6. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Nagyon vártam már, hogy eljöjjön ez a fejezet, mert feltűnik benne egy szereplő, aki a későbbiek folyamán még néha-néha előjön és imádtam minden pillanatát megírni. Eddig úgy néz ki, hogy tudom tartani magamat a kétheti feltöltéshez. Most pedig, kellemes olvasást a fejezethez!
Hermione nem tudta, hogy üthetné el azt az időt, amit rendes körülmények között a munkahelyén töltött volna. Nem akaródzott állást keresnie, mert mélyen belül érezte, hogy minden egyes új próbálkozása egy munkahelyen egyre szánalmasabbá teszi. Mielőtt a Szent Mungóban elkezdett volna dolgozni, volt pár állásinterjún és kivétel nélkül mindenki arra volt kíváncsi, hogy miért hagyta ott az aurorságot.
A bagoly, ami megjelent az ablakában, nem kecsegtetett jóval — a Minisztérium jelzése ott virított az állat lábán és a borítékon is. Nagyot nyelt és elvette a küldeményt, majd figyelte, ahogy a madár a messzeségbe száll. A röpirat beleégett az agyába, de nem gondolta volna, hogy bárki is ad majd rájuk. A kezében tartott boríték viszont mást sugallt.
Hermione korán megtanulta az aurori képzésen, hogy mi az, ami hozzájuk, és mi az, ami a Varázsbűn-üldözési Kommandóhoz tartozott — az ő ügye utóbbi hatáskörébe esett, de Piton nem őket, hanem Harryt értesítette, ami viszont egyenes ágon vezetett odáig, hogy megkapta a levelet. Pontosan tisztában volt azzal, hogy be fogják hívni meghallgatásra, mert nem szabályosan járt el és a vádlott tagadta bűneit. A levélben az állt, hogy egy hét múlva kell megjelennie a tárgyaláson.
Az Abszol úton való ruhapróbáig még volt majdnem egy egész délelőttje, így azt tette, amit az elmúlt napokban, és ami kezdett egyre inkább szokásává válni — hoppanált Piton háza elé. Igazából eddig még nem is nézett nagyon körül, azt se vette észre, pontosan hol van. Eltátotta a száját és kopogtatásra emelte kezét, de eltűnt előle az ajtó, így karja csak lehullott magasból indítva.
— Azt hittem, ma már meg sem látogat. — A maró gúnyt nem értette a férfi hangjában, de nem is nagyon érdekelte. Rég túltette magát a férfi stílusán, még valamikor másodévben.
— Meghallgatásom lesz a támadásom ügyében és azt szeretném, ha maga készítene fel.
— Csodálkozom, hogy még csak most állt elő ezzel.
— Ma reggel kaptam meg a levelet — mutatta fel az említett tárgyat. — De hogy mondta? Maga tudott erről?
— Jöjjön, Granger, nem tartozik egész Roxmortsra a problémája.
A nő még egy pillantást vetett a távolban lévő Roxfortra, majd követte a férfit a házba. Automatikusan megindult a pince irányába, de aztán meglátta a nyitott nappali ajtót és inkább arra irányította lépteit. A pince hívogatta, mert ott hasznosat tudott volna tenni, de igyekezett csalódottságát palástolni.
A férfi a fotelban ült és teasüteményt evett. Pontosan olyan teasüteményt, amit Hermione naponta evett. Elvett a tálcáról egyet és észre sem véve, hogy hangosan nyög, beleharapott — tévedett, ez sokkal jobb volt, mint az ispotályban. Piton arcáról semmit sem tudott leolvasni, de már észrevette, hogy néha behajlította ujjait, ha valami ehhez a szituációhoz hasonlóba keveredtek. Előző nap a múltban szinte fehéredésig szorította így az öklét.
— Beidéztek tanúnak.
Hermionénak pillanatokig nem esett le, miről beszél a férfi.
— Oh. Akkor ott lesz?
— Nyilván, ha egyszer megkaptam az idézést. — Újra a gunyoros hang, mintha még mindig a diákja lett volna, aki valami ostobaságot mondott. — De elmentem volna enélkül is.
— Kevés lenne egy hét arra, hogy megtanítsa, hogyan tudnám az érzelmeimet rendbe rakni? Még én is tisztában vagyok azzal, hogy a nevem nem jelent semmit jelen ügyben. És igen, tudok róla, hogy valami nem stimmel… velem.
— Nincs magával semmi probléma, Granger. — A férfi összecsípte az orrnyergét, ami a nőben egész mást éreztetett. — Legalábbis semmi eget rengető.
