7. fejezet | Farkasnyár

Sziasztok!

Joshua feltűnése az előző részben kicsit megváltoztatta a dolgokat és elindult egy másik irány a történetben – apa és lánya kapcsolata. Illetve Jane kapcsolatai is alakulnak.

• Fandom: Twilight-Spirit Saga
• Korhatár: +14
• Figyelmeztetések: -
• Terjedelem: 2583 szó

 

 

7. fejezet

 

A NAPOK NAGYJÁBÓL UGYANÚGY TELTEK, mint egészen addig – leszámítva talán azt a tényt, hogy Joshua egyre több időt töltött a közelemben. Edward és ő azon voltak, hogy némileg otthonossá tegyék számomra a régi Cullen házat, mert egy influenza miatt sajnos a DNS-teszt eredményére sokkal többet kellett várni. Joshua kis milliószor elmondta, hogy amennyiben Jonathan úgy dönt, hogy mégse térhetek haza, úgy ő költözik hozzám.

 

Értékeltem apai törekvéseit, de néha kezdett nagyon sok lenni számomra – főleg azért éreztem magam furcsán a közelében, mert eddig nem volt apám. Nem tudtam apának szólítani, mert egyszerűen csak egy idegennek tűnt. Az sem segített, hogy pontosan tudtam, hogy valamit beszélt az anyámmal, aki nagyon úgy tűnt, hogy nem akar velem találkozni. Hiába kértem Josh-t, hogy mondja el, mi volt a levélben ő hajthatatlan volt.

 

Nagyon sokat beszélt, de általában a falkáról és arról, hogy ki milyen szinten áll a hierarchiában. Azt is megosztotta velem, hogy miattam kérvényezte a névváltoztatást és habár Nate-nek ez nem tetszett, sok mindent nem tudott ellene tenni. Ez a helyzet engem kissé kezdett feszélyezni, mivel így már teljesen megértettem a felém tanúsított távolságtartást – nehéz lehet a tudat, hogy egy potenciális Alfa járkál körülötted.

 

-       Szóval, ha jól értem igazából te lennél az Alfa? – kérdeztem rá egyik délután, mikor már kezdtem felfogni a családnevek keszekuszaságát. – És utánad én következnék? Vagy Isabella és az ő gyerekei?

 

-       Te. Mivel Isabella nő, így nem előzhet be. Ha férfi lenne, nos, akkor utánam ő jönne, majd a fia, te és a lánya.

 

-       Ez így elég hülye rendszer lenne. – Miközben teregettem a ruháim folytattam az eszmecserét. – Akkor már több értelme lenne annak, ha az én fiam előzné be Isabella fiát. De nem hinném, hogy Edan, így hívják, ugye? – néztem kérdőn Edwardra, aki bólintott. – Szóval nem hiszem, hogy Edan után én következhetnék, hiszen akkor már azt a családvonalat kellene végig vinni.

 

-       De a vérszívó miatt ők már nem Blackek.

 

Még mindig feszültté váltam, amikor Josh vérszívónak nevezte a Cullen családot – én egészen kedveltem Edwardot és a különös szőke hajú fiút is, illetve a doki hangja is eléggé megnyugtató volt. Edward viszont úgy tűnt egy apró fintoron kívül már nem rezonál Joshua effajta megjegyzéseire. Nagyjából én is kezdtem hozzászokni, de még mindig félve pillantottam a vámpírférfi arcára – főleg, mert nagyon védtelennek éreztem magam mióta nem tudtam átváltozni.

 

Általában Edward és Joshua mindketten átjöttek – volt, hogy egyszerre, de Edward időnként egymagában is meglátogatott. Megtudtam róla, hogy elvégezte az orvosi egyetemet – ahogy a szőke hajú Rosalie is –, ezért figyeli a lépéseim. Soha nem vallottam volna be neki, hogy esténként annyira fáj a fejem, hogy nagyjából a halálomon vagyok – másnap reggelre mintha nem is lett volna, s csak a szédülés marad utána. Ezt minden este el kellett viselnem.

 

Esténként – amíg a fejfájás nem lépte át a tűrhetetlen határt – általában filmet néztem és olvastam. Nagyjából egy filmet vagy két sorozatepizódot gond nélkül meg tudtam nézni. Olvasás terén sokkal rosszabb volt, mikor elkezdtem érezni az egyre erősebb nyilallást a fejemben – amit rendszerint hányás követett. Majd zokogás és végül az alvás következett. De szerencsére napközben már nem voltam rosszul, ami el is kezdett meglátszani rajtam hastájékon – akkor már azért is sírtam, mert nem tudtam átváltozni és futni, hogy eltűntessem.

