16. fejezet | Farkasnyár

Sziasztok!

Jane és Carlisle tesznek egy lépést a kapcsolatukban. Elindul mindenki az útjára, így Jane megismerkedhet a Denali klánnal. Valamint visszatérhet felnövésének helyszínére, ahol megdöbbenve tapasztalja, hogy Carlisle és a törzs vénje között kapcsolat húzódik.

Fandom:
Spirit-Alkonyat Helyszín
La Push, Denali, Port Renfrew Korhatár:
+18 Terjedelem:
2722 szó

Az asztalon ültem és miközben a szánk nem szakadt el egymástól, a kezemmel folyamatosan a fenekét fogtam. Hihetetlennek tűnt, de a kezeim alatt a márványkeménységű test nem tűnt kevésbé emberinek – nem volt időm gondolkodni túl sokat, mert Carlisle már a nyakamat csókolta, ami eléggé feltüzelt és reménykedtem benne, hogy Edward nem áll őrt az ajtónál.

Feljebb csúsztatta a ruha szélét és felnyögött, mikor megérezte, hogy nincs rajtam fehérnemű. Nagyon jó érzés volt, hogy ilyen reakciót váltottam ki belőle, de ő mégis megállt. Kérdőn néztem rá, de csak kibontakozott az ölelésemből és távolabb sétált – nem bírtam levenni róla a szemem, miközben ráeszméltem, hogy kapkodom a levegőt, ráadásul igen hangosan. Szeme egészen fekete volt és szaggatottan vette a levegőt, pedig neki nem is volt szüksége rá.

-       Minden rendben? – Nem érkezett válasz. – Tettem valamit? – Rám emelte a tekintetét, de nem jött közelebb és még mindig nem szólalt meg. Egyszerűen ott állt és nézett, majd becsukta a szemét. – Gyere ide! – Nem akartam ráparancsolni, de mégis megtettem, mert tudtam, hogy akkor megteszi, amit kértem.

-       Jane – suttogta rekedten már előttem állva, ami bennem még inkább beindított valamit és követelőzőn a szájára tapasztottam az enyémet. – Nem kéne ezt tennünk – nyögte, de nem tudott leállni.

-       De, nagyon is ezt kéne tennünk. – Megerősítésként kezemet a nadrágja elejéhez érintettem, hogy tudja, nagyon is komolyan gondolom a szándékomat. Majd határozottan megfogtam a kölcsön ruha szélét és egy laza mozdulattal áthúztam a fejem.

Nagyon óvatosan arrébb tolta a dolgokat az asztalon, majd mintha porcelánból lettem volna, hanyatt döntött. Rajtam már semmi nem volt, de ő még teljesen fel volt öltözve – ez kellőképpen zavart és az sem segített, hogy ebben a pózban a hasamtól nem láttam szinte semmit belőle. A gombokkal csigalassúsággal, egyesével bíbelődött el és, ha nem tudtam volna, hogy vámpír azt gondoltam volna, hogy a meztelenségem ennyire megzavarta – de egy vámpír képes volt többfelé figyelni.

-       Gyönyörű vagy! – Felém hajolt, miközben kezével simogatott mindenfelé, mintha csak nyolc keze lett volna.

Leheletfinom csókokkal borította be a testem, mikor visszatért a számhoz tudtam, hogy már nincs megállás. Kínzóan lassan vezette magát belém, miközben én vágyakozásteli hangot hallattam – egy pillanatra megdermedt, de mikor nem látott az arcomon mást, csak kéjt, folytatta útját. Tökéletes volt. Nem engedtem, hogy a fejembe beférkőzzön az első együttlétünk emléke, de a testem felismerte és akarta – még többet akart. A gyönyör egyszerre csapott meg minket és úgy szorítottam magamhoz a testét, mintha azonnal el akarna tűnni, de nem ez történt – karja remegett, ahogy tartotta magát a fejem két oldalán, a szeméből pedig egyértelműen kiolvashattam, számára is olyan fantasztikus élmény volt, akárcsak számomra.

