Sziasztok!
Jane élete tovább bonyolódik, mikor egy eddig háttérben lévő karakter megjelenik. És Edwardra is vár egy kis feladat, amit Jane kér tőle. Az előző fejezetben lévő felfedezés viszont még nem kerül terítékre.Spirit-Alkonyat Helyszín
La Push Korhatár:
+16 Terjedelem:
2643 szó
Időbe telt, mire ráeszméltem, hogy a folyamatos csobogó hang nem más, mint a vízesés, ami mögött rejtőzködtünk. Képtelen lettem volna megmondani, hogy mennyi idő telt el, mert nem elékeztem arra sem, hogy mikorra értünk ide – egyszerűen úgy éreztem, mintha a fejem üresen kongott volna. Még mindig csukva tartottam a szememet, hogy kiélvezhessem a víz hangját, de érzékeltem, hogy megmozdult mellettem.
Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt miután letett a földre, de egyszerűen képtelen voltam koncentrálni. Aztán bevillant egy csók – nem is akármilyen csók, szenvedélyes és érzéki. Éreztem, hogy az arcomba tolult a vér, de nem tudtam megfékezni a gondolatot, vagyis emléket, ami a fejemben megjelent. Nem voltam benne biztos, hogy miattam vagy miatta álltunk meg, de utána csak a teljes sötétség volt.
- Tudom, hogy ébren vagy. – A hangja felé fordultam és úgy nyitottam ki a szememet, hogy tudtam, őt fogom meglátni. A barlang a víz és napfény hatására olyan volt, mintha a víz alatt lenne, s a bőre meg-megcsillant. – Lassan vissza kéne indulnunk.
- Máris el kell mennünk? Nem maradhatnánk még egy kicsit? – Ahogy kimondtam az utolsó szót a hasam árulón megkordult. Nem is próbálkoztam azzal, hogy ő a vámpírsebességével hozzon ennivalót, mert a gyomrom hangjára rögtön felpattant.
A karjában vitt, mert úgy gondolta, hogy úgy sokkal gyorsabban tudunk haladni – főleg, mivel én szándékosan lelassítottam a lépéseimet, hogy még egy kicsit kiélvezhessem, hogy magunk vagyunk a természetben. Nem akartam visszamenni az emberek közé, mert ott mindenki nézett és kérdezett, akkor is, ha én csak egy kis magányra vágytam.
Mire megérkeztünk Cullen-Black házhoz eléggé felhergeltem magam, hogy majd kérdezgetni fognak, ezért amikor meghallottam, hogy Emmett azon viccelődik, hogy sokáig kimaradtunk és biztos fantasztikus estében volt részem, egyszerűen rámorogtam. Nem akartam találkozni senkivel, mert nem akartam beszélni arról, hogy mik történtek velem és főleg Edwarddal nem akartam találkozni – tartottam tőle, hogy megjegyzéseket fog újra tenni az apjával való testi kapcsolat terén.
- Letehetsz, Carlisle. – Azonnal megállt és letett, holott láttam rajta, hogy nem teljesen érti a hangsúlyomat. Láttam, hogy kezével az enyém felé közelít, de az utolsó pillanatban elhúzta és inkább kinyitotta az ajtót nekem. A házban nagy volt a hangzavar és a szagokból tudtam, hogy nem csak vámpírok, hanem farkasok is gyülekeznek az étkezőben. Abban a pillanatban minden haragom elszállt. – Ugye nem történt semmi baj? – Hangom nem volt több suttogásnál mégis tudtam, hogy mindenki hallotta a kérdésemet, de meghagyták a kérdezettnek a válaszadás lehetőségét.
- Nem, ne aggódj, ilyen rendszeresen előfordul. Összeül a két család és átbeszéljük a dolgokat, mint például, hogy hányan változtak át, volt-e valami probléma a járőrözés során. – Lenyomott az asztalfő székére ő maga pedig megállt a támla mögött és kezét azon pihentette. Tudtam, hogy nem tud elfáradni, de mégis nagyon zavart, hogy én ültem az ő helyén. – Jonathan, történt valami említésre méltó az elmúlt időszakban? – A megszólított Edwardról Carlisle-ra nézett.
