4. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Kicsit megkéstem, mert eredetileg 24-én akartam volna kirakni, de tudjátok: ami késik, nem múlik. Fogadjátok szeretettel a Snanger fanfiction következő fejezetét.
Perselus nem merte kinyitni a szemét, mert őszintén nem hitt abban, hogy sikerült megtalálniuk a megoldást. Óvatosan kinyújtotta a kezét és megnyugodva végigsimított a balján elterülő üres helyen.
Jobban belegondolva, biztosan csak álmodtam az egészet. Valósághű volt, de csak egy álom.
— Gazdám, Harry Potter levelet hagyott gazdámnak a tegnapi nap folyamán. — Tibby hangjára kinyitotta a szemét és kissé gyorsan felülve, így megszédülve, vette ki Tibby kezéből a borítékot.
— Köszönöm, Tibby. — A manó elővarázsolta a reggeli tálcát, majd elhoppanált.
Perselus feltépte a borítékot és rögtön olvasni kezdte a szavakat. Bosszúsan összehúzta a szemöldökét, majd hümmögött és végül elismerően bólintott. Az ifjú Potter és Weasley elkapták az összes szélsőséges nézeteket valló varázslót. Azonban Ignatius tagadta, hogy bármit is elkövetett volna, ami viszont azt jelentette, hogy Grangernek meg kell majd jelennie egy tárgyaláson.
Megmasszírozta orrnyergét és igyekezett nem arra gondolni, hogy az előző nap mi történt vele. A bájitalokkal sem készült el, a megrendelések, amik frissen érkeztek, ott várakoztak tornyokban az asztalán. Őszintén nem akart velük foglalkozni, de muszáj volt megtennie, hiszen ezért kapta a fizetését.
Az ajtó felé nézett, mielőtt azon még bárki is bekopogott volna. Érezte a lányt. Nem értette, miért nem kért még bebocsátást, de megunta és dolga is volt bőven, így egy pálcamozdulattal kinyitotta az ajtót, majd elindult a pincébe vezető lépcsőn. Nem várta meg, hogy a lány utolérje, felvette köpenyét és nekikezdett felmérni a teendőit.
— Tibby. — A szólított abban a pillanatban megjelent. — Kérlek, nézd át az újonnan érkezett megrendeléseket és hozd le nekem azokat, amiket sürgősként jelöltek meg.
— Tibby szolgál, Tibby nekilát gazdája kérésének. — Perselus már azt hitte, el is ment a manó, amikor a vékonyka hang újra megszólalt mellőle. — Gazdám nem gondolja, hogy be kéne engednie a kisasszonyt, ha beszélni akar vele?
— Beengedni? De hát kinyitottam neki az átkozott ajt… Oh. — Két pöcc, egy csavar, négy bökés és a bűbáj máris engedett. — Elnézést, Miss Granger, de elmaradásban vagyok.
— Esetleg segíthetnék.
A nő hangja olyan halk volt, hogy oda kellett fordulnia, hogy megnézze, minden rendben van-e vele. Egy pillanatra bennragadt a levegő tüdejében, amikor meglátta a lány arcát. Nem a tizenéves fruska állt előtte zabolázatlan hajjal, hanem egy fiatal nő, aki egy támadásból épült éppen fel és már megtanulta kezelni azt az átkozott hajzuhatagot. Egész eddig akként a fiatal lányként gondolt rá, de a tegnapi kalandjuk után ráeszmélt, hogy Hermione Granger koránt sem volt már lány. Nő volt.
— Nem szép, tudom. — A nő végigsimított az arcán, majd megvonta a vállát. — Nos, mit gondol?
— Valóban nem szép, de majd elmúlik. — A nő felkacagott. Perselus nem értette, bosszúsan fújtatott.
— A kérdésem arra irányult, hogy mit szólna hozzá, ha segítenék a bájitalokban.
— Oh.
A nő türelmesen várt, míg ő összeszedte a gondolatait. Az előző nap történései kicsit megkeverték a fejét és csodálkozott, hogy a nő miért nem tűnt ennyire zavartnak. Mintha csak rá hatott volna a varázslat, mert minden kétséget kizáróan az volt.
