4. fejezet | Farkasnyár

Sziasztok!

Jane szorult helyzete változásnak indul, de talán nem a megfelelő irányba. Fény derül arra, hogy ki is egészen pontosan Jane. Fontos kérdés inkább az, hogy hol van Joshua?

• Fandom: Twilight-Spirit Saga
• Korhatár: +14
• Figyelmeztetések: -
• Terjedelem: 2397 szó

 

 

4. fejezet

 

CSÖPP… CSÖPP… CSÖPP…

Ha lett volna egy fikarcnyi erőm ahhoz, hogy felálljak és elzárjam rendesen a csapot, már réges-régen megtettem volna. Az elején még örültem, hogy nem jól zártam el és emiatt bebörtönzőm nagyobb vízszámlának néz majd elébe; az elején még számoltam, hány cseppel kell többet fizetnie majd – de a kétszázötven-valahanyadik cseppnél újra új kedvenc tevékenységemnek hódoltam, a hányásnak.

A csöpögés hallgatásának ténye azt jelentette, hogy már nem hidratáltam magam minden egyes WC fölé görnyedés után. Azt hittem, hogyha nincs mit kihányni, akkor nem is lehet hányni – azzal azonban nem számoltam, hogy a késztetés és érzés ugyanúgy megmarad. Észrevettem már az elmúlt pár napban, hogy minden étkezés után kicsit rosszul lettem, de ennek okát tegnap megtaláltam és ki is iktattam – a hűtő nem volt bedugva és észre sem vettem, hogy megbuggyant a tojás és a tej.

Olyan háromnapnyi ebéd és vacsora távozott belőlem az idő alatt, míg mások biztosan nagyon jól érezték magukat egy lagziban. Az első közelítő neszekre valahogy összeszedtem magam és miután leöblítettem a WC-t, megmostam az ujjammal a szám és ittam pár kortyot – aztán elzártam rendesen a csapot – addigra kicsit több életerőt éreztem magamban. Mire az első olyan lépéseket is meghallottam, amik már a házban történtek, az ágyon ülve, kezemben a táskámmal, vártam, hogy végre kiengedjenek.

Talpig elegánsba öltözött fiúk léptek be az ajtón – felismertem mindkettejüket, jó volt farkas és ruhátlan öltözékük után felöltözve is megismerni őket. Egy harmadik fej is benézett az ajtón, majd tovább haladt, de mintha mondott volna valamit a fiúknak, akik az ajtóból vizslattak, ők erre beléptek és karomnál fogva a hátsó kijárat felé toltak – így ellehetetlenítve a szökésemet.

A ház elrendezése igen érdekes volt – olyan levegőtlennek tűnt. Fa lépcsősor vezetett az emeletre, ahol biztos voltam benne, hogy egy szobánál és esetleg egy fürdőszobánál több nem lehet. A földszint csak abból a vendégszobából és fürdőszobából állt majdhogynem, amiben én ez idáig raboskodtam. Kicsit oldalra tekintettem, miközben a karjaimat erősen tartva szinte a levegőbe emelve kísértek. Egy apró, de annál takarosabb konyhát pillantottam meg, aminek látványa a gyomromat korgásra késztette – pedig szilárdan elhatároztam, hogy a háztartási kekszen és vízen kívül az elkövetkezendő három napban annál szilárdabb ételt nem lát a feneketlen bendőm.

Kint megcsapott az esti lehűlését még meg nem kezdő áprilisi meleg, amit mindenki a globális felmelegedésnek tulajdonított – és amit én farkas létemre sokkal nehezebben bírtam, mint a téli fagyokat. Viszont azt elismertem magamban, hogy ez az áprilisi meleg tökéletesen megfelel egy esküvőnek, ami részben egészen biztosan kint zajlott a poros cipőkből ítélve. Nem voltam hajlandó addig felnézni a cipők gazdáira, míg a két kísérőm el nem engedte a karom.

-     Aidan, Benjamin, engedjétek el! – Az a hang szólította fel őket, aki az ajtóban is parancsokat osztogatott nekik. Nate, így hívta egyikük. – Na, lássuk kihez is van szerencsénk.

