Sziasztok!
Visszatér mindenki a Black házba, ami feszült beszélgetéseket és összekülönbözéseket hoz magával. Érezhetően mindenki tart attól, mit hoz a jövő. Jane-nek ráadásul egyéb dolgokkal is meg kell küzdenie – míg a napok telnek, a család úgy lesz egyre furcsább.Spirit-Alkonyat Helyszín
La Push Korhatár:
+16 Terjedelem:
1845 szó
Csendesen utaztunk hazafelé miközben tudtuk, hogy a port renfrew-i falka egykori alfája éppen a jelenlegivel beszéli meg a lehetséges döntéseket – Carlisle felvázolta neki, hogy csak akkor jó ötlet szembe szállniuk Aróval, ha azt csapatosan teszik, leginkább, ha csatlakoznak hozzánk. Természetesen értettük, mikor Khalid udvariasan közölte velünk, hogy semmiképp nem dönthet ő ilyen ügyekben, mivel a falka élén már más állt és habár az embereket bármikor csatába hívhatja, a falka már nem az ő dolga volt.
Egészen megdöbbentő volt az esténk, amit Port Renfrew-ban töltöttünk, mivel az emberek, akik először gondolkodás nélkül kiüldözték volna Carlisle-t, a tábortűznél már tisztelettel néztek felé. Habár a szívem választottja nem volt indián és még csak ember sem, ez nem érdekelt már senkit és örömmel osztották meg ételüket velünk. Rengetegen simítottak végig a hasamon és suttogtak tradicionális áldásokat – minden ilyen esetben a baba határozottan rúgott egyet, mintha csak értette volna, hogy neki szólnak a jókívánságok.
A feljegyzéshalmaz a csomagtartóban pihent és mi igyekeztünk tudomást se venni róla, mert anya terhesség-feljegyzései mellett még mások is lapultak ott, amikbe belenézve… Olyan érzés volt, mintha a padló éppen kicsúszott volna alólunk és mi csak egyensúlyozva próbáltunk volna talpon maradni.
Engem leginkább az aggasztott, amit anya a levélben írt és, amit nem mutattam meg Carlisle-nak. Azt tudtam, hogy Edan követett engem, de anya nem tudta, mert csak annyit írt le, hogy egy Edwardhoz hasonló fiatal jár a nyomunkban. Viszont azt egyértelműen leírta, hogy nem érzi magát elégnek ahhoz, hogy továbbra is csökkentse a leendő vámpírok számát – egyedül képtelen volt lépést tartani Aróval. Ez azért ijesztett meg, mert tudtam, hogy előbb, s utóbb szemtől-szembe kerülnek és egyedül képtelen lett volna legyőzni.
A ház előtt parkoló autók számából idő előtt kiderült számomra, hogy mindenki hazatért. Izgatottan vártam, hogy megtudjam, mire jutottak, de ahelyett, hogy megállt volna a Black ház előtt, Carlisle tovább hajtott Joshua háza felé. Még nem volt időm megbeszélni vele, hogy mire gondolt apám és én is, de valahogy nem is éreztem úgy, hogy ennek most kell megtörténnie – olyan erősen szorította a kormányt, mintha az segíthetne levezetni a feszültségét. Egész úton feszült volt, kicsit emlékeztetett arra az énjére, akivel először találkoztam – mintha egy ténylegesen veszedelmes ragadozó lett volna.
Szó nélkül szálltam ki az autóból, de mielőtt a csomagtartóhoz értem volna már el is hajtott. Joshua a tornácon ült és végignézte az egész jelenetet, de nem szólt egy szót sem – még akkor sem, amikor mellé ülve a karjának dőltem. Nem tudtam, mit kellene tennem és az elmúlt napok utazgatásai teljesen leszívták az energiáimat. Furcsa volt apám mellett ülnöm, miközben anyámmal akartam volna találkozni, aki szisztematikusan elkerült.