- Nem. Nem váltott alakot több farkas az átlagosnál, tehát a tapasztalat alapján nincs hatással a védőoltás az átváltozásra. – Én majdhogynem tátott szájjal hallgattam a párbeszédet, mert lenyűgözött, hogy Carlisle irányította a megbeszélést. Pillantásom Edwardra esett, aki szemét az apján tartotta és habár próbálta elrejteni teljes egészében az érzéseit, láttam rajta, hogy meg van hatódva. A gondolataim túl hangosan kiabálhattak, mert rám szegezte a tekintetét. – Viszont észleltünk idegeneket a közelben.
- Idegeneket? – Mindenki Jasper felé fordult. – Úgy, mint vámpírokat vagy úgy, mint farkasokat?
- Mint vámpír, mint farkas és mint valami egészen más. Nem voltak teljesen ismeretlenek, talán csak egy, de a fiatalok, akik éppen járőröztek nem ismerték fel őket. De Arón kívül más vámpírra nem számítottunk errefelé, igaz?
- Valóban nem számítunk, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne más. A farkas lehetett Jade is, tudom, hogy emiatt gondoltatok rá, de ő nincs itt. – Joshua hangjára mindenki megdermedt, köztük én is. Tudtam, hogy beszélt vele egyszer és azt is, hogy elmondta neki, merre megy, de a szívem összeszorult, hogy anyám engem nem keresett fel.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott, de tudtam, hogy csak azért, mert elméleteket gyártanak és próbálják fejben kitalálni a megoldást. Edward volt az, aki elárulta, hogy ki nem mondott szavaktól súlyos a légkör, hiszen fejével ide-oda figyelt és aprókat bólintott vagy éppen megrázta a fejét. Érdekes volt figyelni azt, hogyan próbálja összetenni mindenki gondolatából a megoldást. Az egyedüli, aki felé nem figyelt, így biztos voltam benne, hogy éppen nem gondol semmire, az Edy volt.
Az ifjabbik Edward, Isabella öccse úgy ült, mint a diákok, akik nem tanultak a dolgozatra és ezért összehúzzák magukat, hogy nehogy őket szólítsák fel. Ez volt az egyetlen rossz taktika, hiszen így a tanárok pontosan tudták, hogy ki az, aki nem tanult. Elkezdtem dúdolni magamban és közben addig fixíroztam Edyt, amíg rám nem nézett. Edwardnak gyanús lett, hogy én már nem gondolkodom és Edy eddig sem tette, de azon túl, hogy ránk nézett, nem tett semmit.
- Edy, nem tudsz véletlenül valamit a farkasról? – Mindenki felkapta a fejét és hol őt, hol engem néztek. – Edy?
- Én… öhm… semmit. – Tudtam, hogy amint kimondja a hazugságot én megvilágosodom, és így is történt.
Fiatal fiú állt a fák között és beszélt valakivel. Egy másik fiatal fiúval. A fák közt megbújt még valaki, de ő nem állt ki a takarásból. A két fiú beszélgetett és látszott rajtuk, hogy ismerik egymást.
Tudtam, hogy Edward is látta, amit én láttam, de tiszteltem azért, hogy higgadt tudott maradni. Edy felé fordult, ahogyan mindenki más is és várták a magyarázatot. Isabella kérdőn nézett a férjére, egyedül ő nem akarta elhinni, hogy az öccsének valami köze lehet az egészhez. Aztán a bűnös végre felnézett. Arcára volt írva, hogy mennyire elárulva érzi magát és vádlón nézett rám, minek hatására – és természetesen a hormonokéra – elkezdtem sírni. Feszülten megtöröltem az Alice által felém nyújtott zsebkendővel az arcom.
Csodáltam a család és a falka minden tagját, hogy képesek várni és a feszültség sem zavarja őket. Bár láttam, hogy Jonathan ujjai elfehérednek annyira szorította felesége széktámláját – szerencsére csak a festése volt fa, az amúgy acél székeknek, így nem pattant szét olyan könnyen az erős szorítástól. Aztán már nem szorította annyira a támlát, de nem értettem ez mitől lehet, hiszen csak annyi történt, hogy Isis rátette férje combjára a kezét.
- Edward Black, azonnal mondd el, hogy mi történt! – Edy éppen szólásra nyitotta a száját, hogy válaszoljon nővére felszólításra, amikor Isabellán kívül mindenki az ajtó felé fordult.