— Tessék, itt a fele — a nő kezébe nyomta a megrendelés egyik felét. — Ott dolgozhat — mutatott az előtte lévő sorra, ahol négy üst várakozott. Pont úgy, mint abban a sorban, ahol Perselus maga dolgozott. — Egyébiránt hogyan lehet itt?
— Oh. — A nő hátranézett és szeméből egyértelműen kiolvasható volt a szomorúság. — Köszönöm, hogy fedezett abban a három napban, értékelem. Azonban vagy az nem tetszett a főnökeimnek, hogy tegnap is eltűntem, vagy az, hogy…
— Folytassa, még mindig nem vagyok hajlandó a fejébe nézni, még ha maga ezután is vágyakozna.
A nő megforgatta a szemét, pont úgy, ahogy ő szokta. Elmosolyodott a látványra.
— Vagy az nem tetszett nekik, hogy az Abszol úton valaki kiszórt egy röpiratot, amiben az szerepelt, hogy egy bizonyos sárvérű — magára mutatott — egy nagy és neves családot becsmérel egy szörnyű tettel, mindazonáltal tényszerűleg még nem mutatott be semmit az említett sárvérű — ismét magára mutatott — arra vonatkozólag, hogy valóban történt támadás.
Perselus érezte, ahogy a düh felkúszik a fejébe.
— Habár a papírokat bagolypostával elküldték, én úgy gondoltam, elbúcsúzom attól a néhány barátomtól, akikkel ott ismerkedtem össze. Személyesen.
Perselus elmosolyodott és ezúttal meg se próbálta elrejteni. A nő bátor volt, igazi griffendéles. Ugyanakkor megcsillantotta a ravaszságát is. Biztos volt benne, hogy megjelenése megtette a kellő hatást még úgy is, hogy többen rossz szemmel nézhettek rá. Maga is nehezen ismerte fel az érzést, de büszke volt a nőre.
Órákig dolgoztak a főzeteken és a kencéken. Maximálisan megbízott a nőben, mert ismerte a képességeit. Nem bírta azonban megállni, hogy elmondjon neki néhány tanácsot, amiket maga talált ki a főzetek jobb és gyorsabb elkészíthetősége reményében. Sokat kísérletezett anno, de úgy vélte, megérte. Neki köszönhette Potter is a jó jegyeket Lumpslucknál.
A fiatal nő szinte itta magába, bármit is mondott neki. Kicsit olyan érzése volt, mintha éppen különórát tartott volna bájitaltanból. Jól érezte magát és kifejezetten örült annak, hogy nincs egyedül. Habár megszokta, hogy nincs társasága és máskor nem is bánta, most mindenképpen akart a nővel beszélni — együtt élték át a múltat és együtt kellett kitalálniuk, hogy mégis mi történt velük.
Órák teltek el úgy, hogy az egyetlen zaj a hozzávalók előkészítése volt csak. Nagyon gyorsan haladtak és Perselus már azon volt, hogy mondjon valamit, amikor megjelent Tibby egy tálcával a kezében.
— Gazdám és a kisasszony nem fogyasztanak elég folyadékot.
A manónak igaza volt, mindketten a pohárért nyúltak. Finoman simította végig ujja hátuljával a nő ujját. Egyikük sem szólt egy szót sem, de felnéztek, hogy egymás szemébe tudjanak nézni. Mindketten látták az aprócska szikrákat, amik az ujjaik érintkezése mentén pattantak ki. Perselus még soha nem látta vagy tapasztalta ezt a jelenséget.
— Gondolkoztam valamin. — A nő felé fordult, de megvárta, míg befejezi a bikornisszarv őrlését. — Nem szólíthatom professzornak, mert már nem az. De nem is szólíthatom örökké Mr. Pitonnak, az olyan fura lenne.
— Mit javasol? — Kettőt kavarintott az előtte fekvő üst tartalmán, majd jobbra lépett egyet a következő üsthöz. Kihívón felvonta egyik szemöldökét és várta a reakciót. — Ugyan kislány, biztosan olvasott illemtant is.
