9. fejezet | Farkasnyár

Sziasztok!

Jane élete változásban, hiszen azt mondták neki, hogy gyermeket vár – ebben ő azonban még mindig nem hisz. A doki egyre inkább élvezi azt, hogy egy rejtélyt kell megoldania, de arra, ami történik egyikük sem számított.

Fandom: Spirit-Alkonyat Korhatár: +16 !!! szexuális tartalomra utalás Terjedelem: 2412 szó

 

 

9. fejezet

 

Eltelt pár nap, mire eléggé úgy éreztem, hogy képes vagyok felállni – a sétálástól rettegtem, mert attól tartottam, hogy újra megtörténik az a tehetetlenség érzésébe kergető görcs. Szerencsére napok alatt rendbejöttem annyira, hogy képes legyek felülni és enni – sőt, mintha minden egy csapásra rendbejött volna, újra jól éreztem magam.

 

Alice átugrott párszor, mert nagyon kíváncsi volt arra, hogy hogyan érzem magam. Sejtettem, hogy a háttérben Edward kíváncsiskodik – és őt leginkább az állapotom alakulása érdekelte. De örültem neki, hogy volt egy kis társaságom, mert Joshua eléggé az agyamra ment a folyamatos ellenőrizgetésével. De a görcs napja még mindig egy felfoghatatlan dologgal zárult és nem is igazán figyeltem az akkori eseményekre.

 

Igyekeztem, hogy Edward ne hallja a gondolataimat, mert egyáltalán nem akartam, hogy tudjon a csúfos múltomról. Ugyanakkor egészen biztosra vettem, hogy a doki tévedett, hiszen nagyjából a nullával volt egyenlő az, hogy 12 hetes terhes legyek – igyekeztem is a tudtukra adni, hogy én egészen biztos vagyok benne, hogy ez lehetetlen, de meg se hallottak. Az apám percekig csak bámult maga elé és kezdtem azt hinni, hogy sokkot kapott – miután visszatért a révületből az volt az első, hogy elhagyja a szobámat.

 

A doki olyanokat mondogatott, hogy ez egy nagyon jó dolog, de nem figyeltem rá, mert egyszerűen tudtam, hogy ez nem lehet igaz. Arra ő sem tudott mit mondani, hogy vajon miért görcsöltem, de megnyugtatott, hogy annak, hogy esetleg elveszítem a babám vannak más jelei is – főleg, ha nincs semmiféle baba, tettem hozzá gondolatban minduntalan. Abba beleegyeztem, hogy amint képesnek érzem magam arra, hogy elsétáljak az alig párszáz méterre lévő kórházig, megyek és elvégzünk egy ultrahangot.

 

Nos, elérkezett a nap. Joshua miután behozta a reggelit, komolyan rám nézett és közölte velem, hogy márpedig fel kell állnom és nem félhetek mindig a sétálástól. Megtettem, elindultam a kórházba és közben olyan dolgokra gondoltam, amikről biztosan tudtam, hogy megtörténtek és pozitívak – legtöbbször az otthonom vízpartjára gondoltam.

 

A kis épület előtt egy ismerős alak állt és nekem nem kellett kérdeznem, hogy miért tudja, hogy közeledem – Alice egészen biztosan elárulta számára, hogy ma van a napja annak, hogy sétáljak. A doki egy kellemes hangulatú vizsgálóba kísért, majd miután kihúzta a széket nekem és én helyet foglaltam, leült velem szembe. Elkezdtem piszkálgatni a karomon lévő csuklópántot, mert éreztem, hogy itt valami egészen biztosan kiderül – ha más nem, hát az, hogy valami genetikai selejt vagyok, és többé nem tudok majd átváltozni.

 

-       Meg tudnád nekem mondani, hogy mennyi ideig görcsöltél nagyjából?

 

-       Nem tudom, eléggé egybefolyt.

 

-       Ezt hogy érted? Nem egyszer görcsöltélt? – tekintett fel a lapról, amit éppen elkezdett kitölteni.

 

-       Nem egészen. Kétszer éreztem nagyon, az első alkalom után égő érzés volt a gyomromban – mondtam, majd néztem, hogy mit ír le a doki. – A második alkalom után elmúlt az az érzés.