- Nehezen viselheti – szólalt meg apa. Felnéztem rá, mert látni akartam az arcát, hogy eldönthessem, komolyan gondolta-e a szavakat. – Mindig úgy gondoltam, hogy a doki megérdemli a tiszteletet. Még akkor is, amikor kirázott a hideg a tudattól, hogy a szomszédaink Cullenék.
- Nem tudom, mit tehetnék, hogy könnyebbé tegyem számára – suttogtam. Tényleg ötletem se volt, azon kívül, hogy képes lettem volna pusztakézzel meggyilkolni Arót amiért még így is képes volt fájdalmat okozni neki. – A többiek sikerrel jártak?
- Fogalmam sincs. Nate még nem jelzett, hogy menjünk. – Abban a pillanatban ahogy ezt kimondta, megszólalt a telefonja és a kijelzőn megjelent Jonathan neve. – Igen, értem. Máris megyünk.
Nagyjából tizenöt perc múlva már a lépcsőn sétáltunk fel, ami meglepően nehezen ment, mert a hasam nagyobb lett – kezdtem megszokni, hogy a legváratlanabb pillanatban szembesülök vele, hogy egyre nagyobb pocakkal létezem. Feljegyeztem az elmémbe, hogy mindenképpen kérdezzem meg Edwardot, hogy normális-e ez és még mindig az eddigiek szerint növekszik a gyermekem.
Az asztal köré már gyűltek az emberek és habár még mindenki magánbeszélgetéseket folytatott, egyértelműen feszült volt a hangulat. Igyekeztem felmérni, hogy ki az aki hiányzik, de Edanön kívül senkit sem fedeztem fel. Isabella tartása viszont elárulta, hogy fia nem szimplán a megbeszélésen nem teszi tiszteletét, hanem elment – egy anya sem volt képes arra, hogy sokáig megakadályozza a gyermekének azt, hogy kirepüljön a fészekből.
Egyértelmű volt, hogy ideje leülni az asztalhoz, mikor Carlisle is megjelent és elfoglalta helyét az asztalfő széke mögött. A másik oldalt Jonathan is megállt a széke mögött és várakozóan nézett a falkájára. Én újfent apám mellé ültem, mert úgy éreztem, ott a helyem. Szememet így végig a szerelmemen tarthattam és minden apró rezdülését próbáltam megfejteni. Elsőkörben Jonathan számolt be arról, hogy a rezervátum területére senki sem próbált meg betörni, akinek ez nem volt engedélyezett.
Aztán Alice és Jasper mesélte el, hogy sikeresen körbeszimatoltak Dél-Amerikában és Afrikában. Kiderült, hogy a Cullen családnak arrafelé is vannak ismerősei, akiktől bármikor kérdezhettek információkat. Érdekes volt hallgatni, hogy mennyi emberrel találkoztak és mennyi támogatást zsebeltek be – többen ígéretüket tették, hogy szükség esetén jönnek, hogy velünk harcoljanak.
- Mi nem akadtunk Marcusék nyomára – kezdett bele Edward. – Azonban egyértelmű bizonyítékokat találtunk arra, hogy mind ők, mind Aro járt arra. Éreztük még Jade szagát is, tehát pontosan meg tudtuk mondani, merre haladtak. – Feszült csend következett, és Edwardra nézve sejtettem, hogy a felmerülő gondolatok állították meg a beszámolóját. – Azt nem tudhatjuk biztosan, hogy Marcusék kivel vannak, de azt igen, hogy miért mentek el – nézett az apjára. Nem értettem, miért Carlisle-tól várja a választ, hiszen ő nem volt Erdélyben és nem találkoztunk Marcusékkal, még Raphaellel sem.
- Jade feljegyzései… – kezdett bele mondandójába és én teljesen összetörtem. Az agyam lekapcsolt és habár észleltem, hogy a beszélgetés tovább folyik, én semmit sem hallottam belőle.
