14. fejezet | Farkasnyár

Sziasztok!

Újfent egy érzelmekkel teli fejezet következik. Az a helyzet, hogy ebben a fejezetben Edward-Carlisle és Jane-Joshua párosokra koncentráltam. Illetve arra, hogy Jane mennyire nem érzékeli az idő múlását, ami esetében ez teljesen rendben van.

Fandom: Spirit-Alkonyat Helyszín La Push Korhatár: +16 Terjedelem: 2963 szó

Mire észbe kaptam, már az emeletre sétáltunk fel mindhárman, és míg ketten beszélgettek mindenféle apró felfedezett dologról a terhességemmel kapcsolatban, addig én csak meneteltem felfelé és közben azon gondolkoztam, hogy Edan miért lehetett velem olyan ellenséges, ha egyáltalán nem is ismertük egymást.

Megérkeztünk Carlisle dolgozószobájába, ami kisebb átalakításon esett át mióta utoljára itt jártam. Egy ultrahang gép és egy kórházi ágy volt az egyik falhoz tolva, de mielőtt bármit kérdezhettem volna, mindannyian leültünk a mahagóni íróasztalhoz. Edward rögtön elkezdett jegyzetelni valamit – biztosan olyan dolgokat, amikről az előbb beszéltek. Én csendben ültem és vártam, hogy valaki hozzám is szóljon és ne csak egy kísérleti nyuszi legyek.

Edward felkuncogott valószínűleg a gondolataim hallatán, de mást nem tett. Dobolni kezdtem az asztalon, hogy elfoglaljam magam és közben akaratlanul is eszembe jutott az, hogy milyen jó lenne, ha csak ketten lennénk itt, Edward nélkül és Carlisle az asztalra ültetne, és…

-       Felírhatjuk a kívánósságot is a tünetek listára. – Hangjában mosoly bujkált, főleg mikor rám nézett és minden bizonnyal a paradicsompirosnak látta az arcom, belőlem meg úgy éreztem, előbb-utóbb előbújik a gyermek, mert még mindig csöndben dolgoztak. – Rendben, akkor tehát, mikor volt olyan görcsöd, mint tegnap?

-       Öhm, hát, egy ideje nem volt, de mikor idejöttem eléggé sokszor előfordult.

-       Felfeküdnél az asztalra és felhúznád a ruhád? – Edward igazi úriember volt, mert mikor elpirultam kérése hallattán, egy pokrócot nyújtott felém, hogy ne majdhogynem teljesen meztelenül kelljen feküdnöm. – Rendben, akkor most nézzük meg ezt a gyermeket.

A szemcsés, monokróm képen nem kellett sokat keresgélnem, hogy meglássam a már egészen gyerek formájú alakot. Néztem, hogy úszkál és jól érzi magát, miközben vizslatják és találgatják, hogy mi baj lehet vele.

-       Volt bármi olyan körülmény, ami minden görcsre jellemző volt? – Edward kérdése kiszakított a révedésemből. – Vámpírok közelsége, alakváltók közelsége? Lelkiállapot béli változás?

-       Nem tudom. Tegnap semmi jele nem volt, hiszen nagyon boldog voltam. – Próbáltam visszagondolni valami zavaró tényezőre, de nem jutott eszembe semmi, egyszerűen boldog voltam.

-       Hm, kipróbálnék valamit, de ahhoz szükségünk lesz Jasperre. – Az ajtón kopogtattak és Jasper óvatosan benyitott, majd mikor látta, hogy minden rendben van, közelebb jött a vizsgálóágyhoz. – Jane, nem fogok hazudni neked, de ez ugyanolyan görccsel járhat, mint az eddigiek. De itt vagyunk és, ha beigazolódik az elméletünk, akkor már tudni fogjuk, mi okozza ezt a jelenséget.

Hiába volt nagyon megnyugtató Edward hangja és hiába volt a fejemnél Carlisle, egyszerűen már attól sírhatnékom volt, ha a görcsre gondoltam. Ez a félelem hirtelen felerősödött bennem én pedig zokogni kezdtem és aztán megtörtént, amitől féltem – a görcs összerántott, de Edward stabilan tartotta az ultrahangfejet így végig tudták nézni, ahogy a kisbabám ténylegesen átváltozik majd egy újabb, kevésbé erős, görcs jelezte, hogy visszaváltozik.

