2. fejezet | A boldogság-elégedettség mátrix

Sziasztok!

Elérkezett egy újabb csütörtök, amikor megosztok fejezetet A boldogság-elégedettség mátrixból. Kéthetente fog megosztásra kerülni az újabb fejezet, mert sok mindennel készülök és szeretném, ha más is olvashatnátok. Ennek amúgy oka van, de ezt majd az utolsó fejezetnél értelmet nyer.

Fandom: Harry Potter Ship: Snanger Helyszín: Roxmorts Idő: 2003 Besorolás: AU Warning: OOC, erőszakosság, káromkodás Korhatár: +16 Terjedelem: 2710 szó

Forrás: J. K. Rowling és a filmek rendezői: Chris Columbus, Alfonso Cuarón, Mike Newell, David Yates.

Leírás: Hermione felébred és ezzel Perselus közelebb kerül ahhoz, hogy újra magányát élvezhesse. Kiderül az is, mi történt a lánnyal.

Perselus éppen a diagnosztikai vizsgálatokat vetette ki a lányra, amikor az megmoccant a nehéz paplan alatt. A férfi megengedte magának, hogy egy pillanatra megkönnyebbülés üljön ki az arcára, majd rögtön fel is vette a már megszokott álarcot. Az, hogy a lány megmozdult, jó ideje az első pozitív változás volt, amit Perselus átélt.

 

— Hol vagyok? — Hangja nem volt több rekedt suttogásnál, a férfi pedig készséggel nyújtotta az éppen szemét nyitogató Hermione felé a kikészített pohár vizet.

 

— Igya meg! — dörrent a lányra, amikor az nem nyúlt a pohár felé. — Vagy talán elfelejtette, hogyan kell megfogni egy poharat?

 

— Mi a…

 

— Azt ajánlom, vigyázzon a szájára, Miss Granger.

 

Hermione lassan elvette a poharat a férfi kezéből, de még mindig túl kábának érezte magát ahhoz, hogy az agya minden szegletébe eljusson az a néhány információmorzsa, amiből összeállhatott volna a kép. Lassú kortyokban ivott és rögtön megérezte az erősítő bájitalt, amit a vizébe kevertek.

 

Míg a bájitalos vizet kortyolgatta, óvatosan körülnézett. Egyértelműen Piton hálószobájában volt, de nem bírta visszanyelni az aprócska mosolyt. A férfi szobája nem volt sötét, sőt, kimondottan tetszett a lánynak a nagy mahagóni szekrény. Bármiben lefogadta volna, hogy rogyásig van ugyanolyan fekete talárokkal.

 

Aztán megérezte a karján lecsúszó selymes érzést. Selyem pizsama. Fekete selyem pizsama. El nem tudta képzelni a férfiról, hogy ilyen ruhaneműje legyen. Az igazat megvallva, soha nem gondolkodott azon, hogy vajon Piton szokott-e egyáltalán aludni.

 

— Szoktam aludni, Miss Granger. — A nő felkapta fejét és meredten bámult a férfira, aki a gondolataira reagált. — Nem, Miss Granger, nem használok legilimenciát. Csupán maga az elmúlt öt évben sem tanulta meg elrejteni a gondolatait. Fel nem foghatom, hogyan dolgozhat a Szent Mungóban, ha nem képes semmit titokban tartani.

 

— Én… én…

 

— Hagyja csak — legyintett Piton. — Nem alszom selyem pizsamában már egy ideje. A maga bőrének szüksége volt rá.

 

Hermionéban ekkor tudatosult mindaz, ami körülvette őt. Meglehetősen hirtelen ült fel, a férfi kapta el, nehogy túl gyorsan visszazuhanjon. Nonverbális bűbájokkal felpolcolta a lány háta mögött a párnákat, így az biztonságosan tudott ülni. Várt, mert biztos volt benne, hogy a griffendéles kis csitri hamarosan kérdésekkel árasztja el és túl akart rajta esni, hogy aztán ő is kérdezhessen.

 

—  Profe…

 

— Már nem vagyok professzor, Miss Granger.

