19. fejezet | Farkasnyár

Sziasztok!

Jane és Eileen átélnek együtt eseményeket, a család pedig hol a boldogságban, hol a szomorúságban osztozik. Fontos kérdésekkel kell Jane-nek szembenéznie és még az életét is át kell gondolnia, mennyi lemondással jár. Közben megjelenik két olyan ember is, akit azelőtt kerestek.

Fandom: Spirit-Alkonyat Helyszín La Push Korhatár: +16 Terjedelem: 1562 szó

Az idő egyre melegebb lett, pedig szeptember volt már – nem sokat segített a helyzeten az sem, hogy az eltelt időszakban ezernyi teendőnk akadt. Szerencsére nem volt gond az Aro körüli dolgokkal, mert anya jegyzeteiből egyértelműen kiderült, hogy Aro még várat magára és nem fog csak újszülött vámpírokkal támadni, az nem az ő stílusa lett volna.

Helyette azzal kellett kezdenünk valamit – főképp Alice-nek –, hogy megszervezzen egy esküvőt. Rövid úton kiderült ugyanis, hogy Edan és Eileen azért jöttek La Pushba, hogy összeházasodjanak a család körében. Ez egy nagyon szép gesztus volt tőlük, habár Isis még mindig haragudott a testvérére, amiért az kihagyta az ő esküvőjét.

Velem nem volt egyszerű bármit is kezdeni, mert a hasam egyre nagyobb lett, az én érzéseim szerint percről-percre, de ezt a fiúk mindig kinevették. Aludni alig bírtam, főleg, ha Carlisle nem volt mellettem – az ő hűsítő közelsége nagyon jól esett. Viccelődtünk is azzal, hogy az amúgy is magas testhőm a szeptemberi nyárban nem annyira kifizetődő, főleg terhesen. Isabellán kívül nem volt olyan a házban, aki megértette volna, hogy miken megyek keresztül, bár ő abban a félig szerencsés helyzetben volt, hogy Edwardék idő előtt kivették a kicsiket.

Hiába volt nyitva az ablak és hiába jött a légkondiból a hűvös rám, egyszerűen képtelen voltam kényelmesen elhelyezkedni és aludni. Melegem volt, csak oldalt fekve tudtam pihenni és ráadásul percenként pisilhetnékem volt. Edward sűrűbben vizsgált meg, tekintettel arra, hogy Alice egyre biztosabban látta, hogy lassan elérkezik az idő.

Komolyan elgondolkoztam abban a pillanatban, hogy én igazából nem akarok több gyereket. Akármennyire is gyors volt a terhesség maga, a nehézségek nem múltak el olyan pikk-pakk. Idegesen rúgtam arrébb a takarót, ami az ágyban volt, de csak azért, hogy Carlisle hidegsége ne közvetlenül érjen – pedig legszívesebben meztelenül bújtam volna a meztelen testéhez.

A dolgozószobáig nagyjából öt percbe telt eljutnom, mert kénytelen voltam beiktatni egy mosdó-megállót. Kopogás nélkül nyitottam be a szobába, ahol az asztalnál ott ült Edward és Carlisle. Előbbi gondolkodás nélkül felállt és átadta a helyét, majd előbb rám, aztán az apjára nézett – az sem érdekelt, hogy kiolvasta a fejemből a meztelen gondolatot.

-       Na, fiúk, kitaláltátok már, hogy miként és főképp mikor fogom világra hozni a kisbabámat? – Próbáltam társalgó stílust megütni, de köszönhetően annak, hogy kényelmetlen volt a székben ülni, inkább bosszúsnak hatott.

-       Alice szerint az esküvőn még nagy hasad lesz – nézett az említett testrészem felé. – A helyzet az, hogy találgatjuk, mi lenne a legjobb megoldás.

-       A legjobb megoldás? – Végre sikerült elhelyezkednem úgy, hogy a hasamban ficánkoló baba ne akarja mindenképpen lerúgni a vesém. – Úgy értitek, hogy természetes úton vagy császármetszéssel?

-       Kizárt dolog, hogy világra tudj hozni egy félig vámpír magzatot természetes úton. Azt nem engedem! – Carlisle dühösen állt fel. Napok óta ilyen volt a hangulata és tudtam, hogy csak félti az életem, de őszintén, én nem éreztem magam kevésbé normálisnak, mint más kismamák. – Azon gondolkozunk, hogy nagyjából mikor lenne ideális a szülés.

-       Oh, remélem, azért majd szóltok nekem is erről.

