélyesztette, azonban a pálcát a talárja zsebébe rakta úgy, hogy jobb kezét folyamatosan rajta tartotta. Eddig a pillanatig nem is volt tudatában annak, hogy mennyire hiányzott a biztonságérzetéhez. Sokkal magabiztosabbnak érezte magát és még egy mosolyt is megengedett magának, ahogy energikus léptekkel a szabászat felé vette az irányt.
Ujjal mutogattak rá és ez kicsit zavarta a lelki békéjét, de hálát is érzett. Perselus Pitonnak volt hálás, amiért az nem csak megmentette az életét — Tibby segítségével, természetesen —, hanem elfogadhatóbbá tette a külsejét azáltal, hogy már nem látszódtak a durva vágás nyomok. Lenézett bal kezére és látta az ezüstösen csillogó szálakat, de tudta, hogy milyenek voltak addig, amíg a méreg munkálkodott a szervezetében és ahhoz képest ezek semmik sem voltak.
Jókedvűen lépett be a Shanda & Shelymesh-be, akkor még nem tudta, hogy hamarosan kedvét szegik. Mind a három ruhapróbán élvezettel vett részt és habár nagyjából csak a méreteit ellenőrizgették, biztos volt benne, hogy a tökéletes ruhát fogja megkapni — legalábbis abból arra következtetett, hogy nem kérdezgették túl sokszor az elképzeléseiről. Pedig Hermionénak voltak kigondolt álomruhái még úgyis, hogy a ruhája színét nem ő mondhatta meg.
Még akkor is érezte a pálcája magánál tudása következtében kialakult jókedvét, amikor bevonult az öltözőbe. Nem kellett sokat várnia, hogy előhozzák a ruháját, azonban annál is több idő volt, míg hajlandó volt felvenni. Látta a függöny alatt a szabász boszorkány árnyékát és azt, ahogyan az türelmetlenül topog. De nem tudta gyorsabban intézni a dolgot, mert folyamatos erőkifejtést igényelt tőle, hogy el ne sírja magát.
Lehajtott fejjel lépett ki az öltözőből és ment át a nagyobb szobába, ahol tudta, hogy megnézheti majd magát a tükörben. Elfogta egy halvány remény, hogy mikor belenéz a tükörbe, nem azt fogja látni, mint amit sejtett. Félve nyitotta ki a szemét, de előtte elővigyázatosan vett néhány nagy lélegzetet — külső szemlélő számára ez akár úgy is tűnhetett, mintha a szokásos lányos izgatottságot élné át.
— Gyönyörű, kisasszony.
Nem akart tudomást venni a szabász ujjongásáról, mert az csak minden másodpercben az összetört szívére emlékeztette. Ráadásul határozottan kihallott egy gúnyos élt a nő hangjában. Kellett egy kis idő, míg úgy érezte, bízhat a hangjában, ha megszólal.
— A foltjaimat mindenesetre jól elrejti. — Még egy gyenge kis nevetésfélét is produkált.
Az igazat mondta, hiszen a kék-zöld foltjait mind elrejtette a sok fodor és a ruha színe. Igazából meg se tudta volna nevezni egyértelműen, hogy milyen színt visel jelen pillanatban. Menta zöldnek halvány volt, a libafoshoz meg nem elég barnás. Gusztustalan, ezt a nevet adta a színnek.
— Uram, ha nem hagyja abba a forgolódást, egy tűt fogok magába bökni.
Eddig észre se vette, hogy nincsen egyedül — a tükörben csak magát látta, úgy volt beállítva, hogy a háta mögött állót éppen kitakarja. A pillanat tört része alatt fordult meg, hogy megtudja, ki volt szemtanúja megaláztatásának, de igazság szerint amint meghallotta, hogy más is van a helyiségben, tudta, kivel fogja szembetalálni magát.
— Miss Granger.
— Piton professzor.
Egy pillanatig meredten bámulták egymást — Hermione szent meggyőződésével, miszerint legalább olyan piros az arca, mint a férfié —, de a férfi nem szólt a megnevezés miatt, ő meg eléggé a béka feneke alá került újfent lelkileg ahhoz, hogy méltóságteljesen elforduljon tőle és újra belenézzen a tükörbe. Megpróbálhatta volna magát bíztatni azzal, hogy csak egy napot kell kibírnia ebben a borzadályban, de ha belegondolt, kik lesznek ott, elfogta az émelygés.
