3. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix
Sziasztok!
Kicsit későn, de sikerült még ma feltennem ezt a részt. Igazából ez volt az egyik első vízióm, amit le akartam írni. Ebben az évben még tervezek pár bejegyzést, például a történet negyedik fejezetét. Nagyon fáradt vagyok és a hétvégéimen nem nagyon van időm, de terveim azok vannak.
Hermione tisztán emlékezett rá, hogy a barátai hazavitték és a saját ágyában tért nyugovóra. Bekente magát a Pitontól kapott kenőccsel és megitta a bájitalt is, amit a férfi úgy nyomott a kezébe, hogy muszáj meginnia, ha nem akar belehalni egy esetleges mérgezésbe. Mert Hermione testében még ott volt a méreg, ezt biztosan érezte — na jó, igazából egészen mást érzett.
Amikor viszont az alvásból felkelve kinyújtózott, határozottan nem a saját ágyában volt. Ahogy kipattantak a szemei, vele együtt a száját elhagyta egy „ajjaj” is — az agya valahogy nem volt képes feldolgozni a látványt. A saját ágyában volt, csak nem az otthonában, hanem a Roxfortban. Valahogy visszament a régi szobájába és ott aludt.
Ideje elindulni dolgozni, fogalmam sincs, Piton mit talált ki a távolmaradásomra. — Hermione ezen gondolkozott, majd elhúzta a száját. — Ha egyáltalán tett valamit ebben az ügyben.
Az ágy szélére ült és meglepetten vette észre, hogy a roxforti pizsama van rajta és még a ládája is ott volt. Csámpás rányávogott az ablakból, de ennél többet nem is várt a murmánctól. Valami nagyon furcsát érzett, mintha nem lett volna önmaga és mégis önmaga volt. Megnézte a kezét, aztán percekig bámulta a makulátlan bőrét — még az a karja is teljesen ép volt, ahol annak a szörnyű hegnek kellett volna lennie. Egyértelműen bajban volt.
A szomszédos ágynál Lavender Brown már el is készült és a Nagyterem felé indult. Egy pillanatra megállt Hermione ágya mellett és mintha mondani akart volna neki valamit, de ez nem történt meg. Ez igazán meglepte, aztán beugrott neki, hogy mikor volt ilyen iskolatársnője. A Trimágus Tusa idején, amikor ő, Hermione Granger valahogy magába bolondította Viktor Krumot — pedig semmi, de tényleg semmi ilyen szándéka nem volt.
Mi a frász történt? Ha Pitonnak bármi köze van hozzá, megölöm. — Hermione dohogva felöltözött és elindult maga is reggelizni.
Mielőtt kilépett volna a szobából, belenézett a falitükörbe. Felnyögött, mikor meglátta fiatalabbkori énjét. Nem akart hinni a szemének, de igazából meg sem lepődött azon, hogy ez történik vele. Bár fogalma sem volt arról, hogy mi a fene is az ez. Biztos volt benne, hogy Pitonnak van köze hozzá, érezte a zsigereiben.
A Griffendél asztalánál ülve igyekezett bekapcsolódni a beszélgetésbe és legfőképpen próbálta kitalálni, mikor van. A Durmstrangosok jelenléte megerősítette benne a feltételezést, miszerint a Trimágus Tusa évében, de azt, hogy pontosan mikor, még csak nem is sejtette. Szeme feltévedt a tanári asztalhoz, de ott nem látta Piton professzort — mert, emlékeztetnie kellett magát Hermionénak, Piton itt még professzor.
A bájitaltan óra volt a második órája és a gyomra görcsbe rándult. Sokkal nehezebb volt úgy tennie, mintha nem lenne valaki más a saját testében. Figyelt Harryre és Ronra, hallgatta, ahogy szidják és zsíros hajú denevérnek csúfolják a bájitaltan professzort.
Oh, Ron, oh, Harry, ha tudnátok, hogy pár év múlva mennyire másként fogtok rá gondolni. — Száját szerencsére csak egy sóhajtás hagyta el és semmi nem csúszott ki még félhangosan sem a gondolatai közül.
A terembe lépve elhelyezkedett az üstjénél és már majdnem rámosolygott Dracóra, de akkor eszébe jutott, hogy az nagyon nem lenne szerencsés. Megcsípte a karját, hátha akkor felébred, de egyáltalán nem tűnt álomnak az egész helyzet. Amikor kitárult az ajtó, mindenki egy emberként fordult hátra és nézte a professzor bevonulását. Hermione majdnem felnevetett, amikor eszébe jutott, hogy hogyan fog kinézni Piton pár év múlva és ez egy kis megnyugvással töltötte el — egyáltalán nem volt már ennyire teátrális, bár megvolt még benne a lehetőség.