— Az mondta, nem akar tudni a jelentéktelen dolgaimról.
— Mondtam én már magának sok mindent az évek alatt, aztán mégiscsak itt van most is.
Hermionét megnyugtatta és nem dühítette az, ahogy a férfi megrántotta a vállát. Igazából ő maga is úgy érezte, nem tehet semmi mást, mint elfogadni a tényeket, amik azok voltak, hogy néha a múltba kerültek. Illetve ott volt az az egyáltalán el nem hanyagolható tény, miszerint a férfi manóját hívta segítségül, aki meg is jelent neki — pedig egyáltalán semmi köze nem volt hozzá.
A férfi felpattant és aztán órákon át magyarázott neki arról, hogy milyen gyakorlatok vannak, amiket a túlterhelt boszorkák és varázslók használni szoktak. Sorra ki is próbálták ezeket, de egyik sem tűnt hatásosnak. Mintha valamiféle gát lett volna az érzékeihez vezető úton. A férfi nem kérdezte, így nem mondta el azt sem, hogy valójában milyen érzései vannak.
Csalódottan rogyott le a kanapéra egy igencsak kimerítő próba után. Az órájára nézve konstatálta, hogy hamarosan indulnia kell, ha előbb akar az Abszol útra érni — mert Piton nem volt rest felhívni a figyelmét arra, hogy napok óta pálca nélkül mászkál téren és időn át. Hermione nem érezte úgy, hogy elért volna bármi eredményt, hacsak a csüggedtség állandósulása nem volt az, de azért megköszönte Pitonnak a segítséget, majd távozott.
— — — — — — — —
Perselust is kimerítette a lánnyal töltött délelőtt és ehhez még az is párosult, hogy a munkájával sem haladt. Muszáj volt valamit kitalálnia ennek megoldására, mert nem akarta elveszíteni a bevételi forrását. Pusztán a gondolatba is beleborzongott, ha arra gondolt, milyen egyéb lehetőségei lennének.
Az ajtó visszhangzott a határozott kopogás nyomán. Perselus eleresztett egy fájdalmas sóhajt, majd pálcájával az ajtaja felé intett, ami a mozdulatra kinyílt.
— Perselus. — A szőke üstökű fiatal férfi rögtön kezét nyújtotta felé. — Remélem, nem zavarlak nagyon, de muszáj lenne beszélnem veled.
A férfi csak valami “Frmph” hangot hallatott, ami nehezen volt szóként értelmezhető — viszont hátat is fordított az érkezőnek és visszavonult a nappaliba. A fiatal férfit ez nem állította meg, boldogan lépett a szobába a másik után.
— Megházasodom.
Perselus értékelte, hogy Draco nem húzta az idejét, azonban fájdalmas fintorba ugrott szája, amikor ráeszmélt, miért jött el hozzá a fiú. Úgy nézett rá, amitől annak idején még a mardekárosok is lesunyták fejüket és inkább csöndben maradtak.
Draco Malfoyt azonban keményebb fából faragták.
— Ez lehet, hogy Potteréknél még működik, de nálam már rég nem, keresztapám.
Ez meg a másik. A fiú — mert akkor, tizenéves kora végén még csupán egy nyikhaj volt — önkényesen keresztapjának választotta. Őt meg sem kérdezte. Igazából nem is volt ostobaság ez a lépés a fiútól. Biztosan nemet mondott volna és határozottan kiállt volna amellett, hogy nem ő foglalkozott vele, hanem Dumbledore.
Perselus figyelmét ugyanakkor nem kerülte el az sem, hogy Draco már kevésbé köpte Potter nevét. Nem az ő dolga volt ugyan, de az átkozott emlékeinek köszönhetően mégis neki volt köszönhető a két fiatal férfi barátságosabb kapcsolatának megszilárdulása. A tudtán kívül Potterben megerősített egy gondolatot Dracoról és annak nem gonosz, mintsem neveltetéséből adódó elnyomás általi énjéről.
— Őszintén örülök a hírnek, Draco. — Tényleg így gondolta. Csak a továbbit nem akarta hallani.
— Szeretném, ha ott lennél, mint… a tanúm.
Talán túlságosan is jól alakított, elkínzott arcot vághatott, mert Draco rögtön a plafont kezdte bámulni. Mintha szégyellte volna magát valami miatt, amiről a legcsekélyebb mértékben sem tehetett.
— Mikor lesz?
— Micsoda?