-     Kicsit fehérnek tűnik, nem? Már nem olyan Cullenék féle fehérnek, és nem is annyira fehérnek, mint az emberek. Inkább olyan indiános fehérnek. – Fiatalabbnak kinéző srác volt az, aki megszólalt mellettem, pedig pár ránc azért sejtette, hogy már ő sem mai csirke… vagyis farkas. Sötétbarna haja szinte már feketének tűnt, s rövidre volt nyírva.

Talán az összeszedetlen beszédének, vagy simán a kihallgatás kényelmesebb tételéhez, felajánlottak egy széket, amit ha akartam, ha nem el kellett fogadnom – ugyanis a vállamnál fogva lenyomtak rá. Azonban nem szólaltam meg és igyekeztem nagyon úrinőként viselkedni – amiben nem volt segítségemre a rezes hajú körülbelül velem egykorú srác felhorkantgatása.

Csak akkor fordítottam el szememet róla, amikor megéreztem, hogy valaki az ölemben matat, pontosabban a táskámat pórbálja kiszedni a kezemből – nem igazán volt könnyű dolga, tekintve, hogy a csuklómra kötöttem a biztonsági zsinórját. Bizonyára csúnyán nézhettem vagy csak a jelenlévők feszültsége csapódott ki, amikor a táskámnál matató kéz egy laza mozdulattal széttépte az oly sok éven át szolgáló táskámat.

Lassított felvételként láttam magam előtt, ahogy minden, amit addig a táskámban tartottam, a földre hullik. Néhány személyes dolog, néhány női dolog és az irataim – mindezek közül az iratok voltak azok, amiket Nate kezébe adtak hű segítői.

-     Kérem vissza az irataimat! – Mivel a hangom alig volt több mint a suttogás újrapróbálkoztam, határozottabban. – Azt mondtam, kérem vissza az irataim!

-     Majd, ha válaszoltál minden kérdésünkre. – A feketehajú férfi nem nézte meg a papírjaimat csak elkezdett kis köröket róni. Kezdtem úgy érezni, hogy megtaláltam az alfát és a többiek csak dísznek vannak itt.

-     Nem dísznek, a családunk egy tagját szemelted ki magadnak, mi pedig összetartó család vagyunk. – Nem néztem oda, mert tudtam, hogy a bronzos hajú fiú volt az, aki megszólalt. A hangja és a beszéde alapján sokkal többnek tippeltem volna, mint ránézésre tűnt.

-     Hogy hívnak? – vette vissza a szót Nate, aki időközben közelebb lépett felém és megállt.

-     Jane Black.

Nem tudnám megmondani, hogy mi történhetett, mármint eddig sosem volt gondom abból, ha bemutatkoztam, most viszont két hatalmas kéz lendült előre és ragadott meg a vállamnál fogva. Anyám felkészített arra, hogy valószínűleg nem fognak értem lelkesedni, de a hirtelen jött támadásra nem voltam felkészülve – hátralendültem miközben a kéz már a vállam felé tartott és azok a kezek mentettek meg attól, hogy hátraessek a táskával együtt – vagyis, egészen addig tartottak, amíg a tulajdonosukat bokán nem rúgtam.

A földön fekve csak még kiszolgáltatottabb lettem és utáltam a helyzetet – anyám nem lenne büszke rám. Egyáltalán nem ezt tanította.

-     Hogy hívnak?

-     Mondtam már. Jane Black vagyok. Jade lánya vagyok.

Pofoztak már meg világéletemben, de ez valami más volt – egy vadidegen alfa pofozott meg. Égett az arcom és éreztem, hogy a testem mélyén a farkas előtörni készül, azonban a remegés nem futott végig a testemen. A mocsokban ültem, égő orcával és azon gondolkoztam, hogy hátat fordítok anyám kérésének és eltűnök innen, erről a helyről.

-     És miért jöttél? Azért, hogy újra megpróbáljátok a falkát szétzilálni? Hogy meggyengítsétek az egységet? Az anyád is itt van valahol? – Én kérdésnek vettem és válaszoltam.