 

A meglepő nem az volt, hogy elaludtam, hanem az, hogy nem az asztal keménységét éreztem a hátam mögött, hanem kellemesen puha matracot. Ahogyan a levegő nem birizgálta a bőrömet, mert a testemet takaró fedte. Kezdtem kételkedni abban, hogy nem csak álmodtam a Carlisle-lal töltött estét, de mikor kinyitottam a szemem ott feküdt az ágyban, mellettem. Nem engem nézett, hanem egy könyvet olvasott, de tudtam, érzékelte, már nem alszom – meghagyta a lehetőséget nekem, hogy végig gondoljam a tegnap történteket.

Nem voltam tapasztalt a szeretkezésben – nem is volt rá lehetőségem, anyám figyelő szeme előtt semmi sem maradhatott rejtve –, de azt biztosan meg tudtam állapítani, hogy Carlisle és én tökéletesen passzolunk. Éreztem, hogy ég a fülem, mert eszembe jutott, hogy a család és talán még a falka egyes tagjai is – Joshua például – itt lehetett, mikor egymásnak estünk.

-       Tökéletesen emberi reakció – adott puszit az orromra. Ettől még inkább elvörösödtem, mert annyira egyértelműek voltak a gondolataim, hogy még egy elme olvasására nem képes személy is képes volt átlátni rajtuk. – Mindenki nagyon tapintatos lesz, ezt garantálom. – Bólintottam, de nem voltam teljesen biztos benne, hogy Emmett-tet bárki meg tudja fékezni. – Most viszont enned kellene, aztán összepakolnod, mert indulnunk kell.

A reggeli tényleg nem volt vészes – tekintettel arra, hogy mindenki inkább azzal volt elfoglalva, hogy ide-oda szaladgálva összeszedjen mindent, ami az utazásához szükséges. Azért Emmett bepróbálkozott egy viccel, de Rose tarkón csapta így a viccmester nevetve eloldalgot. Beleborzongtam a tudatba, hogy ennyire szétszéledünk és nagyon reméltem, hogy egyik csapat sem találkozik majd Aróval – nem akartam senkit elveszíteni. Nagyon érdekes volt látni a gyűlő bőröndöket.

Mire visszatértem a saját bőröndömmel, Edward, Emmett és Rosalie már elment – Edan is ment volna velük, de Isabella nem engedte, mondván még csak egy napja láthatta újra a fiát. Jasper és Alice pedig éppen akkor indultak el, amikor én visszaértem a házba. Nagyon furcsa volt látni a kiürülő házat és az sem segített, hogy Carlisle kézen fogva vezetett az autójához – el se tudtam búcsúzni senkitől, ami számomra rettenetesen fura volt.

A fekete Mercedesben kényelmes volt, de ahogy elértük a határt, a szívem hevesebben kezdett dobogni. Carlisle anélkül, hogy levette volna a szemét az útról, megfogta a kezem és megszorította. A gyomrom hangos megkordulása volt az egyetlen jele annak, hogy már órák óta autózunk – egyetlen gombnyomással lenyitotta a kesztyűtartó ajtaját, ahol több müzli szelet várakozott, hogy elfogyasszam.

-       Nem sokára megállunk és ebédelhetsz rendes ételt, de addig ezzel tudod csillapítani az éhséged. – Míg az előételt fogyasztottam, végig őt néztem.

Olyan természetesen vezetett, mintha világ életében ezt tette volna – és, habár élete nagy részében egészen biztosan vezetett autót, eleinte biztos furcsa lehetett neki, de ezt mégse kérdezhettem meg egy több mint négyszáz éves vámpírtól. Helyette néztem, ahogy vált és fordítja a kormányt. Egyszerűen biztonságban éreztem magamat a közelében és igyekeztem kiélvezni a pillanatot, hogy az útra koncentrál és nem rám.