— Az esküvő — sziszegte türelmetlenül a férfi. Draco fehér arcán jól látható volt a pirulás, ami a szégyenéből adódott.
Erre tényleg nem ért rá, ezzel maga is tisztában volt. Kezdett kicsúszni kezei közül az irányítás és ez nagyon nem tetszett neki. Rengeteg gondolkodni valója mellé a nyakába kapta ezt az úgynevezett keresztfiát is, aki mint a Granger lány, a fiatalokra jellemző, ámbár számára jelentéktelen dolgokkal zavarta.
— Október tizenkettedikén.
A fájdalom a fejébe nem akkor nyilallt, amikor meghallotta a dátumot, hanem akkor, amikor eszébe jutott a reggeli bagolypostával kapott levelek közül az egyik. Hosszúnak ígérkezett az a hétvégéje és ez újfent eszébe juttatta a munkáját. Ami egyenesen magával hozta a mostanság túl sűrűn előforduló múltbéli kirándulásait. Ez pedig egyenes ágon vezetett Granger felé.
Draco becsületére legyen mondva, nem próbálta meg kiszakítani a gondolatai közt rekedt férfit — még ő is tisztában volt azzal, mivel járt, aki Perselus Pitont az óráján felidegesítette. Draco pedig pontosan tisztában volt azzal, hogy vékony jégen táncol így is. Nem volt kis kockázat eljönnie a keresztapjához ebben az ügyben, de még ő is hallotta a híreket, hogy a rettegett Piton professzor, a Roxfort egykori hírhedt tanára mintha — jobb szó híján egyetértett a többiekkel — megszelídült volna.
— Perselus?
— Hol? — Mielőtt Draco egyáltalán kinyithatta volna a száját, folytatta. — És meg ne merészeld kérdezni, hogy mi hol, mert kiátkozlak innen.
— Az Odúban.
— A hol? — kapta fel hitetlenkedve fejét Perselus, aki időközben, hogy elüsse egyre idegesebbé váló gondolatait, elkezdett fej-lehajtva járkálni.
Draco elvigyorodott, mikor keresztapja ránézett. Pontosan erre a reakcióra számított tőle.
— Weasley — érezhetően elnyelte a fiú a patkány toldalékot — és a családja előző nap tartják az esküvőjüket és meghívtak bennünket. Kaptunk az alkalmon és beszálltunk a költségekbe, hogy az esküvőt kétnapossá duzzasszuk.
— Édes Merlin, gyere le! — fohászkodott az ég felé Perselus. — Soha, ismétlem, soha nem gondoltam volna, hogy azért kellett volna imádkoznom, hogy ti ne kerüljetek egymáshoz közelebb. Legyen, számíthatsz rám. — Mint mindig, fejezete be magában a mondatot.
Draco még nála töltött egy kis időt, de aztán a munkájára hivatkozva magára hagyta a bájital mestert. Az, megszokásához híven, orrnyergét összecsípve próbált kusza gondolataiból valami értelmeset előállítani. Ilyen soha nem fordulhatott és emígyen nem is fordult elő vele, mikor még kém volt. Kettős kém.
Gondolatban sorra vette az előtte álló feladatokat, kérdéseket és teendőket.
Elkészíteni a bájitalokat.
Ez meglehetősen egyszerűnek bizonyult volna, ha lett volna legalább egy kis szabadideje. Félretette gondolatban ezt a teendőt.
Az időugrások miértjére rájönni.
Ezt elintézte egy egyszerű, félhangos “majd”-dal.
Segíteni Grangernek az érzelmi problémáján.
Arra számított, hogy már a gondolat is olyan érzést vált majd ki belőle, mintha a fogát húznák. Ehelyett azonban komolyan elgondolkozott a lányon. Nő — figyelmeztette magát. Nem hagyta nyugodni a nő lakásának steril volta. Egyedül a fürdőszobában érezte úgy, mintha valóban lakott volna abban a lakásban valaki. Valami nem volt rendben a nővel, csak azt nem értette, ez miért zaklatja fel ennyire.
A mágikus kicsapódásuk miértjére rájönni.
Ez nem volt szokatlan a varázsló társadalomban, azonban ehhez valamiféle feltétlen bizalomnak vagy más, erős érzésnek kellett volna köztük lennie. A bekúszó emlékképeket, mikor Granger még kislányként védte, egy határozott mozdulattal elhessegette.
Ünnepi talárt csináltatni.
