An accident | 365 lap

Sziasztok!

A 365 lap egy olyan szegmensét fogjátok most megismerni, amiből ez a néhány született – egy kis időre elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán megosszam ezeket, de bátornak kell lenni néha. Ezek amolyan tanár-diák történetek, amik egyáltalán nem valósak.

• Fandom: Saját
• Korhatár: +14
• Figyelmeztetések: tanár-diák kapcsolat
• Terjedelem: 2996 szó

 

 

An accident

 

Hajnali négy, csipog az ébresztőóra. Lassan nyúl egy kéz, s lecsapja, de aztán felkel. Munka van, még fel kell készülni. Előző esti beszélgetés jár a fejében, gondolkozik nagyon. Elszólta magát, s még csak szólni sem tudott. Megrémült, s elment. Gondolkozik. Aztán elindul.

 

~O~

 

K kora reggel kelt, hogy előző esti feladatait bepótolja, azaz megírja a leckéket. Nem aludt valami jól és valami rosszat érzett. Tudta jól, hogy előző nap elszólta magát M előtt és nagyon remélte, hogy – mint mindig – M azért megnézte hajnalban a küldött üzenetet. Sajnos K rossz érzése nem múlt, sőt fokozódott, amikor látta, hogy M nem nézte meg az üzenetét. Pedig fontos lett volna, mert a lány nem akart úgy bemenni órára, hogy rosszul érzi magát.

A lány kezdte úgy érezni, hogy szétfeszítik a ki nem mondott szavak, ezért árnyaltan megpróbálta elmondani M-nek az érzéseit. Sajnos M azon kevés pillanatában volt, amikor megértette a célzást. Elköszönt és elment. K pedig tudta, hogy végleg elszúrta a dolgot, ami amúgy sem állt valami fényesen. Szóval K kedvtelenül várta a napot, s vele együtt a közös órát.

A lány barátai észrevették, hogy bántja valami, de inkább hagyták – hagyták, mint addig is, hogy K a saját bánatába rokkanjon bele. K-nak hiányzott egy olyan barát, akivel mindent megbeszélhet, és nem nézi le, amiért szerelmes lett egy nem megfelelő emberbe. De nem volt ilyen barátja a lánynak és ezért inkább elkezdett tagadni. K megfigyelte magán, hogyha elkezd tagadni magában valamit, akkor egy idő után sikerül beletörődnie a dolog kudarcába. Szóval elkezdett tagadni.

Földrajz óra előtt K elkezdett aggódni, mert M nem jelent meg az óra előtt tíz perccel. Gondolkozott, hogy hátha hiányzik M, de nagyon is jól emlékezett rá, hogy nem volt kihúzva a naplóban. K fején átfutott az is, hogy esetleg miatta nem jött be M – emiatt nagyon rosszul érezte magát. Új tanár közeledett a folyósón, kezében a teremkulccsal, mindenki K-ra nézett – hiszen ki más tudta volna, mi van M-mel? Azonban K tanácstalanul nézett mindenki másra, s biztosra vette, hogy bárki jobban tudná mi van M-mel.

A teremben zavart morajlások szűrődtek ki a folyósóra, s K osztályfőnöke erre az egyre hangosodó zajra lépett be a terembe. Csendre intette az osztályt, majd az új tanár felé fordult.

-    Szeretném, ha a 11. c megismerné az új földrajztanárát. M tanár úr elutazott és ezért a fennmaradó időre új tanárt kaptok. – Az osztályfőnök bejelentését hangos beszélgetések követték.

Az egész osztály, mint egy felbolydult méhkas összevissza beszélt – de a téma mindvégig M maradt. A legtöbben K-ra néztek megerősítést várva, de K csak maga elé bámult. Nem volt tiszta neki egész ez a történet, hiszen M előző nap nem is említette, hogy utazni készül. Az osztályfőnök biztosan hülyének nézte volna, hogy miért árulta volna el M mik a tervei és K tudta. Tudta, hogy annak ellenére, hogy elszólta magát, M elmondta volna. De nem tette.

-    Tanárnő! – K hangja kicsit megremegett, de ez nem volt különösebben feltűnő, hiszen mindenki a lány felé fordult. – Azt nem tudja véletlenül a Tanár úr mikor indult és hova?

-    Tegnap délután indult, én vittem a vonathoz három körül, de a többi a Tanár úr magánügye.

K szinte felugrott a leleplezett hazugság hallatán, de nem tette. Addig a pillanatig akart abban hinni, hogy miatta nincs bent, de amikor megemésztette a hallottakat sokként érte a felismerés. M nem jött be dolgozni, és egész biztos nem ment el előző nap délután sehova.

