5. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Az új fejezet meg is érkezett, az első 2026-ban. Elöljáróban annyit, hogy a jelenet, ami szerepel benne, nincs pontos dátumhoz kötve. Én 1981-re datáltam, de a pontosság jegyében hibát vétettem: nem lehetett 1981 szeptembere (amikor Hermione két éves), mert akkor már Piton a Roxfortban dolgozott. Szóval ez egy ilyen kis eltérés.
Idén remélhetőleg sikerül javítgatnom és időben kitennem a fejezeteket. Addig is, jó szórakozást ehhez.
— Nem, nem, nem. — Amint kinyitotta a szemét, tudta, hol van. Nem akart ott lenni és főleg nem akart akkor lenni. A Roxfort felé vezető sétányon állt és pontosan tisztában volt vele, hogy mi következett.
— Piton? — A háta mögül érkező vékony hang sehogy sem illett a szituációhoz. A nő még csak két éves volt akkor, amikor ez az időpont játszódott. Perselus félt megfordulni. — Jesszus, maga fiatal.
Amikor megpillantotta az elé sétáló nőt, őszinte megkönnyebbülést érzett. Szerencsére még sikerült időben megfékezni a nyelvét, mielőtt kimondta volna, hogy “maga meg öreg”, mivel tudta, hogy Granger félreértené. Pedig határozottan örült annak, hogy nem egy kétévessel kellett végignézetnie a jelenetet.
— Bármilyen meglepő is magának, én is voltam fiatal. — Észrevette, hogy a nő karján a sebekből még mindig szivárog a vér. Ezt csak azért volt egyszerű észrevenni, mert a nőn nem volt más, csak egy vékony póló. — Viszont azt egyáltalán nem értem, hogy mit keresünk itt.
Muszáj volt elindulnia, de bízott annyira a nőben, hogy tudja, az nem fogja felfedni magát. Érezte a feltörni készülő epét és eljátszadozott a gondolattal, hogy nem megy a sziklára és nem könyörög Dumbledore-nak, hanem elmegy Liliyért. Lily még élt és ez Perselus szíve mélyéig hatolt.
Az, hogy továbbindult, leginkább annak volt köszönhető, hogy lába mintegy magától meglódult. Automatikusan menetelt és igyekezett fejben kikapcsolni magát — nem akarta a múlt megváltoztatása miatt esetlegesen elszenvedni a káoszt és Voldemort uralkodását. Nem akart mást, mint otthon lenni és bájitalt főzni.
Igazság szerint nem volt számára világos, hogy mit kerestek ebben az időben. Semmi újdonságot nem vélt felfedezni — az ég sötét volt, a Roxfort ablakaiban gyertyák világítottak. A tóban a szörny békésen bugyborékolt. Egyszerűen nem volt semmi fontos. Semmi olyan, amit ne tudott volna már minden résztvevő.
Mikor Dumbledore megjelent, ő térdre vágta magát és lehajtott fejjel várta, hogy az igazgató elmondja, amit akart. Türelmesen várt és igyekezett minden emlékét összeszedni, hogy újra fel tudja idézni, amit mondott akkor. Ez meglehetősen nehéznek ígérkezett, mert habár emlékeit nem a végleges módon adta át Potternek, azért mégiscsak úgy érezte, némi törés van bennük.
— Mentse meg… — állt talpra és tehetetlenségében kitárta karjait.
— A jóslat egy fiúról szól, Perselus és nem egy nőről.
— De a Nagyúr azt hiszi, Lily fia az. Kérem, mentse meg. Mentse meg! — Az érzés, hogy figyelik, nem változtatta meg sem a mondandóját, sem azt, ahogy mondta. Egyszerűen azt kívánta, bárcsak ezúttal Lily megmenekülne.
— — — — — — — —
Hermione a bokrok és fák védett rejtekében állva nézte, ahogy Piton letérdelt. Látta azt is, amikor hevesen gesztikulált az igazgató felé. És hallotta, amit a férfi mondott. Már kezdte megérteni, mit láttak a többiek, ami annyira megváltoztatta a véleményüket az egykor csúfolt professzorról. Csodálta a férfit, hogy ahelyett, hogy csapot-papot hátrahagyott volna, hogy megmentse ő a szeretett nőt, inkább végigjárta az utat.
A szívébe mart a fájdalom. Nem csak azért, mert látta a férfit reménykedni, hanem mert ő maga is érezte ezt a reményt. Azt kívánta, bárcsak Harry megismerhette volna a szüleit. Bárcsak ne kellett volna olyan korán elveszítenie őket. Nem ezt érdemelte a barátja.
