Sziasztok!
Az előző fejezet alján már említettem a bevésődéses dolgot, ami itt is megjelenik – megtudhattuk például, hogy hogyan is gondolkozik Jane az egészről. Van benne igazság, hiszen ezt szerettem volna bemutatni az Alkonyat révén. Carlisle másképp vélekedik, hiszen a többszáz év során látott dolgokat.Spirit-Alkonyat Helyszín
La Push Korhatár:
+16 Terjedelem:
2366 szó
Felnézett rám és meredten bámult. Láttam rajta, hogy nem tudja eldönteni, mit válaszoljon. Én viszont tudni akartam, hogy miért változtatta meg a döntését és mégis mi az, amit szeretne. Ő volt az egyetlen személy, aki teljesen össze tudott zavarni, mert sose azt tette, amire számítottam. Miután egy egész éjszakán keresztül próbáltam meggyőzni arról, hogy nem kell nekem a szerelme és nem várom el tőle azt sem, hogy holmi bevésődés miatt akarjon engem. Egyet akartam, hogy a gyerekemnek legyen apja. Hogy ő, a szuper vámpírorvos megmondja, meddig fog tartani a terhességem, ami rohamléptekkel haladt előre.
- Ha nem tudnám, hogy vámpír vagy, azt mondanám, hogy aludtál a dologra egyet és mégis úgy döntöttél, részese akarsz lenni az életemnek. – Újfent én szakítottam meg a csendet, mert ő csak bámult rám.
- Elgondolkoztam, ennyi az egész. Többszáz évem alatt soha nem fordult meg a fejemben, hogy lehetek valaki bevésődése. Egész éjszaka azon gondolkoztam, hogy mi lenne a megfelelő megoldás. Nem ígérhetek semmit, de szeretném, ha megfontolnád, hogy eljöjj egy randevúra velem.
- Randira?
- Randira.
- Örömmel. – Az utolsó falat mogyorókrémes uborka a számban landolt és szinte egy nyelésre az egészet a gyomromba küldtem. – Tudod, olvastam régebben könyveket, amikben az erőszakot romantizálták.
- Én is olvastam hasonló történetekről, sőt, találkoztam is vele munkám során. Még Seattle-ben. De mire akarsz ezzel kilyukadni?
- Csak arra, hogy azokkal a könyvekkel ellentétben nekem nem az volt a bajom, hogy letámadtál, hanem, hogy vámpír voltál. Nem mondom, hogy a módszered nem volt érthetetlen számomra, de őszintén, leginkább az életemet féltettem. A könyvekben a nők mindig a lelkükért aggódnak, mindig elrabolják őket, de velem nem ez történt. Szerintem a bevésődésnek létre kellett jönnie és ezért jöttél oda aznap éjjel.
- Azért mentem oda, mert Vanessa visszatért és vele akartam beszélni. – El is hittem volna, amit mondott, csakhogy ez hazugságvolt, csak ő maga sem tudott róla.
Carlisle feldúlt. Váratlanul elindult, mert megérezte, hogy mennie kell. Vanessa szagát csak később ismerte fel, nem amiatt indult el. Mérges volt Vanessára, számon akarta kérni, de nem este.
Nem mondtam inkább semmit, mert tudtam, hogy ezt nem azért mondta, mert szándékosan el akarta titkolni, hanem mert ő maga sem emlékezett rá – akármennyire is jó a vámpírok emlékezete, az ösztönös dolgokra nem emlékeznek. Kíváncsi lettem volna arra, hogy mi dúlta fel annyira, hogy gondolkodás nélkül cselekedjen, de tudtam, hogy erre nem kérdezhetek rá, mert azzal csak felfeszítettem volna a sebeket.