- Anya, inkább engem kérdezz! – Isabella úgy fordult hátra, mintha puskacsőből lőtték volna ki, és a következő pillanatban már magához vonta a fiát. Isisre néztem, de az arcáról nem azt tudtam leolvasni, amire számítottam. – Is, hát meg sem ölelsz?
- Hogy tehetted? Hogy tehetted, hogy nem jöttél el? Azt mondtad, eljössz. – Isis sírt és tudtam, hogy az esküvőjéről van szó. Néztem, hogy a srác odasétál a testvéréhez és mikor elég közel került hozzám, megéreztem az illatát, ami valamiért nagyon ismerős volt, de biztos voltam benne, hogy azért, mert Isabella és Edward gyermekeként itt élt köztük és így átvette az ő illatát is a ház.
- Sajnálom, tényleg! Bocsáss meg nekem, kérlek, Isis! – Nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudjuk megbocsátott, mert a következő pillanatban már ott volt a karjai közt és helyreállt a béke. El tudtam volna nézegetni őket még sokáig, mert olyan jó volt a testvéreket így örülni egymásnak.
Figyeltem, hogy a frissen érkezett körbe megy az asztal körül és mindenkinek köszön. Én voltam az utolsó és mivel nem ismert még egy gyors bólintással köszönt, amit én is hasonlóval viszonoztam. Kicsit felbolydult a gyűlés, mert mindenki azt akarta tudni, hogy merre járt Edan – mert időközben valaki végre megszólította és így megtudhattam a nevét – és ami ennél is fontosabb kérdés volt, miért jött vissza.
- Edan, mi hozott vissza éppen most a családod körébe? – A hátam mögül érkező kérdésre összerezzentem, mert váratlanul ért. Carlisle a vállamra tette a kezét és enyhén megszorította, amitől kicsit felengedtem.
- Már vissza akartam térni, mert mindkét megfigyelt célpontom eltűnt a szemem elől, amikor észrevettem Marcust. – Senki sem kérdezte meg, hogy ki az, én viszont zavartan pislogtam körbe. – Először nem gondoltam, hogy bármi gond is lenne, hiszen mióta ő is vegetáriánus lett és Raphael is az élete részese lett, nem tett semmi meggondolatlant. Valami mégis odavonzotta a figyelmemet és milyen jól tettem. – Edan beszéd közben föl-le járkált és hevesen gesztikulált is, amit megmosolyogtam, mert ez annyira emlékeztetett magamra. – Szóval, Raphaelt rábízta egy családra a Vancouver-szigeten – itt felém tekintett, az én szívem pedig hevesebben kezdett dobogni – és aztán elindult. Egészen eddig követtem, itt találkoztam Edyvel, de mivel még semmit sem tudtam, így nem mondtam neki semmit arról, hogy mire gyanakszom. Aztán megtaláltam Marcust és Vanessát – pillantott a fejem felé, egyenesen Carlisle-ra –, de repülőre ültek és oda már nem tudtam követni őket.
- Vanessa és Marcus?
- Hova mehettek?
- Mit akar Marcus Vanessával?
Záporoztak a kérdések, de az utolsó szíven ütött, mert egyenesen a hátam mögül érkezett. Tudtam, hogy fontos volt számára Vanessa és én magam se tápláltam rossz érzéseket a lány felé, de nem akartam abba belegondolni, hogy Carlisle miért éppen abba a szobába jött be és, hogy mennyire ismeri. Edward nem volt rest elmondani, hogy az apja szexuálisan aktív volt és tudtam, hogy Vanessára gondolt.
Túl sok volt a kérdés, túl sok volt a számomra ismeretlen körülmény és nagyon zavart, hogy Edan folyamatosan engem figyelt. Az agyam hátsó szegletében egy figyelmeztető jel folyamatosan jelezni akart nekem valamit, de képtelen voltam rájönni, hogy mi lehet az. Későn vettem észre, hogy Edward elől elrejtsem a gondolataimat, mert őt már nem a Marcus-Vanessa kérdés érdekelte, hanem az, amit kiolvasott a fia fejéből – egyenesen rám nézett és volt valami nyugtalanító a tekintetében.
- Edan? – Fel sem ismertem a hangom, de amint kimondtam az öt betűt, a figyelmeztető jel felvillant. – Te… te voltál? De miért?