 

A napnak néhány szakaszában volt olyan, hogy kénytelen voltam leülni annyira szédültem, de amúgy a nap nagyrészében a kezemet a hasamon pihentetve lazítottam – már, amikor nem dolgoztam. A munkámat egyszerűen imádtam és nem csak bent töltött időt, hanem az oda és vissza sétákat is – tudtam, hogy sokkal gyorsabb lenne autóval vagy akár biciklivel járni, de egyszerűen lenyűgözött Forks egyszerűsége és természetközelisége.

 

Az idő sokkal lassabban telt érzésre, magam is meglepődtem, amikor kiderült, hogy még egy hét sem telt el. Csak akkor tudatosult bennem, mikor egyik nap a munkából hazafelé tartva egy ismerős bronz üstök csatlakozott mellém. Féltem, hogy mit fog mondani, s mivel ezt ő nagyon is jól tudta, így hagyott időt megemészteni a még ki nem mondott információkat.

 

-       Tényleg Black vagy. – Annyira magától értetődően ejtette ki a szavakat a száján, hogy hirtelen engedtem ki a bent tartott levegőt, s vele az életerömet is. – Viszont van valami más is. Az értékeid abnormalitást mutatnak, de azon kívül, hogy ez gátolja az átváltozást, nos, nem tudunk. Szóval egy vizsgálat kellene.

 

-       Rendben – mondtam, mikor már újra stabilan a lábaimon álltam. – És akkor most?

 

-       Elmegyünk a határig. Jonathan már vár. – Edward rám mosolyogott, majd végre megtudtam, hogy miért annyira boldog. – Carlisle újra él, végre talált valamit, ami elég kihívás az agyának, hogy ne azon rágódjon, hogy…

 

-       Carlisle, a doki? – Edward bólintott. – Min rágódik? Talán meghalt egy betege az influenzában? Úgy tudtam, az nem valami ritka jelenség.

 

-       Nem egészen erről van szó. Csak annyit tudok, hogy megölt egy lányt. – Edward nem nézett rám, talán mert félt, hogy majd ítélkezni fogok. – Nem mesélt róla és egy ideje már tudatosan kerültem, hogy a fejébe nézzek, mert… Nagyon fájdalmas időszakon van túl. De aztán egy este úgy jött haza, hogy muszáj voltam belenézni a fejébe. Csak annyit láttam, hogy egy lányra gondol, aki élettelenül fekszik.

 

-       Ismerted? A lányt.

 

-       Nem tudom. Nem volt arca – eléggé ijedten nézhettem, mert Edward gyorsan hozzátette – úgy értem, nem koncentrált az arcára. Mintha nem is látta volna.

 

-       Szóval megölt egy lányt. A rossz időszak régen volt?

 

-       Eléggé. De Jasper érezte, hogy nagyjából ugyanakkora bűntudata van, mint akkor. De most te adtál okot neki arra, hogy legyen miért élnie.

 

A rövid séta alatt eléggé sokat megtudtam, azonban nem eleget – kíváncsi voltam a dokira. Anyám mesélt Jasper képességéről, azonban akkoriban minden ilyet mesének véltem. Szívesen kérdeztem volna még Edwardot a családjáról, de egyrészt tiszteletlenségnek éreztem, másrészről pedig elértük a határt. Jonathan már ott állt, s megvárta, míg teljesen elé nem álltam.

 

-       A DNS teszt bizonyította, amit állítottál. Hazatérhetsz, az apád már nagyon vár. Azonban mielőtt hozzá mennél kötelező részt venned egy tanácskozáson. Ahol már, mint a falka egy tagja mutatkozol be.

 

Megszólalni sem tudtam, minden mozdulatom gépiesen hajtottam végre. Egyszerűen a sírás határán voltam, s észre sem vettem, mikor csordult ki pár könnycsepp – csak az előttem himbálódzó papírzsepire figyeltem fel. A koboldszerű lány – Alice – vigyorgott és láttam, hogy egészen máshol jár, mint én. Megköszöntem a papírt, majd megtöröltem a szemem és igyekeztem összeszedni magam.