K azon az órán nem figyelt – nem érdekelte az új tanár, se a tananyag, mert valami fontosabbon járt az esze. Mindig sokat gondolkozott a legapróbb dolgokon is, és szerette megfejteni a dolgokat. Azonban ez most más volt. Alig várta, hogy kicsöngessenek és fellélegezhessen – mert fel akarta hívni M-et, hogy megbizonyosodjon róla, csak elméje buta tréfája a fejében száguldoz gondolatok.

Mikor végre kicsöngettek szinte K volt az első, aki kint volt a teremből – ezt a többiek csodálkozva ugyanakkor belenyugodva állapították meg, nem volt ott, aki miatt K bent maradt volna. A lány lerakta a másik teremben a táskáját, majd az udvar felé vette az irányt. Elment egészen odáig, ahol M biciklijének helye volt – szerencsére senki se akart a kerítésen keresztül társalogni a kintiekkel. Elővette telefonját és tárcsázott, majd azt hitte várnia kell, de a telefon nem csöngött ki. K ellenőrizte a térerőt aztán újra tárcsázott, hátha sikerrel jár.

Nem csöngött ki.

K gondolkozott, mert ez a tény egyáltalán nem nyugtatta meg. Nem akart rosszra gondolni, de minden jel arra mutatott valami nagyobb horderejű történt mintsem egy utazás. Fejében ezernyi gondolat száguldott, de nem tudta mit kéne tennie. Először arra gondolt megkérdezi valamelyik tanárt, de rögtön el is vetette az ötletet, mert az osztályfőnöke sem mondott semmit. Aztán arra gondolt M biztosan csak kikapcsolta a telefonját, ezért írt egy SMS-t, de nem sikerült kézbesíteni. Harmadik ötletéhez bátorságot kellett gyűjtenie és kitalálnia valami okot. Mert a harmadik ötlet az volt, hogy felhívja M egyik rokonát – és mivel csak az édesanyja számát tudta, így egy nagy levegő után azt tárcsázta.

-    Hallo! K. Ildikó vagyok, kivel beszélek? – K nem tudta mit is kéne mondania, mert amikor meghallotta az asszony hangját minden reménye elszállt. – Hallo?

-    Jó napot kívánok! Elnézést a zavarásért, én… öhm… K vagyok, M egyik tanítványa. – K hallotta, hogy a vonal túlsó végén az asszony nagyot sóhajt. – Tudom, semmi közöm sincs a fiához, de muszáj tudnom az igazat.

-    Te vagy az a lány igaz? – K nem értette a kérdést, mert eddig bele sem gondolt, hogy M esetleg megemlítette valaha is. – Persze, hogy te vagy az. Senki más nem tudná onnan, hogy nem az igazságot mondták el.

-    Hát, igen, valószínűleg én vagyok az a lány. – K nem tudott mit mondani, könnyeivel küzdve ült a kerítés kicsiny padkáján. Nem akarta elhinni. Azt kívánta ezerszer inkább utazott volna el, de ne… K hallotta, hogy mit mond M anyukája melyik kórházban van, de nem bírt megszólalni.

-    … biztos örülne, ha bejönnél! Mindig azt mondta te vagy az egyik kedvence, mondtam neki, hogy ha ennyit beszél veled, akkor egyszer el is hozhatna. K, gyere be, beszélj hozzá!

K megígérte M anyukájának, hogy elmegy délután a kórházba – nagyon is érdekelte, hogy mi történt, és ezt nem telefonon keresztül akarta hallani. Az egész olyan volt, mint egy rossz álom, egy nagyon rossz álom. Amikor reggel felkelt és rossz előérzete volt meg se fordult a fejében, hogy valakivel tényleg történhet valami. K nagyon jól tudta, hogy az utolsó óráját végig fogja szenvedni és, hogy fogalmam sincs, mit mondjon Annának, miért nem megy haza. Nem akart barátnőjének hazudni, de az igazságot sem akarta elmondani – ezzel a témával egyedül maradt és senki se érthette volna meg.

 

~O~

 

Pontosan kettő óra tizenöt perckor K megállt a kórház recepciója előtt és idegesen dobolt a kezével a keskeny pulton. Éppen nem volt senki ott, hogy útbaigazítsa, vagy a dolgát végezze – K kezdett kifogyni türelméből. Ideges volt. Tudta, hogyha rövid időn belül nem jön valaki, elmegy, és nem jön vissza. Megfordult a fejében, annyiszor megfordult, hogy inkább visszafordul és nem jön be. Nem akarta látni, nem volt rá felkészülve.