A hely, ahol megálltunk nem volt valami nagy szám, csak egy bisztró piros bokszokkal, pulttal a konyha előtt és természetesen retró zenegéppel. Ezek egyszerűen sehogy sem tudtak kimenni a divatból, pedig ezek már az én születésem pillanatában is ősréginek számítottak. Kellemes dal ment éppen, és a pincérnő is kedvesnek tűnt annak ellenére, hogy végig Carlisle-t bámulta és mindenképpen akart neki hozni valami ehetőt. Én nagy élvezettel elfogyasztottam a neki kihozott piteszeletet is – mert azt már megkérdezés nélkül hozta ki.

Tele hassal sokkal jobb volt utazni és sokat segített a helyzeten az, hogy el is aludtam. A legközelebbi megállónál szintén csak én ettem, míg Carlisle engem figyelt. Egyre hidegebb területeken jártunk, így mielőtt visszaültem volna a harmadik megállónál az autóba, Carlisle elővett egy pulcsit és egy takarót nekem a csomagtartóból. Nem gondoltam volna, hogy szükség lesz mindkét eszközre, de ahogy haladtunk egyre közelebb Alaszkához, egyre jobban bebugyoláltam magam – én magam amúgy nem fáztam, de a hasamban növekedő gyermek értésemre adta, hogy a hideg nem tetszik neki.

A Denali klán háza csodálatos volt a fa berakásokkal és köves kéménnyel – a hó, ami körülvette csak még impozánsabbá varázsolta mindenki szemében ezt az eldugott házat. Nem is értettem, hogy miként lehet itt épület, a parkban, de már megszoktam, hogy nincsenek mindig megválaszolható kérdések. A három szőke nő mellett a sötétbarna hajú kirítt, ahogyan a közvetlenül mellette álló sötétbarna hajú férfi is.

-       Eleazar, barátom. – Carlisle intett, hogy maradjak a kocsiban, míg ő üdvözölte a régi barátokat. Láttam a megdöbbenést az arcukon, de igyekeztek gyorsan rendezni a vonásaikat. – Ahogy telefonban is mondtam, nem egyedül jöttem. – Neki is feltűnt, hogy leplezetlenül bámulnak. Rosszul éreztem magam, mert úgy éreztem, hogy betörtem valakik otthonába és életébe.

-       Carlisle. – A két férfi kezet fogott, majd Carlisle puszival köszöntötte a nőket. A férfi nem foglalkozott azzal, hogy Carlisle miket beszél a nőkkel, mert túlságosan lekötötte, hogy engem figyeljen. Ijesztő volt egészen addig, amíg el nem mosolyodott, visszafogottan, de határozottan. – Kit hoztál magaddal?

-       Jane – mondta ki normál hangerővel a nevemet, de láttam a mozdulatot, amivel magához intett, így kiszálltam az autóból. Döbbenetet láttam mindegyikük arcán és tudtam, hogy ez leginkább a hasamnak szól, mintsem nekem. Tudtam, hogy a Denali klán harcolt a vérfarkasok mellett Volterrában, így a szagom nem lehetett ismeretlen számukra. – Ő a társam. – Magához húzott, hogy szükség esetén saját testével védelmezhessen.

-       Üdv mindenkinek! – Nem akartam egyesével végig köszöngetni az egész társaságon, főleg, hogy egyre kellemetlenebbül éreztem magam Eleazar vizslató tekintetétől. – Én igazán nem akarok zavarni, de Carlisle mellett a helyem.

-       Természetesen. Otthonunk nyitva áll a barátaink társainak is, akármilyen fajhoz is tartozzanak – szólalt meg a barna hajú nő. Nagyon kedves hangja volt. – Carmen vagyok és elnézésedet kérem a férjem és Tanyaék miatt, de nagyon meglepett bennünket, hogy Carlisle… – Elharapta a mondat végét, de tudtam, hogy arra célzott, hogy a szerelmem nem táplált már régóta senki iránt ilyesfajta érzéseket.

Olyan érzésem volt, mintha Eleazar testesítette volna meg az apa, míg Carmen az anya figurát – a három szőke vámpír pedig a gyerekeik voltak. Nem éreztem olyan szorosnak a kapcsolatukat, mint Cullen klán esetében, de kétségtelenül összetartottak. Kezet fogtam Tanyával, Irinával és Kate-tel – utóbbival szó szerint megráztuk egymást, vagyis inkább ő engem.