-     Csak én vagyok itt. – De Nate, mintha meg sem hallotta volna, hogy megszólaltam, folytatta a vádaskodást.

-     Azt hiszi az anyád, hogy ha téged előre küld, majd minden meg lesz bocsátva? Talán nem szenvedett eleget a családunk? Az anyád miatt sokan szenvedtek és azt akarod mondani, hogy te most egyedül jöttél ide? Fogadjunk, hogy most azt fogod mondani, hogy te nem akarsz semmi rosszat, csak az anyád bemesélte, hogy ez itt a múltad egy darabja és meg akarod ismerni. Igazam van?

Nem tudtam, miről beszél, nem tudtam, mit kellene megbocsájtani – vagy éppen nem megbocsájtani. Az anyámat nem kedvelték itt, azt tökéletesen észrevettem, ahogy körülnéztem az arcok megvetést sugároztak. És félelmet.

-     Én csak Joshuával akarok beszélni. Azért jöttem ide, mert… – Elhallgattam. Ezek az emberek egyáltalán nem hittek nekem, a bizalom szó mellett pedig egészen biztosan nem az én vagy anyám képe állt a lexikonban náluk. Ha ők nem bíznak bennem, nem hisznek nekem, akkor nekem itt nincs dolgom.

-     Joshua nem hisz neked és jelenleg a kórházban van, egy gyermek születésénél. – Jonathan Uley ezt magabiztosan mondta és Jonathan Uley hazudott.

 

Fiatal férfi szaladt el a házak között, egészen a hegyekig. Szavakat láttam: magány, Jade, gyermek. És láttam, hogy egyáltalán nem a kórház felé ment, ahogyan azt is, hogy mindez este történt – és nem is tegnap. A férfi kezében ott lobogott a levél, az a levél, amit én letettem Jonathan háza elé.

 

Kezek rángattak talpra és Jonathan elém dobta az irataim - mikor lehajoltam értük, láttam, hogy körülöttem mindenki engem bámul. A bronzos hajú fiú arcáról enyhe meglepődöttséget tudtam leolvasni, de amúgy teljesen faarccal nézett rám. Legalább abban biztos lehettem, hogy az a fiú tudja, hogy nem hazudok – egy ember, végül is, nem is olyan rossz.

Miközben azt a márványos arcot néztem, eszembe jutottak anyám tanításai arról, hogy hogyan lehet elrejteni valaki elől a gondolataink. Habár érintésre úgy gondoltam, működhetne a gyakorlás, nem voltam benne biztos, hogy ez ellen a bronzhajú fiú ellen is működne-e. Egy próbát mindenesetre megért, ezért az agyam hátsó zugában csak arra gondoltam, hogy az elmémet egy gát szabotálja.

-     Nem akarlak itt látni! És mondd meg az anyádnak is, hogyha még egyszer átteszi a lábát ide bármelyikőtök, akkor szabad prédák vagytok, és bármikor megtámadhatnak. Akár Cullenék is!

Egy alfa hangját hallottam és összeszorult a szívem a kiutasítás hallatán. Gyakorlatilag a teljes elárvultság érzése kerített hatalmába és akkor először éreztem azt, hogy hiába nagykorú az ember, ha nem támaszkodhat senkire, az megbélyegzi az életszínvonalát. Márpedig én teljesen egyedül maradtam egy olyan világban, ahol több veszély leselkedett rám, mint egy ember azt el tudta volna képzelni.

-     Nem tudom, hogy anyám mit tett. Azt viszont tudom, hogy jó okkal küldött ide. Lehet, hogy szerintetek egy félelmetes okból, de esküszöm, nekem nem adott parancsba semmilyen igába hajtási tervet. – Körülnéztem az embereken, akik körbevettek. A szemükből sütött az ellenszenv, de ez annyira felszínes volt, hogy még a hülye is látta volna, hogy ez leginkább az alfa parancsa miatt volt. A márványos arcúak viszont teljesen közömbösek voltak. – Az egyedüli, aki tudja, hogy mit tervez anyám, az Joshua.