A feltett kérdésre egyedül ő tudta a választ és szíve szerint nem tette volna fel a kezét és nem kiabált volna be, de a fiatal Hermione Granger pontosan ezt tette, így neki is ezt kellett tennie. A professzor nem szólította fel, talán két perc is eltelt, mire Hermione megelégelte és egy kis feszültséggel a hangjában megszólalt.
— Macskagyökérfű, professzor úr.
A férfi lassan fordult felé és ő már tudta, hogy újabb pontokat fognak veszíteni. De megvolt benne a versengés és máshol ezzel pontokat szerzett. Nem tudta visszafogni magát és még annyi sem volt benne, hogy meghunyászkodjon. Büszkén kihúzta magát és várta az ítéletet.
— Tíz pont a Griffendéltől engedély nélküli bekiabálásért. És büntetőmunka nálam, közvetlenül vacsora után.
Igazság szerint nem emlékezett rá, hogy abban az évben bármikor is volt-e büntetőmunkán, főleg Pitonnál, de ez igazán nem számított. Legalábbis nagyon remélte, mert különben most szúrta el egész további életét. Beharapta az alsó ajkát és úgy állta végig az óra további részét.
A büntetőmunkára pontosan jelent meg, és felkészült bármire, amit a professzor ráoszthatott. Harry és Ron felváltva szidták, de Hermione csak legyintett és lezárta a témát azzal, hogy nem akarja megadni a professzornak azt, hogy az azt higgye, nem elég bátor griffendéles. Egyenes háttal állt a nehéz tölgyfaajtó előtt és határozottan bekopogott.
Mikor bebocsátást nyert, boldogan vette tudomásul, hogy a professzora nem készített elő semmilyen gyomorfogató feladatot. Konkrétan úgy tűnt, mintha semmit sem készített volna elő.
— Mondja, Miss Granger, maga is azt látja, amit én?
És Hermione megértette.
— — — — — — — —
Perselus jól tudta, mit takar az a mondás, addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér, de arra nem volt felkészülve, hogy ezt másképp is lehet értelmezni. Ugyanis reggeli, megszokott nyújtózkodása közben balra fordulva egyszerűen lezuhant az ágyról. Ez legalább olyan váratlanul érte, mint a kezére tévedő szeme elé táruló egyáltalán nem fakó Jegy.
Fájdalmasan felnyögött és a pálcája után nyúlt, amit a Mardekár ház fejeként mindig a keze ügyében tartott — legfőképpen azért, hogy bármi hirtelen jövő ártásra felelni tudjon. Testét fiatalabbnak érezte, elméjét viszont sikerült megőriznie, ami azért nem kis megnyugvással töltötte el. Fogalma sem volt róla, mi történt vagy éppen hol van. Jobban belegondolva a holt még csak tudta, de a mikort egyáltalán nem volt ennyire egyszerű kiderítenie.
A hálóból kilépve megpillantotta az asztalán sorakozó pergameneket és rögtön rájuk vetette magát. Elképzelése sem volt arról, hogy mégis mit keresett a Trimágus Tusa idejében a múltban, de volt egy olyan zsigeri érzése, hogy Grangernek köze volt hozzá.
Az az átkozott boszorkány, nem képes a saját erejét kordában tartani. — Dühöngve indult el az igazgatói irodába, bár maga sem tudta, mit akar mondani Dumbledore-nak. Ez viszont már csak akkor jutott eszébe, amikor az igazgató előtt állt.
— Perselus, fiam, úgy néz rám, mintha halottat látna — somolygott szemüvege mögül az ősz szakállú varázsló.
Nagyot nyelt, mert pontosan tisztában volt azzal, hogy valójában is ez játszott az arcán. Nem tudta megőrizni hidegvérét és ez egy hatalmas hiba volt. Ebben az időben még uralkodnia kellett magán és meg kellett őriznie azt az átkozott álcát. Itt még nem osztotta meg vele ez a vén bolond, hogy neki kell megölnie. Még nem átkozták a tettéért mit sem sejtve a valóságról.
— Drága fiam, mintha nem lenne önmaga.