- Tudtam, hogy követnem kell. Egészen régóta követlek és te észre sem vetted – mosolyodott el, de ettől a hideg futkosott a hátamon. – Először anyádat kezdtem el követni, de rájöttem, hogy Jade nem lenne olyan hülye, hogy ő maga tegyen meg dolgokat. Rád bízná. De sajnos szem elől veszítettelek, mikor repülőre szálltál.
- Tényleg azt hiszed, hogy nem éreztem, hogy követnek? – Talpra szökkentem és ösztönösen védelmező állást vettem fel, csak azt nem tudtam, kit védek tulajdonképpen. – Nem értettem már akkor sem és most sem, hogy mitől voltam olyan érdekes. Ha követted anyámat, akkor pontosan tudhatod, hogy nem tett semmit, ami rossz lett volna.
- És az, hogy megölt embereket, az nem rossz? – Hallottam, hogy felhördülnek, én pedig elveszítem az egyensúlyomat.
Fiatal férfi nézte a sikátorban történő dolgokat. A szagok alapján rothadó gyümölcsök, vámpír, ember és farkas látta hely volt. Aztán megjelent egy szőkehajú nő és a rothadó szemét közül kiemelt egy embert, majd megölte. Az ember nyakán harapás nyom volt, egy vámpír harapásának nyoma.
- Elég! – Edward volt az, aki védelmezően elém állt, az apám baloldalról, míg Carlisle hátulról védelmezett. Újra a széken ültem és próbáltam teljesen visszatérni a látomásból, ami olyan nagy hatással volt rám, mint eddig soha. Mintha két hazugságot is láttam volna igaz valójában egyszerre. – Sem Jane, sem Jade nem ölt embereket.
- Apa? Te inkább hiszel egy idegen nő lányának, mint a saját fiadnak? – Látni nem láttam ugyan, de a hangjából éreztem, hogy Edan teljesen megdöbbent.
- Nem, fiam, én az igazságnak hiszek. Jade olyanokat ölt meg, akik vámpírrá változtak volna. Ha jól sejtem, akkor Aro akarta átváltoztatni őket – nézett rám Edward, de nekem erről semmi információm nem volt, így csak megvontam a vállam. – Sokkal fontosabb kérdés inkább az, hogy Marcus és Vanessa mit akarnak, főleg együtt.
- Én azt hiszem, tudom, hova mentek. – Gyengének éreztem magam és ez a hangomon is hallható volt. Carlisle teste megfeszült mögöttem, finoman megfogtam a kezét, hogy megnyugtassam, minden rendben van. Edward elállt előlem én pedig megláttam, hogy mindenki tekintete rám szegeződik, így elkezdtem felidézni a beszélgetésünket Vaniával. – Mielőtt idejöttem volna még beszéltem Vaniával, volt egy csomó furcsa kérdése. Aztán másra terelődött a beszélgetés…
Vanessa továbbra is az ágyon ült és próbálta normalizálni a légzését, de a hallásom sokkal jobb volt, mint egy emberé így könnyen észrevettem az apró kihagyásokat, amikor rendezte a lélegzetvételeit. Nem tudtam, mit akar igazán, mert ahogyan ő sem mondott el igazán dolgokat az éjszakai látogatómról, úgy én sem mondhattam el mindent arról, amit látott, amikor belépett a szobába.
Tördelte az ujjait, amit magamból kiindulva tudtam, hogy azért tesz, mert valami olyan akar kérdezni, amivel még ő maga sem tudta, hogy valóban tisztában akar lenni. A mozdulat hirtelen abbamaradt, amikor észrevette, hogy figyelem. Zavartan elmosolyodott és egy nagy levegő után belevágott a kérdésbe.
- Ha te elbújnál valahol, az hol lenne? – Annyira váratlanul ért a kérdése, hogy majdnem az első helyet mondtam, ami őszintén az eszembe jutott.
- Erdélyben. Ott jól ki lehet kapcsolódni, legalábbis az interneten ezt olvastam. – Tényleg szerettem volna oda eljutni, mert nagyon érdekelt az ottani kultúra. – De ugye nem akarsz valami butaságot csinálni?
- Butaságot? Hát, ha az elbújás az, akkor de. El akarok bújni.
Csak miután befejeztem a beszámolót, jutottak eszembe a különféle okmányok, amik egy másik névre voltak kiállítva. Ez akkor sem tűnt túl jelentőségteljesnek és most sem, hiszen ha valaki el akart bújni az ritkán használta az igazi nevét. Mégis, valami azt súgta, hogy ennek jelentősége van, de nem jöttem rá, hogy micsoda. Edward se mondott semmit, így tudtam, hogy neki sem álltak össze még a kirakósdarabok.