— Én… én… De maga… a professzorom volt.
— A hangsúly a volton van, Miss Granger.
— Akkor nem bánná, ha Pitonnak szólítanám? Mármint, nagyon furcsa lenne, de igyekeznék megszokni.
Perselus pontosan azt tette, amit szokott — megforgatta a szemét és nem mondott semmit. Az egyetlen dolog, ami hiányzott neki a tanításból, az a megfelelő mértékű csipkelődés volt a diákjai felé. Nos, a számára és nem a diákok számára megfelelő mértékű. De a lánnyal nem akart különösképpen kibabrálni, szimplán élvezte a kínlódását, hogy kimondja a szavakat.
— Nem bánnám, de most már egy kicsit törődhetne a főzetekkel is. Tudom, hogy elbűvölőnek talál, de meg kell értenie, hogy nekem ezeknek az üstöknek a tartalma a bevételi forrásom.
— — — — — — — —
Mikor Hermione kinyitotta a szemét és megérezte az arcába, hátába és gyakorlatilag mindenhova belenyilalló fájdalmat, tudta, hogy a felnőtt testében van. Egy pillanatig visszavágyott az előző napba, mert ott nem fájt semmije. Az éjjeliszekrénye felé nyúlt és megfogta a gyógykrémes tégelyt. Kivett a krémből egy adagot és elkezdte bekenni magát vele. A Szent Mungo pecsétjével ellátott borítékot akkor látta meg, amikor lehajolt, hogy a lábát is bekenje.
Igazság szerint nem lepődött meg az elbocsátásán, de nem állította volna, hogy nem esett neki rosszul. Újabb állásban mutatkoztak meg hiányosságai, éppen csak azt nem értette, hogy milyen okból kapta meg a felmondását — azt ugyanis sikerült igencsak ködösen megfogalmazni.
Úgy döntött, hogy a papírtól függetlenül bemegy volt munkahelyére, mert el akart köszönni néhány kollégájától. Például a teázóban ülőktől, akik minden nap adott időben várták a szokásos kérésével. Illetve meg akarta mutatni magát, mert tartott tőle, hogy amiatt a három nap miatt tették ki, amikor öntudatlanul feküdt.
Az Abszol útra érve szinte rögtön az első pillanatban a szeme elé került a röpirat. Beleborzongott, miközben olvasta a szavakat. Nehezen nyelte vissza a feltoluló epét, de rájött, hogy csak úgy nyerhet, ha nem hagyja magát. Kihúzta magát, de nem túlságosan, hogy látszódjon, fájdalmai vannak.
A Szent Mungóban azt a reakciót érte el, amire számított. Mindenki sajnálkozott és kérdezgették, hogy milyen ellenszereket használ. Aztán Hermione nem bírta magában tartani és rákérdezett, hogy esetleg a három nap miatt van-e az egész.
— A három nap miatt? Oh, te jó ég, dehogy — nevetett fel egyik kolléganője. — Arról Perselus Piton tájékoztatott minket. — Hermione nem volt benne biztos, hogy jól látta, a másik gyógyító rákacsintott. — Elmondta, hogy neki segítettél, mert el volt maradva és benned megbízott és ezért kért ki.
Órákkal később Hermione végül tényleg bejutott Piton bájitallaborjába és valóban segített neki. Nem tudta nem észrevenni azokat a mosolyokat, amiket mintha el sem akart volna rejteni a férfi. Ahogyan a szikrát is észrevette, mikor összeértek az ujjaik. Nagyon furcsa, de egyáltalán nem volt fájdalmas. Sőt, nem érzett semmit — csak látvány volt.
Pitonnak szólíthatta és bízott benne, így a férfi is elhagyja a Misst a neve elől végre — meglepően jól esett neki ez a fajta gesztus. Ez furcsa volt a férfiban, de nem érezte úgy, hogy faggatnia kéne. Ugyanis más professzoroknál, ha elhagyták a Misst vagy a Mistert, akkor voltak bajban, míg ennél a férfinál ez fordítva volt.