 

Mivel nem egyedül voltam, így sokkal rövidebbnek tűnt az út a házig – kicsit félve lépkedtem még úgy is, hogy mellettem Alice csicsergett. Tényleg olyan volt a hangja, mint egy madárkának, s nem értettem ezt a fajta lelkesedését. Edward csak annyit mondott a húgának, hogy próbálja magát kicsit visszafogni, mert vannak olyanok, akik nem értik még a jövőt – aztán rám nézett és elmondta, hogy mit látott Alice. Én – és véleményem szerint Edward is – úgy gondolta, hogy a doki és az én jövőm azért fonódik össze, mert van egy rejtélyes betegségem.

 

A szoba megtelt, szinte zsúfoltnak tűnt. A legfiatalabb egy újszülött lányka volt egy nagyon szőke hajú lány kezében. Kicsit később megtudtam mindenki nevét, aki addig még nem találkozott velem. Köztük a babáét is, aki a Diana nevet kapta és akkor született, amikor én egy másik házban raboskodtam. Illetve az anyukája is bemutatásra került, aki pedig a Juliette névre hallgatott. Kortalannak és sugárzónak tűnt. Nem embernek.

 

-       Nos, mint bizonyára tudjátok, Jane igazat mondott. Mivel egy Black leszármazott, így természetesen a falkában a helye. Viszont mivel Black így…

 

-       Nagyon szeretnék a falkához tartozni, ígérem, hogy jó tagja leszek. – Közbevágtam a mondandójába, de igyekeztem kihangsúlyozni, hogy nem Alfa szeretnék lenni, csak egy falkatag.

 

-       Addig, amíg nem tudsz átváltozni, nem sok hasznodat veszem járőrözésben. Carlisle majd kideríti, hogy mi lehet a bajod, igazam van? – Jonathan egyenesen a doki szemébe nézett, s én kíváncsi voltam már nagyon, hogy kit sikerült a rendellenességemmel felvillanyoznom.

 

A szőke hajú férfi rám mosolygott, s én úgy éreztem, hogy kettészakadok. A lényem egyik része egyszerűen mást sem akart, mint odamenni hozzá és egészen közel állni hozzá. A másik részem viszont pánikszerűen próbált volna elbújni a férfi elől. Végre megértettem azt a vonzást, ami miatt folyamatosan a határ mentén járkáltam, és ami miatt képtelen voltam elhagyni Forksot. Nem értettem viszont azt az érzést, ami azt súgta, hogy meneküljek és hátra se nézzek.

 

Elfordítottam a tekintetemet a dokiról és csak reméltem, hogy nem ült ki minden az arcomra, hanem sikerült egy halvány mosollyal álcáznom a bennem dúló érzéseket. A másik szőke vámpír, Jasper elgondolkozva figyelt és aztán megfogta Alice kezét, majd egy gyors elnézést követően kimentek a szobából. Láttam, ahogy Edward kedvese követi őket, de Edward nem tette.

 

Lassan kiürült a szoba és egyedül maradtam Edwarddal, a dokival, Jonathannal és Joshuával. Egyedül Carlisle tekintetét kerültem – sőt, az igazat megvallva kerültem minden olyan helyzetet, amiben a doki a közvetlen közelembe kerülhetett. Nem tiltakoztam akkor sem, amikor Josh felvetette, hogy megmutatja az ő házát és a szobát, amit nekem gondolt. Utoljára még ránéztem Carlisle angyali arcára és próbáltam bíztatóan mosolyogni, de láttam a vámpírférfi arcán, hogy kissé elszomorította valami – talán a viselkedésem.

 

Joshua háza nem volt nagy, de arra pont elég volt, hogy ő és én kényelmesen elférjünk egymás mellett a másik életterét nem megsértve. Meglepve tapasztaltam, hogy minden általam vásárolt holmi már a számomra kijelölt szobában tornyosul, de egyáltalán nem bántam, hogy nem kell visszamennem a régi Cullen házba – jól esett valahová tartozni. De azt is tudtam, hogy Joshua majd beszélgetni akar, amire viszont én még nem álltam készen.

 

A szoba közepes méretű volt, amibe kényelmesen elfért egy nagyobb ágy és egy ruhásszekrény, illetve egy íróasztal is. Legalábbis fejben nagyon jól nézett ki, de a megvalósításban ez nagyjából sehogy sem állt. A földre ledobott matrac és az arra ráhalmozott egyéb holmijaim éppen olyan rendetlen hatást keltettek, mint amilyen rendetlen éreztem magam.