-     Te egy senki vagy! Egy ismeretlen. – Jonathan egészen közel állt az arcomhoz, mikor beszélt. Kezdtem azt hinni, hogy ez valami fétis nála. – Nem tudunk rólad semmit, nem tudjuk, igazat mondasz-e. Ismered Jade Uley-t, tehát feltételezzük, hogy a lánya vagy, egyszóval te Jane Uley vagy és nem Black. Nekem viszont nincs közöm hozzád szóval jobb, ha eltakarodsz.

-     Ítélkezel a vakvilágba. Te tényleg olyan vagy, mint amilyennek az anyám leírt. Mi az, hogy feltételezed, hogy Jade lánya vagyok?

Ekkor csattant el a második pofon és talán itt jöttem rá úgy igazán, hogy amiért ide kellett jönnöm, ami a tervem volt, nos befuccsolt. Újra egy távoli senkinek éreztem magam, aki habár nagy reményekkel érkezett ide, sejtette, hogy nehézségekbe fog ütközni. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy ekkorába – egy kitaszított lettem.

-        Akkor most jól jegyezd meg, amit mondok! – Jonathan még emberi alakjában is képes volt farkasként vicsorítani, s úgy beszélni. – Ha egy hajszálad is átlépi a határt, akkor véged!

Ennyi elég volt, fogtam a táskám és a ház mellett elhagytam a gyülekezetet, akik mind támadó pozíciót vettek fel. Még hallottam, ahogy Jonathan hitetlenkedve kérdezi valakitől, hogy őt komolyan ilyen hülyének lehet nézni, hogy elhiszi majd, hogy egy vérfarkas lánya egy félvámpír.

Talán pár lépést tettem meg, amikor a mellettem elhaladó ember illatát megéreztem. Vér és öröm és egyfajta kimerültség áradt a testből, valamint egy furcsán ismerős illat. Még halottam, hogy egy másik férfi azt mondja, hogy megszületett a lánya, Diana Clearwater. A hír hallatán én magam is elmosolyodtam, mert egyszerűen el nem tudtam képzelni, hogy valaki ne örülne egy kisbaba érkezésének.

A hosszú séta után – ami főleg azért nyúlt el extrém hosszúra, mert útközben meg kellett állnom párszor, mert eléggé kimerültnek éreztem magam –, amikor elértem a határt még utoljára visszapillantottam. Habár egész út alatt éreztem a hátamba mélyedő szempárokat, azért sem néztem vissza, viszont utoljára látni akartam a szülőföldem, ahova soha nem térhettem vissza.

Talán az egyik legszomorúbb dolog, ami bárkivel történhet, hogy el kell hagynia a múltját. Biztosan egyeseknek nagyon könnyű a jövőjüknek élni, de biztos vagyok benne, hogy nekik a múltjuk kiegyensúlyozott. És én nem álltam készen arra, hogy elhagyjam a múltam – úgy éreztem, harcolnom kéne, de ugyanakkor féltem is.

Miközben hazafelé sétáltam végig azon gondolkoztam, hogy az anyám mennyire nem lenne büszke rám. De akárhányszor eszembe jutott az anyám, mindig nagyon haragos lettem, hiszen sosem említette, hogy mennyire nem kedvelték itt őt. Hogy mennyire félnek a tetteitől.

Amint megérkeztem búvóhelyemhez, már tudtam, hogy meg kell hoznom egy döntést. Leroskadva a kanapéra jutottam el odáig agyban, hogy számba vegyem a lehetőségeim. Az egyik az volt, hogy valahogyan kapcsolatba lépek anyámmal – leginkább a felkeresés jöhetett szóba –, ezt viszont parkoló pályára tettem, hogy a többi lehetőséget is kellő mélységben mérlegelni tudjam.

A Jonathan való beszélgetés volt a második ötletem, amikor egy kevésbé alkalmatlan pillanatban esetleg nyugodtabb körülmények között tudtunk volna beszélni. Ezt gyakorlatilag már csak viccként gondoltam végig, mert egyáltalán nem gondoltam úgy, hogy az alfa valaha is meghallgatna.