Semmi értelme nem volt többet ott ülnöm, így nekiindultam, hogy sétálgassak kicsit, de a hasam ütemesen befeszült. Olyan volt, mintha bennragadt volna a levegő, pedig csak elfelejtettem levegőt venni ilyenkor. Fölöslegesnek éreztem magam, hiszen az orvosi dolgokban vajmi keveset tudtam, az esküvőszervezéshez meg nem értettem. A napjaim ugyanúgy teltek és, ha már itt tartunk, az éjszakáim is.

A hűvös érintés a könyökömnél a lépcsőre lépés előtt állított meg. Fel se kellett néznem, hogy tudjam, Carlisle állított meg. Attól féltem, visszaparancsol az ágyba, de helyette csak bevezetett a szobánkba. Kezét a derekamhoz helyezte és hozzáértő mozdulatokkal masszírozni kezdett. Az apró görcsök azonnal elmúltak és nem maradt más, mint élveznem a hátmasszázst.

-       A következőnél már jóval előbb el kell ezt kezdened – motyogtam az orrom alatt, amit azonnal meghallott és abbahagyta a keze mozgatását. – Miért hagytad abba? – A következő pillanatban nem csak a keze tűnt el a hátam mögül, hanem ő maga is. Előttem állt és úgy nézett rám, mintha éppen most mondtam volna ki a halálos ítéletemet.

-       Következőnél? – Kérdőn nézett rám, mire bólintottam. – Jane, annak az esélye, hogy több gyerekünk legyen, nulla. – Leforrázva éreztem magam a szavai hallattán.

-       De… de én szeretnék még gyereket. – Mindig úgy terveztem, hogy mikor megállapodok, akkor két gyerekem biztosan lesz. Zokogva borultam az ölelésébe miközben ő megnyugtatónak szánt dolgokat suttogott a fülembe.

Másnap megtudtam, hogy Edward mégis elkezdte kidolgozni a természetes szülés lehetőségét. Carlisle ellenezte, de fia pontosan tudta, hogy mit csinál – arra a döntésre jutott, hogy az én terhességem egészen más, mint Isabelláé volt, sokkal inkább hasonlít Juliette vagy Saore állapotosságára. Én inkább úgy gondoltam, azért teszi mindezt, hogy megadhassa az anyaságom további megélésének lehetőségeit. Ezt erősítette meg Alice látomása is, ami alapján nem volt elképzelhetetlen – és Edward nem akart nem felkészülni valamire.

Alice megpróbált bevonni az esküvő szervezésbe, de tényleg semmi érzékem nem volt hozzá és még mindig nagyon furcsán éreztem magam Eileen társaságában. Habár sikerült kettesben elbeszélgetnünk és rájöttünk, hogy mindketten elég hülyék voltunk, a kapcsolatunk nem lett egyik pillanatról a másikra olyan, mint egykor volt. Megtisztelőnek éreztem a kérését, hogy én kísérjem az oltárhoz, mert tudtam, hogy mennyit jelent neki az, ha egy port renfrew-i kíséri a vőlegényéhez – egyszerűen képtelen lettem volna nemet mondani.

Az Edannel valósi kapcsolatom már egészen más tészta volt, főképp azért, mert elárulva érezte magát, hogy nem mondtuk el neki, milyen különleges képességem van. Hiába magyarázta el ezerszer neki az apja és az anyja, hogy nem akarták eltitkolni én főképp nem, egyszerűen így alakult – Edan nem hitt nekik és nekem se. Belegondolva sokkal jobb volt így, de a világért se mondtam volna meg neki, hogy mennyire rossz lett volna, ha Eileen tudja, mi a képességem.

Tizenkilenc héttel azután, hogy megérkeztem ide, részt vehettem életem első esküvőjén. Az egész reggeli készülődés nagyon izgalmas volt és csodálva néztem, hogy mindenki menyire flottul veszi a parancsokat, amiket Alice mellett Rose is osztogatott. Nem irigyeltem Isabellát, aki igyekezett tartani magát, de bárki észrevehette rajta, hogy mennyire elkeseríti Edanék terve.

Isabella annak nagyon örült, hogy fia megállapodik végre valahára és Eileennal se volt problémája, de azzal már annál több, amit a két fiatal tervezett. Edan amúgy is sok időt töltött távol az elmúlt években, de ráadásul a két fiatal úgy gondolta, mindenképpen szeretnének kis időt kettesben eltölteni a családtól és a bajoktól távol – azt viszont megígérték, hogy itt lesznek, ha elérkezik az idő.

Kezemet a hasamon pihentettem és úgy járkáltam a szobában. Az esküvőre készíttetett ruhám az ágyon pihent és csak arra várt, hogy magamra húzzam. A párom az esküvő helyszínén segédkezett – Alice az utolsó pillanatra hagyott néhány dolgot, mint például a székek megfelelő elhelyezését. Addig nem akartam felvenni a ruhát, amíg Carlisle vissza nem ért, mert segítség nélkül nem is ment volna.