 

A semmiből hirtelen Alice jelent meg mellettem és egy hatalmas sóhajjal adta tudtomra – a jelenléte mellett –, hogy mennyire nem tetszik neki a látvány. Szerencsére volt nála egy vázlatfüzet és egy ceruza. Emberfeletti gyorsasággal felskiccelte a szobám alaprajzát, majd leült a matracra és körülnézett. Tudtam, hogy kedvelni fogom ezt a lányt, mert a szemében éppen az a csillogás látszott, mint az enyémben, amikor lakberendezéssel foglalkoztam.

 

-       Szerintem oda kéne tenni az ágyat, úgy az ablak alatt lenne a fejed és láthatnád a csillagokat – mutatott az ajtótól jobbra lévő ablakra. – A színben már gondolkoztál?

 

-       Mindenképpen valamilyen bézses árnyalatot szeretnék.

 

-       Helyes! Én is így gondoltam. Nos, és milyen ágykeretre gondoltál meg természetesen szükséged lesz egy komódra is.

 

-       Sötét ágykeret mindenképpen, az jó kontraszt lenne a világos falszínnel.

 

Nagyjából fél óra alatt megterveztük a szobámat, ahogyan véleményünk szerint a legjobban kinézne. Edward volt az, aki megjelenésével Joshua teljes addigi higgadtságát elpárologtatta. Az apám nem túl szép szavakkal adta tudtára a két vámpírnak, hogy talán hagyhatnának engem aludni, mert habár nekik nincs szükségük rá, de nekem igen – sőt, neki is. Alice cinkosan rám kacsintott, majd rámosolygott Joshuára és elhagyta az épületet. Edward megforgatta a szemét, majd húga után eredet.

 

Értékeltem, hogy Joshua nem kezdett el azonnal faggatni a múltról, s hagyta, hogy első éjszakámat La Push-ban nyugodtan eltöltsem. Még az émelygés sem tört rám este bár abban nagyon is biztos voltam, hogy ez azért lehetett, mert egy ideje már nem ettem. Az álom gyorsan a szememre jött, s egy álomtalan álmot láttam – kicsit sajnáltam, hogy az álmom nem adta meg a választ a kettőség érzésemre.

 

Másnap reggel percekig csak a plafont bámultam és próbáltam rájönni, hogy miért érzem magam olyan furcsán. Olyan érzésem volt, mintha lebegnék és kellett egy pár perc, mire rájöttem, hogy fekve szédülök. Apró, fényes pontok cikáztak a szemem előtt és én nem tehettem mást, mint számolgattam őket. Kezdtem igen vacakul érezni magam, de muszáj volt felkelnem, mert valaki nagyon kopogtatott az ajtómon.

 

Mikor kinyitottam, Joshua a kezembe nyomott egy telefont és csak annyit mondott, hogy Alice. Én gyakorlatilag bele sem szóltam a telefonba csak hallgattam, ahogy Alice festékekről és ágykeretekről beszél – valamikor a komód fiókjainak számánál jöttem rá, hogy nekem nagyon sürgősen össze kell kapnom magam és elindulni a munkába. Alice megkért, hogy a munka után nézzek át hozzájuk én pedig megígértem ezt neki.

 

A munka után egyenesen a Cullen ház felé vettem az irányt, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy Alice milyen kérdésekkel akar megzáporozni. A reggeli kérdésözön után kicsit féltem átlépni a küszöböt.

 

-       Alice? Hahó!

 

-       Ő nincs itt. – Jasper állt előttem, majd kinyújtotta a kezét és felvezetett az emeletre. A szobában, amibe vezetett az ágyon Isabella ült. Rám mosolygott és megpaskolgatta maga mellett az ágyat. – Jane, én éreztem, amit te. Ez a kettőség számomra nagyon furcsa volt és tudom, hogy ilyenkor az a legjobb, ha valakivel beszél az ember. Isabella képes elrejteni a gondolatait Edward elől.

 

Jasper kiment a szobából és volt egy olyan érzésem, hogy a ház közeléből is. Isabella bátorítóan rám mosolygott, de nekem kellett pár perc, mire végig tudtam gondolni, hogy mit is akarok mondani. Kicsit féltem kitárulkozni, mert anyám megtanított, hogy az gyengévé tehet, de muszáj voltam valakinek elmondani, mi történt velem.