Carlisle simogatta a hajam és megnyugtató dolgokat mondott, de én még mindig rázkódtam a zokogástól. Aztán elöntött egyfajta nyugalom és nagyon hálás voltam Jaspernek, hogy nem hagyott szenvedni többet. Éppen csak annyira használta az erejét, hogy kicsit lenyugodjak – segítségével sokkal gyorsabban túltettem magam a dolgon. Edward lejegyzetelte a felfedezést, majd mikor látták rajtam, hogy megnyugodtam, nekem is elkezdték ecsetelni a nagy felfedezést.

-       Az első görcsnél a tetőpont az, amikor a baba átváltozik – kezdett bele Carlisle csillogó szemmel. – Mivel a magzatburok képtelen olyan ütemben akkorát változni, mint amekkorára egy farkaskölyöknek szüksége lenne, így egyfajta feszítő érzés jön létre.

-       És hogyhogy nem repedt vagy szakadt el a magzatburok? – kérdeztem laikusan, mivel olyanról már hallottam, hogy megrepedt a magzatburok, de akkor azonnal ki kellett venni a babát. Mielőtt még belelovaltam volna magam ebbe a gondolatba, Jasper újra segített lenyugodni.

-       Véleményem szerint – kezdett bele Edward – ez azért lehet, mert a vámpírok esetében ez a burok sokkal erősebb, mint egy normál, emberi. Ez egyfelől jó jelen helyzetben, hiszen így a baba védve van, de rossz is, hiszen egy sokkal kevésbé rugalmas anyagról van szó, így pedig te görcsölsz.

-       Félek megkérdezni, de Jasper miért tudta megmutatni, miért változik át? – Tanácstalanul néztem mindhárom férfira.

-       Carlisle elmondta, hogy te nem kamaszkor környékén változtál át, így nem tudhatod, de az átváltozás egy természetes folyamat. Kell hozzá a kamaszkor és vámpírok közelsége. A kamaszok eléggé forrófejűek és az átváltozáshoz az kell. A te gyermeked nagyobb százalékban vámpír géneket hordoz magában, de farkas géneket is, tehát már csak a hangulatingadozás kell, ami egy kismamában megvan.

Ezek után Jasper távozott, s Edward megvizsgált, hogy minden rendben van-e és nem várható-e idő előtti gyermekáldás. Majdnem felnevettem, mikor időelőttit mondott, hiszen a terhességem gyorsabban haladt előre, mint egy normális – például már a huszadik hétben jártam, pedig tíz hétnél több nem lehetett volna, félidős voltam. Carlisle feszülten várakozott, de mikor Edward mindent rendben talált, kicsit engedett addig feszes tartásán.

Miután véget ért minden vizsgálat és Edward is feltette a kismillió kérdését, Carlisle rájött, hogy azért jöttünk vissza, mert nagyon éhes voltam. Amíg nem említette, hogy ideje lenne ennem, addig teljesen elfeledkeztem erről az egészről, de onnantól kezdve hangosan korgott a gyomrom amíg be nem faltam négy szendvicset.

Észre se vettem, hogy Joshua még mindig ott ül az asztalnál és vár, csak miután át akartam haladni a helyiségen, hogy hazamehessek. Tartása feszes volt és tudtam, úgy érzi, kimaradt valami fontos dologból. Összeszorult a szívem a látványára és szörnyen elszégyelltem magam, hogy kihagytam még egy dologból.

-       Haza jössz velem? – Megrázta a fejét, mire egy áruló könnycsepp nekiindult az arcomon. Megfordultam, hogy folytassam utamat az ajtó felé, de megfogta a kezem és visszatartott.

-       Dolgom van a szőke vérszívóval – mondta, de olyan kedvesen mondta, hogy szőke vérszívó, hogy kedvem támadt volna nevetni, de nem tettem. – Aztán hazamegyek és beszélünk. Rendben?

-       Rendben. – Igyekeztem lazán kezelni a helyzetet, mert tudtam, hogy Rosalie-nak nagyon nagy szüksége volt egy időben apámra.