Perselus nem volt rest felfigyelni az igazgató szája szegletében játszadozó mosolyra. Mintha tudott, de legalábbis sejtett volna valamit. Azonban Perselus pontosan tisztában volt azzal, hogy az igazgatóból semmit sem fog tudni kihúzni — nem volt veszélyben, ebben biztos volt, különben ellátta volna a vén bolond egy jótanáccsal. A második órát várta, mert akkor volt a negyedéves Griffendél-Mardekár bájitaltan és látni akarta a lányt.
Az a borzalmas fruska még megkeserüli, ha tényleg van ehhez valami köze.
Pontosan úgy alakította az óráját, hogy tudta, csak Miss Granger tudja a választ — na, nem mintha ez minden órájára ne lett volna igaz — és még azt is türelemmel kivárta, hogy a lány bekiabálja a megfejtést. Örömmel küldte büntetőmunkára, hiszen ez volt a terve. Csak remélte, hogy senki sem vette észre az osztályból, hogy mennyi ideig hagyta, hogy Granger megvárakoztassa.
A büntetőmunka ideje közeledett és Perselus idegesen járkált a szobája közepén. Tibby, akit nagyjából akkor kapott maga mellé házimanónak, mert az előző ruhát kért az igazgatótól, nagyon lelkesen törölgette a port. Mikor kopogtattak az ajtón, a manó egy pukkanás kíséretében eltűnt — ezért tűrte meg ezt a manót maga mellett a későbbiekben is, pontosan tudta, mikor van gazdája mellett a helye és mikor nincs.
Figyelte, ahogy a lány körbenéz és elnyomott egy mosolyt, mert pontosan tudta, mit keres. A szörnyűségesnél szörnyűségesebb büntetőmunkák híre mindenkihez elért, így biztos volt benne, hogy a lány is valami olyat keres. De ő nem készített elő semmit, mert abban a pillanatban, ahogy belépett a bájitaltan órára, észrevette az apró változást a múlthoz képest.
— Mondja, Miss Granger, maga is azt látja, amit én?
Megforgatta a szemét, mikor a lány arcáról leolvasta a gondolatait.
Ezt a lányt meg kell tanítani kordában tartani a mimikáit.
— Kérdeztem valamit, Miss Granger. Vagy jobban szeretné, ha békabelet kellene válogatnia?
— Uram, én úgy örülök, hogy maga is itt van. — Nézte, ahogy a lány leroskad a székbe, míg ő maga lezseren nekitámaszkodott az asztalnak. Ez külső szemlélő számára nem jelentett semmit, de Perselus megérezte a térdébe nyilalló fájdalmat, ami a reggeli esés következménye volt. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki tudta volna, hogy mi történt.
— Akkor tehát nem maga szórt ki egy igencsak ostoba bűbájt?
— És nem maga itatott velem valamiféle időugró bájitalt?
— Akkor tehát más a kulcs. — Perselus tovább nézte volna a lány arcát, de semmi értelmeset nem tudott róla leolvasni, csak a tiszta tanácstalanságot. — Van valami, bármi ötlete arra, hogy miért pont ide kerültünk?
— Miért feltételezi rögtön, hogy miattam kerültünk ide? — A lány olyan gyorsan pattant fel, hogy Perselusnak ütközött a térde. Griffendéles mitugrász. — Nem gondolja, hogyha a múltba miattam kerültünk volna, akkor az valamiféle jelentőségteljesebb esemény lett volna?
— Nos, Miss Granger, tájékoztatom, hogy velem ez idő alatt semmi, ismétlem, semmi érdemleges nem történt. Karkarov és én már összevitatkoztunk a Jegy miatt. Tudjukki még nem tért vissza és engem úgy jellemeznek a barátaival oly sok diáktársa becses társaságában, mint — várt egy pillanatot, majd folytatta — zsíros hajú denevér. Vagy tévednék?
— — — — — — — —
Hermione határozottan vicsorgásnak írta volna le azt, amit Piton arcán látott. Nem elég, hogy fájt a térde a saját ostobasága miatt, még azt is az arcába mondták, amit ő soha nem mondott a professzorra. De hogyan értethette volna meg a férfival, hogy fogalma sincs, neki mi dolga van ebben az időben a Roxfortban.
— Üljön vissza és mesélje el nekem, mégis mik történtek magával ez idő tájban. — Perselus a lányra villantotta szemét. — És kérem, Miss Granger, kíméljen meg a tinédzserlányos részektől.