-       Alice azt üzeni, hogy fél óránk van – suttogta a nyakamba, majd apró puszikkal hűtötte le. – Minden rendben van? – simított végig csupasz karomon.

-       Igen, csak egyedül nem tudom felvenni a ruhát – mutattam az ágyon fekvő lila szaténruhára. – Hátul kell összefűzni a szalagot és ekkora hassal már nem megy a forgolódás.

Miután segített a ruhát felvennem, ő maga is felvette az öltönyét, ami tökéletesen állt rajta. Habár be tudta volna gombolni a mandzsettáját, mikor felé nyúltam engedelmesen nyújtotta a kezét. Egy pillanatra végigsuhant a gondolat a fejemben, hogy mennyire várom, hogy a saját esküvőmön legyek.

A partra leérni nem volt annyira egyszerű és örültem, hogy bőven hagytunk rá időt, mert habár maga a séta ment, de az elegáns ruha és az extra méretű hasam némiképp csökkentették a haladási ütemem. Eileent nem láttam, mert Alice úgy rendelkezett, hogy ő csak akkor indul el, ha mindenki más már a helyén van.

Carlisle nyomott egy puszit az arcomra, majd magamra hagyott a helyen, ahonnan éppen nem lehetett rálátni az esküvő helyszínére – és így onnan se lehetett engem látni. Eileen mesésen nézett ki és meghatódva öleltem magamhoz mikor mellém ért. A ruha egyszerű volt és nem volt hatalmas uszálya sem, mert az nem lett volna praktikus. Kapkodva vette a levegőt, de ezen nem tudtam segíteni csak annyival, hogy megszorítottam a kezét.

Amikor meghallottuk a zenét, kérdőn ránéztem egykori legjobb barátnőmre és próbáltam felmérni, hogy mennyire biztos abban, amit tenni fog. Nagy levegőt vett, majd elindultunk – biztos voltam benne, hogy bármennyire is erős a bevésődés, a házassághoz vezető út rettenetesen félelmetesnek hathat még így is.

Gyönyörű volt a szertartás és minden mozzanatában ott volt a szerelem. Ültem a párom mellett és biztos voltam benne, hogy egyszer nekünk is megadatik majd ennek a lehetősége. Eileen és Edan is bakizott, de tudtak nevetni magukon. A szertartás elemét képezték a quileute és pacheedaht hagyományok is, amik még szorosabbá tették a két törzs kapcsolatát. Úgy éreztem, hogy végre hazataláltam és örömmel figyeltem a múltbéli és a jelenbeli családom összefonódását.

Apám minket nézett, mikor az ifjú pár eljárta az első táncát. Carlisle átadott neki és kevésbé ügyesen, több lábtaposással, de táncoltam az édesapámmal. Sem ő, sem én nem voltunk valami tehetségesek, de ez akkor nem számított – kicsit olyan volt, mintha a saját esküvőmön táncoltam volna. Egy újabb pillanatot raktároztam el a jövőre nézve, hiszen biztos voltam benne, hogy szeretnék apa-lánya táncot majd.

Nem tudom, mikor fordult minden rosszra, mert eleinte nem figyeltem teljesen a körülöttem lévő eseményekre. Az volt gyanús, amikor apám megállt és megfordított. Edward Alice mellett állt és látszott rajta, hogy éppen látja azt, amit húga is – valami nagyon rosszat. Szememmel Carlisle-t kerestem, de nem láttam sehol, kiderült azért, mert már a hátam mögött állt – előttem apám, mögöttem a párom.

-       Aro? – suttogtam el a kérdésem, pedig a társaságban mindenki hallotta még ezt is. Edward abbahagyta a bambulást és megrázta a fejét, majd rám nézett. Arcáról nem tudtam leolvasni semmit, csak a szomorúságot.

-       Vendégeink érkeznek. – Nem értettem, miért mondja ezt ennyire bánatosan, hiszen nem Aro támadására vártunk. Legalábbis biztos voltam benne, hogy akkor nem állnánk egyhelyben, feszülten várakozva, de minannyian emberi alakunkban.

A megjelenő három alak első pillantásra nem volt ismerős és nem értettem, miért rendeződik mindenki át védekező pozícióba. Edward, Carlisle és Jonathan beálltak elénk – a fogadóbizottságon túl nem juthattak az idegenek. Aztán megláttam a nő arcát és rádöbbentem, hogy ismerem.

-       Vanessa? – Kérdésem úgy hatolt át a néma tömegen, mintha éppen akkor felejtett volna el levegőt venni. A nő ugyanis, aki érkezett a vámpírrá változott Vanessa volt. Egészen eddig mindenki fejtegette, hogy vajon mit terveznek, de senki se tudta megmondani.

