Karácsonyi étkezések | Advent 2023

Sziasztok!

Az elkövetkező napok a sütés-főzés szellemében fognak telni, ami így jobban belegondolva lehet, hogy túlzás – már, amit én véghez vittem itt –, de már így alakult. Igazából szerintem a karácsonyról mindenkinek a kajálás jut eszébe elsőre vagy másodjára. Velem sincs ez másképp, főleg, amióta ismerem a férjem, akiknek hosszú évek óta van egy szokásuk. De, hogy miről is lesz szó ebben a bejegyzésben?

Ételekről.

Szokásokról.

És arról, hogy nálunk hogyan alakultak ezek.

 

 

A táplálkozás egy alapvető emberi szükséglet, ami karácsonykor valami eszméletlenül nagy felhajtásnak örvend. Eszünk három napon keresztül, mintha legalábbis kötelező volna és mindeközben már első nap fogjuk a hasunkat, hogy bizony nem kellett volna ennyit zabálni. Aztán jön a következő nap és az azt követő és egyre inkább szimpatikusnak tűnik az újévi fogadalmak közé felvenni a „nem eszek soha többet” pontot – ebből aztán nem lesz semmi, és újra elkövetjük ugyanezeket a hibákat.

Szoktam mondani, hogy ez az az időszak, amikor az emberek olyan 6 évnyi édességmennyiséget bevisznek a szervezetükbe, mert ugye ilyenkor mindenki süteményt készít. Sül a bejgli, a kozák sapka is készül, de a különböző aprósütemények és vendégvárók is az asztalra kerülnek. És ezek csak a sütemények, a különféle szaloncukrok pedig ott várják sorukat, türelmesen, mert tudják, hogy úgysem tudjuk magunkat visszafogni.

 

Szokások innen-onnan

Franciaországban például nem ritka, hogy az emberek étteremben költik el a vacsorát. De náluk nagy figyelemnek örvend a libamáj és természetesen ünnepi desszertük is van, méghozzá a Buche de Noel – ha esetleg azon gondolkoznátok, hogy milyen különleges ez a sütemény, hát, bárki vehet hasonlót kishazánkban is, csak fatörzsként keresse.

Skandináviában ekkor több fogásos vacsorákat tartanak, aminek történelmi háttere van. Itt divat az is, hogy habos tejberizst készítenek, amibe elrejtenek egy szem mandulát és aki megtalálja, az ajándékot kap.

Olaszországban nincs egységes menü, mert a különböző tartományok, különböző szokásokat alakítottak ki. Az északi tájakon vad és szárnyas kerül az asztalra, például pulyka, amit polentával társítanak. Délen viszont elmaradhatatlan a Roccocco-keksz – ez egy kemény sütemény, ami mandulából készül és nagyobb mandula darabok is vannak benne –, amit a híres vörösborba, a Lacrima de Gesuba (Jézus könnyei) mártogatnak.

Magyarországon pedig elmaradhatatlan a hal valamilyen formában, legtöbbször halászléként. Illetve a liba és a káposzta is nagyobb szerepet kap – utóbbi mindenféle formában. A desszert a bejgli, a zserbó és a mézeskalács, de itt igazán változatos szokott lenni a repertoár.

 

Ami nálunk az asztalra kerül ebben az időszakban

Nálunk az előző bejegyzésben már olvashattátok, hogy eléggé szerteágazó az ünnep, már ami a „Hol vagyunk?” kérdést illeti. Különböző családrészek különböző étkekkel készülnek bár azért vannak közkedvelt fogások, amik mindenhol fellelhetőek.

Huszonnegyedikén ebédre készül húsleves és halászlé is, ami kedvez nem csak a hagyományoknak, de azoknak is, akik mondjuk nem annyira vannak oda a halért. Ezt követi a rántott hal és rántott hús, amihez készül rizs és burgonyapüré. Kis kiegészítésként Nagyika elkészíti az istenifinom párolt lilakáposztáját, amire nagyon rá tudunk kattanni – amikor felmerül a kérdés Nagyikában, hogy mi legyen biztosan az asztalon, mi férjjel mindig rávágjuk, hogy ez. Desszertként általában az szokott lenni, amit viszünk pl. zserbó, bejgli – illetve mostanság elő szokott fordulni, hogy réges-régi hagyományokat felelevenítve mákos/kakaósgubát készítünk.