Visszavenni a ruháját már korántsem tartott annyi ideig, mint a borzadályt felvenni. Örült, hogy újra a megszokott ruháit viselheti és elégedetten megszorította a szőlőfát a zsebében. Határozott léptekkel indult el, hogy elhagyja a helyet, de mielőtt kilépett volna, a kezébe nyomták az üzlet emblémájával ellátott dobozt. Az utcára kilépve szinte alig ment pár lépést, amikor elfogta az érzés, hogy eldobja a dobozt és betegségre hivatkozva ne jelenjen meg az esküvőn.
Nem akarta Ront megbántani, még azon is elgondolkozott, van-e otthon valamilyen ruhája, amit felvehetne. Még a mugli boltok is eszébe jutottak, hogy ott szerezzen be valami elfogadhatót. Habár megfordult a fejében, hogy ez Lavender egy kis bosszúja volt, valahogy nem illett a lányhoz — illetve ő is pontosan tisztában volt azzal, hogy semmiféle veszélyt nem jelent már a Ronnal való kapcsolatára.
Észrevette a férfit, érezte, hogy pír szökik az arcára, de nem foglalkozott vele, látta már tőle éppen eleget ezt a férfi. Egy kissé megborult a doboz, amitől a súlya előre bukott, de sikerült megtartania és kiegyensúlyoznia újra. Meg akarta a férfit kérdezni két dologról is, azonban az egy biccentés után elsietett.
Hermione elhatározta, hogy nem hagyja a hiúságát érvényesülni, ugyanakkor abban is biztos volt, hogy az esküvőig nem fogja kibontani a dobozt. Nem akarta a kelleténél többször felzaklatni magát azzal, hogy úgy fog kinézni, mint egy okádék. Majd a hajával kezd valamit, egyezett ki magával.
Mivel nem akart újfent a bámészkodók kereszttüzében lenni, így a hoppanálást választotta. A világos nappalija sarkába rúgta a dobozt, hogy még véletlenül se érje kényszer a nézegetésére. Megnézte, hogy kapott-e bagolypostát, mióta elment hazulról — a baglyok nagyon jól feltalálták magukat a levelek kézbesítésével, ha nem volt otthon. A minisztériumi levél mellett csak egyetlen, Mardekár zöld boríték volt az asztalon.
— Kedves Granger! — olvasta hangosan a megszólítást. Nem tehetett róla, elnevette magát, ahogy elképzelte Draco Malfoy-t, amint ezt írta. — Örömmel tájékoztatlak, Astoriával úgy döntöttünk, hogy ideje lenne boldoggá tennünk aranyvérű családjainkat és összekötjük életünket. — Hermione újfent elnevette magát azon, hogy Malfoy nem az aranyvérű szót hangsúlyozta ki, hanem a boldoggát. — Azért, hogy borsot törjünk az orruk alá, az esküvőnk október tizenkettedikén lesz, az Odúban. És igen, tudom, hogy ezen most nagyon jót nevetsz, de kérlek, tedd meg azt a szívességet, hogy Weasley-ék esküvője után ott maradsz és részt veszel a mi nagy napunkon is, hogy ezzel is kényelmetlen helyeztbe hozhassam az apámat. Üdvözlettel: Malfoy, aki arra kéri Miss Hermione Grangert, hogy ezúttal a jobb egyenesét hagyja otthon.
Hermione hosszú idő óta végre valahára jót nevetett, tiszta szívből. Malfoy és a hármasuk a háború után kénytelen volt visszatérni hetedévre, hogy letegyék a RAVASZ-t. Akkor és ott rádöbbentek, hogy sokkal jobb összefogniuk és úgy zrikálniuk a tanárokat, mint egymás ellen hadakozni. Harry és Ron tartózkodóak voltak Dracóval szemben — bár, úgy tűnt, hogy Ron és Draco mégiscsak találtak valami közös pontot, ha egymás után tartják az esküvőjüket. A kettejük kapcsolata akkor lett jobb igazán — és ezt a fiúk nem élhették át —, amikor Hermione egy külföldi pályázaton nyert gyógyítói ösztöndíjat. Ott találkozott Astoria Greengrass-szal és megismerte egy tipikus aranyvérű család egyáltalán nem tipikus leszármazottját. Astoria mélyen elutasította az aranyvér-ideológiát — arról már nem ő tehetett, hogy megjelent Draco Malfoy, aki elrabolta a szívét és így mégis egy kicsit eleget tettek a szüleik akaratának.