Otthon egyedül voltam és hirtelen rám tört minden, ami történt. Például az, hogy a gyermek a hasamban képes az átváltozásra. Aztán jött Edan, aki valamiért haragudott rám pedig mostanáig egy szót sem váltottunk – még most sem történt semmi ilyen, szóval tényleg nem értettem. Végül pedig a férfiak az életemből nem tették könnyebbé a dolgokat. Carlisle szeme felcsillant a terhességemhez köthető kutatást tekintve, Edward pedig partner volt benne és kezdtem úgy érezni, hogy ez valami hatalmas dolog volt, legalábbis Edward reakciói Carlisle cselekedeteire mind ezt sugallták. Apám esetében sem sikerült még eldöntenem, hogy vajon mi járhat a fejében, mert egyik pillanatban a totális védelmező, másik pillanatban más támasza volt.

Késő este volt, amikor hazaért és nem tartozott nekem semmi magyarázattal, mégis vártam, hogy valamit megosszon velem. El nem tudtam képzelni, hogy Rosalie annyira leszívta volna az energiáit, hogy rögtön ágyba akart volna kerülni, mégis ez történt. Valamikor az éjszaka közepén arra riadtam, hogy egy rémálom kelteget és csurom víz vagyok. Álmomban mindkét szülőmet a szemem előtt gyilkolta meg Aro és az utolsó kép, amit láttam az a vértől csöpögő szája, ami a babakocsi felé hajol.

Lementem, hogy melegítsek magamnak egy kis tejet, mert az kicsiként mindig megnyugtatott, ha rémálmom volt. A kanapén összegömbölyödve szürcsöltem a fehér nedűt. Nem tudom, mikor aludhattam el, de reggel úgy keltem, hogy apám a kanapé mellett a földön feküdt én pedig be voltam takarva. Nem tudtam volna anélkül felkelni a pamlagról, hogy ne keltsem fel ezért igyekeztem nyugton maradni, ameddig csak bírtam, de a hólyagomra nehezedő nyomás egyre sürgetőbb lépésekre késztetett.

Amilyen óvatosan csak tudtam megpróbáltam keresztüllépni felette, de a jobb lábamat nem emeltem meg eléggé így belerúgtam az oldalába, mire ösztönösen felpattant és csak az utolsó pillanatban tudott elkapni. Miután talpra álltam és kicsúsztam az öleléséből rögtön a mosdóba mentem és könnyítettem magamon. Csak miután belenéztem a tükörbe tűnt fel a változás – az aprócska dudor, ami eddig a hasam volt, mára egészen kikerekedett pocak lett.

Apa a konyhában sütögetett, amiért nagyon hálás voltam, mert a gyomrom úgy megkordult, hogy azt még New Yorkban is biztosan hallották. Ketten együtt belapátoltunk vagy húsz bundáskenyeret és lenyomtunk utána még legalább három szelet sütit, ami teljesen meglepetésemre Rosalie sütött.

-       Későn értél haza tegnap? – kérdeztem két falat között. Szándékosan így fogalmaztam, mert tudatni akartam vele, hogy számítottam arra, hogy beszélünk és becsapva érzem magam.

-       Igen, elhúzódott az ügy Rose-zal. A nők már csak ilyenek. – Megvonta a vállát, majd nekilátott a mosogatásnak. – Úgy tudom, Cullenék utazni terveznek, többen többfelé. Gondolom, te a dokival tartasz.

-       Gondolom, az lenne a célravezető. – Én is megvontam a vállam, pont úgy, ahogy az imént ő tette. – Azt szeretnéd, ha itt maradnék?

-       Mindegy, mit szeretnék, Jane. Én nem mehetek, mert a falkának szüksége van rám, de neked lehet, még jót is tenne egy kis utazás. Tudod, gondolkoztam.

Összeszorult a szívem, mert amikor valaki ezt mondta nekem, akkor abból sosem sült ki semmi jó. Szörnyű lánynak éreztem magam, hogy alig töltöttem időt az apámmal, miközben ő annyi mindent megtett, hogy én jobban érezzem magam és szeretett volna megismerni. Szörnyen éreztem magam és legszívesebben minden gondolatomnak gátat szabta volna, hogy csak vele foglalkozhassam.