— De Piton professzor. — Szándékosan megnyomta az utolsó szót, ezzel nyomatékosítva a férfiban, hogy ő, ha nem is mindig és minden körülmények között, de tisztelte. — Ha jól emlékszem, ebben az időben konkrétan nem történt velem semmi, csak tinédzserlányos dolgok.
Látta a férfi arcán átsuhanó kínt, de nem értette. Persze, nekiütközött a térdének, de az nem fájhatott még neki. Próbálta felidézni magában, hogy látta-e, hogy húzza a lábát és akkor beugrott neki. Nem volt feltűnő és a férfi nagyon is jól leplezte a problémáit, de akkor is, bicegett.
— Mi történt a lábával? — A férfi megforgatta a szemét. — Próbálom összeszedni a gondolataimat, de addig maga is elmesélhetné, mi történt a lábával.
— Semmi említésre méltó. — Határozottan nem akarta ennek a torzonborz hajú fiatal fruskának elárulni. — Reggel az ösztöneim nem kapcsolódtak a testemmel. — A lány értetlen tekintetét látva, kénytelen volt kimondani. Hangosan. — Leestem az ágyról, Miss Granger.
Hermione jóízűen felnevetett és még a könnye is kicsordult. Ez volt a napja fénypontja és örült, hogy valamin tud nevetni. Az igazat megvallva, élvezte, hogy ebben az időben van és nem kell a támadás utáni érzéseivel megbirkóznia. Nagyon jól szórakozott, na nem azon, hogy Pitonnak fáj valamije, sokkalta inkább a helyzet abszurditásán.
Perselus persze nem osztotta a lány jókedvét. Egyáltalán nem. Nem elég, hogy a reggele úgy indult, ahogy, most még ez a fruska ki is neveti. Ez határozottan nem tett jót az önbecsülésének, pedig már kezdte azt hinni, nem érdekli a varázslótársadalom véleménye. Bebizonyosodott — mint már annyiszor a világtörténelem során —, hogy senki sem tévedhetetlen.
— Viktor sok időt töltött velem. A könyvtárban ültem és olvastam. — Hermione ügyet sem vetett a gúnyos horkantásra. — Néha olyasmiket mondott, hogy alig várja, hogy hazatérjen, de azért hiányozni fogok neki. Megadta a címét, hogy tudjunk levelezni, de nem írtam neki.
Elgondolkozott. Volt valami, ami miután kimondta a szavakat, eszébe ötlött. Olyan volt, mintha az agya hátsó zugában rejtegette volna, pedig szimplán csak eleddig nem jutott eszébe. Nem tartotta fontosnak, mert igazság szerint nem tudott jól koncentrálni arra, amit olvasott, mikor Viktor a közelében volt.
— Olvastam egy könyvet, de nem gondoltam jelentőségteljesnek és igazság szerint Viktor el is vonta a figyelmemet.
— Maga nem egy könyvet olvasott ki roxforti tartózkodása közben. A szóban forgó kötetet is a tiltott részlegről szerezte netalántán? Húzza itt az időt mindenféle fölösleges, ostoba szerelmi szállal. Tipikus griffendéles, bátor és vakmerő. Persze, és ostoba.
— Egy teljesen szokványos könyv, ha tudni akarja. De tudja mit? — Újra felpattant és újra összeütközött a térdük. A férfi vicsorított, ő meg szégyellte magát, de annyira azért nem, hogy ne húzza fel az orrát és ne induljon el az ajtó irányába. — Oldja meg a problémáját egyedül. Jó éjszakát, professzor!
Azzal becsapta maga mögött az ajtót és vissza se nézett.
— — — — — — — —
Perselus nem volt benne biztos, hogy meg tudná-e mondani, pontosan hol rontotta el. A lány nevetett, és belekezdett végre egy lehetséges magyarázatba. Ő marha meg nem bírta megállni, hogy ne szekírozza. Idegesítette a lány, idegesítette, hogy nem tud a jelenbeli problémáira koncentrálni és még jobban idegesítette, hogy nem tudta, hogyan térhetne vissza a saját testébe.
Azt viszont pontosan tudta, hogy hol fogja másnap megtalálni a lányt. Nem is tévedett, a délután folyamán a könyvtárban járőrözve megpillantotta a földön ülő lányt. Maga alá húzta a lábait és néha beharapta az alsóajkát — Perselus észrevette, hogy ezt a lány két esetben csinálja, ha ideges, vagy ha valamire nagyon koncentrál. A haja zabolázatlanul, a gravitáció minden csekély mértékének ellentmondva állt. Várt még egy kicsit, aztán előlépett rejtekéből.