Csak akkor szólaltunk meg legközelebb, amikor megszólalt a telefonja és elnézést kért, hogy el kell mennie. Nem tudtam, hogy így mi lesz a randevúval, de sok időm nem volt gondolkodni ezen, mert nem sokra rá, hogy elhagyta a házat, egy másik vámpír szagát éreztem meg – az édes illatot elnyomta egy fás parfüm, amiről rögtön felismertem, hogy ki az. Időm se volt köszönni, mert Alice pillanatok alatt felkapott és elvitt a szobámba.
- Hm, melyik az a ruha? – Igazából magában beszélt én pedig úgy éreztem magam, mintha csak egy bábú lennék. – Nagyon zavaró tud ám lenni, hogy nem látom pontosan a történéseket.
- Alice, te most miről beszélsz? – Kérdésemre megfordult és kezében egy pasztellzöld ruhát tartott és szinte biztos voltam benne, hogy azt suttogta, heuréka. – Szeretem azt a ruhát, de nem hiszem, hogy…
- Tökéletes lesz a randira.
- Alice, kérlek, avass be, én ugyanis nem látom a jövőt.
- Persze, persze. Kicsit szórakozott vagyok, bocsásd meg, de tudod, nem minden nap történik az emberrel, hogy huszonkét év után az apját végre boldognak látja. – Mivel arcomra egészen biztosan kiült az, hogy még mindig fogalmam sincs, miről beszél, így folytatta. – Carlisle elhívott randevúra, nem?
- Igen, de aztán nem beszéltünk meg semmit, el kellett mennie. – Alice közben előkeresett egy papucsot és egy kardigánt. – Ezek szerint lesz randi?
- Igen, délután. Sokkal izgalmasabb lenne, ha este mennétek valahova, de azért egy délutáni randevú sem semmi.
Alice ezek után még ellátott néhány tanáccsal például, hogy ebédeljek meg nyugodtan, de az uzsonnát felejtsem el. Illetve, hogy ne aggódjak semmi miatt, mert mindent elintéz majd és nekünk csak élveznünk kell egymás társaságát. Az egyetlen, amit nem értettem, hogy miért mondta azt, mindenképpen vigyem magammal a kardigánt akkor is, ha nem fázom. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment és én nem bírtam nem észrevenni, hogy mennyire igyekezett nem szóba hozni a többi Cullent, főképp Edwardot – elkezdett mesélni valami kirándulásos történetet, de félbehagyta miután először kimondta bátyja nevét.
Délután négykor úgy döntöttem, hogy ideje kézbe vennem az életemet és a történéseket, ezért felöltöztem az Alice által kikészített ruhába, majd elindultam a kórház felé vezető úton. Tudtam, hogy a türelem egy kifejezetten jó erény, de szerettem volna megtudni, hogy mit tervezet Alice és főképp azt, hogy Carlisle miért gondolta meg magát.
Nagyon kellemes volt a séta, a nap kellőképpen melegített és a különböző madárhangok még a belső területeken is elég hangosak voltak ahhoz, hogy az ember tudja, a rezervátumban a természetnek nagyon nagy helye van. Egy sólyom szállt el felettem, ami kellőképpen meglepett, hiszen az ilyesfajta madár nem volt jellemző erre a területre – a madár fenségesen szelte az eget és láthatóan nagyon élvezte az életét.
Csak akkor eszméltem fel, amikor meghallottam a murvás úton a cipő nyikorgását – lehetett bármennyire is jó a fülem, ha a közeledő alak úgy akarta volna, némán mellém érhetett volna. Tekintetemmel már nem a madarat figyeltem, hanem a felém közeledő alakot és minden egyes másodpercben úgy éreztem, megfulladok, ha nem jön még közelebb. Néztem az energikus lépéseit és láttam, hogy ő maga is elkalandozott valamerre, mivel nem nézett a szemembe. Feltűnt, hogy mennyire elegánsan van felöltözve, bár még nem láttam igazán lezseren egyszersem – a kórházi munkához azonban túlságosan is ki volt öltözve.
- Szia – köszöntem rá, mikor már elég közel ért hozzám. – Véget ért a műszakod?
