Neil Gaiman: Csillagpor

A könyvről

 

Neil Gaiman könyve is úgy kezdődik, ahogyan a legjobb történetek általában: egy fiúval, egy lánnyal meg egy beteljesületlen szerelemmel. De aztán egyáltalán nem úgy folytatódik, ahogyan a mesék folytatódni szoktak. Neil Gaiman ezzel a regényével is bebizonyítja, hogy nem véletlenül tartják őt a modern fantasy egyik legnagyobb alakjának.

Falva falva egy aprócska település Angliában. Arról a falról kapta a nevét, amely a falu határában húzódik, és elválasztja az emberi világot a varázslatok birodalmától. Egy hűvös októberi estén a fiatal Tristran Thorn hullócsillagot lát a falon túl a földre zuhanni, és hogy elnyerje a gyönyörűséges Victoria kezét, megígéri a lánynak: elhozza neki a lehullott csillagot. Tristran elindul hát élete nagy kalandjára a falon túli varázslatos világba, amelyet a legfurcsább teremtmények és soha nem látott lények népesítenek be. Hűséges társak, halálos ellenségek várják, és ha Tristran elég kitartó, olyasmit találhat meg, amire egyáltalán nem számított.

Kiadó: Agave Könyvek | Megjelenés: 2007 | Eredeti cím: Stardust | Olvass bele: x | Moly-olvasás

 

Én és a könyv

 

A Csillagpor igazán akkor került bele az életembe, amikor Istvánnal összejöttünk – ő ugyanis minden évben karácsonykor megnézi a filmet. Így, amikor felhívtam figyelmét arra, hogy ez bizony könyvadaptáció, akkor természetesen felvettük a beszerzendő listára – bevallom, az új kiadás amióta megjelent csábított, így elkerülhetetlen volt, hogy idővel beszerezzük. István volt, aki elsőként kiolvasta a könyvet, mert feltétlenül a filmnézés előtt tervezte ezt.

És már most szeretném leszögezni, hogy ezt a könyvet úgy érdemes olvasni, ha képes az ember elvonatkoztatni a filmtől, mert gyakorlatilag és föld a kettő. De nekem mindegyik valami mást adott az életemhez. A könyvről szólva, nos, hát ezt inkább kifejtem – annyi biztos, hogy szerintem klasszisokkal logikusabb volt, mint a film.

 

„Innét elnézve a világot olyan elevennek érezte magát, mint még soha. Az ég valahogy szemérmesnek tűnt, a világ meg újnak, amit még sosem vett észre egyiken sem.”

 

Tristran Thorn életéről szól e rege, mely elképesztő kalandokban bővelkedik. Csakhogy, nem Tristran az, akivel a történet kezdődik, hanem a szüleivel, Dunstannal és a rabszolgalánnyal. Ők azok, akik megteremtik azt a kicsit sem ügyes vagy jóképű férfiút, kinek kalandjairól a későbbiekben olvashatunk.

Ez a könyv egy felnőtt mese és ezt nem azért mondom, mert mese jellegű az egész, de ugyanakkor van benne például szex, hanem azért is, mert itt a hercegek nem éppen azt a típust hozzák, amit egy mesében elvárnánk – nem gyerekeknek való. De például Gaiman egyedisége a szex jeleneteknél is megmutatkozik, például párom és közöttem sokat emlegetett pontyos jelenet – "[…] meglovagolta, lihegve és nevetve, izzadtan és nyirkosan, mint egy ponty [...]", hm, ezt a jelenetet sokszor át kellett olvasnom, mert elkapott egy nevetőgörcs.

 

Logikusan van felépítve a történet és habár így is adódik a könyv vége után pár kérdés, de korántse annyi, mint mondjuk a film megnézése közben. Tetszett, hogy a belebumm gyertya kérdéskör – azaz, hogy miért nem használják rögtön – meg volt magyarázva, mert őszintén szólva nekem logikus volt az a lehetőség is, hogy felhasználja Tristran és elnyerje Victoria kezét.

De nem, és így egy igazán remek kaland vette kezdetét. De talán előbb a világról, illetve világokról ejtsünk pár szót. Hiszen az egész történet Angliában veszi kezdetét, méghozzá Falva falva területén – itt természetesen mágia az nincs, ellenben mágiahívők az emberek, főleg az időnként megrendezésre kerülő falon túli vásár miatt.

