Sziasztok!
Ez a bejegyzés most nagyon különleges lesz – ugyanis nem én írtam, hanem a férjem. Sokáig gondolkoztunk azon, hogy miként is írjam meg ezt a bejegyzést és habár az utolsó pillanatig én azt kértem, hogy írja meg vázlatosan a dolgokat, mert abból majd létrehozok valamit. De úgy belelendült, hogy konkrétan megírta bejegyzésként. Így fogadjátok szeretettel a férjem gyermekkori karácsonyairól szóló bejegyzést a férjem tolmácsolásában.
Sajnos emlékeim már némileg ködbe vesznek, de néhány dolgot még fel tudok idézni kora gyerekkorom karácsonyaiból.
December 24-től kezdődően az egész karácsonyi időszakot anyai nagyszüleimnél töltöttük. Mama, papa, anyu, apu, nővérem és én, így hatan, kissé szűkösen voltunk az óbudai, 15 emeletes panelház 13. emeleti egyszobás lakásában. 5 éves korom körül, nagymamám korai halálával a létszám sajnálatosan lecsökkent, de az ünnepeket a továbbiakban is ott töltöttük, még sok éven át.
Nagyapám a fát már hetekkel az ünnep előtt megvette, azt hiszem, az óbudai piacon. Spárgával összekötözve kitette az erkélyre, a hidegbe, ott állt egészen karácsonyig. Mire mi megérkeztünk az ünnepre, addigra ő a lakást némileg átrendezte, helyet csinálva a fának. A fát belefaragta a talpba, és az egy szem szobában egy nagy, világoskék, műanyag lapot terített az erkélyajtó melletti sarokba, oda állította fel a fát, gondosan kikötözve az erre rendszeresített, plafonba fúrt kampóra, nehogy felboruljon vagy az unokái magukra rántsák, mikor a fáról eszik a felaggatott édességeket.
Amikor a délelőtti órákban megérkeztünk, az asztalra már ki voltak készítve a díszek, a zenélő égősor, a szaloncukrok és egyéb csokidíszek, illetve habcsókkarikák. Régi szokás szerint alufóliába csomagolt diók is előkerültek. A díszítést együtt csináltuk mindannyian, szurkáltuk a drótokat a szaloncukrokba (akkoriban még nem a ma szokásos műanyag csomagolásuk volt, hanem rendes papír, amit sokkal könnyebb volt átszúrni), és aggattunk mindent a fára. Meg persze közben ettük is az édességeket. Szintén mindannyian, nemcsak a gyerekek, a szülők is.
Utolsóként az égősor került a fára, hosszasan igazgatva, hogy mindenhol érvényesüljenek a színes égők. A zenélő rész külön állítható volt, én mindig bekapcsoltam, szerettem hallgatni a karácsonyi dallamokat, miközben néztem a ritmusra villogó fényeket. A zene persze nem ment egész nap, de a világítást úgy hagytuk, a további napokon reggelente felkapcsoltuk, alvás előtt pedig lekapcsoltuk. Egyébként az égősor még ma is megvan, igaz, már csak a fele világít, az egyik kör kiment már benne, és a zene is csak halkan szól szépen, mert hangosra állítva már bántóan zúg, de tekintve, hogy már 30 év körüli, és még sosem volt zárlatos és sosem gyújtotta fel a lakást, szerintem egész jó formában van még mindig.
A díszítés után jött az ebéd. Székelykáposzta és rántott hal került az asztalra, és természetesen az elmaradhatatlan bejgli. Nagyapám háromfélét csinált, diósat, mákosat és mákos-diósat. Elképesztően finoman tudta csinálni, azóta sem ettem sehol olyan bejglit, mint az övé. Érdekes, hogy gyerekkoromban én inkább a mákosat ettem, a diós inkább nővérem kedvence volt. Felnőve viszont már a mákos dolgokat kevésbé szeretem, bár néha jólesik olyat is enni, de most inkább a diós a nagy kedvencem.
Hogy az ajándékok hogyan kerültek a színesen villogó fa alá, arról egyáltalán nincsenek emlékeim. Jézuska, varázslat, karácsonyi csoda vagy a nagyon ügyes felnőttek műve volt, nem tudom, de az biztos, hogy nővéremmel nagy izgalommal estünk neki a mindenféle színű csomagolópapírba rejtett ajándékok kibontásának. Sosem voltunk gazdag család, de azért karácsonyra mégis mindig kaptunk többféle játékot. Társasjáték, Lego, mesekönyv, rajztábla, gyerekkuckó és számos nagyon érdekes meglepetés várt minket az évek során.
Az ajándékbontás után nővérem és én félrevonultunk a karácsonyfa melletti szabad területre játszani az új szerzeményeinkkel, nagyapám és szüleim pedig bekapcsolták a tévét és az akkor elérhető nagyjából két csatornán kiválasztották a nézhető műsort. Délutánonként rendszerint az Anne sorozatot adták, esténként pedig a Sissit. Gyerekként egyik sem kötött le igazán, inkább a játékokra koncentráltam, de felnőttként mindig elfog egy nosztalgikus érzés, amikor a tévét kapcsolgatva ezek valamelyike jön szembe velem.
Nagymamám halála után papa minden karácsonykor, este gyújtott egy gyertyát az emlékére. Általában félrevonult vele a konyhába, lámpát sem kapcsolt, csak kivitt egy gyertyát, meggyújtotta és nézte egy darabig. Aztán amikor csatlakoztam hozzá, a konyhaablakból ketten együtt néztük a szomszédos panelházak milliónyi ablakában látható színes fényeket. Karácsonyfák, ablakdíszek, kisebb-nagyobb gyertyák minden irányban. Akkoriban még nagy hó is volt karácsonykor, az utcát, parkoló autókat ellepő, az utcai lámpák sárgás fényével megvilágított hótakaró is nagyon szép látványt nyújtott.
A karácsonyi időszak valamelyik napjának délelőttjén bevágtuk magunkat a régi, sárga, 120-as Skodába, és a hólepte városon átvágva meglátogattuk apai nagyszüleimet is. Nagybátyám, a felesége és az unokatesók voltak még ott ilyenkor. Eltöltöttünk velük pár ünnepi órát, majd visszagurultunk Óbudára.
Nagyjából így teltek a karácsonyok gyerekkoromban, egészen 14 éves koromig. Akkor sajnos nagyapám éppen karácsony előtti éjszaka halt meg. December 24-én hajnali fél 5 körül csörgött a telefonunk és kaptuk az értesítést. Anyámék akkor rögtön beültek a kocsiba és csak órákkal később értek haza. Nem nagyon tudom, mi történt ott aznap, de hazaérve egy utolsó adag székelykáposztát és bejglit hoztak, amit nagyapám még elkészített, várva, hogy a családja átmenjen hozzá karácsonyra.
Remélem, nektek is jó volt a nyolcvanas-kilencvenes évek karácsonyairól olvasni, mert bizony ezek azok az évek voltak. A vége szomorú, egyben megható azzal, hogy az utolsó karácsonyi ebéd még elkészült. Nálatok volt gyerekkorotokban valami, ami hasonlít a férjemére? Például került a fára szaloncukor? Vagy székelykáposzta került az ünnepiasztalra? Meséljetek!
Találkozunk legközelebb!
Stella L. Brandy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha írsz kommentet annak még jobban örülök. Ne feledd, hogy véleményedet félkövér és dőlt betűtípussal tudod formázni, illetve linkeket is betehettek - a szokásos módon.