- Jane? – Most tekintett fel rám először miután kifejezetten sok időt töltött a ruházatom vizslatásával. – Igen, véget ért – válaszolt, mintha csak most eszmélt volna fel, hogy kérdeztem tőle valamit. – Sajnálom, kicsit elkalandoztam, de létezésem során most először érzem úgy, mintha magam is ember volnék.
- A szétszórtság és kapkodás nem hinném, hogy csak emberi tulajdonságok – jegyeztem meg, mert pontosan tudtam, hogy ezekre gondol. – Alice felkeresett a délelőtt folyamán és, mint egy minitornádó kikészítette számomra ezt a ruhát, majd közölte, hogy ma délután randevúra megyünk. Anyától tudom, nagyjából hogyan működik a képessége, szóval, ha nem én, akkor te kellett, hogy úgy dönts, ma elmegyünk valahova.
- Valóban, valóban.
- Carlisle – érintettem meg a karját – nem baj, ha nem ma megyünk. Biztosan fárasztó napod volt és szeretnél ha testileg nem is, de lelkileg megpihenni.
- Nem erről van szó. Az a helyzet, hogy úgy terveztem, egy virágcsokorral kedveskedve kereslek fel, s azután elviszlek egy korai vacsorára. De… – Ő nem láthatta, mert éppen nem nézett fel rám, s újra a ruhámat bámulta, de én iszonyatosan elvörösödtem. – Jane, volna kedved velem tartani egy piknikre?
Bólintottam, s belekaroltam a felkínált karjába – meglepő és furcsa volt ez az egész szituáció. főleg abban a tekintetben, hogy ez volt a második nap, amikor megpróbáltunk normálisan viselkedni és rájönni, hogy mit is akarunk a másiktól. Kényelmes tempóban sétáltunk és az sem zavart különösképpen, hogy nem edzőcipő van rajtam – nem mertem Alice-szel vitatkozni –, mert minden saras részen Carlisle átemelt.
Már jó ideje sétáltunk, bár lehet, hogy csak a néma séta okozta ezt az érzést, amikor meghallottam újra a sólymot – majd még ezer másik csiripelést. A távolban autók zaját is felfedeztem, de biztos voltam benne, hogy ezt egy ember nem hallotta volna meg így én magam is igyekeztem kizárni. Mellettünk a bozótosban megmozdult valami, de nem mutatkozott teljes valójában így csak feltételezhettem, hogy egy rágcsálófélét zavartak meg a lépteink. Pár lépést kellett még tennünk, hogy megpillantsuk a mezőt, ahol egy árnyékos részen, egy pokróc várt minket. A pokrócon egy kosár és egy hűtőtáska kapott helyet, valamint két köralakú párna. Nagyon kellemes hangulata volt és régi időket idézett fel bennem a látvány.
Niko már nagyon várt és teljesen megértettem, hiszen egy igazi pikniket rendezett nekem. Tudtam, hogy tervez valamit, mert az elmúlt napokban folyton azt kérdezgette, hogy mi a kedvenc nasim és hova mennék el kirándulni a közelben, ha elszökhetnék pár órára. Meglógtunk az iskolából – ő kicsit előbb indult el, és már tudtam is, miért. A pokrócon ott volt a kedvenc könyvem és egy jó nagy párna, elképzelni se tudtam, hogyan hozta el mindezt egyedül. Ez volt a kedvenc búvóhelyünk, pedig egy kis erdei mezőt senki sem nevezett volna annak.
- Jane, minden rendben? – Carlisle hangjára visszatértem a valóságba. Éreztem, hogy nedves az arcom. – Valami nem tetszik?
- Nem erről van szó, csak eszembe jutott egy régi emlék. Eszembe jutott egy barátom. – Még mindig az emlék hatása alatt voltam. Egyszerűen hiányoztak azok az idők, amikor még az volt a legnagyobb problémám, hogy eltitkoljam a farkasénem és, hogy ne bukjak le lógás közben.