 

— Mr. Piton — kezdett bele újra a lány. — Meg tudná mondani, kérem, mennyi ideje élvezem az ön… vendégszeretetét?

 

— Három napja.

 

— Három? Napja? — A lány újfent hirtelen mozdulatot tett, ami újfent Piton közbelépését indikálta.

 

Már éppen azon volt, hogy valami csípős megjegyzést tegyen, amikor Tibby megjelent, kezében reggelis tálcával. Perselus ámulattal nézte, ahogy a lány arca átalakult a boldog tudatlanságból a megtámadott boszorkává. Tudatosult hát benne, hogy mi is történt. Perselus kérdezni akart, de a lány lassan felhúzta lábait és átölelte őket.

 

Olyan védtelen. — A kósza gondolat beférkőzött az agya hátsó szegletébe.

 

— Egyen, Miss Granger, aztán beszélgetünk.

 

Nem kérdés volt és ezt Hermione is pontosan tudta. Egy egykori kém fogja kifaggatni és ő nem tudott semmit. Szó szerint nem volt képes rájönni, hogy mit árthatott. Egész életében azért küzdött, hogy legyőzze az általánosításokat, miszerint egy mugli születésű nem lehet eredményes a varázsvilágban. Segített Harrynek megnyerni az átkozott háborút. Ez a hála?

 

Egy kóbor könnycsepp gördült le arcán, de nem bánta. Egyedül volt. Tibby is elment, amint letette a tálcát az ágy másik oldalára. Sírni akart. Átkokat akart kiszórni. Ordibálni akart. Dühös volt.

 

— Azonnal hagyja abba! — A hirtelen jött, a saját dühénél is ingerültebb hang alig jutott el a füléig. — Hagyja. Abba.

 

Hermione végre megértette, hogy hozzá beszélnek. Próbált lenyugodni, de még mindig érezte azt az izzást a bőre alatt, ami arra serkentette, hogy kieressze. Ki akarta ereszteni a dühét. Meg akarta mutatni, milyen hatalmas boszorkány és bántani akarta azt, aki ezt az izzást éltette.

 

— Rictumsempra.

 

Hermione érezte a csiklandozást és ez kizökkentette őt abból az állapotból, ami magával ragadta. Meg akart szólalni, de képtelen volt rá. Teljesen megdöbbent, ahogy körülnézett a szobában. A tálca a reggelijével a mahagóni szekrénynek csapódva zabpehelyfoltokat hagyott a bútoron.

 

— Mi történt? — kérdezte elhűlve és a férfira nézett.

 

— Tudja, biztosan mondták már magának, így Merlinnek hála, nem az én számból hallja először: maga egy különleges boszorkány.

 

— Oh.

 

— És, mint olyan, egyfajta ősi mágia leledzik az ereiben, Miss Granger. Annak ellenére, hogy mugli születésű. — A megjegyzés hatására Hermione érezte, hogy újra zubogni kezd a mágiája. — Álljon le, maga is tudja, hogy ez egy tény volt, nem neveztem magát semmiféle ostoba gúnynéven.

 

— Nem értem. Akkor miért hangsúlyozta ki, hogy milyen…

 

— Griffendéles — ciccegett a férfi. — Tudja, van az a muglik által előszeretettel használt dolog, az áram. Nos, én magam is előszeretettel használom, mert a bájitalok némelyikénél hatásosabb, mint a gyertya viaszos kipárolgása. De a maga kis kitörésének hála az áram elment. — Hermione látta, hogy egykori professzora hogy lesz egyre mérgesebb. — Szóval, kislány, igen. Annak ellenére, hogy szülei nem rendelkeznek semmiféle varázserővel, magában vagy ezernyi boszorkány ereje lappang.

 

— Oh.

 

— Komolyan nem gondolkozott még el, hogy miért megy olyan jól magának a varázslás?

 

— Nem. Én azt hittem…

 

— Kitalálom — tette fel mutatóujját, mire a lány megállt a mondatában. — Maga azt hitte, attól, hogy a könyveket bújta, mindent egy csapásra magába szívott. Bolond lány.