-       Szerintem az lenne a legjobb, ha az utazásból visszatérés után átköltöznél a dokihoz. – Tiltakozni akartam volna, de a számra tette az egyik kezét, a másikkal pedig a könnyeket próbálta letörölni. – Kiváltságosnak érzem magam, hogy megismerhettelek és szeretnék az életed része maradni, de Carlisle-nak nagyobb szüksége van arra, hogy vele legyél. Az a férfi alig élt, amíg nem találkozott veled. Nem vehetem el a boldogsághoz való jogát, mert az önzővé tenne és nem akarok az lenni. – Már hangosan zokogtam így elvette a kezét a szám elől, hogy kapjak levegőt. – Mindig lesz helyed a házamban, mindig lesz helyed a szívemben és bármikor szükséged van rám, én itt leszek. Megvédelek téged és a gyermeked – tette kezét a hasamra – bármi áron.

Percekig álltunk ölelkezve, én zokogtam ő pedig megértően simogatta a hátam, míg el nem csendesedtem. Megértettem, miért nem akart este beszélni velem, de a szívem belesajdult, hogy el kell hagynom az édesapámat, még ha gyalog megközelíthető helyre is költözöm. Ráadásul az sem volt biztos, hogy Carlisle akarja mindezt.

Az elkövetkezendő egy hétben annyi időt töltöttem Joshuával, amennyit csak tudtam, hogy biztosítsam, számomra is kiváltság, hogy megismerhettem. Rengeteg mindent megmutatott a szülőhelyemen és nagyon boldog volt, hogy belementem minden bolondozásba, holott az állapotom már ténylegesen látszani kezdett. Még a vízbe is bedugtam a lábam, ami emberi mércével fagyos volt, de egy farkasnak meg sem kottyant.

A parton ülve elképzeltem, hogy milyen lehetett volna az életünk, ha anya nem teszi, amit tett és itt maradhatott volna. Egészen biztosan más lett volna minden, de egy cseppet sem bánkódtam, hogy csak ennyi idő után ismerhettem meg apámat. Neki kellett idő, hogy elfogadja mindazt, ami vele történt az évek során és saját elmondása szerint nem állt volna még készen egy gyerekre.

A legjobb azok a pillanatok voltak, amikor a falkatársakkal és gyerekeikkel játszottunk mindenfélét. Hihetetlen volt számomra, hogy Benjamin például már háromszoros apuka, miközben ő maga is egy nagy gyerek volt. A felesége és közte volt pár év korkülönbség, de egyáltalán nem tűnt akadályozó ténynek, sőt. Lupe úgy nézett férjére, mintha a világot jelentette volna számára és a szívem mélyén tudtam, hogy ez így is van – akárcsak Carlisle és az én esetemben.

Észre se vettem, mikor telt el az egy hét, de mikor Joshua kapott egy telefonhívást és én végighallgattam, hogy mik a tervek, tudtam, hogy eljött az idő és utazni fogok. Mielőtt azonban bármilyen utazásba beleélhettem volna magam, apám átadott egy üzenetet, amit Edward kért tolmácsolni – jelenjek meg a délután a házban, mert át kell beszélnünk néhány dolgot.

Enyhe gyomorgörccsel léptem fel az első lépcsőfokra, és az utolsónál sem éreztem magam biztosabbnak. A fejemben ezernyi gondolat száguldott át és a józanész valahogy nem akart a barátom lenni. Nem kellett kopognom az ajtón, mert az félig nyitva volt – akárhányszor jártam errefelé, mindig vagy nyitva volt, vagy félig nyitva, mintha bármikor bárki betérhetne az otthonukba.

A házban csönd volt és még azokat az apró neszeket sem hallottam, amit egy vámpír is kiad, mert megszokta, hogy emberek között meg kell tennie, például a lélegzés. Ahogy feljebb mentem egy emelettel, már meghallottam, hogy nem vagyok egyedül – felbátorodva sétáltam egészen Carlisle szobájáig és bíztam benne, hogy életem középpontja ott vár, de csalódnom kellett.

Nem akartam hangosan kimondani a szavakat és szégyelltem minden gondolatom, de mikor megláttam Edwardot az asztalnál ülni egyedül, az jutott eszembe, hogy milyen kár, hogy csak ő az. A bronzos üstök még csak nem is rezdült meg, bár láttam, hogy szorosan összehunyja a szemét a gondolatomra. Tudatni szerettem volna vele valahogy, hogy mennyire hálás vagyok neki, amiért elvállalta, hogy lesz az orvosom, de nem jöttek szavak a számra.