- Szeretnél mesélni róla? – Segített leülni, majd ő is leült és felnyitotta a kosár fedelét. – Van itt mindenféle szendvics és sütemény.
- Uh, egy szendvicset kérek szépen. – Amint a kezembe került és kibontottam a csomagolásból, bele is haraptam. – Nikonak hívták és ő volt az első szerelmem.
- Mi lett vele?
- Bevésődött egy másik lányba. Akkoriban nem értettem ezt, anya szoros köteléknek hívta, hétévesen kihallgattam amikor Niko anyukájával beszélt, hogy köztünk ez nem történt meg. – Beleharaptam mégegyszer a szendvicsbe, hogy jelezzem, befejeztem a Nikoról szóló történetet.
- Hét évesen nem is volt időszerű, hiszen még kislány voltál. Az átváltozás pedig kamaszkor körül történik meg. – Hangja nagyon tudományos volt, és elmosolyogtam magam, mert nagyon tetszett, hogy ennyi mindent tud a fajtámról.
- Én hat éves voltam, amikor először átváltoztam. – Láttam a döbbenetet az arcán ezért folytattam. – Anya beadott valami immunerősítő injekciót és átváltoztam. Szerintem vámpírméreg volt benne és ezért nem halálos számomra a vámpírharapás.
Még beszélgettünk kicsit arról, hogy milyen volt a gyerekkorom és mire emlékszem azokból az alkalmakból, amikor anyám immunerősítőt adott be. Furcsa tudományos beszélgetés volt ez és nem akartam félbeszakítani a beszédben, mert örültem, hogy kicsit megismerhetem a valós énjét. Még mindig nem tudtam azt, hogy miért gondolta meg magát és mit is akar tőlem tulajdonképpen, de ez abban a pillanatban nem is tűnt érdekesnek. Érdeklődve hallgattam és lelkesen válaszoltam minden kérdésére, a szeme pedig egyre jobban csillogott.
Úgy döntöttem, hagyom, minden folyjon a maga medrében. Hiába volt felgyorsult a terhességem, egyszerűen élvezni akartam egy délutánt anélkül, hogy azon aggódnék, egy számomra érthetetlen kötelék fűz egy özvegy vámpír férfihoz, akit mardos a bűntudat. Csak akkor eszméltem fel, hogy lehunytam a szemem, amikor egy szellő megcirógatta az arcom. Kinyitva a szemem láttam, hogy nem szellő volt, hanem Carlisle keze, amire megrezzentem, amit ő észrevett én pedig átkoztam a testem önkétlen reakcióját.
- Ne! – Visszahúztam a kezét az arcomhoz és hagytam, hogy folytassa a cirógatást. – Csak szégyellem magam, hogy elbóbiskoltam, a kezedről eszembe jutott, hogy még beszéltél. Sajnálom.
- Jane, nincs mit sajnálnod, ez az állapotoddal jár. – Hideg ajkak értek a homlokomhoz, s számat elhagyta egy sóhaj. – Reggel azt kérdezted, hogy már szeretnék-e veled időt töltetni. Igen, szeretnék, mindig is szerettem volna, amióta megláttalak La Pushban. De gondolkoznom kellett, mert ez túl sok volt nekem. – Már közbe akartam vágni, de mutatóujját rátette az ajkamra. – Nem csak a bűntudat miatt, amit az este és Esme miatt éreztem, hanem ez az egész. A bevésődés. Az, hogy lesz egy vérszerinti gyermekem a sok másik mellett. Az, hogy miként ne álljak ellent az érzéseknek, amik a bevésődés mellett jelen vannak. Igazad van, mindenkinek igaza van, amikor az mondjátok, hogy eltelt huszonkét év. De félek, mert Aro még él és abba belepusztulnék, ha téged is elveszítenélek.