— Uram, kérdeznem kell valamit. Valamit a kis kalandunkkal kapcsolatban.
— Kérdezzen.
— Ön tapasztalt bármi furcsát? Bármit, ami mintha nem ugyanaz lenne?
— Nem, semmi ilyet nem tapasztaltam. Maga? — Hermione megrázta a fejét és visszatért az üstkavaráshoz.
Mindketten a gondolataikba merültek, ezt a munka édes zaja egyértelműen alátámasztotta. Hermione szívesen csinált monoton dolgokat, amikkel elméjét nem foglalta le túlságosan. Próbált rájönni, miért nem változott a jelenje, amikor a múltban valamit egészen biztosan megváltoztatott.
— Mi… Granger. — A nő felkapta a fejét a denevér lépek aprításából és hátrafordult. — Egyáltalán nem akarom beleütni a dolgaiba az orrom, de Ön ezt teljességgel figyelmen kívül hagyta, mikor az én manómat hívta. — Hermione érdeklődve hallgatta egykori tanára modorosságát, amiről már felismerte, hogy valami kellemetlent fog hallani. — Azonban felhívnám figyelmét arra az egyszerű tényre, hogy nem jó, ha valaki magában tartja az érzéseit.
— Oh.
Hermione nem mondott többet és a férfi sem zaklatta. Már gondolkozott azon, hogy kissé szélsőségesen kezeli az érzéseit — azonban ez korántsem a támadástól volt, már jóval azelőtt elkezdődött. Értette, mit mond a férfi, de őszintén nem tudta, kivel is tudná megvitatni a lelkében folyó harcokat. Sorra vette a barátait, de nem tudott egynél sem megmaradni, akiben megbízott volna annyira vagy éppen szerette volna leterhelni, hogy kiadja magából azt az évek óta felgyülemlett érzés-kavalkádot.
Ron éppen Lavenderrel tervezgette az esküvőjét a ráérős idejében. Felnyögött, amikor eszébe jutott, hogy két nap múlva meg kell jelennie a Shanda & Shelymesh-ben, hogy ráigazítsák az esküvőre készíttetett ruhát. Harryt soha nem avatta be annyira a dolgaiba, miután legyőzte Voldemortot, mert egyszerűen nem tűnt helyesnek. Ginny pedig, a legjobb barátnője, éppen első gyermekét várta és habár Hermione biztos volt benne, hogy meghallgatta volna, azt se akarta, hogy a lány továbbadja a dolgait Harry-nek — márpedig a Potter-házaspár nem titkolt a másik elől semmit.
Már a negyedik üstnél állt, amikor rádöbbent, mennyire boldoggá teszi a monoton munka. Anno azért jelentkezett a gyógyító képzésre is, mert szeretett volna valami hasznosat tenni. Akkor még azt hitte, hogy bájitalt is kell főznie, de korán rájöttek felettesei, hogy a lány képes átlátni a dolgokat és nem akarták, hogy egy laborban senyvedjen. Akkor kezdték megbízni Pitont a bájitalokkal és gyógykencékkel — beugrott neki, ahogy az alagsori kolléganője mondta, hogy nem bízik abban, amit a férfi hoz, de nincs beleszólása. Hermione viszont bízott benne.
— Uram? — Nem hagyta abba a bájitalfőzést, még az első üsthöz is visszament, hogy ne azt lássa a férfi, hogy egy helyben áll. Ráadásul az üst tartalma forrni kezdett, ami elkészültét jelezte. A férfi nem válaszolt, de Hermione érezte, hogy figyelte, mintha a háta közepén is lett volna szeme, olyan volt az érzés.
— Gyerünk, kisasszony. Nem érek rá egész nap, hogy arra várjak, összeszedje a bátorságát. Néha komolyan meglep, hogy annak idején a Griffendél lett a háza. — A piszkálódásra sem fordult meg, mert sokkal magabiztosabbnak érezte magát úgy, hogy a férfi nem látta az arcát. Az arcát, amin minden gondolata világosan látszott.