Amikor otthon éltem akkor Szenteste csak hal volt az asztalon, mert Mama ragaszkodott hozzá, hogy ezt a „szabályt” betartsuk. Ez nagyjából azt jelentette, hogy csinált nekünk gyerekeknek tintahalkarikát és pangasius halat vett, mert arról azt tartják, hogy teljesen szálkamentes – persze volt még másmilyen hal is. Volt olyan év, amikor húgommal csak tintahalkarikát ettünk és desszertet, ami nem volt annyira laktató ezért vagy húsz szaloncukrot utána küldtünk, ami kellemesen felpörgetett mindkettőnket.

 

Anyáéknál mindig változatos volt a menü, amolyan svédasztal jellegű, mert jöttek a mama húgáék is – amúgy ők is hoztak mindig kaját, ami megmaradt a másik családrésszel töltött ünneplésükből. Kevésszer volt leves egy idő után, de ha volt, akkor az csakis raguleves lehetett (bár talán előfordult már, hogy anya készített hagymalevest). Volt előétel is, méghozzá hortobágyi húsos palacsinta személyében, amit kétféleképpen készített el, mert a keresztfia imádta a gombásat. Aztán következett az ezerféle főétel, amikből valamiért mindenki akart enni, nem számított sosem, hogy mennyi hortobágyit evett. Természetesen került az asztalra rántott hal és rántott hús is. Valamint készült aszaltszilvával göngyölt husi és mézesmustáros csirke, vagy éppen anya adott évi sláger kajája (pl. sajtos rakott husi, besameles hal alatta sült krumplival, tepsis hús). De került már az asztalra csirketorta is – konkrétan tavaly – ami olyan sikereket ért el férjnél, hogy szülinapi ebéd kívánsága is ez volt.

Desszertek terén ez az a nap, amikor degeszre esszük magunkat és utána még vagy hat féle sütit is meg kellene kóstolnunk. Mama mindig csinált vagy hatszáz aprósütit például mákos zserbót, amiről mi nem voltunk hajlandóak zserbóként nyilatkozni. A sláger termék, amit minden évben készített és anyukám bejgli helyett azt ette, az nem más, mint a métereskalács. De nem maradhatott el a bejgli sem, illetve ilyenkor került előtérbe a november utolsó hétvégéjén elkészített mézeskalács is – illetve, ha anyu úgy alakította a dolgokat, akkor még némi linzer is.

 

Anyósoméknál is hasonló az étkek felhozatala, hiszen a rántott hús megunhatatlan – főleg, ha három különböző módon van elkészítve és más élményt ad. És mi lenne velünk, ha nem lenne három napon keresztül nem ehetnénk halat? A menü egy olyan elemmel bővül ilyenkorra, ami szerintem sokaknál már Szenteste ott van: töltött/székelykáposzta – anyósom töltöttkáposzta receptet használ, de nem tölt káposztaleveleket, így viszont olyan, mintha székelykáposzta lenne.

Desszertként bejgli kerül az asztalra diós ízben – illetve az általunk vitt ízek is megfordulnak úgy, mint túrós és gesztenyés.

 

Ez az egész ünnep igazából a Mama kedvence volt és nem csak azért, mert összegyűlt a család, hanem azért is, mert együtt ettünk, ami neki mindig nagyon fontos volt. Szerette elkészíteni mindenkinek a kedvencét és próbálkozott újításokkal is, amikről próbáltuk lebeszélni. De a szíve-lelke ő volt ennek az egésznek és ötletem sincs, hogy miként fog működni nélküle. Itt szeretném megjegyezni, hogy azért írok ennyit ezekben a bejegyzésekben róla, mert neki nagyon fontos volt ez az ünnep és minden mozzanatában és gondolatában ott van és nem lehet kitörölni és nem is akarom kitörölni – de remélem, büszke lesz rám és ránk, amiért minden tőlünk telhetőt megteszünk.

Ti Szenteste csak halat esztek? Mi az, ami nálatok évről-évre megfordul az asztalon? Mit szoktatok Ti készíteni? Túlsúlyban vannak az édes ízek, vagy sikerült megtalálnotok az egyensúlyt?

 

Legyetek jók!

Stella L. Brandy

 

[A külföldi szokásokokról innen merítettem ihletet].