Ahogy ülve elmerengtem egyre azon gondolkoztam, hogy az egyetlen olyan ember, aki szólhatott volna az érdekemben, az elmenekült. Valahogy nem éreztem ettől olyan boldognak magam és nem feltétlenül hittem abban sem, hogy az apám, akit valószínűleg egyszer, ha láttam, nos őt nem érdeklem. Elmenekült a felelősségtől, pedig egy nagykorú gyermek kereste meg.

Nem maradt hát más választásom, mint, hogy elhagyjam Forksot és La Push-t – hiszen, anyámmal nem messze követtük az itt élők életét. Végig az járt a fejemben, hogy ez a legjobb választás, hiszen egy számomra idegen városban mégsem tudtam elképzelni az életem – főleg, hogy gyakorlatilag senkit sem ismertem, és akit megismertem volna, elmenekült. De nekem sosem ment olyan könnyen a költözés, mint anyámnak – de mondjuk, amikor együtt költöztünk, legalább abban biztos lehettem, hogy van hova hazatérnem és van velem valaki. De most egyedül ültem egy idegen házban, egy idegen család kanapéján. S itt én magam is csak egy idegen voltam.

 

-        És mi van, ha egyáltalán nem akarják, hogy megvédjem őket? – Anyám éppen egy poharat tett be a szekrénybe. Mindig ezt csinálta, amikor egy vitát le akart zárni, de ez esetben nem hagytam annyiban a dolgot. – Mindig ezt csinálod! Döntesz az életemről. Döntesz mások életéről!

Nem szólalt meg rögtön és habár az agyam hátsó zugában tudtam, hogy ez bizony rossz jel, nem hagyhattam annyiban. Egyfajta gyermeki dacosság bujkált bennem és főleg azért, mert végre vissza akartam menni az otthonomba. Ő ezt nem érezte, mert még mikor gyerek voltam, sokat mesélt arról, hogy élete nagy részét kalandozással töltötte.

-        Te vagy legfontosabb a számomra Jane. Sajnálom, ha nem érted… Idővel majd megérted, hogy miért kellett ezt megtenned.

-        Nem vagyok gyerek anya! Mondd el nekem, hogy mégis miért áldozzam fel az életem arra, hogy soha ne mehessek haza. Mondd el, hogy miért akarod, hogy ne legyek melletted.  De legfőképpen arra vagyok kíváncsi, hogy mégis hogy mondhatod azt, hogy én vagyok számodra a legfontosabb, ha arra sem voltál képes, hogy egy normális családmodellt megteremts számomra. Ki az apám? Ki vagyok én?

 

Minden cuccomat összepakoltam és néhány szendvicset is legyártottam, aztán útnak indultam az úton, amin két hete ideérkeztem. Mikor megpróbáltam átváltozni egész testemben remegtem, azonban meg is szédültem. Mivel mindenképpen el akartam hagyni a várost, így inkább nem változtam át és a szédülést magam mögött hagyva – és elfeledve – gyalog tettem meg az utamat a Forks tábláig.

A szívem, minden egyes lépésnél megsajdult és ezt éreztem már akkor is, amikor elhagytam La Push-t. A Forks táblánál viszont hirtelen úgy éreztem magam mintha valami fontosat elfelejtettem volna. Mintha a szívem ki akart volna szakadni a helyéről és egy lépést sem tudtam tovább tenni. Végig a la push-i úton mellettem elhaladó ember illata járt az eszemben. Csak arra tudtam gondolni.

• Előző fejezet
• Adatlap
• Következő fejezet

Köszönöm, hogy velem tartottatok. Lassan érkezik majd a következő fejezet. Addig is, meséljetek, mi a véleményetek? Egyértelmű, hogy Jane nem szeret ellenszegülni az édesanyjának, de vajon képes hátat fordítani anyja kérésének? Jade vajon merre jár és miért nincs a lánya mellett?

 

Találkozunk legközelebb!

Stella