És nem ezt érdemelte Piton sem.
Az előző időbeni eltévedésüknek egyszerű volt a megfejtése, miután eszébe jutott a könyv. A mostani viszont teljes rejtély volt számára — nem ismerte a férfit annyira, hogy bele merjen menni személyes jellegű kérdésekbe. Nem is akarta tulajdonképpen megismerni azok után, amiket előző nap vagy aznap mondott neki.
Sarkon fordult és már csak fülével figyelte a háta mögött zajló eseményeket. Nem érdekelte, hogy miként könyörög továbbra is Dumbledore-nak. Nem érdekelte, hogy milyen ügyet kell megoldania. Ő csak haza akart menni — a saját idejében akart a saját otthonában lenni. És be akarta kenni azzal az átkozott kenőccsel magát.
Akkor fogta el a szédülés, mikor letekerte a tégely tetejét. Nem volt ideje bekenni a karját és ez rendkívül zavarta. Fájt a keze, a háta és minden vágásával tökéletesen tisztában volt, hogy hol helyezkedik el testén. Dühös volt és szomorú. Ez a két érzés ott lüktetett benne, de csak az egyiket érezte magáénak.
A Három Seprű nyitva volt természetesen, hiszen vendégei ezen késői órán is voltak. Hermione leült az egyik szabad asztalhoz és várt. Gyorsan felvették rendelését és fél perc múlva az ital ott lebegett előtte. Jóízűen belekortyolt a vajsörbe és érezte, hogy az ital azon nyomban felmelegíti végtagjait.
— Jöjjön velem, Granger.
Kellett pár perc, mire ráeszmélt, hogy ez neki szól. Kelletlenül elhúzta kezét a férfiétől és tüntetőleg elfordult tőle. Még látta, hogy a férfi vicsorog és a szeme könnytől volt duzzadt. Nem érdekelte a férfi, nem érdekelte semmi, csak az, hogy még egy vajsört kapjon, ami felmelegíti.
Nehéz, fekete talár terült rá és így percekig csak azzal volt elfoglalva, hogy a kellemes melegre koncentráljon. A ruhaneműnek pergamen és pézsma illata volt. Lassan fordult a férfi felé, aki időközben leült vele szemben. Egészen jól nézett ki, ahogy végigmérte szemével — hasonlított az idősebb magára, de volt benne valami, mintha nem kínlódott volna annyi minden miatt. Nézte Piton arcát, majd kezére tévedt tekintete és onnan a ruházatára.
A talár nélkül sokkal vékonyabbnak látszott és még a több gombsoros mellény sem volt rajta. Csak egy egyszerű fekete ing — Hermione megborzongott már csak a látványba is, hogy ennyire hidegben nem volt rajta más.
Hiszen rajtad van a talárja. — Hermione elpirult a gondolatra, de nem akaródzott visszaadni a meleget adó holmit.
— Köszönöm. — Hangja alig volt több suttogásnál, a férfi bólintott.
— El kell mennünk innen, Granger. Én nem vagyok itt szívesen látott és attól tartok, ezzel megváltoztatjuk a dolgok alakulását. Maga meg halálra fog fagyni, ha… Tulajdonképpen inkább hagyja magán a talárt. — A férfi arcán elgondolkodás látszott. — Ráadásul maga úgy néz ki, mint akit megvertek.
— Ez az igazság.
— De nem én tettem. — Nem csodálkozott azon, hogy a férfi vicsorgott, mikor ezt mondta. Azonban nem érezte úgy, hogy ez most közvetlenül neki szólna.
— Oh.
Piton kifizette a fogyasztását, majd elindult vele valahova, ahol azelőtt Hermione még nem járt. Félt attól, hogy a hoppanálás újra fájni fog neki, de a férfi szorosan magához vonta — mintha csak a testével akarta volna védeni a sebek jobban felszakadásától — és úgy indultak útnak.
— — — — — — — —
Perselus tudta, hogy a nő otthagyta, de ötlete sem volt arról, miért. Még az igazgató szeme is a fák felé villant, amikor megreccsent néhány ág a nő lába alatt. Bosszantotta, hogy a nő így megzavarta a könyörgését, de nem tudott mit tenni, végig kellett játszania a szerepét. Dumbledore viszont mintha másképp nézett volna rá és ez rettenetesen bosszantotta.
Amint elszabadult az igazgató ígéretével, miszerint mindent megtesznek annak érdekében, hogy megvédjék a Potter családot, elindult Granger keresésére. Rettenetesen bosszantotta a nő viselkedése, főleg, hogy miközben ő megalázkodott újra előtte, az a griffendéles fruska egyedül hagyta.