Fájdalmas volt még belegondolnia is, hogy nem írhatja meg a sajnálkozó válaszát, miszerint nem tud részt venni a Weasley-Brown esküvőn, de azzal, hogy Draco másnap tartotta ugyanott az övét, nem tudott kibújni alóla — szükségtelen lett volna megsértenie két embert fölöslegesen, amikor másnap pontosan ugyanazok előtt megjelent volna.
És ott volt még egy pont. Az a pont, ami a gyomrába görcsöt helyezett el metaforikus kövekkel. Fel kellett készülnie egy minisztériumi tárgyalásra.
Habár pontosan tisztában volt azzal, hogy a bájitalokkal kellene foglalkoznia, Tibbyt hívatta. A varázslény ott állt előtte, nagy manó füleit hegyesen tartva várakozott. Perselus szorosan behunyta szemét, majd nagy levegőt vett és lassan kifújta azt.
— Tibby, készítsd elő a várakozó bájitalokhoz az alapanyagokat. Kérlek. — Nem kellett volna feltétlenül hozzátennie ezt a szót, de valahogy úgy érezte, muszáj. A manók szolgálni akartak, de ez mégiscsak az ő feladata lett volna.
— Tibby hálás, hogy a gazda ilyen nagy feladatot rábíz. Tibby máris megy és elkezdi. Gazdám megy?
— Igen, Tibby, muszáj elintéznem valamit.
Nem vesződött azzal, hogy megkeresse utazótalárját, egy pálcasuhintás és az már a karjában is volt. Hoppanálást követően az Abszol útra, a vállára kanyarította a ruhadarabot és elégedett suhogással nekiindult a talárszabászatok irányába. Madam Malkin szalonjában csak úgy nyüzsögtek a boszorkányok — Perselus bármiben le merte volna fogadni, hogy egyikük sem a ruhadarabokért látogatott el, sokkal inkább a pletykákért.
A Shanda & Shelymesh egy kicsivel odébb volt és — Perselus nagy örömére — nem voltak fogékonyak az ott dolgozók a pletykákra. A csengő dallamára megforgatta szemét és beljebb lépett az üzletbe. Két percig várakozott — várakoztatták — míg egy mérőszalagok által követett szabász boszorkány megkérdezte, mit szeretne.
Perselus komoly erőfeszítéseket tett, hogy visszanyelje csípős modorát.
— Ünnepi talárra lenne szükségem.
— Van időpontja? — A nő igazából nem nézett rá, a füzetét bámulta, amiben számok és nevek szerepeltek, ezt Perselus jól láthatta, mivel két fejjel magasabb volt a másiknál.
— Nincs.
A boszorka felemelte fejét és már azon volt, hogy szokásos modorában kitessékelje a férfit, amikor rádöbbent, ki áll vele szemben. Ő elpirult, a férfi pedig bosszúsan fújtatott. Újra úgy érezte, hogy ki fogja nyírni Pottert — ez a nézés volt a fő oka annak, hogy Perselus távol tartotta magát mindenkitől.
— Jöjjön, jöjjön. — A férfi követte az alacsony boszorkát. — Sajnos nincs szabad szabász fülkénk, de itt, ebben a szobában jó lesz.
Perselus arrébb húzta a függönyt és kelletlenül belépett a helyiségbe — a tértágító bűbáj áldásos volt az Abszol út bármelyik épületében, de itt tényleg szükség is volt rá. Két kétszemélyes kanapé, két kis asztal és szintén két hatalmas tükör kapott helyet a helyiségben. Valamint két bőr — talán sárkányé — puff árvállott üresen a szoba közepén, egymástól meglehetőst nagy távolságra. Perselus felállt a hozzá közelebb esőre, miután levette és gondosan egymás mellé állította sárkánybőr csizmáját.
A korábbi boszorka jelent meg a függönyt szétnyitva, valamint még egy, aki a másik üresen álló puffhoz állt. Csendesen beszélgetett a két szabász, a férfit nem kötötte le a társalgásuk és túl akart már esni az egész méricskélésen.
— A talárját, uram.
Kelletlenül levette kedvenc, még régi hírnevét erősítő, ruhadarabját, és a nő kezébe adta. Az nonverbális varázslattal összehajtogatta és a kanapéra tette a hátuk mögött. Védtelennel érezte magát, főleg mert nem számított arra, hogy kiruccan majd az otthona melegéből és nem volt rajta szalonkabát vagy legalább egy átkozott mellény — nem sok ember láthatta őt ingben.
— Lesz más is magán? Az ünnepségen.