 

Hermione érezte, hogy a férfi szavai hatására egyre nyugodtabb lesz, pedig az nem tett mást, mint sértegette. És bókolt. Információt és tudást osztott meg vele. Soha nem gondolta volna, hogy Perselus Piton egyszer vele oszt meg majd információkat, amiket szomjazott elméje. A gyomra viszont a reggelit hiányolta.

 

A férfi megforgatta szemét, ahogy azt oly sokszor tette a griffendélesek közelében. Egy friss tálca, rajta vajas pirítós és angol tea díszelgett. A lány rávetette magát az élelemre, de közben nagyon figyelt a férfira. Az, mintha megnyugodott volna, de aztán újra semmi érzelem nem mutatkozott.

 

— Folytassa — kérlelte teli szájjal a férfit, aki egy morgásszerű hangot hallatott. — Kérem, uram.

 

— A lényeg, Miss Granger, hogy maga nonverbális és pálca nélküli varázslásban is jeleskedik. Csodálkozom, hogy Filius nem csapott le Önre. Bár biztos vagyok benne, hogy ebben Dumbledore keze is benne van. Az a vén bolond mindent és mindenkit Potter mögé helyezett. — Annyira elragadtatta magát, hogy észre sem vette, mik csúsznak ki a száján. De mindegy is volt, hiszen tudatában volt annak, hogy Potter megmutatta az emlékeit másoknak. Azokat az emlékeket, amiket ő a halálán neki és csak neki adott át. — Hol a pálcája?

 

A lány rögtön a zsebéhez kapott, de a pizsama nem az övé volt. Páni félelem járta át, kereste az időben és térben a tárgyat, de nem tudta felidézni, merre lehet. A férfi felé reptette az akkor éjszakai ruháját, de ott sem volt.

 

— Mi történt magával akkor éjjel, Granger? — A lány félrenyelt, amikor meghallotta a férfit azon a mély baritonján, amit már-már barátságosnak mondott volna. — El tudja mondani? — Hermione rázta a fejét. Egyszerűen képtelen volt kiejteni a szavakat a száján.

 

Gyengének érezte magát, de korántsem volt a lelke annyira szétesve, mint ahogy — érzései szerint — kellett volna. A háború során megkínozták, többször is. Belevésték a kezébe, hogy sárvérű — ösztönösen a karjához kapott, ami nem kerülte el a férfi figyelmét. Elkapta a kezét, de már késő volt, a férfi türelmesen megvárta, míg újra felveszi vele a szemkontaktust.

 

Minden, amit az elmúlt pár percben megtudott, csak erősítette benne azt az érzést, hogy ő elég jó boszorkány. Meg akarta tanulni használni az erejét. Meg akarta tanulni, hogy védheti meg magát a pálcája nélkül — mert az minden kétséget kizáróan valahol távol volt tőle. Három napig feküdt a volt professzora ágyában, aki mindeddig nem tett semmi olyat, amivel azt éreztette volna vele, hogy nem szívesen látott vendég itt.

 

— Nézze, Miss Granger, maga három napig szinte teljesen öntudatlan volt. Azért szinte, mert minden egyes átkozott alkalommal, amikor lekezeltem a sebeit, amit habár nem kérdezett, de elárulom, méreggel átitatott penge okozott, nos akkor nagyon is tudtomra adta, hogy érzékeli a fájdalmat.

 

— Oh. Én még meg se…

 

— Elég! Milyen kár, hogy már nem tudok magától elvonni pontokat — zsörtölődött a férfi, de Hermione szája mosolyra húzódott. — Egyetlen megoldást látok arra, hogy megismerjem, mi történt magával. Legilimencia.

 

— Én azt hittem, maga anélkül is belenézett a fejembe, hogy én engedélyt adtam volna rá. — A mondat végére szinte cincogás volt már csak a lány hangja. Hermione tisztán le tudta olvasni Piton arcáról a megbántódottságot.