Elárulva éreztem magam, mivel engem teljesen kihagyott az én édesanyám jegyzeteinek megismeréséből. Nem érdekelt az sem, ha ezzel meg akart védeni, hiszen jogom lett volna megtudni, mit írt. Neki viszont nem volt joga nélkülem belenézni a feljegyzésekbe – erre egészen biztosan nem jogosította fel még a bevésődés sem. Nem érdekelt az sem, hogy mi a következő lépés, mert úgyis ki akartak hagyni.
Akkor álltam fel, amikor a többiek és arra mentem, amerre apám ment. Gondolkodás nélkül követtem egészen addig, amíg váratlanul meg nem állt és én neki nem mentem. Olyan érzés volt egészen addig, mintha víz alatt lettem volna – hallottam zajokat és beszédeket, de nem volt értelmük. Meglepetten pislantottam fel Joshuára, aki a karomnál fogva tartott, de nem rám nézett, hanem a hátam mögött állóra, akit én nem láttam, mert képtelen voltam megfordulni és tekintve, hogy nem voltam kuvik, a fejemet nem tudtam hátra fordítani.
- Te is maradhatsz, ha gondolod. – Felismertem Edward hangját és próbáltam felidézni, mit mondott előtte, de teljes homály volt az egész. – A terhességedről szerettél volna kérdezni valamit. – Ez már egyértelműen nekem szólt. – Fent jobban át tudnánk beszélni a kérdéseid.
- Rendben leszel? – Apám kérdésére csak bólintani tudtam, mire elengedett és hagyta, hadd menjek vissza az épületbe. Nem akartam, hogy velem jöjjön, mert nem éreztem magam veszélyben és egyértelműen láttam rajta, hogy meg akarja adni a privátszférámat.
- Szóval, most lemérem a haskörfogatod – mondta egy centivel a kezében Edward. A dolgozószobában voltunk, ami valahogy másként festett, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért. – Rendben, ez teljesen rendben van.
- Az jó. Olyan érzés néha, mintha valaki fújt volna belém vagy három adag levegőt. – Edward elmosolyodott a hülye lufis hasonlatom hallatán, amit értékeltem. – Kezd nagyon súlyos lenni és sokat rugdal. – Egy határozott rúgást kaptam a bal vesémre, minek hatására felnyögtem. – Erősen.
- Isabella bordája eltört, mikor elkezdtek rugdosni Isisék. Ha bármikor erősebbnek érzed, azonnal szólj – kezdett bele. – Tudom, hogy haragszol rá, de meg kéne fontolnod, hogy igent mondasz a kérdésére. – Mielőtt bármit is reagálhattam volna, az ajtó kinyílt és Carlisle lassú mozdulatokkal elindult felém. – Most magatokra hagylak.
- Szia. – Nem köszöntem vissza, még mindig az ajtót bámultam. – Nem akartam nélküled elolvasni a jegyzeteket, de gyorsan kellett olvasni és én…
- Nem kell magyarázkodnod, Carlisle. – Haragudtam rá, amiért nélkülem olvasta el a jegyzeteket ez tény, de volt rá oka és ezt nem kérdőjelezhettem meg minden esetben. – Miért mentek el Marcusék?
- Nem értem. – Láthatóan megdöbbent a kérdésemen, de ő nem tudhatta, hogy csak testileg voltam jelen a megbeszélésen. De nem kérdezett, biztosan az arcomra kiülő elveszettség miatt. – Anyád azt írta le, hogy Marcus azt üzente, idézem akkor Carlisle-nak hagynia kellett volna, most majd hagyni fogja.
- Vanessa vámpír lett? – döbbentem meg. Tudnom kellett volna, hiszen még mondta is, hogy megismert valakit és vele akart maradni.
Egyszerűen nem tudtam hova tenni Vanessa tettét és nem segített, hogy semmit sem tudtam a Marcus nevezetű vámpírról. Nem állt össze, hogy miért akarta volna segíteni Arót, hiszen nem is ismerte. Sokkal elképzelhetőbb volt számomra az, hogy azért tette mindezt, mert szerelmes volt – hiszen még említette is.