— Mellény. — Ahogy kimondta, az említett ruhadarab már rajta is volt. Nem az övé volt, nem is fekete volt, de nem is érdekelte a szabászt, csak a méretek érdekelték.
Azon morfondírozott, hogy vajon az alacsony nő hogyan fogja őt lemérni, amikor az felemelkedett a földtől, hogy a válla magasságában legyen. Perselus szorosan behunyta a szemét és várta, hogy az egész végre véget érjen — neki semmi dolga nem volt, csak várakozni. A rózsavíz illatos aromája lassan kúszott be orrába.
Oldalra fordult — ezzel kiérdemelve a szabásztól egy ciccegést — és meglátta a mellette lévő puffra felállni Hermione Grangert. A nő háttal volt neki és szinte biztos volt benne, hogy oldalról jött be a szobába, így nem vehette észre. A halványzöld ruha lágyan burkolta be a nő testét, ami által még szembetűnőbb volt, mennyire vékony.
— Gyönyörű, kisasszony. — A nő szabásza ujjongott, míg amaz mintha nem lett volna teljesen elégedett, legalábbis a férfi a testtartásából ezt tudta kiolvasni.
— A foltjaimat mindenesetre jól elrejti — nevetgélt Granger.
— Uram, ha nem hagyja abba a forgolódást, egy tűt fogok magába bökni.
Granger hirtelen fordult meg és Perselus biztos volt két dologban. Az egyik, hogy a lánynak tényleg nem tetszett teljes mértékig a ruhája. A másik pedig, hogy legalább annyira volt vörös az ő arca, mint a nőé.
— Miss Granger.
— Piton professzor.
Perselus tudomást sem vett arról, hogy a nő újfent professzorként szólította. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát és szabadulni akart az egész helyzettől. Granger volt az, aki megmentette a helyzetet azzal, hogy a tükre felé fordult és próbált nagyon elégedett arcot vágni. A férfi nem értett különösképpen a ruhákhoz, főleg a hölgyekéhez, de azt még ő is látta, hogy valami nem stimmel azzal, amit a lány viselt.
Tíz perc múlva végre visszavehette saját ruháit. Addigra Granger már rég kiment a szobából és nem is tért vissza. Ő maga kifizette a talárt, ami még el sem készült, és magához vette a pergamen darabot, amin rajta volt, mikor kell visszatérnie, hogy átvegye. Elégedetten lépett ki az üzletből és végtelenül hálás volt annak, hogy nem nőnek született.
Alig tett pár lépést, amikor meglátta az út mentén álló nőt. Kezében a szabászat címerével ellátott dobozt tartotta, és úgy tűnt, mint aki azon morfondírozik, ledobja-e az útra a csomagot. Perselusban ismét bizonyosságot nyert a gondolat, hogy a nővel egyszerűen nem stimmel valami, ennél kifinomultabb volt a boszorka.
Biccentett a nő felé, de meg sem állt — biztos volt benne, hogy a boszorka észre sem vette, amikor elővette a pálcáját. Igazából úgy tűnt, mintha valamiféle belső csatát vívott volna, amiben a griffendéles bátorság és a mardekáros ravaszság vetekedett. Amikor találkozott a tekintetük, egyértelműen le tudta olvasni az arcáról, hogy azon gondolkozik, ő mit tenne a helyében.
Perselus most az egyszer pontosan tisztában volt ezzel, de nem szándékozta megosztani a nővel. Egyszerűen túl sok minden várta otthon ahhoz, hogy leálljon egy szomorú boszorkával társalogni. Még nagyon sok dolga volt és egyre kevesebb ideje — Perselus egy utolsó pillantást vetett a nőre, aki felszegte állát és elindult, aztán haza hoppanált.
A pincében elégedetten vette tudomásul, hogy Tibby mindent előkészített neki, ráadásul külön üstökhöz tette az egyes alapanyagokat. Belekezdett a monoton bájitalkészítésbe, ami annyi nyugodt percet adott neki mindig — ez volt az ő boldogsága. Vagy inkább csak elégedett volt azzal, hogy jó valamiben, ami számít. Másoknak.
Köszönöm, hogy velem tartottatok!
Mit szóltok Draco feltűnéséhez? Tudom-tudom, még nem sok derült ki pl. arról sem, hogy miként lettek annyira jóban Ronnal, hogy egy hétvégén tartsák az esküvőjüket. Sokáig nem terveztem a feltűnését, de aztán jött, látott és győzött. A későbbiekben is feltűnik majd okozva némi vicces és szomorú pillanatot.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.