Draco sok időt töltött Hermione társaságában és az idő jótékony hatása hatványozottan érvényesült esetükben. Már tudtak nevetni a régmúlt dolgaikon és habár Hermione állította, hogy okosabb, mint a szőke férfi, sorra csöppent bele olyan helyzetekbe, amiket azért nem tudott magától értetődőnek venni, mert mugli születésű volt. Azóta Draco egyszer sem hívta sárvérűnek és Hermione sem húzott be neki. Nem lettek világi legjobb barátok és olyan szoros kapcsolat sem fűzte a férfihoz, mint Harryhez és Ronhoz — de attól még ott volt ő is az iskolában és ő is átélte azokat a borzalmakat. Hermione őszintén megkedvelte Dracót.
A doboz felé pillantott, amit berúgott a sarokba. Hatalmasat sóhajtott, de arra jutott, hogy meg fogja érni, hogy Malfoy kicikizze miatta és még hetekkel később is a ruhájáról kapjon vitriolos leveleket. Végre tudott nevetni a helyzeten, amibe került. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer pont a szőke mardekáros lesz majd az, aki tudta nélkül, de kirángatta egy hiúsági kérdésből.
Hermione a másik levélért nyúlt. Azért, amiben beidézték, hogy tanúvallomást tegyen az ügyében. Amiben, ha csak rejtve is, de utaltak arra, hogy a hamis vádak komoly büntetést vonnak maguk után. Amiben célozgattak arra is, hogy csak azért, mert ott volt, mikor Harry Potter legyőzte Tudjukkit, még nem részesül más bánásmódban — a tárgyalás, az tárgyalás. A nőt inkább a dátum nem hagyta nyugodni. Október tíz. Egy nappal Ron és két nappal Draco esküvője előtt.
Ő pedig egyedül ült, a csupán egyetlen képpel díszített nappalijában. Ahol az előző lakó bútorai voltak, amiket azért tettek be a lakásba, hogy jobban mutasson és akár bútorozottan is el lehessen adni. Amik nem voltak az övéi. Idegen volt a saját lakásában és szomorúan vette tudomásul, hogy ez eddig még csak eszébe sem jutott. De nem volt itt az ideje, hogy a lakásszépítésen gondolkozzon, mikor nem volt munkája sem.
— — — — — — — —
Az idő egy csigához képest is lassan vánszorgott Hermione érzései szerint. Pedig az igazság az volt, hogy hetek teltek el. Megjelent néhány állásinterjún, de mindenhol azzal utasították el — hol kedvesebben, hol kevésbé —, hogy a nő bizonytalan jövője nem kedvező a munkában. Ez a harmadik alkalommal már komolyan sértette és aggodalommal töltötte el. Mintha ő a támadó lett volna és nem az áldozat.
Kezdeni akart magával valamit, de minden egyes visszautasítás után egyre csüggedtebb lett. Nem tudta, mivel szeretne igazán foglalkozni, de még fiatal volt és azt hitte, van ideje ezen rágódni. Elkezdett begubózni saját, ugyanakkor egyáltalán nem otthonos lakásában. Az utcákon mutogattak rá, az állásokat nem kapta meg és egyre inkább közeledett a meghallgatása időpontja.
Az ágyon feküdt, amikor meghallotta a puffanást. Határozottan hangosabb volt, mint amikor egy manó hoppanált, de a mágikus riasztói nem jeleztek veszélyt. Pálcáját magához véve, határozott mozdulattal felrántotta az ajtót és rászegezte a nappaliban álló betolakodóra.
— Igazán, Granger. Én hányszor fogadtam így?
Hermione megforgatta a szemét, mikor tudatosult benne Piton jelenléte. Egy hanyag mozdulattal megfordult, visszalépett a szobába és bevágta maga mögött az ajtót. Hangosan. Nem kereste a férfi társaságát részben azért, mert félt tőle, hogy újra a múltban találja magát. Illetve azért sem, mert furcsán érezte magát a férfi közelében, mintha folyamatosan figyelnie kellett volna arra, hogy mit tesz.
Abban a pillanatban, hogy Hermione ésszel is felfogta, mi történt az imént, újra felrántotta a hálószoba ajtaját — szerencsétlen ajtó hangos nyikorgással adta mindenki tudtára, hogy nem tetszik neki ez a bánásmód. Érezte, hogy zubog benne az indulat.
— Maga hogy képzeli, hogy kioktat engem a saját otthonomban? Egyáltalán hogy volt mersze a nappalim közepére hoppanálni?