— Hogyan ne tartsam magamban az érzéseimet? Mégse kiabálhatom ki magamból a… a fájdalmat, a dühöt és bármit. Azt nem hiszem, hogy a szomszédaim jól tűrnék. — Hermionénak csak ez a muglik körében igencsak megszokott mód jutott eszébe, de nem tartotta megfelelőnek egy olyan társadalomban, ahol mindenki a nyugodt és kedves Grangerként ismerte.
— — — — — — — —
Perselus igazából már akkor tudta, hogy ostobaságot tett, amikor kimondta a tanácsot a nőnek. Helyesebben már akkor, amikor a gondolat megfogant a fejében. De nem bírta nézni a nő hátát és azt, ahogy teljesen belefeledkezik a munkába — Hermione Granger nem juthatott abba a lelki állapotba, amikor előtte még ott állt az élet.
A nőt nézte, ahogy az üvegcsékbe dugaszolta a folyadékot. Mikor kész volt vele, tanácstalanul állt és Perselus még azt is látta, hogy ösztönösen a pálcájáért nyúlt.
— Tessék — nyújtotta a nő felé saját pálcáját. Látta a nő arcán végigkúszó pírt, de elvette tőle a varázstárgyat. Egymáshoz értek ujjaik és újra feltűntek az apró szikrák. — Amikor legközelebb az Abszol úton jár, vegyen magának új pálcát.
— Köszönöm, uram. — Visszakapta azon nyomban szeretett tárgyát, amint a nő tisztává varázsolta az üstöt. Mikor újra a kezében fogta a pálcát, csak akkor jutott eszébe, mit is tett. Soha nem adta még senki kezébe a pálcáját, főleg nem önként.
— Visszatérve a problémájához, kisasszony, azt ajánlom, beszélje meg egy szerettével a dolgait. Teszem azt Mr. Weasley-vel. Vagy maguk nem szoktak személyes kérdéseket megvitatni?
— Ronnal? Miért beszélnék meg Ronnal ilyen… Oh. — A nő lepillantott a pultra és újra azt csinálta a szájával, beharapta az alsó ajkát. — Mi nem vagyunk egy pár már nagyon régóta. Ron heteken belül elveszi Lavender Brownt.
— Miss Brownt? Nahát, ez meglep azok után, hogy, ha emlékeim nem csalnak, az ifjú Weasley a maga nevét mondta ki a gyengélkedőn fekvén. Azóta ezek szerint…
— Megbeszélték. — Habár figyelte, hogy visszatér az üsthöz és nekikezd az új bájitalnak, a saját üstjeire is oda kellett figyelnie. Ezért nem zavarta, hogy a griffendéles befejezte a mondatát. — Köztünk nem működött. Mármint, Ron nagyon kedves és intelligens. — Perselus felhorkant. — Tényleg az. Szimplán nem értette meg, hogy… hogy én nem arra vágyom, hogy megházasodjak és gyerekeim legyenek. Még nem.
— Habár rettenetesen megtisztelőnek érzem, hogy engem választott társalkodónőjének — hangjából csak úgy csöpögött a gúny —, azonban szeretném felhívni figyelmét, hogy sem a múltban, sem a jelenben nem vagyok kíváncsi a jelentéktelen csacskaságokra, amik magát érték élete során.
Nem lepte meg a nő reakciója. Igazság szerint csodálkozott, hogy eddig bírta a közelében. Arra viszont egyáltalán nem számított, hogy az a nőszemély még az utolsó pillanatban meg fog fordulni — Perselus csak azért követte, hogy ő lehessen az, aki becsapja a másik mögött az ajtót.
— Maga szemét alak!
Ösztönösen lépett arrébb, mikor meglátta a nő feléje induló kezét — tudta, hogy nem megütni akarta, szimplán nem volt tisztában azzal, hogy a háta mögött van és a heves gesztikulációjának egy ahhoz hasonló mozdulata volt, miközben megfordult. Az utolsó pillanatban ragadta meg a lépcsőn előre eső nőt, és jól rászorította a kezét annak alkarjára.