-    Segíthetek valamiben? – Szőke hajú recepciós nő ült vele szembe és kedvesen mosolyogva érdeklődött. K nem tudta mikor ülhetett le vele szembe ez a – munkája ellenére – vidám nő. Biztos megszokta már, gondolta K.

-    Igen... – K elmondta kit keres, de a nő csak kedvesen mosolyogva közölte vele a család csak rokonokat enged oda. A fiatal lány idiótának érezte magát és már éppen megfordult, amikor a recepciós megállította.

-    De, ha a barátnője vagy, akkor azt hiszem, el lehet tekinteni attól, hogy még nem vagy rokon.

K nem gondolkodott túl sokat, megköszönte a nőnek a kedvességét majd a megadott emeletre indult. Bele se gondolt, hogy éppen az előbb mondta ki azt, amire a szíve mélyén vágyott, és amire vajmi’ kevés esély volt. Tudta nagyon jól, hogyha meglátja M-et nincs visszaút és meg kell birkóznia egyedül a helyzettel – hiszen senkinek se mondhatta el, senkit se érdekelt.

Mikor meglátta a kis csoportot az egyik ajtó előtt elszorult a szíve. Oda nem illőnek érezte magát, egy betolakodónak. Felismerte M anyukáját egy képről, de amikor meglátta az asszonyt a lába földbegyökerezett. Kedves arcú nő volt, akin látszott a bánat, kisírt szemei természetellenesen vörösek voltak – de az is látszott rajta, hogy bizakodik. K csodálta az asszonyt, hiszen tudta mennyire erősnek kell lennie – az egyetlen gyermeke ott feküdt a szobában és az életéért küzdött.

K nem indult a szoba felé, nem akart zavarni – a recepciósnak mondhatta, hogy M barátnője, de a családjának nem tudott volna hazudni. Még akkor sem, ha az édesanyja tudott róla dolgokat, még akkor sem, ha mindenki tudott róla. M anyukája az ajtó felé fordult, s reménykedve nézett a szobából kilépő orvosra, aki csak fogta a kórlapot és hosszasan magyarázott – az asszony lehunyta egy pillanatra a szemét, majd az orvos szemébe nézett és azt mondta neki, hogy: a fiam egy túlélő, egy harcos és itt van, aki segíteni fog neki. És akkor az asszony ránézett K-ra és biccentett.

-    Azt hittem meggondoltad magad és nem jössz el. – Az asszony szavai súlyos bélyeget égettek a lány szívébe. Árulónak érezte magát, amiért ez a nő bízott benne és ő meg majdnem cserbenhagyta. – Mert így is volt, igaz?

-    Megfordult a fejemben – suttogta halkan. Nem nézett se a kis csoportra, sem az ajtóra vagy szobára. Egyenesen az asszony szemébe nézett. – Betolakodónak érzem magam. Olyannak érzem magam, amilyennek soha nem akartam.

-    Köszönöm, hogy eljöttél. – K meglepődött, amikor az asszony magához húzta. Annyira csodálta a nőt, hogy elhatározta nem lesz gyenge. Miután elengedte K-t M anyukája mindenkinek bemutatta a lányt, aztán a lányon volt a sor, megtudta mi történt M-mel. – Szóval, az autós azt mondja a fiam figyelmetlen volt, de a szemtanúk szerint viszont az autós nem volt figyelemmel a zebrára.

A lány lassan nyitotta ki az ajtót és azt hitte fel lesz készülve, amit lát, de nem így volt. Annyi kórházas sorozatot nézett már, hogy azt hitte semmi se ijesztheti meg és mégis… A fehér kórházi szobában, a fehér ágyon ott feküdt egy szinte lepedőfehérségű test. Ha nem lettek volna rajta sérülések, s a gép kábelei nem csatlakoztak volna a testhez akár azt is lehetett volna hinni, már nem él. Pedig élt, békésen feküdt az ágyon és nem vett tudomást a külvilágról.

K lassan közelebb sétált az ágyhoz közben próbált erős maradni. Alaposan megnézte a férfi arcát és érezte, ahogy szabadon nem eresztett könnycseppjei marják a szemét. A fiatal lány felemelte a kezét és végigsimított a vágáson M szeme mellett – olyan volt, mint amikor elesett a biciklijével, csak most nem a szemüvege miatt aggódott.