Még akkor is éreztem magamon Eleazar tekintetét, amikor felvonultunk este a kijelölt hálószobába és egy gyors zuhany után az ágyban fekve beszélgettem Carlisle-lal. Elmondtam neki is, hogy nem éreztem tolakodónak vagy fenyegetésnek azt, ahogy rám nézett a barátja, de azért eléggé feszélyezett – azonban ő csak megmosolyogta, de biztosított róla, hogy másnap meg fogom érteni Eleazar viselkedését.

Másnap reggeli után – amit csak az én kedvemért szereztek be a vendéglátóink – valóban kicsit jobban megismerhettem Eleazart. Kezdődött az egész azzal, hogy Carlisle érdeklődött afelől, látták-e Arót és beavatta őket abba, hogy mit terveznek – meg akarták találni még azelőtt, hogy az ellenség nagyobb társasággá vált volna. Néztem, hogy mindenki feszülten hallgatja a tervet és bólogattak. Kivétel Eleazar. Nem tűntek maradéktalanul boldognak a hír hallattán, hiszen Aro mindenkire fenyegetést jelentett – nem csak vámpírokra, de emberekre is, viszont a terv tetszett nekik. A férfi csöndben várt, majd miután a nők feltették kérdéseiket és választ is kaptak, felém fordult.

-       Carlisle, barátom – szólította meg a párom, de közben végig engem figyelt. – Soha nem kértél még tőlünk ilyet, de ha meg is tetted volna, akkor is azt mondtam volna, hogy nem sodrom veszélybe senki miatt a klánom. – Az érzés meglepően erősen jött és váltakozott is, ami eddig még nem történt meg. Eleazar kétszer hazudott.

 

Eleazar kezet fogott Carlisle-lal és Edwarddal, majd együtt kerestek valakit. Aztán újra találkoztak, de már más ruha volt rajtuk, Volterrában voltak. Együtt harcoltak.

 

-       Hát ez csodálatos! – Összecsapta a kezét, mire összerezzentem, pedig már nem is a múltban jártam. – Ilyenkor látod az igazságot, igazam van?

-       Én… igen – suttogtam. A férfi nevetett és először hallottam őszinte boldogságot a hangjában. – De honnan tudtad?

-       Eleazar képes megérezni a különleges képességeket – magyarázta Carlisle. Megértettem, hogy miért mosolygott mikor este elmeséltem az aggodalmaimat. Nagyon csúnyán igyekeztem nézni rá, mert elárulva éreztem magam. – Nem lett volna hatásos, ha elmondom neked, Kisfarkas – puszilt arcon, enyhítve a haragom.

-       Volna kedved tesztelni? – Eleazar kérdése meglepett, de határozottan bólintottam rá. Soha, senki sem akarta tesztelni velem a képességemet, bár nem is sokan tudtak róla.

A nap hátralévő részében teszteltük azt, hogy milyen hazugságot mennyire érzékelek. Kiderült például, hogy a kétértelműen megfogalmazott hazugságok esetében nem érzékeltem mindent csak azokat, amiket általánostól eltérőek voltak – amik egyszerűen nem lehettek igazak. A saját hazugságaim esetében viszont nem történt semmi látomás, viszont, amint kimondtam, hogy nem szeretem Carlisle-t – ez volt a teszt – azonnal beugrott vagy tíz másik hazugságom. Pontosan emlékeztem mindenre, amit valaha is mondtam.

Az egész gyakorlás és egyre élesebb látomások Eleazar szerint azt jelentették, hogy a képességemet lehet fejleszteni. Ennek egyfelől örültem, mert nem szerettem volna hazugságban élni, ugyanakkor megrémisztett a tudat, hogy egyre erősebb látomásaim lesznek – így is nehezen viseltem néhányat.