 

-       Hm, érdekes. Kérlek, feküdj fel az ágyra.

 

A doki gyakorlott mozdulatokkal gördítette mellém az ultrahang gépet, majd egy jókora zselét nyomott a hasamra és elkezdte a vizsgálatot. Én sokáig nem láttam, hogy mit néz a doki, mert nem felém fordította a monitort, de aztán megnyomott egy-két gombot és meghallottam. Gyors dörömbölés. Majd megláttam az apró emberi lényt a monitoron.

 

-       Ott is van – mutatott a képernyőre és közben mosolygott. – Egy aprócska élet. Látszólag semmi probléma vele, leszámítva, hogy a korábban esedékes vizsgálatokat minden bizonnyal kihagytad. A második trimeszterben vagy, hm, kicsit elszámolhattam a dolgokat, mert egy héttel ezelőtt még nagyjából tizenkéthetesnek tűnt az állapotod.

-        

A doki hangjában volt valami dorgáló, ugyanakkor hagyta hadd nézzem azt a nagyfejű apró csodát. Már elég nagy volt ahhoz, hogy ki lehessen venni a kezeinek és lábainak körvonalát – egy 7 hetes baba ennél egészen biztosan kisebb kellene, hogy legyen.

 

-       Nem lehet, hogy mégis valami tévedés? – kérdeztem és titkon nagyon reménykedtem egy helyeslő válasszal, annak ellenére, hogy konkrétan láttam és hallottam a bennem növekvő magzatot. – Esetleg a vérfarkasok terhessége másként működik?

 

-       Nem, az alakváltók teljesen normális terhességi időszakkal rendelkeznek. – A doki mivel látta rajtam, hogy már nem figyelem a monitort, letörölte a hasamról a zselét. – Egyetlen egy esetben volt más a terhesség hossza, de az egy speciális eset volt – mosolygott rám, majd kidobta a szemetesbe a használt papírtörlőt.

 

Habár én tudtam, hogy nem lehetek tizennégy hetes, ezt rajtam kívül senki sem volt hajlandó elfogadni. Még a doki is inkább bemagyarázta magának, hogy elszámolta a dolgokat, minthogy eszébe jusson az, hogy lehetetlen dolgokat állít. Már éppen újra kinyitottam volna a számat, amikor a szőkehajú férfi közelebb lépett hozzám. Mikor felnéztem az arcára jöttem csak rá, hogy egészen eddig nem is néztem az orvos szemébe.

 

Kedvesen rám mosolygott és kezét nyújtotta, majd kicsit közelebb hajolt hozzám és akkor megéreztem az ismerős férfi parfüm illatot és összeállt a kép. A mézszín szemek most világosabbak voltak, mint akkor este, de a finom vonások és az illat egy emberhez kötődtek. Kirántottam a kezem az övéből és rekordidő alatt léptem ki a vizsgáló és a kórház ajtaján.

 

 

Futottam, ahogy csak tudtam – minél messzebbre akartam kerülni attól az alaktól. Azt se vettem észre, hogy mikor kezdtem el sírni, csak a forró cseppeket éreztem az arcomon lefolyni – sietősen elkentem a kezemmel, de meg nem álltam. Nem tudtam, merre megyek csak hagytam, hogy az ösztöneim vezéreljenek. Már majdnem olyan érzés volt, mintha farkaslakban futottam volna, de ez nem így volt.

 

Az agyamban arról a napról villantak be képek és én nagyon igyekeztem őket elűzni, hiszen úgy volt, ahogy azt Isabellának is mondtam – a vámpír is szenvedett. Össze kellett volna tennem előbb az információk alapján a dolgot, hiszen Edward még azt is elmesélte, hogy az apja megharapott egy farkast. Jóvá akarta tenni a bűneit és én annyira akartam segíteni, hiszen egy orvos volt, akiről az ember mindig a legjobbat feltételezi.

 

Végül a régi Cullen háznál kötöttem ki, ami a maga elhagyatottságával pontosan azt nyújtotta, amire szükségem volt. A kis dolgozószobában járkáltam fel s alá – közben az agyam folyamatosan azzal volt megtelve, hogy nem okozhatok fájdalmat annak a férfinak, ugyanakkor neki köszönhetően lányanya leszek. Megtorpantam, amikor megéreztem, hogy figyel. Nem kellett hátra fordulnom, hogy tudjam, Carlise az.