 

Már megint, bassza meg. Miért nem fogom be néha? — dohogta magában a lány, mivel mérges volt. Magára. De igazság szerint tényleg abban a hitben élt, hogy a férfi már megtette és belenézett a fejébe. Azt hitte, természetesnek veszi, hogy egy öntudatlan a gyógyulása érdekében bármire felhatalmazta.

 

— Igyekezzen nem ellenállni. És, ha megtenné, hogy gondolatait arra az estére összpontosítja, nagyon boldoggá tenne. — Hermione bólintott és biztos volt benne, hogy arcára kiült a koncentrálás. Ő legalábbis biztos volt benne, mert érezte az alsó ajkába mélyedő fogait. — Legilimens!

 

———

 

A Zsebpiszok közben meglepő módon biztonságban érezte magát, tudván, hogy rengeteg sikátor van ott. Igyekezett megszaporázni lépteit és arra koncentrálni, hogy felidézze, merre is mentek anno, mikor Bellatrixként kellett a Gringottsba mennie. Teljesen eltévedt és csak azért nem veszítette el józan ítélőképességét, mert úgy érezte, semmi sem árthat neki annál jobban, mint amiket elszenvedett.

 

Egy beugrónál kicsit lelassított, mert nem hallotta követőjét. Megnyugodott. Ez hibának bizonyult, mert a következő pillanatban valaki egy éles tárggyal fejbe vágta. Nem ájult el, de nagyon közel járt hozzá — szerencsére a beugró falai közel voltak, így meg tudott támaszkodni.

 

— Te mocskos sárvérű — üvöltötte fülébe a férfi. — Azt érdemelnéd, hogy elvágjam a torkodat és meg is teszem. Meg én.

 

— Kérem, ne tegye. — Hermione nem vette észre, mikor kezdett el sírni, csak a forró könnycseppeket érezte meg arcán végigfolyni. Közben igyekezett annyira apró mozdulatokat tenni, hogy a másik ne vegye észre, hogy a pálcájáért nyúlt.

 

— Azt már nem, te kis sárvérű kurva. — Hermione érezte a kezében a fájdalmat, ahogy a férfi kirántotta a pálcájával együtt. — Tudod, mit érdemelnél? Tudod? — üvöltötte az arcába, mire a lány felzokogott.

 

— Kérem. Kérem. — Nem tudta volna megmondani, mennyiszer ismételte el ezt a szót, de érezte, hogy leblokkolt. Ő, Hermione Granger, aki az Arany Triónak is tagja volt, leblokkolt.

 

Nem látta a pengét, de érezte. Csontjáig hatolva húzta végig kezén — Hermione nagy bánatára nem azon, ahol Bellatrix kéznyoma hegedt — és közben élvezettel megnyalta a szája szélét. Akkorát rúgott a lány hasába, hogy az térdre kényszerült és aztán kaszabolta mindenhol, ahol csak érte.

 

Hermione elvesztette a kontrollt, csak feküdt a hátán és egy hang se jött ki a torkán. Még sikítani sem tudott, mint annak idején a Malfoy kúriában. Érezte a hideg pengét belemarni testébe és a vele járó égető fájdalmat is. Elfordította fejét és látta a pálcáját. Darabokban volt. Nem tudta, mit tehetne, ezért miközben őt szinte szétszabdalták, egyetlen szó csúszott ki a száján.

 

— Tibby. — Támadójának fel sem tűnt mindez, mert annyira beleélte magát.

 

— Ha elmondom a többieknek, hogy kivéreztettem Hermione Grangert, nagyon jót fogunk mulatni. Mi az utolsó szavad, sárvérű szuka?

 

— Tibby. - Hermione magát is meglepte, de ordított, ahogy csak tudott. És reménykedett.

 

Tibby megjelent, de minden nagyon elmosódott lett. Hermione még érezte a nyakához érő hideg fémet, de már megnyugodott. Tibby eljött érte. Elviszi a gazdájához. Elviszi Pitonhoz, ő majd segít…

 

———

 

Perselus mindenre számított, de erre nem. A varázslótársadalom egyes rétegei szentül meg voltak győződve róla, hogy Voldemort halálával újra visszaáll a béke. De arra már csak nagyon kevesen gondoltak, hogy az aranyvérű családoknak nem volt szüksége semmilyen vezetőre, hogy gyűlöljék a mugli születésűeket. És voltak — és Perselusnak kétségei sem voltak afelől, hogy lesznek is — olyanok, akik drasztikus módokat választottak.