-       Értem, beszélek vele. – Carlisle hangjára abbahagytuk a gyakorlást. – Isabella hívott az imént és azt mondta, hogy Edan kapott egy fülest.

-       Fülest? Aróról? – Összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy Edan tudja, merre van Aro.

-       A Vancouver szigeten látták. Azt mondta, ott kiismered magad.

-       Oh, Port Renfrew-ban látták? – Egyre hevesebben kezdett verni a szívem a gondolatra, hogy olyan közel van egykori otthonomhoz. – Akkor anya is ott van, egészen biztosan. Muszáj vele találkoznom! – Carlisle értette a célzást mindkét oldalról és unokájának illetve nekem kedvezően döntött a távozás mellett.

A szigetre tartó út hosszabbnak tűnt, mint vártam – idegesen doboltam a műszerfalon, mert biztos voltam benne, hogy farkasalakban illetve vámpírgyorsasággal már ott lettünk volna. Nem akartam elszalasztani a lehetőségét annak, hogy találkozzak az anyámmal és beszéljek vele – meg akartam vele osztani a terhességemet és azt, hogy létrejött a bevésődés. Carlisle elég türelmes volt, de egy idő után ráfektette kezét az enyémre ezzel kényszerítve, hogy abbahagyjam az idegesítő cselekvést.

Annyit utaztam autóval az elmúlt időszakban, hogy kezdtem nagyon megszokni azt a félig kényelmetlen pozitúrát, amivel az egyre növekvő pocakommal is képes voltam huzamosabb ideig egy helyben létezni. Még a megállóknál is gyorsabban ettem, ami nem tetszett Carlisle-nak, de nem tudott mit tenni. Egészen a második kompos átkelésig nem mertem elhinni, hogy tényleg Port Renfrew-ba tartunk, de mikor ráfordultunk az ismerős útra, már biztos voltam benne, hogy ez nem egy álom.

Szívem szerint kiugrottam volna a kocsiból, hogy átváltozva fussak a házhoz, de nem tettem és így alkalmazkodnom kellet a csigalassúnak tűnő tempóhoz, amivel a kocsi képes volt haladni a rezervátum felé vezető úton. Azt hittem, majd mondanom kell, merre menjünk, de magabiztosan fordult Pachidah útra, minta már ezerszer járt volna erre.

Nem gondoltam volna, hogy annyira meghat a régi házam látványa, hogy zokogni fogok, de mikor megláttam a kis fehér épületet rozoga tornáccal, rájöttem, mennyire hiányzott. Vártam, hogy kinyíljon az ajtó és anyám kijöjjön köszönteni minket, de semmi ilyen nem történt. Csak akkor szálltunk ki az autóból, amikor a környező épületektől felénk vették az irányt – kíváncsiságuk és leplezetlen területvédési ösztönük hajtotta őket.

Határozott léptekkel indultam el a ház irányába, de érzékeltem, hogy Carlisle nagyobb figyelmet kap – minden rezervátumbeli tudott a másokról. Fenyegetően hadonásztak puskáikkal felé, de ő meg sem mozdult. Nem akartam, hogy elfajuljanak a dolgok, ezért visszasiettem hozzá és határozottan megfogtam a kezét. Mint minden rezervátumban, az enyémben is megvoltak a szokások és az egyik ilyen az volt, hogy egyetlen rezervátumbeli választott párját sem lehetett megtámadni – persze ehhez elengedhetetlen volt, hogy felismerjék, én rezervátumbeli vagyok.

-       Jane Black vagyok, Jade Uley lánya – mondtam tisztán és érthetően. Körülnéztem és az arcokon felismerést láttam, ami jó jel volt. Akiket kerestem, azokat nem láttam. – Anyám itt van?

-       Nincs. – Egy idősebb férfi szólalt meg, akit habár mindenki ismert, nevét nem sokan tudták. Egykoron ő volt az itteni falka alfája, ezért ismerték többen, de mivel én soha nem csatlakoztam a falkához, így nem is ismerhettem meg a történeteik többségét. Csak, amit Niko elmesélt. – Beszélnem kell veled és a társaddal, gyermekem. – Válaszra nem várva elindult egyenesen a ház felé.