- Vania azt mondta, hogy szerelmes lett valaki másba. Esetleg ez a Marcus nem lehet a szerelme?
- Lehetséges – szólalt meg váratlanul Alice –, hogy Marcus tudja, hol van Aro és csapdát akar állítani neki. Legalább annyira végezni akar vele, mint mi magunk.
- Ki ez a Marcus? – Kezdett elegem lenni abból, hogy mindenki úgy beszél egy idegen vámpírról, mintha fontos személy lett volna. Semmit sem tudtam róla és ez nagyon zavart, mert így lehet, hogy önkétlenül egy veszélyes valaki kezébe taszítottam Vanessát.
- Marcus a Volturi tagja volt. Feladta magát, mikor megtámadtuk őket. Van egy fia, Raphael, akit magához vett miután megölte az apját. De nem gondoltam volna, hogy esetleg összejár Vanessával. – Edward a végén elkalandozott, de így is értettem a lényeget. Marcus egy rosszfiúból lett jófiú volt, aki valamit tervezett csak éppen senkinek sem árulta el, micsodát. Talán még Vanessának sem.
Elkezdődött valami megbeszélés féle, ami tele volt hadi tervekkel és spekulációkkal, én pedig ezek egyikéhez sem értettem. Figyeltem a férfiakat és nőket, ahogy egymás szavába vágva próbálják a saját ötletüket előtérbe helyezni. Carlisle nem mozdult mellőlem, aminek nagyon örültem, mert Edan még mindig úgy méregetett, mintha valamiféle veszélyes bűnöző lennék.
A heves vita egyszer csak elhalt és mindenki visszahelyezkedett a helyére. Érdekes volt látni, hogy mennyire rendezettek tudtak lenni. Reméltem, hogy nem sok minden megbeszélni való van hátra, mert kezdett minden végtagom elgémberedni. A kezem a hasamra helyeztem és alig észrevehetően végigsimítottam rajta.
- Jane állapotával kapcsolatban úgy vélem, sikerült valamit felfedeznem, de jelenleg még csak egy teória. – Edan ekkor felpattant és kiviharzott a házból, de Isisen kívül senki sem követte. Az apám és az alfám is feszülten várakozott. – Úgy vélem, a baba képes átváltozni.
- Az nem lehet! Vagy igen? – Nate Carlisle-ra meredt és tudtam, azt várja, majd azt mondja, csak viccelt. – Doki, ez lehet a vámpír gének miatt?
- Még nem tudok semmit. Meg kell vizsgálnom Jane-t, hogy kiderüljön egyáltalán a feltételezés helyes-e.
Nate átkozódva elnézést kért, majd kiindult az ajtón – biztos voltam benne, hogy Isis után ment. A többiek is elkezdtek szétszéledni, Carlisle pedig fejével az emelet felé intett, azonban én megvártam, míg Edward mellénk ért. Éppen csak egy picit érintettem meg a kezét, de már megállt és felém fordult.
- Edward, szeretnék tőled kérni valamit.
- Bármit kérhetsz tőlem, amivel kicsit is közelebb kerülök, hogy megbocsáss nekem. – A márvány arcon átsuhant a fájdalom. – Őszintén sajnálok mindent, amit tettem vagy mondtam.
- Elhiszem, de kérlek, értsd meg, hogy kell még egy kis idő. Viszont szeretnélek megkérni arra, hogy te legyél az orvosom és ne Carlisle. – Az említett egy furcsa hangot adott ki, és újra a megtörtség látszott az arcán. – Tudom, hogy te is elvégezted az orvosit és azt szeretném, ha Carlisle, mint apa és nem, mint orvos venne részt a gyermekünk életében, amíg bennem van. – Közelebb léptem Carlisle-hoz és lábujjhegyre állva puszit nyomtam az arcára. – Kutassatok és ötleteljetek, de kérlek, legyél apja és ne orvosa a gyerekünknek.
- Ha ez ennyire fontos számodra, akkor természetesen támogatlak – simított végig az arcomon. – Fiam, elvállalod?
- Természetesen! Kezdésképp kideríthetnénk, hogy mi történik valójában a babával a méhedben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.