-       Carlisle, barátom – szólította meg páromat az idősebb férfi. – Híreket hoztunk a családod részére.

-       Marcus, barátom. – Viszonozta a megszólítást a megszólított. Végre megtudtam, ki a titokzatos Marcus, akiről már annyi mindent hallottam. – Vanessa – biccentett a nő felé. Nem láttam rajtuk azt a kapcsolatot, amit a tudott tények alapján vártam volna. Egyszerűen ismerősök voltak. – Megleptetek minket.

-       Nem állt szándékunkban ezt tenni, elhihetitek – kezdett bele Marcus. – Azért jöttünk, mert ezt kellett tennünk. – Edwardot nézte és én vártam, hogy valaki kimondja a gondolatokat, amiket mások nem hallhattak.

Olyan volt, mintha órák teltek volna el azóta, hogy megjelent Vanessa és Marcus, valamint a harmadik személy, egy kisfiú. Vania végig engem nézett és arra gondoltam, bárcsak tudnék gondolatot olvasni, mert ő is úgy nézett rám, mintha valami szörnyűség történt volna. Azon túl, hogy nem vártuk feltűnésüket, nem történt semmi gond. Nem is figyeltem arra, mikor Jonathan elkezdte faggatni őket arról, hogy mégis mit képzeltek, mikor átlépték a határt.

-       Azért jöttünk, hogy elmondjuk, amit kell, és aztán eltávozzunk mindhárman. – Marcus kezét a fiatal fiú vállán tartotta. – Raphaelt is magunkkal visszük, mert habár tudhatjátok, bármiben számíthattok rám, ebben a dologban nem tudok segíteni.

-       Marcus, nem tartoztok nekünk magyarázattal, de mégis érdekel a kérdés, miért tűntetek el? – Meglepődtem, hogy Carlisle milyen türelmesen tudta mindezt megkérdezni. Én biztosan támadólag tettem volna meg ezt, ami nem vezetett volna sehova. – Vanessa átváltoztatása miatt? – Nem volt egyértelmű a bólintás, inkább úgy hatott, mint egy „is” az igen vagy nem helyett.

-       Azért jöttünk, hogy elmondjuk, már nincs senki, aki meg bírná fékezni Aro seregtoborzását. – Nem az volt a legfurább, amit mondott, hanem az, hogy végig felém nézve mondta ezt.

Nem tudom egészen pontosan mikor esett le a mondandójának lényege, de azt tudom, hogy nem akartam elhinni. Az agyam hiába közvetítette felém a gondolatokat, én képtelen voltam megszólalni és kérdezni. Még akkor sem szólaltam meg, amikor Vanessa egy köteg levelet húzott elő és átadta Carlisle-nak. Még akkor sem, amikor mellettem az apám már feldolgozta a hallottakat és remegett.

-       Őszinte részvétem, Jane. – A kedves, de sajnálkozó női hang nehezen jutott el hozzám, mert miközben ő hozzám intézte szavait, apám átváltozott.

Egyszerre nagyon sok minden történt, én pedig ott álltam és próbáltam kontrolálni a testem. Amikor meghallottam a fájdalmas üvöltést, ami apámhoz tartozott farkas alakban, belőlem is kitört a zokogás. A hasamba görcs állt, én pedig szépen lassan kezdtem elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal. A görcs nem akart múlni, sokkal rosszabb volt, mint bármikor eddig- aztán zuhantam. Hallottam, hogy Edward valami olyat mond, hogy biztosan kinyílt a méhszája, de nem fogtam fel igazán szavait.

Lebegtem a boldog tudatlanságban.

A Black-Cullen házban tértem magamhoz, ahol egyedül feküdtem az ágyban. Egy szó nélkül nekiindultam a lépcsőn és nem figyeltem senkire – habár hallottam, hogy néhányan megszólítanak, senki se próbált megállítani. Apám házába érve nem láttam őt sehol, irigyeltem, hogy lehetősége volt farkasalakban szaladni. Ledőltem az ágyamra és hagytam, hogy testemet rázza a zokogás az édesanyám elvesztése iránt érzett szomorúság és bűntudat kísérőfolyamatként.

Kedves Olvasók!

Marcusék visszatérése sajnos nem örömteli információknak köszönhető. Mindenki megrendül, ami teljesen érthető – főleg Joshua és Jane reakciója. Senki nem állította meg Jane-t, hogy elmenjen új otthonából, pedig könnyedén megtehették volna. Szerintetek Jane miért tért vissza az apja házába?

Kövessetek itt is:

Találkozunk legközelebb!

Stella