Csodáltam, hogy Carlisle ennyire nyugodt tudott maradni, hiszen egy idegen földön volt, idegen fajként. Nyugodtan lépdelt a ház felé, mintha természetes lett volna, hogy folyamatos fenyegetésben kell léteznie. Ez felbosszantott, hiszen őt én választottam és nem akartam, hogy úgy érezze, az otthonom nincs számára nyitva. Szerencsére a hangulat kevésbé volt fojtogató, bár nem sokat segített az, hogy nem ismertem név szerint az előttem álló férfit.

-       A nevem Khalid, ami annyit jelent örökkévaló. Ennek a rezervátumnak a vezetője vagyok és rólad sokat tudok, Isten kegyelmes. – Hajolt meg előttem. – Édesanyád, Drágakő elmondta, hogy számítsunk felbukkanásodra, de meg kell, mondjam, nem számítottam rá, hogy egy hideget is hozol magaddal. – Fejével Carlisle felé intett.

-       Nem akartam tiszteletlen lenni, Örökkévaló. – Nem lepett meg, hogy Carlisle a jelentést használta. – Azért jöttünk, mert úgy tudjuk, egy másik hideg is járt erre.

-       Oh, a gonosz – bólintott. – Ki kellett volna tiltanom minden hideget a területünkről, de Ti nem voltatok veszélyesek.

-       Te már jártál itt? – Csak ekkor esett le, hogy Carlisle talán azért talált ide könnyedén, mert volt már dolga a rezervátumban. – Mikor? – Khaliddal összemosolyogtak a hevességemen.

-       Mikor még az alfa Khalid volt. – Ezt úgy mondta, mintha teljesen természetes lett volna, hogy én tudom, mikor volt ez. De mivel nem emlékeztem arra, hogy valaha is láttam volna törzsi tanácskozáson, így arra jutottam, hogy az bőven az én születésem előtt lehetett. – Ahogyan akkor – fordult a vezető felé –, most sem szándékozunk bajt hozni senkire. Egyedül jöttem, mivel a társamat védelmeznem kell, ahogyan az utódomat is. Ellenben a másik, a gonosz, közös ellenség. De veszélyes, így arra kérlek, egyedül semmiképp ne szálljatok vele szembe. Hatalmasok vagytok és erősek, de csak veszteség érne Titeket.

Én éreztem magam kívülállónak a beszélgetésben, pedig Carlisle volt az idegen – hagytam, hogy a férfiak úgy beszéljenek, ahogyan tették azt sok évvel ezelőtt. Volt valami a szerelmemben, ami minden embert – legyen szó halandóról vagy éppen alakváltóról – megnyugtatott. Nem akart hatalmat csak annyit, amennyit családfőként viselhetett. Büszke volt arra, ami lett és orvosként az életet tartotta a legfontosabbnak.

Míg ők beszéltek én körülnéztem a házban és meglepődve tapasztaltam, hogy minden irat gondosan egymásra volt halmozva. A stósz tetején egy boríték volt, rajta a nevemmel így rögtön felé nyúltam és kibontva megláttam a levelet. Bárhol felismertem volna anya kézírását, még úgy is, ha gyorsan írt volna – ahogyan olvastam a sorokat, rá kellett döbbennem, hogy anyám sokkal többet tudott rólam, mint azt hittem.

 

Kedves Olvasók!

Carlisle kora eddig sem volt titok, hiszen Jane is tisztában volt azzal, hogy La Push közössége nem egy átlag ember életkorával büszkélkedhet – ahogyan az ő gyermekkorának helyszíne. Az viszont mégis megdöbbentette, hogy ismerik Port Renfrew-ban, méghozzá az egyikori vezető. Az viszont a törzs vénje szájából nem hangzott jól, amit Jane anyjáról mondott. Jane megtalálja az édesanyját? Vagy fontosabb dolgok felé terelődik a figyelme?

Kövessetek itt is:

Találkozunk legközelebb!

Stella