-       Nincs miért szégyenkezned. Én megértem, hogy nem csak engem vártál. – A székre mutatott én pedig készségesen helyet foglaltam rajta. Mielőtt eszembe juthatott volna, hogy felálljak és becsukjam az ajtót, amit tárva nyitva hagytam, Edward már be is csukta. – Ő dolgozik, muszáj mindent elintézni, mielőtt elindulunk.

-       Edward, ugye nem gond, hogy téged kértelek fel orvosomnak? – Rájöttem, hogy mivel kettesben vagyunk, több mindent megkérdezhetek tőle anélkül, hogy Carlisle-ban kétségek merüljenek fel.

-       Nem, nekem igazából… – elhallgatott én pedig gondolatolvasás hiányában csak találgathattam volna, hogy mit akart mondani. – Őszintén jól esik, hogy rám gondoltál és én azt is megértem, miért nem akartad apámat. Tudod – nevetett fel – ez sokkalta kevésbé furcsa, mint mikor Isis kért meg.

-       Isis? A lányod? – Próbáltam visszafogni a hangomat, de a csodálkozás mellett egy apró hangszínváltozásból könnyen kiderülhetett, hogy egy kicsit megbotránkoztatónak is találtam, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért. – Sajnálom – kértem elnézést a gondolataimért.

-       Akkoriban Isis úgy vélte, szerelmes Carlisle-ba, mivel nagyon sok időt töltöttek együtt, csak ő tudta apámban tartani a lelket.

-       De Isis nem vésődött be Jonathanba? – Teljesen összezavarodtam és próbáltam összetenni az információkat. Azzal teljes mértékben tisztában voltam, hogy vérségi kötelék nem fűzte össze nagyapát és unokát, mégis elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy ők ketten együtt…

-       De. És éppen ez okozta Isisben az érzést. Miután megtörtént a bevésődés és apámnak szüksége volt Isis szeretetére, nos ő szerelmet érzett és azt mutatta. Onnantól kezdve fokozatosan elszakadtak egymástól és apámnak meg kellett tanulnia elhinni, hogy szeretjük.

El sem tudtam képzelni, min mehettek keresztül, de nagyon sajnáltam őket. Mikor anya régen mesélt történeteket a Cullen családról mindig úgy írta le őket, mint a világ legösszetartóbb családja. Azt mondta, bármire képesek lennének a másikért, akár még meghalni is – ezt be is bizonyították neki. De mikor már én is figyeltem őket, nem tűntek annyira összetartónak, inkább, mint üveggolyók, amik szét nem törnek egymáshoz érvén, de összeütődésük megtöri a csendet.

Anya mindig azt mondta, hogy onnan tudhatom, hogy még nincs minden veszve, hogy még mindig együtt mozognak. Mikor még nem tudtam, mit csinál járőrözés címén, mindig azon gondolkoztam, hogy mi lehet annyira szomorú, hogy az erős édesanyám megtörten jött haza. Később, mikor már én is figyeltem, nem éreztem olyan szomorúságot, mint anyám – először azt hittem, velem van a baj, de a szívem mélyén megsúgta valami, hogy olyanokért nem érezhetek szomorúságot, akiket én ebben az állapotukban láttam először.

-       Joshua gondolataiból tudom, milyen lett Jade. – Halkan beszélt én pedig rádöbbentem, hogy újra végignézettem vele a korábbi állapotukat. – Az apád nagyon szereti és őszintén remélem, lesz lehetőségük közös életre. Sokat köszönhet neki a családunk.

-       Én nem tudom, milyen volt és miért volt olyan, amilyen. Ő az édesanyám, és hinnem kell, hogy mindent jó okkal tett. De sajnálom, ha nem viselkedett megfelelően. – Tényleg őszintén sajnáltam, mert tudtam, hogy nem mindig egyszerű látni a jót valakiben, aki annyira határozott és néha a rossz irányítja. – Miért kellett idejönnöm? – Úgy döntöttem, ideje elterelni a beszélgetést a szomorú múltról.

-       Lefuttattam egy DNS vizsgálatot és igencsak furcsa eredményt kaptam – mutatott a monitorra, amin egy DNS kettőscsavar alakja látszott. – Ez itt egy vámpíré. Ez pedig egy alakváltóé – mutatott egy másikat és egymás mellé tette a két szerkezetet, hogy lássam a különbségeket. – Ez pedig a tiéd. – A monitoron megjelent egy harmadik mozgó ábra is, ami habár hasonlított egy alakváltóéra, mégis volt benne valami furcsaság.