 

-       Jane, elhiszem, hogy ijesztő lehet. Még azt is elhiszem, hogy úgy érzed, édesanyád rád bízott feladatában többet nem tudsz segíteni, de ez egy csodálatos dolog. – Megfordultam, hogy a szemébe nézzek annak az embernek, aki a csoda apja, vártam, hogy felismerjen, de nem láttam az arcán ilyet. – Ez egy nagyon boldogságteli időszak, amit a másik féllel is illene megosztani. Keresd fel a barátod és mondd el neki, biztosan örülni fog neki.

 

Közelebb léptem a férfihoz, hogy feltárjam előtte, hogy mennyi mindenben téved, hogy ez az állapot nem örömteli és nem boldogságos – elvégre már kétszer is majdnem a halálomat vártam annyira görcsöltem. El akartam mondani a férfinak, hogy ő és csakis ő tehet mindenről, de mikor elég közel értem hozzá csak újra eszembe jutott mindaz, amit Edward mesélt.

 

-       A feleségemmel sosem adatott meg a gyermek, de nem is így volt megírva. Már nem él a feleségem, de azt megtanultam tőle, hogy a gyermek a legszebb dolog a világon. – A doki arca ellazult, s szomorú mosoly játszott rajta. – A gyermek apja biztosan örülni fog a hírnek.

 

A következő pillanatban, amikor újra belenézett a szemembe, egy olyan dolog történt, amire sem én, sem ő nem számított. Az az átkozott szempár újra elgyengített és egy lépést téve előrébb a szám a száján volt – egy pillanat műve volt az egész, én magam se voltam tudatában a mozdulatnak. Alig tartott pár másodpercig, hiszen Carlisle lefagyott, majd mikor bocsánatot akartam volna kérni, már ott sem volt.

 

Éreztem, hogy ég az arcom és egyszerűen képtelen voltam lépést tartani az érzéseimmel. Néha hozzáértem a számhoz, hogy azt az illúziót hitessem el magammal, hogy az a szája. Ugyanakkor minduntalan azt a kezemet emeltem fel, amin a csuklópánt volt – ez azt eredményezte, hogy az jutott eszembe, hogy nem érdemeli a kíméleteséget. Külső szemlélő számára egészen biztosan nem tűnhettem komplettnek. Az volt az igazság, hogy mikor hozzáértem Carlisle-hoz mindig éreztem egy bizsergést, ami megsúgta nekem, hogy emiatt a férfi miatt voltam képtelen elhagyni Forksot.

 

Éppen elindultam volna, hogy ténylegesen elnézést kérjek a férfitól, amikor két igen ismerős alakot láttam elsuhanni az ablak mellett – hiába voltam képtelen az átváltozásra, az érzékeim attól még működtek, legalábbis valamennyire. A szőke és bronzos hajú fiú pont úgy nézett rám, mintha egészen pontosan tudták volna, hogy mi történt – tartottam tőle, hogy a doki gondolatai túlságosan égbekiáltók voltak.

 

-       Nem akartam, egyszerűen megtörtént. El akartam neki mondani, hogy véletlenül történt az egész, hogy csak a feszültség… – Megakadtam a monológom közben, mivel újra tiszta könny volt az arcom. Utáltam, hogy ennyire kiakadtam.

 

-       A terhességgel jár – szólalt meg Edward. Érdeklődve felpillantottam rá, s közben eszembe jutott, hogy semmilyen taktikát nem használtam a gondolataim elrejtésére. – Eléggé megterhelő időszak ez. Carlisle-t sikerült Isis segítségével lenyugtatni, de végig a…

 

-       Csók. Mondd ki nyugodtan, hiszen tudom, mit tettem. Sajnálom. Nem akartam kellemetlenséget okozni.

 

-       Megértjük. – Jasper eddig szótlanul figyelt, jobban fogalmazva vizslatott engem. Hiába, ő jelenleg jobban ismerte az érzéseim, mint én magam. – Carlisle most kicsit nyugtalan. Edward már mesélte neked, hogy eléggé rossz időszak van a háta mögött egy sajnálatos baleset miatt. Viszont ez, hogy így elrohant a csók után, nos ez sokkal régebbi sérelemhez köthető.