A kocsmában — a jobb hírűben — talált rá. Az asztalra borulva aludt, de Perselus látta az apró borzongásokat is, amik átfutottak a nő testén. A buta fruska azt hitte, hogy majd a vajsör felmelegíti.
Egyáltalán van pénze? Merlin szerelmére, ebben az időben még csak két éves és a szüleivel van.
A nőt nehezebb volt felkelteni, mint számított rá, pedig nem aludhatott mélyen. Habár rettenetesen felbosszantotta, amikor az elfordult tőle, de nem értek rá játszadozni. Nézte, ahogy a karcsú női test megborzong, s pár pillanattal később már ő érezte a hűvös levegőt a bőrén — talárját a nőre terítette, aki élvezettel bújt a testmeleg ruhadarabba.
Tudta, hogy nem időzhetnek sokat a kocsmában, mert már így is gyanút keltettek. Nem akart belegondolni, milyen következményekkel járhat az, ha valamelyik halálfaló társa jelenti, amit látott. Nem csak a saját életében nem volt biztos, de még a vele szemben ülő Granger életében sem. Szerencsére a boszorka átgondolhatta a helyzetet és nem duzzogott tovább annyira látványosan.
A hoppanáláshoz készülődve magához húzta a nőt, mert nem akarta, hogy a sebei jobban szétnyíljanak. Abban bízott, hogy így majd nem fog fájdalmat érezni és ráadásul azt sem bánta, hogy a talárja kicsit melegítette. A nő vékony volt, túl vékony — Perselus ezzel a gondolattal hoppanált a Fonó sor elejére.
Nem szerette a környéket. Egyáltalán nem. Az egyetlen pozitív gondolata Lilyhez kötődött gyerekkorából. A fiatalkora pedig egyértelműen sötéten telt a szó átvitt és konkrét értelmében. Nem nézett Grangerre, csak a hátára tette a kezét és úgy indult el gyors tempóban a sor végére. Az utolsó ház előtt megállt, majd egy pálcamozdulattal kinyitotta a mágikus zárakat.
Belépve meglepetten tapasztalta, hogy nincs akkora rendetlenség, mint amire emlékezett. Mielőtt ugyanis Dumbledore-hoz ment volna, néhány üveget vágott a földhöz — a kedve nem lett jobb és még üvegszilánkokat is szedegethetett a földről. Nem volt a legokosabb tettei egyike, de nem is az volt a legostobább.
— Jöjjön, Granger, üljön le — nyomta le vállánál fogva a fiatal nőt. — Holnap első dolga legyen pálcáért menni. Varázsoljon a kandallóba tüzet. — El sem hitte, hogy második alkalommal adta át önként a pálcáját.
A pincében a megfelelő alapanyagokat keresve döbbent csak rá, hogy micsoda veszélynek tette ki magát és a nőt. A pálcájára szüksége volt ezekben az időkben és meg sem fordult volna soha a fejében, hogy kiadja akár egy pillanatra is.
Fene essen ebbe az egész helyzetbe. Az okosabbik énem nem mindig az idősebbik. — Keze szerencsére gyorsabban dolgozott, mint az agya. A krémnek nem kellett sok idő, de arra lehetősége sem volt, hogy bármilyen bájitalt is megfőzzön. A polcon még sorakozott néhány méreg és ártatlan, de rontást szimuláló főzet.
— Megvan! — Felkiáltott, amikor megtalálta az utolsó méreg elleni fiolácskát. Tudta, hogy a későbbiekben kelleni fog majd neki, de bízott abban, hogy fog még készíteni, mielőtt szükség lesz rá.
Granger a kanapé előtt ült és kezével a kandalló felé nyújtózkodott. Hátán még mindig az ő talárja terült szét. A nő borzongott, ami nem tetszett neki, de nem volt lehetősége diagnosztikai bűbájt kivetni, mert a nőnek adta a pálcáját.
— Mutassa a karját, kisasszony — szólította meg annyira lágyan, amennyire a megszokások és a belső indulatai engedték. — Ezt meg igya meg.
— Uram, attól tartok, nem csak a kezemen nyíltak szét sebek — mondta a nő, miután megitta a bájitalt. Hangja nem volt erős, mintha erős fájdalmai lettek volna, amit elnyomott mélyen magába. A bőrszíne viszont kicsit élettel telibb lett, az utolsó méregmaradványok is legyőzettek szervezetében.
— A méreg elleni bájital az utolsó adag volt. Már nincs méreg a szervezetében, így a kenőcs biztosan hatni fog. Mutassa a karját… és azt, hogy még hol érzi.