- Engem nem fogsz elveszíteni, és nem kell attól félned, hogy nem értem meg, mekkora bűntudat van benned. De kérlek, amiatt az este miatt ne legyen, mert míg újra és úra előhozakodunk ezzel, úgy nem tudsz a gyermekünkre boldogan gondolni.
- Meg tudsz bocsátani? Tényleg?
- Igen, határozottan igen. Carlisle, én sosem akartam rajtad elégtételt venni, ha nem hiszel nekem, kérdezd meg Isabellát. Haragudhatnék rád, talán tényleg azt kéne, de mikor azt hitted, megöltél a méreggel, akkor megmutatkozott a való éned és tudtam, te jobban szenvedsz, mint én. Te jó ember vagy.
Mikor úgy éreztem, hogy muszáj lesz megmozdulnom, mert már órák óta egy pozícióban ültem, elindultunk egy kis sétára. A pokrócot és mindent otthagytunk, mert száz százalékig biztosak lehettünk benne, hogy senki sem fogja ellopni – maximum Alice viszi majd haza az otthagyott mindenfélét.
Már sétáltunk egy jó ideje, amikor meghallottam a vízesés hangját. Célirányosan, mintha csak tudtam volna, merre kell mennem, elindultam abba az irányba észre sem véve, hogy mennyire begyorsítottam. Carlisle egy pillanatra lemaradt tőlem, mert nem számított arra, ennyire megindulok, de vámpírmivoltának köszönhetően másodpercek alatt mellém ért.
Éppen időben fogta meg a karom, mert a hasamban egy görcs olyan hirtelenséggel jelent meg, hogy levegőt is elfelejtettem venni. A következő, amire emlékeztem, hogy nedvesség esik a fejemre és valaki szólongat, de én képtelen vagyok válaszolni. Mikor már azt hittem, hogy elmúlik az érzés és fellélegezhetek, egy újabb erős görcs tört rám én pedig némán, sírva tűrtem.
Carlisle úgy döntött, hogy nem hazavisz, hanem egyenesen a vízesés fel vette az irányt, egészen pontosan a vízesés mögé. Óvatosan nekitámasztott a sziklafalnak – a kardigánomat a fejem mögé tette, így nem a kemény felületnek kellett nekidöntenem a fejemet – én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy a szívem dobogásán kívül meghalljam azt is, amit mondani próbál. Az érzés ismét múlóban volt, de nem mertem beleélni magam és rettegtem egy esetleg következő hullámtól.
- Vegyél nagy levegőt, kérlek, Jane! – Végre meghallottam a hangját és úgy tettem, ahogy kért. – Ez az, nagyon jó. – Keze időközben a hasamra helyezte és egy orvos aprólékos mozdulataival végigtapintotta. Arcára nem tudtam ráfókuszálni, mert a könnytől minden elmosódott.
- A baba – zokogtam fel.
- Nincsen semmi baj. Minden rendben van vele, nézd. – A kezemet a hasamra helyezte és így én is érezhettem az apró rugdosást. Megtöröltem a szemem és aztán visszaraktam a kezem, mert érezni akartam, hogy a babám rendben van. – Le tudnád írni, hogy mit éreztél?
- Olyan volt, mint amit kiskoromban éreztem régen. Olyan érzés volt, mintha lángolna a belsőm és küzdene valami ellen.
- Vagy éppen valamiért. Ezt érezted korábban is, amikor elájultál? Akkor már értem. – Értetlenül néztem rá, mert semmi logika nem volt abban, amit mondott, legalábbis számomra és én nem érettem semmit. – Úgy gondolom, a baba képes az átváltozásra.
Azt hittem, sosem fogom boldognak látni és eleinte féltem, hogy csak az orvosi csodát látja a terhességemben, de ez egészen más volt. Nem orvosként örült, hanem apaként. Carlisle végre nem ellenkezett a bevésődés és a jövő ellen. Boldog volt. Közelebb hajoltam hozzá, s ő is hozzám, majd megcsókolt. Hűvös ajkai óvatosan, de magabiztosan mozogtak és én végre úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.