8. fejezet | Farkasnyár

Sziasztok!

Ez most egy viszonylag rövidke fejezet lett, de annál fontosabb a tartalma, hiszen végre kiderül, mi van Jane-nel. Ezek után kicsit jobban beindul majd újra a történet, de ebben a fejezetben van egy momentum, aminek meg kell történnie ahhoz, hogy értelmet nyerjen minden.

• Fandom: Twilight-Spirit Saga
• Korhatár: +14
• Figyelmeztetések: -
• Terjedelem: 1434 szó

 

 

8. fejezet

 

Egy-két nap úgy elrohant mellettem, hogy észre se vettem a változásokat. Pedig igazán jó változások is beálltak az életemben. Például egyik nap munka után már a tökéletes álomszobámba léptem be és nem a kupihalmot kellett pakolgatnom ide-oda. Rögtön felhívtam Alice-t, hogy megköszönjem neki, aki csak megígértette velem, hogy sűrűn találkozunk majd.

 

Ahogyan az is szuper változásnak tűnt, hogy megtaláltam azokat a dolgokat, amiktől rosszul éreztem magam. Nem ittam többet tejet és kerültem a fehérlisztből készült pékárukat – ezzel nagyjából minimalizáltam a WC fölötti görnyedéses percek számát. Nem kellett hozzá orvosnak lenni, hogy megállapítsam a Google segítségével, hogy bizony cöliákiában és kazein érzékenységben szenvedek – a 21. század tökéletesen képes volt mindenkiből orvosot csinálni.

 

Már nem éreztem minden nap úgy, hogy a fejem felrobban és a szédülés is majdnem teljesen elmúlt. Eredményesnek tekintettem magamat és úgy éreztem, hogy minden a helyére került. Főleg miután annyit meséltem Joshuának anyámról és ezáltal kicsit közelebb éreztem magam hozzá – meg az anyám is kicsit más megvilágításba került a visszaemlékezések által.

 

Amit viszont teljesen elfelejtettem az az volt, hogy megígértem Edwardnak, hogy elmegyek a dokihoz és végre kiderítem, mi is a bajom pontosan. Habár a tünetek megszűnése igazolta az általam megfejtett két betegség lehetőségét, azonban korántsem lehettem biztos benne, hogy nem-e valami más – egy sokkal mélyebb betegségnek – a tünetei vetültek ki. Illetve még mindig gyanakodtam az agyam hátsó sarkában a vámpírméregre, de annyira lehetetlennek tűnt a feltételezés, hogy igyekeztem mindig elhessegetni a gondolatokat.

 

Edwardot pedig kerültem, amennyire csak tudtam.

 

Azután az este után, miután beszéltem Isabellával kicsit felfokozott állapotba kerültem és szó nélkül elsiettem Edward mellett, aki éppen akkor tartott hazafelé. Biztos voltam benne, hogy Isabella mondott neki valami alibit, hogy miért voltam annyira furcsa – és udvariatlan –, de tudtam, hogy nem érez irántam haragot, hiszen Alice által rengeteg üzenetet kaptam tőle. Azt is tudtam, hogy Isabella tényleg senkinek sem mondta el azt, amiről beszéltem, hogy Alice egy szóval sem utalt rá – márpedig amióta jobban megismertem, biztosan tudtam volna, ha tudja a titkom.

 

-       Kopp, kopp – kopogtatott az ajtómon egy ismerős hang. – Remélem, nem zavarok.

 

-       Oh, Isabella. Éppen rád gondoltam, tudod, furdal a lelkiismeretem. Nem szabadott volna arra kérjelek, hogy titkolózz. Főleg nem a férjed előtt. – Nem tudtam mit tenni, amikor Isabella szóba került akkor is elfogott a lelkiismeretfurdalás, hát még amikor láttam. Legszívesebben visszacsinálnám…

 

-       Oh, hagyjad. Akkor nem tudtunk rendesen beszélni, és most sincs túl sok időnk. Viszont szerettem volna, ha tudod, hogy egyáltalán nem zavar ezt a titkot megőrizni. – Érdeklődve fordultam Isabella felé, aki ránézett az ágyamra, majd miután bólintottam, leült rá. – Engem üldözött egy vámpír, aki majdnem… nos, majdnem azt tette, mint veled tett. És szerintem be kéne vonni a fiúkat, hiszen szívesen kézre kerítenék neked, hogy elégtételt vegyél.