-    Ez azért szemét húzás volt tőled M. Megbeszélhettük volna a dolgokat, bár biztos nem jutottunk volna dűlőre. De ezt sem kívántam volna se neked, se nekem, se a családodnak. Tudom, hogy az én hibám, és tudom, hogy olyan úriember vagy, hogy ezt sose mondanád. – K csak beszélt és beszélt M-hez, miközben ő csak feküdt. – Anyukád azt mondta biztos örülnél neki, ha itt lennék. Tényleg így van? Annak ellenére, hogy mik történtek tegnap? Nem hagyom cserben anyukádat, sem téged, itt leszek.

K elmesélte a némán fekvő férfinak, hogy hogyan leplezte le a hazugságot, hogy milyen az új tanár és mindent, ami eszébe jutott. Mesélt neki arról, hogy sajnálja, amiért zavarba hozta és, hogy egyáltalán nem akarta, hogy bajba kerüljön.

Mikor K ránézett az órájára nagyon megijedt, hogy elszaladt az idő, nyomott egy gyors puszit M homlokára, majd kisietett a szobából. Elköszönt M családjától és megígérte, hogy másnap visszamegy, majd lesietett. A recepciónál kis híján nekiment az osztályfőnökének, de amint megpillantotta K elindult a másik irányba. A lány tudta, hogyha most meglátják itt, nagy bajba kerül, de ugyanakkor nagyon jól esett neki, hogy azt látja a kollégái törődnek M-mel.

K azonnal kiment a kórházból, amint alkalma adódott, majd vissza se nézve indult a metróhoz. Csak a metrón vette észre, hogy a karkötője – amivel idegességében játszadozott – nincs a kezén. K nagyon megijedt, mert azt a karkötőt a nagyszüleitől kapta a tizennyolcadik születésnapjára és nem tudta volna elmondani nekik, hogy elvesztette – annyira, de annyira nem akarta megbántani a nagyszüleit. Nem emlékezett rá, hogy hol vesztette el, de azt tudta, hogy a kórházban még rajta volt – amikor arról mesélt a férfinak, hogy mennyire sajnálja kikapcsolta, és valószínűleg elfelejtette visszakapcsolni.

A lány vett egy nagy levegőt, s mindent elkövetett, hogy ne gondolkozzon. Annyira szeretett volna egy percre megállni és semmin se gondolkozni – minden vágya ez volt, s mégse kapta meg. Egyik pillanatban még a karkötőjén gondolkozott, azonban annak megkerülése már nem izgatta annyira elméjét – így elkezdett gondolkozni M-en. Próbált visszaemlékezni az utolsó alkalomra, amikor látta, de azóta már eltelt egy hét, és a lány szeme előtt mindig csak az összekaszabolt arcú férfi jelent meg.

Mikor hazaért K anyja kiabált a lányával, mert későn ért haza és nem mondta el hol volt –, de K tudta jól, hogy mit kapott volna az anyjától. Már megtanulta, hogy ha rossz a kedve, akkor mindenért ő a hibás – éppen ezért nem mondta el, mi történt. A lány azt a taktikát választotta, hogy felment a szobájába és magára zárta az ajtót.

Ült, ült a földön és behunyt szemmel próbálta elterelni a figyelmét. De minden apró dolgot, amit Tőle kapott ott volt az ágya mögötti kis szekrényen. Minden ott volt és nem hagyták a lányt felejteni, megbocsátani.

 

~O~

 

Egy hónap.

Eltelt egy hónap M eltűnése óta, és semmi se változott. K minden nap bejárt M-hez a kórházba, s minden nap remélte, hogy a férfi felébred a kómából. Mert K kezdett belerokkanni, hogy minden nap erősnek mutassa magát M édesanyja előtt, miközben rettegett.

Ezalatt az egy hónap alatt K lelkileg megerősödött, de ugyanakkor meggyengült – többé nem érdekelte még csak feleannyira sem a tanulás, visszaszólt a tanárainak és elfordult a barátaitól. Jobban szólva nem is a barátaitól fordult el, hanem ők fordultak el tőle – már előtte is tudomására hozták, hogy M őket mitsem érdekli, de K azt hitte, ha, látják, baj van egy kicsit törődnek vele is. Nem így történt, s K egyedül maradt. A tanároknál tényleg ő húzta ki a gyufát – persze volt egy-két személy, aki látta, hogy valami nincs rendjén és így nem is szóltak semmit a lány viselkedésére –, főleg az új földrajztanárnál.

K csak élte az életét, úgy, ahogy tudta, és ahogy képes volt ép ésszel kibírni – minden apróságon felhúzta magát, főleg, ha valamit nem talált, de ez csak annak volt köszönhető, hogy a karkötőjét azóta sem találta meg. Pedig körbekérdezett mindenkit – az a karkötő fontos volt neki, és arra a napra emlékeztette, ami az egyik legboldogabb volt az életében. Ezért is fájt annyira neki a hiánya. Szerette volna visszakapni az életét és maga akarta uralni a vele történő dolgokat – de sajnos ez már elég hamar kicsúszott a kezei közül.