A lány nem ijedt meg, észrevette és tudatában volt annak, hogy ő is itt van, de nem vett róla tényleges tudomást. Megköszörülte a torkát, de csak egy gonoszul összehúzott szemöldök volt a válasza. Felhorkantott és megpróbált a lehető legméltóságteljesebben leülni a földre. Előtte kivetett néhány bűbájt, ami megakadályozta az illetékteleneknek, hogy felfedezzék őket.
— Elnézést kell kérnem magától. — A szavak, mint forró láva folytak ki száján.
— Ha azt hiszi, hogy szükségem van a bocsánatkérésére, akkor maga ostobább, mint… én.
— Talált valamit? — Perselus úgy döntött, az a helyes taktika, ha figyelmen kívül hagyja a lány rá és önmagára is sértő reakcióját.
— Ezt a könyvet olvastam, de akkor nem emlékeztem semmire. Később is elővettem, de nem hittem volna, hogy ez ennyire fontos.
— Miss Granger, tegye meg, hogy hangosan kimondja a gondolatait, mert habár okklumenciából úgy vélem, volna mit tanulnia, nem akarok betörni az elméjébe. — Bosszúsan fújt, mert akkoriban nagyon is megtette ezt minden diákjával, aki valamilyen módon gyanúsan viselkedett.
— Ez a könyv arról szól, hogy miként lépett a történelem során egyességre kettő vagy több ház tagja. A Hugrabug és párosításai véleményem szerint egyáltalán nem furcsák, mert az a ház egyszerűen jólelkű. A Hollóhát már kicsit más tészta. De az, hogy valaha is előfordult, hogy a Mardekár és a Griffendél összefogott volna, nos, az csöppet meglepő.
— Csak magának, Granger. — Mire észrevette a megszólítást, már késő volt. A lány felkapta a fejét és elmosolyodott. — A helyzet a varázslótársadalomban nem annyira fekete-fehér, mint az Ön idejében. Nagyon is sok ember fogott össze különböző házakból és ez egészen jól ment, nos Voldemort első háborújáig.
— Azt akarja mondani, hogy mikor én másodjára a kezembe fogtam a könyvet abban az évben, és rádöbbentem arra, hogy nem ördögtől való a Mardekár ház… az nem volt fontos?
— De, Miss Granger — tért vissza a helyes megszólításhoz — nagyon is fontos volt. Csak nem éppen a varázslóvilágnak, hanem magának. Ön mugli születésű, így nem találkozott fiatalkorában olyan helyzetekkel, amikor a maga és az én házam összefogott. Nem tudhat mindent, és ez nem is baj.
— Piton professzor, amikor azt mondja, hogy számomra volt fontos, azt úgy érti, hogy talán ez is kellett ahhoz, hogy maga életben maradjon?
Perselus már éppen felállt, amikor eljutottak a boszorka szavai hozzá. Nem tudta, hogy a lány olvasta ezt a könyvet, és főleg azt nem, hogy milyen következtetésekre jutott. Volt valami a szavakban, ami nagyon is lehetségessé tette a boszorka teóriáját. Ugyanakkor saját tapasztalatból tudta, hogy a lány már azelőtt is másképp viseltetett irányában, minthogy negyedéves lett volna.
Elmosolyodott, mikor eszébe jutott, ahogy a lány kijavította Pottert és Weasley-t, amikor azok nem tették a neve mögé a titulusát. Ahogyan azt se tudta kiverni a fejéből, ahogy az elsőéves Granger hevesen magyarázza a fiúknak, hogy ha Dumbledore megbízik benne, akkor ő is így fog tenni.
— Nem, Granger. Úgy vélem, Ön kellett ahhoz, hogy én életben maradjak.
Ez egy köszönöm volt, ami nem tartalmazta a bűvös szót, mégis sokkalta többet jelentett a beszélgetés résztvevőinek.
Hát, Hermione és Piton a múltban nekem nagy kedvencem. Tudom, hogy picit (nagyon) AU az egész, de egyszerűen ez kellett ide. Igazából ez az egyik legfontosabb rész – legalábbis eleinte mindenképpen így gondoltam. Ti mit csináltatok volna, ha a múltban találjátok magatokat? Ti örülnétek, ha felfedeznétek, hogy más is tisztában van azzal, hogy mi a helyzet?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.