 

-       Nem kell elégtétel.

 

Elkezdtem a karomat dörzsölgetni, mintha fáznék, aztán ránéztem arra a fiatal nőre, aki alig pár perccel ezelőtt megosztott velem valamit a múltjából. Nagyon nehezemre esett arról az estéről beszélni és most megint ott tartottam, hogy féltem újra belegondolni a történtekbe. Isabella ezt nem érthette, legalábbis nem teljesen állt össze a fejében a történet.

 

-       Egyszerűen nem érzem azt, hogy feltétlenül rosszat akart volna. – Vettem egy nagy levegőt, majd folytattam. – Tudod, ez olyan, mint amikor tudod, hogy, amit cselekednél az rossz, az agyad hátsó szegletében ezt felfogod, de mégis megteszed. Szerintem, szerintem a vámpír is szenved.

 

-       A vámpír is szenved?

 

Láttam, hogy Isabella szemei elkerekednek, de nem mondott semmit, mert Joshua megjelent az ajtóban. Láttam rajtuk, hogy régóta ismerik egymást, de azt is láttam, hogy nem volt száz százalékos a kapcsolatuk – anyám meséiből nagyjából sejtettem, hogy miatta részben. Viszont apám Rosalie-val elég sok időt töltött, ami engem feleannyira sem zavart, mint a nagydarab Emmett-tet. Ugyanakkor láttam azt is, hogy hogyan néz Isabellára – egyszerűen sütött az egyfajta testvéries szeretet a szeméből, még ha igyekezett is ezt elfedni.

 

A megjelenésére emlékeztettem magam arra, hogy bizony nekem ideje volt elindulni a munkába – most már sokkal jobba kedvvel és kevesebb fáradtsággal indultam neki a hosszú útnak. Még La Push-ból is szívesebben sétáltam el az üzletig, mert habár az átváltozás még mindig nem ment, a környezetet meg tudtam szemlélni.

 

Ismertem minden fa gyökerét és sötétben is gond nélkül eltájékozódtam már – nem csak a farkas érzékeimnek köszönhettem, hanem annak is, hogy a betegségem miatt kiesett pár napért cserébe vállaltam a zárást. Szerencsére két nap után azt mondták, hogy igazából fölösleges éjjelig nyitva tartani – ki akarna lakberendezési boltba menni az éjszaka közepén?

 

A szokásos úton sétáltam hazafelé, amikor megszédültem – nagyjából olyan erősségű volt a szédülés, mint azon az ominózus napon, amikor a falkatagok rám támadtak és Edward mentett meg. Megtámaszkodtam egy fa törzsében és igyekeztem szorosan összezárt szemekkel mélyeket lélegezni. Szerencsére pár másodperc múlva elmúlt a szédülés és tovább indulhattam az utamon.

 

Éppen azon gondolkoztam, hogy mennyire régen is volt részem a szédülésben – szerencsére –, amikor ismét meg kell állnom. Tudtam, hogy kik járőrőznek és éppen ezért azt is tudtam, hogy a közelben voltak, hiszen mindannyian tudták, mikor indulok hazafelé és szívesen elkísértek. Nagyon jól esett, hogy Jonathan kezdte elfogadni a tényt, hogy valami betegség áll a háttérben, s ha annak titkára fény derül ismét képes leszek az átváltozásra – illetve kifejezett parancsa is volt, hogy kísérjenek a fiúk haza.

 

A szédülés nem akart alábbhagyni és kezdtem egyre rosszabbul érezni magam – ismét éreztem a savas, égető érzést a torkomban. Már éppen lehajoltam volna, hogy így könnyítsek a gyomromat szorító érzéstől, de hiába vettem egyre nagyobb levegőket semmi sem távozott belőlem. A hasamban a feszítő érzés egyre erősebb lett, szinte úgy éreztem magam, mintha szétszakadnék belülről – talán ifjú farkaskoromban éreztem ilyet, mikor anyám beoltott.

 

A feszítő érzés elkezdett sokkal inkább görcsnek érződni – próbáltam egyenletesen lélegezni, de úgy éreztem, hogy nem bírom sokáig. Egyedül voltam az erdőben és tudtam, hogy hiába járőrőznek majd erre a fiúk, engem sokkal későbbre vártak. Nem tudtam volna megmondani, hogy mikor rogytam térdre. Azt meg végképp nem tudtam, hogy mikor kezdtem el sírni, de a halk hüppögő hangon és a nyüszítésen kívül nem bírtam megszólalni.