 

Míg Jasper beszélt, lassan hátra sétáltam, hogy leüljek a kanapéra. Muszáj voltam figyelni, mert semmiképpen sem akartam, hogy Edward esetleg valamit félre értsen a gondolataim mentén. Jasper elől nem tudtam eltitkolni semmit és nagyon is úgy gondoltam, hogyha nem is tudja, de sejti mi áll a háttérben.

 

-       Carlisle elveszítette a feleségét, mint azt tudod. Ő azóta, egészen pontosan huszonkét éve, nem… –  Jasper hirtelen félbehagyta mondandóját, majd Edwardra pillantott. Annyi ideje volt, hogy még odaszóljon nekem. – Eddig bírtam mindkettőtök érzéseit, sajnálom.

-        

Edward veszélyesen közel hajolt hozzám és láttam, ahogy írisze egyre sötétebbé válik. Ezt a fajta vámpírnézést ismertem, hiszen rájöttem, hogy a támadóm szeme ilyen sötétre változott – bennem mégis a mézszín maradt meg. Fogalmam sem volt arról, hogy vajon mi fog történni, de azt nagyjából megfejtettem, hogy Jasper Edward érzéseit fogta vissza és közben nem hagyta, hogy az én érzéseim túlságosan erőt vegyenek rajta. Ez nagyon sok lehetett neki, ami miatt elszégyelltem magam. Viszont a bronzos hajú fiú nem engedett nekem bocsánatkérési időt, mert belekezdett a saját mondandójába.

 

-       Te azt hiszed, hogy majd, ha idejössz és felforgatod az életünket jobb lesz? Az apám újra az öngyilkosságon gondolkozik, mert te neked nem volt elég erőd ahhoz, hogy visszafogd magad és a terheshormonjaid. Itt vagy tizennégy hetes terhesen, valakinek a gyerekét várod, s közben tönkre akarsz tenni még egy életet? – Minden gondolatommal azt kiabáltam, hogy elég volt, de Edward nem hagyta abba, habár láttam az arcán, hogy hallja. – Az apám egy tisztességes ember, aki úgy érzi, hogy elárulta a feleségét.

 

Nagyjából öt másodperc alatt döntöttem el, hogy nekem ez már sok és ki kell állnom magamért. Anyám nem arra tanított, hogy eltűrjem mások ócsárlását – sőt, ha hagytam magam rögtön meg is büntetett. Keménynek kell lenni! – mindig ezt mondta. Én pedig, félretettem minden józan eszemet és kiálltam magamért, meg egy magzatért, akit alig pár órája ismertem csak.

 

-       Teszek rá, hogy mit gondolsz Edward Cullen. Az apád nem tisztességes ember, az apád egy bordélyházba jár és ott, mint tudod, nem orvosi társalgások folynak. Semmi jogon nem tarthatsz nekem szentbeszédet arról, hogy amit tettem az apád ellen szörnyűség volt. Nem volt az, csak egy késztetés, aminek eleget tettem.

 

-       Ilyen idős korodban már meg kéne tudnod fékezni magad – fröcsögte.

 

-       Az apád meg talán egy csókba nem kellene belehalnia, ha arra a helyre jár és ki tudja, hány nővel fekszik le.

 

-       Az a nő, akivel lefeküdt néha, ő csak szex volt. – Edward úgy beszélt Vanessáról, mintha csak egy eldobható bábu lett volna. Ez egyáltalán nem tetszett, habár Vaniát sem ismertem nagyon jól, de segített nekem és ezért örök hálát éreztem iránta.

 

-       Elég legyen ebből! – Jasper úgy termett kettőnk között, hogy én, aki éppen fel akartam volna állni, visszahuppantam a kanapéra. – Hagyjátok ezt abba! Ezzel senkinek sem segítetek. Edward – nézett fivérére. – Írjuk a terhesség számlájára, hiszen te is tudod, milyen szeszélyes volt Isabella azokban a napokban.