Aznap kimerülten ment be a kórházba – előző este M édesanyja felhívta, hogy elmondja mik történtek miután K hazament és ezek után nem tudott aludni. Lassan sétált végig a kórház lépcsőin és folyosóin – szeretett volna gondolkozni míg felér a megfelelő emeletre, ahol M édesanyja már mosolyogva várta.

-    Nem fogsz bemenni, igaz? – Nem volt semmi megvetés az asszony hangjában. K aprót bólintott. Párszor beszélgetett már az asszonnyal, és elmondta neki mire számíthat, ha a fia felébredt.

-    Nem mehetek be… – A mosoly mely a lány arcára feltűnt nem volt igazi, nagyon szeretett volna bemenni, de tudta, hogy abból csak a baj lenne. – És nem szeretném, ha tudná, hogy bent voltam.

-    Rendben.

A búcsú keserű pillanata elérkezett és K tudta ezt az asszonyt még látnia kell, s beszélnie vele – megkedvelte és megtalálta az egyetlen személyt, aki tényleg nem ítélte el. Egy hosszú pillanatig M édesanyja karjába zárta a lányt, majd elköszöntek, és míg az asszony bement a fiához, K hazaindult.

Amint hazaért felment a szobájába és bezárkózott, aztán rátört a sírás. Egy hónap alatt megjárta a poklok poklát és rájött, hogy sohase fogja tudni elfelejteni a férfit – M végérvényesen a lány szívében ragadt. K sírt, mert majdnem elveszített egy embert, aki fontos volt számára és sírt, mert tudta mi következik.

A következő két hét K számára olyan volt, mintha tüzes vassal követnék a tanárok, hogy tanuljon és nem hagyták egy percre se nyugton – az addigi viselkedése megtette hatását és a lány kín keservesen szenvedte végig azokat a napokat. Aztán pénteken K-nak le kellett mennie a tanárihoz, hogy jelentse – nincs az osztályban tanár, de miután kinyitották az ajtót földbe gyökerezett a lába.

Mindenki egy személy köré csoportosult – még az is, aki nem igazán ismerte – és, ha K nem tudja mik történtek nem tudta volna ki az. A fiatal lány állt az ajtóban és várta, hátha valaki felfigyel rá – s nem csak az informatika tanár megy el mellette, mert ő már kiörülte magát. K nem tudta pontosan mit kéne mondania, mert azt mégse mondhatta, hogy tudja M hol volt.

-    Mit szeretnél? – K osztályfőnöke boldog mosollyal az arcán fordult a lány felé.

-    Nincs tanárunk, csak ezért jöttem… – M éppen akkor állt fel, amikor K felé elindult az osztályfőnöke. – Nahát, a tanár úr megunta az utazgatást?

-    Láttam mindent, amit kell.

K, hogy megakadályozza a kínos csöndet és az értetlenkedő pillantásokat megfogta a kilincset és megpróbált kihátrálni. Azonban a tanáriban a halk sustorgásból kihallotta a nevét – nem szerette a titkokat és, ha kibeszélik a háta mögött, ezért várt egy pillanatot.

A tanárok figyelmét felkeltette, hogy az M arcán futó hosszanti sebhely nem lepte meg a lányt – pedig elég ijesztő hatást keltett a fiatal férfi arcán. Látták, hogy a lány is észrevette, hogy róla van szó, ezért abbahagyták a beszédet és mindenki elindult a dolgára. K sem várt sokkal tovább – amint az első tanár elhagyta a szobát követte, de egy hang megállította.

-    Nem vesztettél el semmit? – M hangja, mint egy villámcsapás találta el a szívét a lánynak, és megállt az idő. K tudta jól, hogy M anyukája nem árulta volna el, hogy ő ott járt, de a karkötőjét el is felejtette, csak mikor M felemelt kezében felismerte a láncot, jutott eszébe. – Vettem rá egy medált, remélem, nem bánod. Köszönöm.

A lány megsemmisülten nézte a kezébe ejtett karkötőt és a vadiúj fityegőt – egy mini földgömb volt. Még utoljára felnézett a férfira, majd egy biccentés után kivonult a tanáriból, ki az iskolából – végre szabadnak érezhette magát, mindenféle teher alól, s semmi mást nem akart, csak hazamenni és kipihenni magát.

• 365 lap

Köszönöm, hogy velem tartottatok.

 

Találkozunk legközelebb!

Stella