Jason Reynolds: Hosszú az út lefelé

 A könyvről

 

Ha egy szerettedet

megölik,

találd meg

a tettest

és

öld meg!

 

Tilos sírni!

 

Tilos besúgni!

 

Állj bosszút!

 

***

 

A „le az átkozott fegyverekkel” mozgalom ódája. Jason Reynolds New York Times bestsellere egy viharosan sokkoló regény, ami kb. hatvan hatásos másodperc alatt játszódik. Ennyi időbe telik egy fiúnak eldöntenie, hogy bosszút álljon-e a srácon, aki megölte a bátyját.

 

Stukker.

Célszerszám.

Flinta.

Gyilok.

Csúzli.

Köpködő.

Zsebágyú.

Acélmaris.

Vas.

Eszköz

a 3-as Számú SZABÁLYHOZ.

 

Vagy hívhatjuk fegyvernek is. Ezt csúsztatta be a tizenötéves Will a farmerjába. A bátyját, Shawnt nemrég meggyilkolták, és Will ismeri a szabályokat. Tilos sírni! Tilos besúgni! Állj bosszút! Ezért indul el a pisztollyal, azzal a fegyverrel, ami még a bátyjáé volt. Dühösen száll be a liftbe a nyolcadikon. Tudja, kit kell keresnie. Vagy mégsem?.

 

A Hosszú az út lefelé rövid, heves, szaggatott, narratív versekkel vet gyors, dühödt, káprázatosan elképesztő pillantást a kamaszok és a fegyveres erőszak témájára, ahogy arra csak Jason Reynolds képes.

 

 

Kiadó: Könyvmolyképző | Megjelenés: 2019 | Eredeti cím: Long Way Down | Olvass bele: x | Moly-olvasás

 

Én és a könyv

 

Vannak olyan könyvek, amiket azért veszek meg, mert le vannak akciózva – ezek az impulzív vásárlások vagy nagyon jók szoktak lenni, vagy még nem jutottam el az olvasásukig. Ez a könyv azért vonzott, mert megláttam, belül milyen formájú. Valamint a fülszöveg is arra ösztökélt, hogy elolvassam.

 

„Akár lazíthatsz is,

mondta Buck.

Hosszú

az út

lefelé.

”

 

Nem tudtam, mit várjak ettől a könyvtől és nem elsősorban a témáját tekintve, hanem a formáját. Verses regény. Annyit most már biztosan tudok, hogy talán jobban értelmezhető számomra egy egyszerű versnél. Valamint az is biztos, hogy nagyon gyorsan lehet haladni egy ilyen felépítésű könyvvel – egyszerűen magába szippant és mivel nincsenek oldalak teleírva, így a szem sem fárad el gyorsan.

A téma nehéz. Jót tett neki a verses forma, mert így emészthetőbb. Érdekes volt úgy olvasni, hogy egy fekete férfi írta, egy fekete kiskamasz szemszögéből és bandaháborúkról. Amiben – az előszóból és köszönetnyilvánításból kiderül – ő maga is élt. Egy rettenetesen nehéz élet, amiben az a három szabály tartja fenn a körforgást.

Tilos sírni!

Ez az első szabály. Teljesen érthető, hiszen a gyengék nem maradnak életben és, mint minden esetben, itt is előkerül, hogy a sírás a gyengeség jele. Talán, ha jobban belegondolunk, a sírás nem a gyengeség, hanem az erő jele. Sokan (köztük én is) ezzel az érzelmi reakcióval reagálunk olyan helyzetekben, ahol sokkal csúnyább szavak és tettek is történhetnének.

Tilos besúgni!

Ez egészen biztosan minden banda szabályzatában benne van. Az, hogy mi a besúgás már nagyvonalúbban kezelt kérdés. Egyeseknél a rivális bandának való jelzés is az, másoknál meg csak a rendőrségre való súgás jelenti azt. Besúgás nélkül is megmarad a körforgás és egészen biztosan besúgásokkal is ugyanaz történne.

Állj bosszút!

A harmadik szabály, ami az egész bandaháborút folyamatos körfogásban tartja. Az ember már csak ilyen – örökké bosszút akar állni mindenkin és bármilyen áron. Még akkor is, ha a következményeknek hála a bosszúálló húzza a rövidebbet.

A kérdés, hogy vajon Will, ez a tizenötéves srác, akinek az életben elég kevés tapasztalata van és az is inkább a szörnyűségek terén halmozódik, vajon képes lesz-e megállni a bosszút. A Szabályok, amiket mindenki fülébe rágnak, amik szerint élnek, vajon minden felett állnak? Ha megöli a feltételezett gyilkost és még életében kiderül, hogy nem jó embert ölt meg, mit érezne? Hogyan döntött?

 

„Mindig jobban szeretik azokat, akik már meghaltak.”

 

Nagyon tetszik, mert eléggé egyszerű, de a történethez ennél jobban már nem is passzolhatna. A szürke lift-panel, rajta a világító földszint gomb. De ami ennél is jobban tetszik az a háttérben megbújó alak. Nagyon szeretem a részletgazdag borítókat és ez igazán az.