 

Magzatpózban feküdtem a fa tövében és azért imádkoztam magamban, hogy valaki rám találjon mielőtt meghalok. Mert olyan érzés volt, mintha éppen haldokolnék – a fájdalom egyre elviselhetetlenebb volt. A földet kapirgáltam, próbáltam valamiféle kapaszkodót találni, de csak apró fűcsomókat tépkedtem ki a földből. A légzésem egyre lassabb lett, viszont lassan már nem tértem magamhoz – a fájdalom erősödött és jobbnak láttam, ha többé nem veszek tudomást a külvilágról. Az agyam így próbált megvédeni a szenvedéstől és én igazán hálás voltam a kieső időért.

 

-       Te jó ég, Jane! Kérlek, ébredj fel! – Tompán hallottam, hogy valaki a nevemet mondogatja, de túlságosan sok erőmet elvette, hogy ne a fájdalomra koncentráljak. Mintha csillapult volna, de még mindig éreztem. Pedig szívesen válaszoltam volna Joshuának, hogy tudassam vele, mennyire örülök, hogy rám talált.

 

Az erős férfikarok között kezdtem igazán megnyugodni – a bőréből áradó forróság valahogy megnyugtatta a testem. Amikor megéreztem az ismerős hideg ágyneműt a gyomrom újra összeugrott és éreztem a kínt felerősödni – olyan volt, mintha fáztam volna, ami vérfarkas létemnek teljesen idegen volt. Joshua amint letett már rohant is tovább, sejtettem, hogy orvost akar keríteni.

 

-       A pulzusa gyors és szabálytalan. – A kellemes hangra résnyire kinyitottam a szemem, de nem bírtam sokáig nyitva tartani így nem láttam a dokit. Viszont láttam egy bronzos színt megvillanni a doki válla fölött. Edward.

 

-       Adjon valami gyógyszert doki. Nem látja, hogy szenved? – türelmetlenkedett Josh.

 

-       Joshua, elhiszem, hogy aggódsz érte, de a gyógyszernek lassan hatnia kell. Meg kell várnunk Jonathant amúgy is, jobb szeretném, ha az Alfa is tudna a lányról.

 

-       Mit kellene tudnom? – Az újabb hangra kinyitottam a szemem, és megláttam a vezetőmet. – Csak nem kiderítetted doki, hogy mi a baja?

 

-       De, az igazság az, hogy tudom, mi volt a rendellenes a vérképében.

 

Szinte éreztem, ahogy sistereg a levegő a szobában – egyfelől én voltam túl izgatott, másfelől a férfiak feszültsége volt túl sok. Igazából nem tudtam, hogy mire számítsak, mert úgy hittem, egészen jól megállapítottam a saját bajaim, viszont a doki egyáltalán nem tűnt nyugtalannak és azt se mondta, hogy valami diétát kell majd folytatnom.

 

-       A vizsgálat kimutatta Jane vérében a HCG hormont. – A doki egy kis hatásszünetet tartott. –  Ez azt jelenti, hogy terhes. Amíg nem volt eszméleténél megvizsgáltam a hasát és egyértelműen látszik a másállapota.

 

Felhúztam a pólómat és csak meredten néztem az apró dudort, amit egészen addig csak a túl sok fogyásnak tudtam be, hogy látszik. Meredten bámultam és próbáltam felfogni, hogy mégis hogyan és mikor történhetett ez az egész.

 

-       Én olyan 12 hetesnek tippelném a tünetek és a kezdődő növekedés mértékéből. Gratulálok – fordult felém. Mosolygott és egy pillanatig elhittem neki, hogy ez valami jó hír, de aztán a gondolatok egyszerre tolultak az agyamba.

 

-       Az nem lehet. – Mindössze ennyi csúszott ki a számon szinte suttogva.

 

• Előző fejezet
• Adatlap
• Következő fejezet

Köszönöm, hogy velem tartottatok. Lassan érkezik majd a következő fejezet. Addig is, meséljetek, mi a véleményetek? Mit szóltok a hírhez? Mi történt Jane-nel mielőtt Vancouverbe érkezett?

 

Találkozunk legközelebb!

Stella