— Csak, hogy tisztában legyek vele, ezt nevezik női hisztinek?
Hermione élvezettel nézte, ahogy a férfi nekirepül a falnak, mikor a varázsigét csak magában kimondva laza csuklómozdulattal aktiválta mágiáját. Elégedetten horkantott, mikor a másik nem kelt fel, hanem a csípőjét dörzsölgette. Amikor a férfi rápillantott, meglátta azt, amit remélt, hogy az iskola befejeztével soha nem kell majd látnia — a megvillanó düh nagyon rosszat jelentett, de Hermione is egyre csak dühösebbnek érezte magát.
— Stup…!
…
— Locomotor mor…!
…
— Capitulatus!
Hermione nézte, ahogy varázspálcája kiesik kezéből egyenesen a férfiéba. Hangosan vette a levegőt, nehéz volt kivédenie a férfi átkait, de mindent megtett. Az viszont, hogy nem volt nála a pálcája, megállította. A férfi nem kapkodott levegőért, sőt, Hermione tisztán emlékezett még a düh ködén keresztül is, hogy szinte unottan védte ki az átkait. Határozottan nem tett jót neki az, hogy nem használta rendeltetésszerűen a mágiáját — semmi hasznosat nem tett.
— Lenyugodott, Miss Granger?
Elfogadta a férfitől a megszólítást. Nem érezte úgy, hogy kiérdemelte volna a barátságosabb verziót. Piton a kezébe nyomta a pálcáját és ezzel egyidőben, másik kezével lenyomta őt a kanapéra.
— Látom, szerzett új pálcát. Bár, őszintén megvallom, a nonverbális varázsigéje sokkalta hatásosabbnak bizonyult.
— Sajnálom, uram. Nem tudom, mi üthetett belém.
— Javítson ki, ha tévednék, de azt érezte, hogy egyre dühösebb lesz, mintha én korbácsoltam volna fel ezt az érzést. — Hermione felnézett a férfira, mert meglepte annak nyugodt és kedves hangtónusa.
— Pontosan. Olyan volt, mintha ugyanazon az oldalon álltunk volna, de mégis… Magán töltöttem ki a dühöm, uram.
— Hetek óta nem látogatott meg. — Ezt olyan nyájasan mondta a férfi, hogy Hermione a keze után kapott. A szikrák csak úgy repkedtek kettejük között. — Tudok a balul sikerült interjúiról. És azért a nappalija közepére hoppanáltam, mert csak ezt az egy szobát tudtam tisztán felidézni legutóbbi itt tartózkodásunk után.
— Oh.
— Azért jöttem, hogy segítségét kérjem.
— Oh.
— Nyugtasson meg, hogy az “oh” az ön esetében nem csak egy hang, ami kicsúszik a száján, hanem értelem is rejtőzik mögötte. — Hermione bólintott. — Remek. Magának állás, nekem meg segéd kell.
— Ez most egy állásajánlat akart lenni? Uram. — A férfitől eltanult gúnyos mosolyra húzta száját.
— Szemtelen fruska. Igen, az akart lenni, bár az elmúlt percek aggodalommal töltenek el, hogy vajon jól tettem-e, hogy megkérdeztem.
— Örömmel segítek, uram.
Hermione főzött egy teát és leültek megbeszélni a részleteket. A nő szinte biztos volt benne, hogy nem akart bájitalfőzésből megélni élete hátralévő részében, de minthogy korábban megállapította, még fiatal volt és jól jött a pénz. Egykori professzora pedig semmi olyat nem mondott, ami a bájitaltan órákon már ne hangzott volna el. Még érezte a bensőjében a haragot, de mintha valamiféleképpen lecsitította volna magát — ami őszintén meglepte, mivel az elmúlt hetek alatt nem gyakorolta egyik taktikát sem, amit a férfi mutatott.
Vajon tényleg szüksége van Perselusnak segédre? Ez a kérdés ott motoszkált a fejemben mikor leírtam az utolsó mondatokat. Hiszen ott van Tibby. Aztán rájöttem, hogy szerintem tényleg szüksége van, például az időugrások miatt.
A szemfülesek (és akik szoktak krimiket olvasni például), találhattak elejtett morzsákat a fejezetben, ami egy későbbi kérdésre adják a választ. Amikor ezt a fejezetet írtam, egyszerűen tudtam, hogy Perselus előrébb jár néhány kérdésben talán még nálam is.
Hamarosan tárgyalás és esküvők. Ki várja már őket?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.