Granger lassan felemelkedett és közben a kezébe nyomta a pálcát. A talár lehullott válláról és újra csak póló volt rajta és természetesen nadrág. Minden mozdulatánál látszott a kín, amit átélt, amikor felemelte a pólóját. Perselusban későn tudatosult, mire készül a nő és így már nem látta értelmét elfordulni. Igyekezett semleges arcot vágni, mikor a nő a nadrágját tolta le és meglátta a fiatal testen az összes vágásnyomot.
— Hiszen már látott ennél kevesebb ruhában is.
— Maga nem gondol rólam túl sok jót, Granger. Mi lett azzal a bozontos hajú, nagyra nőtt fogú kislánnyal, aki bármikor védelmébe vett? — Szándékosan csipkelődött, így próbálva elvenni a helyzet kínos voltát.
— Mindet nem halhatta. — A nő halvány mosolya megerősítette Perselusban, amit mindig is tudott. Az a kislány egykor úgy védte, mintha legalábbis tudott volna róla valamit.
Igyekezett nagyon óvatos lenni, de nem tudta megóvni a nőt a fájdalomtól. A sebek szépen összehúzódtak és csak karcolásnyomoknak tűntek. Perselus nem bírta ugyanakkor levenni szemét a kék-zöld foltokról, amik mindenhol ott voltak a testén. Dühös volt, hogy valaki ezt tette ezzel a fiatal nővel. Hiszen nélküle Harry Potter nem jutott volna el élve a bölcsek kövéig sem.
— Nem sokat változott. — A nő hangja kiragadta borongós gondolataiból. — Mármint, persze látom, hogy fiatal, de valahogy más. Mintha nem…
— Ekkor már sokat megéltem, de korántsem annyit, mint ezután. Az én életem, hogy képletesen mondjam, ekkor kezdődött el. Azzal, hogy Dumbledore-ral kölcsönös ígéretet kötöttünk.
— Gondolja, hogy ezért vagyunk itt? Az ígéretük miatt?
Perselus automatikusan nyúlt Granger pólójáért és átadta. Miközben a nő öltözködött — a talárt gondosan a kezébe fogta, hogy átadhassa, amikor Granger már minden alap darabot felvett — ő maga is ezen gondolkozott. Valami megváltozott, mikor a nő elhagyta a rejtekhelyét, de ez volt az egyetlen különbség.
— Miért ment el, miközben én Albusnak… könyörögtem?
— Én.. Nem tartottam helyesnek, hogy halljam. Ez túl személyesnek tűnt.
— Értem és higgye el, teljességgel fölöslegesnek gondoltam én is ezt a kis kiruccanást. Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy mi történt.
— — — — — — — —
Hermione nem tudta elrejteni az arcán elterjedő pírt. Nem érezte ennyire kényelmetlenül magát az elmúlt pár percben sem, amikor a férfi előtt volt egy szál fehérneműben. De azok után, hogy nem is olyan rég a férfi pizsamájában ébredt, az volt a logikus számára, hogy látta már így. Abba nem akart belegondolni, hogy ennél kevesebb ruhában látta. Nem volt szégyenlős, mióta Harryvel és Ronnal bujkálniuk kellett — az az idő megtanította neki, hogy vannak dolgok, amik túl kényelmesek.
Belebújt a férfi talárjába, amit az tartott neki. Kicsit aggódott azért, hogy a férfi meg fog fázni, ha nem vesz magára egy pulóvert vagy talárt vagy igazából akármit, de ez nem történt meg. Piton, a fiatal Piton őt bámulta, amitől a lány csak még vörösebb lett. A fekete ing nem lógott rajta, de igazából izmosnak sem mondta volna — egyszerűen nem volt olyan sovány, mint akkor, amikor ő a Roxfortba járt.
— Ha kigyönyörködte magát, akkor előállhatna a saját ötleteivel.
— Én nem… Hagyjuk. — Méghogy gyönyörködött! A volt tanárában, aki a legnagyobb jóindulattal is csak…
Hermione elbizonytalanodott. Nem voltak ötletei és nem is gondolkozott azon, hogy miért vannak itt, mert biztos volt benne, hogy ez most a férfiról szól. Az sem sokat segített, hogy azt se tudta, az előző idő kalandjuknál mi volt a megoldás. Megtalálták a könyvet, a férfi tanított neki néhány olyan dolgot, amit nem tudhatott, mert nem a varázsvilágban született. És mondott még valamit.
— Tartozom egy vallomással. — Igyekezett hangjába erőt sugározni, de mikor a vallomás szót mondta, megbicsaklott.
— Na, valami eszébe jutott? Remélem, sikerült valami olyan dolgot kiötölnie, amivel elhagyjuk ezt az időt.