Az elmúlt pár napban mást sem csináltam, mint sodródtam az árral és próbáltam teljeskörűen figyelni arra, hogy mi történik – pedig igazából semmit sem értettem. Járkálásomat az akasztotta meg, mikor ránéztem az asztalra, amin egy mondat állt „Teljesen rendben van, hogy szétszórtabb vagy, az agyad másra koncentrál”. Hálás voltam Edwardnak, hogy észrevette a figyelmetlenségeimet és meg akart nyugtatni, ahogyan Alice-nek is, mert biztos voltam benne, hogy látta előre, mi történt volna, ha Edward nem írja fel. Kiakadtam volna.
- Jane, én arra gondoltam, hogy ha volna kedved, akkor… – sóhajtott. – Nem voltam ennyire zavarban kamaszkorom óta. – Felnevettünk egyszerre. Én elképzeltem a kamasz Carlisle-t, ő pedig minden bizonnyal zavarában tette mindezt. – Szeretném, ha ideköltöznél. Mit mondasz?
- Rendben – vágtam rá. Igazából nem volt kérdés, hiszen már az utazásunk előtt eldöntöttem, amennyiben ő is szeretné, ideköltözöm.
- Az jó, mert Alice, Juliette és Rosalie, Isabella bevonásával elkezdték már megtervezni a szobánk berendezését. Én úgy saccolom, holnapra minden kész lesz. – Nem tudtam semmit mondani, mert megszólalt a telefonja és miután elnézést kért, már távozott is. Én pedig visszasétáltam Joshua házához.
Aznap este nagyon nehezen aludtam el a szobámban, mert végig azon járt az agyam, hogy mit fogok csinálni holnaptól aközött a sok ember között. Illetve beférkőzött apám arcra is, aki habár maga hozta fel a költözés lehetőségét, mégis szenvedett emiatt. Szerettem volna biztosan tudni, hogy sűrűn fogom látni, de erre semmiféle biztosítékot nem tudott senki felajánlani – az ő járőrözési beosztását még csak-csak meg tudtam mondani, de a saját állapotom percenkénti változását nem tudtam befolyásolni.
Az átköltözésem zökkenőmentes volt köszönhetően Alice-nek, aki minden akadályt előre látott így le is győzte őket. A szoba egyszerű, de nagyszerű volt – a babának már meg is volt a helye. Egyszerű barna és bézs árnyalatokkal dolgoztak a lányok, így a baba része se árulta el a nemét, amit egyedül maximum Alice tudott volna megmondani. Nagyon szerettem volna megtudni a baba nemét, de nem mertem rákérdezni, mert meglepetést szerettem volna a családnak.
Edwardot láttam elsuhanni párszor a szoba előtt, ami újdonsült otthonom saját része lett, de nem állt meg beszélgetni. Alice sosem volt kettesben velem, mert mindig valaki akart még velem beszélni, ami nagyon hízelgő volt, de egyben rettenetesen fárasztó is. Néha beszéltem a babámhoz, de amit legjobban szerettem volna, arra esélyem se volt – Carlisle ugyanis eltűnt. Na, nem kellett rendőrséget hívni, hogy eltűnt személyként megkezdjék a kutatást, szimplán alig láttam. Mikor este bejött a szobába én annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam semmit vele megbeszélni.
A napok unalmas egyhangúságban teltek és mindenki igyekezett egy stresszmentes helyszínt biztosítani nekem. De, ahogy lenni szokott a legnagyobb igyekvés szülte a legnagyobb stresszt, mert folyamatosan arra gondoltam, hogy biztosan valami ba van, ha ennyire igyekeznek óvni engem. Jasper próbált lenyugtatni, de napról-napra egyre nagyobb volt a szorító érzés a mellkasomban. Nem értettem semmit és azt akartam, hogy valaki mondja el, mi van.
Edward hosszú idő után végre a szemem elé került és úgy nézett rám, mintha atomkatasztrófa közelegne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.