A következő pillanatban már nem a pincében voltak, hanem egy kicsi, másfél szobás lakás nappalijában. A falak a homokszín és a fehér egyvelegében pompáztak. A férfi szemét kifejezetten bántotta a lelketlensége a szobának. Semmi nem árulkodott arról, hogy itt valaki él, csupán a kanapé mellett polcon lévő fotó.
Nem volt biztos benne, hogy mi döbbentette meg jobban. Az, hogy a nő hoppanált vele a házából, vagy az, hogy a nő lakása steril volt. Egyáltalán nem így képzelte a nő otthonát, viszont a hoppanálással úgy érezte, egy újabb kirakós darabot kapott a furcsaságok megfejtéséhez.
— Au.
Még mindig Granger alkarját szorította, amivel minden bizonnyal fájdalmat okozott neki. Amikor eleresztette, látta, hogy néhány halvány csíkból vér szivárog.
Ördög és pokol!
Nem várt útba igazítást a láthatóan sokkos és tőle teátrálisan elforduló nőtől. Az első ajtón benyitott és megcsapta a rózsavíz, vanília és valami furcsa illat. Pergamen. A lábas kád melletti asztalon sok krém volt, de egyik sem az volt, ami neki kellett. Bosszúsan ment ki a fürdőszobából és nyitott be a második ajtón, ami a legkisebb hálószoba volt, amit addigi életében látott — az éjjeliszekrényen azonban megtalálta, amit keresett.
— Ugyan, Granger, maga is tudja, hogy a hoppanálás felnyithatja a még be nem gyógyult sebeket. — Nem akarta kérlelni a nőt, de az megmakacsolta magát és folyamatosan elhúzódott tőle.
Akkor oldja meg maga, ha ennyire nem kell ennek a fruskának a segítsége, akkor ő nem fog erőlködni. Volt jobb dolga is, főleg, hogy hét üstben készült bájital a pincéjében. Nem ért rá azzal vesződni, hogy a nőt istápolja. Még egyszer ránézett és elhúzta a száját, majd dehoppanált a pincéjébe.
— Gazdám, Tibby elcsomagolta a kész bájitalokat és üvegcsékbe zárta, amik elkészültek. Tibby segíthet még valamiben, gazdám?
— Nem, Tibby, köszönöm. Most viszont ne zavarj, még rengeteg dolgom van.
A manó szemében megvillant valami, de Perselus nem foglalkozott vele — Tibby jól szolgálta és az nem érdekelte, hogy mivel foglalkozott, amikor nem hívatta. Ellenben Granger még mindig nagyon bosszantotta. Fel nem foghatta, hogy a griffendéles bátorság hova tűnt belőle.
Megtámadták, Perselus — dorgálta meg magát gondolatban. — Te még akkor is gyáva voltál, mikor Dumbledore-nak rimánkodtál.
Az üsthöz lépett és belefogott a munkájába. Az apró pukkanásra fel sem kapta a fejét, mert az is annyira hozzátartozott a bájitalfőzéshez, mint a toccsanó és bugyborékoló hangok. Gondolataiban inkább a Granger és közte fellépő mágikus kapcsolódás felé kanyarodott. Nem kellett volna meglepnie, hogy a nő varázsereje így kicsapódott, főleg, hogy az otthonában Perselus is kicsit szabadabban hagyta a mágiája áramlását.
Fel kellett volna tűnnie neki, hogy nincs egyedül. Észre kellett volna vennie, hogy mi következik, de az elmúlt öt évben nem kellett minden idegszálával, mindenre figyelnie — főleg nem az otthonában. A szédülés hirtelen fogta el és nem tudott semmiben megkapaszkodni.
Hogy telt a karácsony nálatok? Nálam eléggé kevés pihenéssel, de annál is több korán keléssel és késői fekvéssel. Van egy csomó tervem, hogy milyen év végi bejegyzést akarok hozni, de az a helyzet, hogy konkrétan minden napra lett valami program. Szóval, lehet, hogy idén ez az utolsó tartalommal teli posztom. Köszönöm, hogy velem tartottatok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.