 

-       Napokban? – kérdeztem rá rögtön, mivel erre a szóra felfigyeltem. – Nem hónapokban?

 

-       Nem, Isabella terhessége kicsit másabb volt, mint egy normális babavárás – fordult felém Jasper. – Jane, az érzéseid annyira szerteágazók, hogy néha nem tudok veled lépést tartani.

 

-       Úgy értitek, hogy Isabella volt az, akinek a terhessége vérfarkas létére speciális volt? Akit Carlisle említett. Ő volt? – kérdezősködtem és már kezdtem nagyon jól érezni magam a kanapé biztonságot nyújtó támaszában. Egyszerre bólintottak. – Ó, te jó ég.

 

-       Miért érdekel ennyire a feleségem terhessége? – kérdezte Edward idegesen, habár éreztem, hogy visszafogottabb. Jasper nézése elárulta, hogy kezdi sejteni, miről lehet szó, hiszen Isabellát is ő ajánlotta, hogy beszéljek vele. Úgy döntöttem, szabadjára engedem a gondolataim.

 

-       Úgy gondolom, hogy ennek a gyereknek az apja Carlisle. – Edward arca nagyobb megdöbbenést sugárzott, Jasper viszont egészen másfajta érzéseket mutatott. Szégyellte magát, de csak pár perc múlva tudtam meg, miért. –  Mielőtt idejöttem volna Vancouverben kellett meghúznom magam, mert nagy vihar volt akkor. Egy kedves lány segített ki, aki biztosított arról, hogy abba a szobába senki sem megy majd be. Nem így lett. Valaki bejött és… megtámadott. Ennek a következményét viselem most. Egészen biztos vagyok benne, hogy Carlisle volt az, aki akkor este megerőszakolt.

 

-       Ne merészeld erőszaknak nevezni, amit te ugyanannyira akartál, sőt talán te kényszerítetted rá a másikra! – sziszegte a fülembe Edward. – Láttam a gondolataidban, hogy egy vámpírral lefeküdtél, de azt is láttam, hogy akartad.

 

-       Én nem akartam, nem tudom, mi történt, amiért nem ellenkeztem többet. – Nem számított, hogy mit mutatok, inkább magamba temettem az utána következő részeket.

 

-       Figyelmeztetlek, Jane! Ha bárkinek is azt mered mondani, hogy Carlisle bántott téged, annak nagyon rossz vége lesz – fenyegetett meg, majd se szó, se beszéd kiviharzott a házból.

 

Jasper nem szólalt meg, de egyszerűen semmit sem tudtam leolvasni az arcáról, mert miután Edward kirohant utána nézett. Egészen az ajtóig jutott, amikor visszanézett és végre megértettem, hogy mit sajnált. Engem. Mert ő tudta, hogy mit érzek és előtte nem titkolhattam a valódi érzéseimet.

 

Egyedül maradtam és kezdtem nagyon félni, hogy mit hozhat a holnap. Semmit sem tudtam a terhességemről és csak abban voltam biztos, hogy az egyetlen orvostól, aki talán tudott volna mondani valamit erről az egészről, nem kérdezhettem. Muszáj voltam erőt venni magamon és miután kisírtam magam, eldöntöttem, hogy elkerülöm mind Carlisle-t, mind Edwardot. Joshua éppen járőrözött, szóval csendben fel tudtam menni a szobámba és ott elkezdtem számolgatni. Akkor döbbentem rá, hogy anyám terhessége sem lehetett normális és az ő múltját végig gondolva próbáltam megejteni a miérteket. Végül jegyzetekkel körülöttem aludtam el, de nem volt édes az álom – Edward végig ott járt a sarkamban, bárhova is mentem, bárkivel is beszéltem.

• Előző fejezet
• Adatlap
• Következő fejezet

Köszönöm, hogy velem tartottatok. Lassan érkezik majd a következő fejezet. Addig is, meséljetek, mi a véleményetek? Kiderült hát, hogy miért volt olyan ismerős Jane-nek a doki. Carlisle vajon mikor fog rádöbbeni, hogy Jane nem halt meg? Edward meddig alkalmazhat pszichológiai hadviselést, s Jasper meddig bírja kontrollálni fivérét?

 

Találkozunk legközelebb!

Stella