 

Az ágyra nézett, ahol a lány összegömbölyödve feküdt. Nem gondolta volna, hogy ebbe a fiatal testbe ennyi fájdalom szorult. A helyzet mit sem változtatott azon, hogy nem tudott mit kezdeni a boszorkánnyal. Csendesen kilépett a szobából, és a nappali kandallójához sietett.

 

— A Mágiaügyi Minisztérium, Auror Parancsnokság, Harry James Potter. — Várnia kellett egy kicsit, de aztán megjelent Potter feje a kandallójában. Mióta megnézte az emlékeit, Potter másképp tekintett rá, de szerencsére nem kereste a társaságát. — Bejelenteni valóm van. Tudomásomra jutott, hogy Ignatius Milliphutt méreggel átitatott pengével megkínzott egy mugli születésű boszorkányt.

 

— És ezt miért nekem mondja? Ez inkább a Varázsbűn-üldözési Kommandóhoz tartozik.

 

— Azért, Potter… — Vett egy nagy levegőt, hogy felkészüljön a fiatal férfi reakciójára. Mikor késznek érezte magát, folytatta: — mert a szóban forgó boszorkány Hermione Granger.

 

Egy pillanatra látta, ahogy az aranyifjú arca dühbe gurul, majd a következő pillanatban a beszélgetés megszakadt. Mindig is forrófejűnek tartotta, de most kivételesen meg is értette. Ő maga is úgy érezte, menten felrobban a látottaktól. Ez egy pillanatra kiszakította az automatikus lépéseiből, amik a pince felé vitték.

 

Miért érzek ilyen dühöt azért, mert Grangert bántották? — A férfi az emelet felé nézett, aztán a bejárati ajtó felé, amin legalább hárman dörömböltek.

 

Fájdalmasan felnyögött, mert szinte biztos volt benne, hogy még a gondolatolvasás képessége nélkül is meg tudja mondani, kik állnak a bejárat túloldalán. Nem akarta kinyitni nekik az ajtót és főleg nem akarta, hogy kifaggassák. Kelletlenül nyomta le a kilincset, és beengedte Mr. és Mrs. Pottert, utóbbit méretes hassal, és Mr. Weasley-t. Előre fájt a feje attól, ami rá várt, de Ginevra állapotára tekintettel igyekezett szívélyesnek mutatkozni.

 

— Hol van? — Perselus meg sem lepődött azon, hogy Mr. Weasley rögtön a tárgyra tért. Szinte biztos volt benne, hogy Granger és ő egy párt alkottak. Az emelet felé mutatott és nem bajlódott olyanokkal, minthogy ki is mondja az engedélyt, hogy a vörös üstökű felmehessen.

 

— Tibby, kérlek, hoznál Mrs. Potternek… akármit kér? — A házimanó szolgálatkészen bólintott. A fiatal vöröshajú nő kedvesen rámosolygott a férfira és leült a hozzá legközelebb eső fotelba. Tibby visszatért mindennel, amit senki sem kért, de Ginevra rögtön elvett egy mézes kekszet.

 

— Mr. Piton — nyújtotta a kezét Harry, mert szándékában állt legalább neki úgy viselkedni, ahogy azt egy normális embernek illik. Perselus megrázta a kezét, bár elhúzta a száját.

 

Perselus nem szerette, ha megérintették és ez nemhogy javult volna a háború utáni időkben, inkább rosszabbodott. Mivel szinte teljesen elzárta magát a külvilágtól, így csak néhány kétes hely néhány kétes személye érinthette meg — ők is csak engedéllyel és ott, ahol ő megengedte.