Hermione megforgatta a szemét. A férfi elmosolyodott. Megpróbált ebből a mosolyból — és abból, hogy a férfi nem jött megint azzal, hogy minden, ami vele történt jelentéktelen —, erőt meríteni. Behunyta szemét, vett néhány nagy levegőt, hogy lecsillapítsa elméjét. Tudta, hogy amit mondani fog, nem olyan eget rengető, de azt is, hogy a férfit közvetlenül érinti.
— Többször tett már olyan utalásokat, amiket minden bizonnyal az emlékeire alapoz. — Hermione feltette mutatóujját, mikor a férfi közbe akart vágni. — A helyzet viszont a következő. Én nem néztem meg azt, amit Harrynek mutatott.
— Maga nem… De miért? — Látta az értetlenséget a férfi arcán és elmosolyodott, mert pontosan tisztában volt azzal, hogy miért volt ez a nézés.
— Számít ez?
— Mivel még mindig itt vagyunk, úgy vélem, igen. — Türelmetlen dobbantását látva, Hermione jót somolygott.
— Nem tartottam fontosnak. Maga Perselus Piton volt és az is maradt. Mindazonáltal én sokkal előbb tisztában voltam azzal, hogy maga nem halt meg és… és… Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni magát, uram. — A férfi arcát átjáró fájdalmas grimaszt nem tudta hova tenni. Aztán meghallotta a karcos hangot, amit soha azelőtt még nem. Piton nevetett.
— A minden lében kanál griffendéles, Hermione Granger, aki a mai napig szomjazza a tudást, nem tartotta fontosnak, hogy megismerje a múltját?
Hermione nekivágta a férfinak az első keze ügyébe kerülő tárgyat, egy nagyobb párnát. Az játszi könnyedséggel hessentette el egy nonverbális varázsigével. Mikor a párna a földön kötött ki, Hermione bosszúsan toppantott a lábával.
— — — — — — — —
Szemét törölgette a hír hallatán, holott pontosan tisztában volt vele, az elmúlt öt évben mennyire kerülte a lányt pusztán azért, mert nem akart annak a kérdéseire válaszolni az emlékei kapcsán. Még akkor is nevetett, amikor megérezte a szédülést. Akkor is, amikor újra a pincéjében volt.
— Egy, kettő, hár…
Granger úgy jelent meg előtte, azzal a bosszús arckifejezéssel, amit utoljára a múltban látott tőle. Elégedetten vette tudomásul, hogy a sebek nem csak a múltban hegedtek be. Ha őszinte akart lenni, nem értette ezt az egész időugrásos dolgot. A nő a felnőttkori testében volt ott, míg ő újra a huszonéves, csenevész testében találta magát — örült, hogy a felnőtt testét visszakapta, az a másik túlságosan gyorsan reagált bizonyos dolgokra.
— Maga… maga szemét alak!
— Ezt már mondta, Granger. Találjon ki valami újat — megforgatta a szemét, pedig észrevette már, hogy ezt a nő is átvette tőle. Na, nem mintha korábban ne lett volna rá példa, hogy megforgatta volna a szemét, de nem ilyen sűrűn.
— Mutassa a karját.
Meglepte a nő rámenőssége és türelmetlensége, amivel a karja felé nyúlt. Nem értette, mit akar tőle, de mikor bal karjánál elkezdte kigombolni az apró gombokat, elfogta a félelem. Az idő vánszorogva csorgott, míg minden lyuk üres lett — mindketten feszültek voltak, ezt a vak is észrevette volna.
— Huh.
Egyszerre eresztették ki a megkönnyebbült sóhajt, amikor meglátták a halvány Jegyet. Nem sikerült tönkretenniük a múltat és ez hatalmas megnyugvással töltötte el a férfit. Egyszerűen addig a pillanatig, amíg Granger nem hozta rá a frászt, eszébe sem jutott annak lehetősége, hogy bármit is megváltoztattak volna. Mintha ott sem lettek volna — még az emlékei mélyén sem találta nyomát annak, hogy valaha is találkozott volna Grangerrel akkor.
Még csak az ötödik fejezetnél tartunk, de biztos vagyok benne, hogy vannak teóriátok arról, hogy mi is a kulcs az időugrásukhoz. Ha van kedvetek, írjátok meg, hogy mire gondoltok.
Az biztos, hogy a következőkben lesz még csipkelődés Perselus és Hermione között, de mindketten megcsillogtatják egy másik oldalukat is. A következő fejezet várhatóan két hét múlva kerül fel, de az már a szülihetem, így csúszás is lehet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.