 

-       Nagyjából 6 hete érkeztem Vancouverbe, nagyon nagy eső volt és végül egy lány segített, hogy meg tudjam húzni magam estére. Mindenem elázott és a lány adott egy pulcsit, majd elment, de megígérte, hogy másnap segít eljutni az eredeti úticélomig. – Isabella arcán nem tükröződött semmi, de a szeme csillogása elárulta, hogy sejti a történet végét. Elnéztem róla, s felálltam, hogy mászkálva a szobában meséljek tovább. – Aztán valaki bejött a szobába, és a következő pillanatban már az ágyon voltam. Amikor ránéztem az arcára, akkor hirtelen úgy éreztem, hogy ez a helyes, hogy semmi rossz nincs abban, amit csinál velem. Szerintem azért voltam feszült Carlisle-ra nézve, mert mellette olyan furcsa vonzalmat is éreztem és ez felidézte azt az alkalmat. De szerintem ez nem volt tudatos, csak bűnösnek éreztem magam, hogy vonzódok egy férfihoz.

 

-       Jane, az a férfi megerőszakolt téged? – Isabella felállt és megállított, majd igyekezett a szemembe nézni.

 

Isabella kérdése annyira nyílt volt, én pedig nem éreztem még magamat készen arra, hogy kimondjam ezeket a szavakat. De Isabella kimondta őket és én nem tehettem úgy, mintha nem is hallottam volna semmit. Sírtam és a nő keze a hátamon nyugodott, miközben végre szabadjára eresztettem mindent, amit eddig belül őriztem.

 

-       Az én hibám. Harcolhattam volna erősebben, de egyszerűen nem ment – zokogtam. – Bárcsak erősebb lettem volna.

 

-       Hogy nézett ki az a férfi, aki azt tette?

 

-       Nem láttam az arcát, nagyon sötét volt. 

 

Jobban éreztem magam, hogy többé nem kellett egyedül cipelnem a terhet, ugyanakkor rettenetesen szégyelltem magam azért, amiért Isabellának titkolóznia kell majd a továbbiakban a férje elől. Még beszélgettünk, de azt nem árultam el Isabellának, hogy egy vámpír tette velem azt – a csuklómon lévő farkasos csuklópántot viszont túl sokat piszkáltam ahhoz, hogy elkerülje Isabella figyelmét.

 

Miután kiszellőztettem a fejemet visszasétáltam Joshua házához – az én házamhoz. A nappaliban égett a villany és Josh éppen egy könyvet olvasott, aminek a címe megmosolyogtatott.

 

-       Miért is olvasol „Hogyan éljük túl a kamaszkort egy lánnyal?” című könyvet? – huppantam le mellé a kanapéra. – Nem akarlak elkeseríteni, de kamaszkoromról lemaradtál.

 

-       Már kiolvastam a csecsemőkortól kezdve a kisgyermekkorig mindent. Egyszerűen tudni szeretném, hogy milyen lehetett felnevelni egy gyermeket.

 

Joshua szemében a szomorúság játszott és én legszívesebben visszautaztam volna az időben, hogy erősködjek anyámnál, hogy hagy ismerjem meg az édesapám. Sajnos azonban az időutazás nem volt lehetséges, így maradt a könyvekből való „emlékezés” és a jelen.

 

-       Van esetleg olyan könyv is, hogy „Hogyan ismerjük meg a vérfarkas apánkat, aki jó ideje nem öregedett?” című könyv is? Mert arra garantáltan beneveznék – nevettem fel, s Joshua velem együtt nevetett. Lassan becsukta a könyvet és felém fordult.

 

-       Mesélnél nekem arról, hogy milyen volt Jade abban az időben? Vagy egyszerűen mesélnél róla?

 

-       Hm, persze. Azt tudom, hogy nagyon nehezen hagyott itt téged, aztán megtudta, hogy terhes és… - elkezdtem mesélni mindent, amire emlékeztem.

• Előző fejezet
• Adatlap
• Következő fejezet

Köszönöm, hogy velem tartottatok. Lassan érkezik majd a következő fejezet. Addig is, meséljetek, mi a véleményetek? Mit gondoltok arról, hogy Jane nem hazudott, de nem is akar Alfa lenni? Milyen szerepe lesz a falkában, ha nem tud átváltozni?

 

Találkozunk legközelebb!

Stella