-       Nem értem. Miért nem egyezik meg az enyém egy alakváltóéval? – Közelebb hajoltam a monitorhoz, hogy hátha akkor jobban rájövök, mi zavarja a szememet, de semmit sem értem el vele csak azt, hogy Edward kinevetett. Visszaültem a helyemre és vártam, hogy Edward elmondja a megfejtést, amit én sem távolról, sem közelről nem tudtam megfejteni.

-       Én is sokáig gondolkoztam rajta, mi lehet az oka, hiszen még Isis és Edan DNS-ével sem egyezik meg a tiéd. Szerencsére Carlisle-t nem tiltottad el a kutatás örömétől…

-       Én semmitől sem tiltottam el! – csattantam fel, de olyan hirtelen álltam fel a nyomatékosítás kedvéért, hogyha Edward nem vámpír és nem szupergyors, akkor a földön kötöttem volna ki.

-       Sajnálom, Jane. – Még mindig a karjaiban tartott pedig már simán lesegíthetett volna a székre. – Oh, jaj. – Nem érettem, miért mondta ezt egészen addig, amíg a szoba ajtaja ki nem nyílt és Carlisle illatát meg nem éreztem.

-       Fiam, mi történik? – Megborzongtam a hangjától, mert habár semmi él nem volt benne, valahogy érződött a fenyegetés benne. Mióta Edward a falhoz szegezett éreztem, hogy apa és fia közt a kapcsolat kissé meglazult. Talán már azelőtt is.

-       Rosszul fogalmaztam és Jane nyomatékosítani szerette volna a válaszát, de túl gyorsan állt fel.

-       Megmondtam neked, Edward, ha még egyszer bántod akár a testét akár a lelkét én… – A torkából feltörő morgás túlságosan élének élt bennem, mikor még nekem szólt, de mégse féltem tőle, hanem inkább bosszantott az egész helyzet.

-       Elég volt! – kiáltottam rájuk, mire mindketten rám szegezték tekintetüket. – Nem hiszem el, hogy jócskán felnőtt férfiak képesek így viselkedni. Ne – toltam el Carlisle kezét, mikor kinyúlt, hogy magához húzzon. – Tényleg úgy érzed, hogy eltiltalak? – néztem a szemébe, de ő rögtön elkezdte kerülni az enyémet.

-       Jane, egy hülye megfogalmazás volt – próbálkozott Edward, de én dühös voltam és úgy éreztem, elvesztegetik az időt mindenféle fölösleges vitákra.

-       Carlisle? – Edward értette a leintésemet. – Kérlek, mondd el, ha úgy érzed, ezt tettem.

-       Úgy érzem, őt választod helyettem, mert nem bízol bennem. – Minden egyes szó a szívemig hatolt és az utolsó három szó hallattán még levegőt is elfelejtettem venni. Ha nem simít végig az arcomon kezével, akkor nem szökik ki ajkaim közül a sóhaj és még mindig mozdulatlanul álltam volna.

Óráknak tűntek a percek, míg csak álltunk mindhárman és szavak nélkül kommunikáltunk. Edwardnak biztosan nehéz dolga volt, mert az én gondolataim csak egy marék lepke volt, amit hálóba gabalyodtak. Egyet tudtam biztosan, apát és fiát minél előbb közös nevezőre kell hoznom, mert különben nem csak egyikük vagy másikuk sérül, hanem az egész család.

;

Kedves Olvasók!

Igazából sosem voltam Edward fan, de az ő karaktere az egyik kedvencem minden történetemben – egyszerűen annyira jól lehet vele a gonoszkodást, a hirtelenséget és az érzelmességet megjeleníteni, hogy majdnem minden történetemben egy ilyen fő-mellékszerepet kap. A megtört Edward a második kedvencem és tudtam, hogy itt az ideje igazán bemutatni. Illetve azt is, hogy az apa-fia kapcsolat mennyire más egy normál családhoz viszonyítva.

Ti mit tennétek Edward helyében? Jane nem dönt gyorsan a megbocsátás útján, de ez nem is elvárható tőle. Vagy mégis? Akkor is, ha majdnem meghalt a másik gondatlansága miatt?

Kövessetek itt is:

Találkozunk legközelebb!

Stella