A másik helyszín, amit csak egy fal választ el a normális világtól, Tündefölde. Ez a világ eléggé tág, ugyanis nem lehet megmondani, hol vannak a határai – pont azért talán, amiért mindenhol él egy kis mágia, mindenhol él egy kis mágia-hívő. Tündefölde azonban a történet szempontjából Viharvár miatt érdekes, aminek uralkodója meghal és az örökösök közül csak egy lehet Viharvár új uralkodója. És így indul a történet igazán, hiszen a király felküld az égbe egy nyakláncot és az lesz a következő uralkodó, aki azt megszerzi.

 

Véres mese. Tele van gyilkolászással és légyottokkal – főként ezek miatt nem adnám sosem egy gyerek kezébe a könyvet. Érdekes módon, eleinte azt hittem zavarni fog a három szál, amíg nem érnek össze, de végül nem így lett és a Lilimes (gonosz boszorkányok) szálon kívül – ami az elején nagyon nem volt annyira izgalmas – mindegyik a könyvhöz szegezett.

Ugyanúgy vártam, hogy Tristran mellé szegődjek és keressem a csillagot (bolygót), majd megmentsem a csillagot (bolygót), mint Viharvár örököseinek csatáját – és egymás kiiktatását. Ez utóbbi nagyon tetszett, mert eléggé cselesen igyekeztek a másik életére törni, kihasználták ellenfelük gyengeségét – habár magukat az embereket nem nagyon kedveltem meg, főleg a kapzsiságuk és önzőségük miatt. Hiszen valljuk be, ha bármelyikük megszerezte volna a követ és király lett volna, akkor Viharvár ott helyben elsüllyed a föld alá.

A Lilimes szál is végül tetszett, abban éreztem leginkább a tanító jelleget – a végére gondolva. Talán ez az, amit a filmben, hm, érdekesebben és jobban „gonosz elnyeri végső büntetését” érzése van az embernek, de a könyvben a megbocsátásra sarkall az író. Hiszen, bocsássunk meg annak, aki el akarta venni az életünk, hogy fiatal lehessen – nemde bár?

 

A vége a könyvnek viszont keserédes. Egyrészt imádtam a mókusos és a két hétfős kis jóslatot látván beteljesülve. Itt mondjuk megjegyezném, hogy a Lilim akkor nem sokáig örülhet, mert bizony, készül az a bölcső, ami a halálát okozhatja.

Viszont az számomra is olyan idegen volt – és mégis teljesen jogos és elfogadható –, hogy Tristran meghal és a Yvaine uralkodik helyette, míg világ a világ. És Yvaine keménykezű és vágyakozik az égbe. Mondjuk itt azt nem értem, hogyha a szívét odaadta Tristrannak, akkor a fiú miért nem élt örökkön-örökké?

 

Hiányzott kicsit a Perdita Szabadhajós jeleneteknél az, hogy kicsit többet legyünk ott. Johannes Alberic kapitány (a filmben Shakespeare kapitány) igazán érdekes volt, de túl sokat nem kaptunk belőle. Viszont az unikornisos részért nagyon haragszom – a szívem sajdult bele, hogy szegény pacival mi történt. Valamint kicsit gyors volt, olyan szívesen olvastam volna bővebben Tristan kalandjáról, s talán kevesebbet a Tündeföldi vásárokról – az egy kicsit hosszabb volt. Illetve Megbűvölt is olyan jó, hogy volt, de alig szerepelt és így talán kicsit több időt vett el minden mástól.

Illetve az már csak egy kis kötözködés – amit a filmnél is előszeretettel megteszek –, hogy bizony a történetben nem is egy csillag hullt alá, hanem egy bolygó. Bizony, bizony. Az Esthajnalcsillag ugyanis nem egy csillag, hanem a Vénusz nevezetű bolygó – és valljuk be, ha az leesne a Földre, kevésbé lenne romantikus történetbe/mesébe illő.

 

„Egy csillag lehullt.”

 

Szerintem a borító az egyik nagy erőssége a könyvnek – hiszen hahó, emberek, ez itt a Perdita Szabadhajó és csak arra vár, hogy felpattanjatok a fedélzetére és indulhat is az utazás. Az most lényegtelen, hogy kb. azokból a jelenetekből van a legkevesebb a könyvben, hiszen maga a borító csodaszép.

Nagyon tetszik a színvilág, a lehulló csillag a háttérben. Mindig olyan kellemes érzések fognak el, amikor meglátom a polcomon és néha lekapom onnan, hogy nézegessem – igen, kicsit a borító alapján ítélek könyveket, de jelen esetben ez inkább pozitív, mint negatív.