 

Egyszerre kapták mindhárman a lépcső felé a fejüket, ahol megjelent Mr. Weasley és Miss Granger. Utóbbin még mindig az ő pizsamája volt, de mintha a lányt ez egyáltalán nem zavarta volna. Hálásan kapaszkodott a lovagjába, ahogy egyesével lelépkedett a lépcsőn. Természetes fényben még rosszabbnak nézett ki a helyzet, mint a félhomályos szobában. A lány arcát csúnya kékes foltok keretezték. Járása bizonytalan volt, mosolya őszintétlen.

 

Merlin ereje, a nő a legilimencia előtt még nem volt ennyire elesett. — Perselus elégedetlen hangot hallatott, mire mindenki rá kapta a tekintetét. — Átok és pokol, az otthonomban sem feledkezhetek el magamról.

 

Muszáj volt beszélnie Potterrel, mielőtt elengedte volna a lányt, de valahogy nem mozdult a lába. Olyan furcsán érezte magát, mintha belülről marcangolta volna valami, de sehogy sem tudott rájönni, hogy micsoda. Megbökte a mellette álló sötét hajú varázslót és nagy nehezen elindult a konyha irányába.

 

— Potter, mit tud maga arról, hogy mit kellett kiállnia Miss Grangernek akkor?

 

— Rengeteg mindent. Mivel mugli születésű, nagyon sokan szerették őt… sikoltozva, az életéért könyörögve látni. De miért kérdezi ezt, uram?

 

— Bele kellett hatolnom az elméjébe. — Észrevette, hogy Potter szólásra nyitotta a száját, de egy szemforgatás hatására rögtön be is csukta azt. — Nem tudta elmondani, mi történt vele. Helyesbítek, nem tudta kimondani. Előtte még olyan volt, mint…

 

— Mint régen? Folyamatosan kérdezgette magát információkról? — tippelt Potter és Perselusnak el kellett ismernie, hogy a fiatal férfi eléggé kitanulta a leckét azalatt a néhány év alatt Dumbledore mellett.

 

Perselus akart volna még mondani mást is, de ráharapott a nyelvére. Volt valami furcsa érzése és mindenképpen maga szeretett volna utánajárni. Nem akarta, hogy más is tudjon róla. Először neki kellett megtudnia az igazat. Nem akart magyarázkodni, és a legkevésbé sem kívánt a nyakába kapni egy túlságosan sok mágiával rendelkező boszorkányt. Egyedül kellett rájönnie a gondolatai végcéljára.

 

— Keressék meg azokat az átkozottakat. Ignatius valami társaságról beszélt, azokat is el kell kapni. — Potter már éppen meg akarta volna jegyezni, hogy nem érti ezt a fajta védelmezést, de Perselus újfent előrébb járt nála. — Ma a mugli születésűek, holnap a félvérek. Ezt ne feledje.

 

Aznap délután Hermione Granger végre elhagyta az otthonát, és vitte magával az addig nála vendégeskedő barátait is. Perselus hosszú évek óta először nem volt egyedül és ez valahogy melegséget kölcsönzött a szívébe. Újra láthatta Lily szemét és még Ginevra állapotának is őszintén tudott örülni.

 

A konyhában Tibby nagyon törte a fejét és még a Roxfortba is elment, hogy engedélyt kérjen a kastélytól és egykori vezetőjétől, valamint az igazgatónőtől. Amit látott a szobában, az maga volt a mágia. Tibby tenni akart valamit, akármit, amivel ezt a vad mágiát nem csak ő érti meg. A gazdája olyan lelkesen magyarázott a kisasszonynak, és a kisasszony annyira belemerült a tudás felszívásába, hogy észre sem vették.  

• Adatlap

Kedves Olvasók!

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Lassú folyású a történet – legalábbis egy ideig –, de itt már elkezdődött valami, ami nagy hatással lesz a két szereplőre. És végre beszéltek is egymással főszereplőink. Nyilván, sokan ki fogjátok találni – szerintem mindenki –, hogy Perselus kívánsága, miszerint végre távozik otthonából Hermione, nem lesz túl végleges. De ez már csak így megy, ha egy Snanger történetről beszélünk.

Kövessetek itt is:

Találkozunk legközelebb!

Stella

Képek forrása: Pinterest; Pinterest; Pinterest