metaoptika: J. K. Rowling – John Tiffany – Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

A könyvről

Tizenkilenc évvel a roxforti csata után…

Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskoláskorú gyermek apjaként kell helytállnia. Miközben Harry a múlttal viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.

A Harry Potter és az elátkozott gyermek, J.K. Rowling, John Tiffany és Jack Thorne új műve, a nyolcadik Harry Potter-történet, egyszersmind az első, amit színpadon hivatalosan bemutattak. Színpadra írta: Jack Thorne.

Ez a könyv, amely a színházi próbák szövegkönyvének különleges kiadása, lehetővé teszi, hogy azok is nyomon követhessék Harry Potternek, valamint családjának és barátainak sorsát, akik nem látták a darabot. Az ősbemutatóra 2016. július 30-án a londoni West Enden került sor.

A Harry Potter és az elátkozott gyermeket elsőként a Sonia Friedman Productions, Colin Callender és a Harry Potter Theatrical Productions vitte színre.

Kiadó: Animus | Megjelenés: 2016 | Eredeti cím: Harry Potter and the Cursed Child | Olvass bele: x | Moly-olvasás

Én és a könyv

Kicsit más lesz ez az értékelés, mivel maga a könyv műfaja is más. Egy szövegkönyvet olvasni merőben más, mint egy regényt. Bár hozzátenném, hogy nem is szövegkönyvnek éreztem olvasás közben.

A cím illeszkedik a sorozatba, de csakúgy, mint a borító esetében itt is inkább felemás érzéseket kelt bennem. Habár maga a cím nagyon is jól beleillik az eredeti sorozat közé, azért nem teljesen egyértelmű. Hiszen az eddigi kötetekkel ellentétben itt gyakorlatilag értelmetlen – de erről bővebben lejjebb.

Tartalom tekintetében vegyesek az érzéseim. Egyfelől örülök neki, hogy hivatalos formában is kaptunk egy folytatást, másfelől ennél sokkal jobb fanfictionoket olvastam. Mert tény, ami tény ez így könyvben – és színdarabban – nem más, mint egy kvázi rajongói tovább írás. Csak az a bibi, hogy tömegesen írtak már a new generationsről történetet, amik sokkal izgalmasabbak és összetettebbek, mint ez a kötet. Bár színházban, rajongói darabként megállja a helyét.

A címben szereplő elátkozott gyermek számomra nem derült ki, hogy ki – Scorpius vagy Albus – és az sem, hogy miért. Talán Albusra fognám rá ezt a béklyót, mert végül is ő tűnik el egy jó időre a történetből ráadásul Harry fia. De akár lehetne Cedric is vagy Delphi. Cedricet talán nem kell magyaráznom, hogy miért – a halála szükségszerű volt, hogy a dolgok a megdelelő mederben haladhassanak, kvázi el volt átkozva. Delphi pedig egy igen érdekes kérdéskör.

Delphi megjelenése az talán, amit a legtöbb fan nem ért. Hogyan is lehetne Voldemortnak gyereke? Főleg Bellatrixtól és abban a nagy felfordulásban? Ez egy igen nagy szög a rajongók szemében, mert – ebből is vannak nagyon jó, érthető és megmagyarázott rajongói alkotások – olyan érzés, mintha valaki csak azért talált volna ki egy történetet a HP univerzumhoz, mert híressé akart válni. Ehhez pedig kellett egy karakter, aki azt a fajt újdonságot megadja, ami nem egy újabb bőrnek tűnik.

Aminek nagyon örülök az Piton feltűnése. Szerintem nem mondok újat, hogy emiatt a rész miatt értékelem egy kicsivel jobbra a könyvet – mert az ő részét legalább sikerült pitonosnak megtartani, de mégis egy tökéletesen megindító jelenet jut neki. Van még valami, amit a Snanger (Piton és Hermione) fanságom miatt nagyon szerettem: amikor Hermione bújkálásra kényszerül szinte olyan érzetet kelt a beszélgetés Piton és közte, mintha egy pár lennének; valamint amikor Hermione a bájitaltan tanár egy az egyben olyan, mint Piton.

Scorpius lett az a karakter, akit nagyon megkedveltem és úgy érzem, róla többet is tudunk meg, az ő jellemfejlődése magasan veri Albusét. Nagyon szerettem azt a részt, amikor Albus eltűnik és ő mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy a barátját megmentse. Az ő karaktere volt számomra a kis túlélő karaktere – Harry Potter hasonmása –, aki a létezésével annyi kérdést felvet és nagyon szépen összekapcsolja Draco és Harry valamint az egész jó-rossz oldal összekapcsolását.

Megjegezném, hogy a hetedik rész végén, amikor a vasútnál állnak hőseink, akkor Draco és Harry korántsem haragos módon jeleznek egymás felé. Szerintem ők semmiképpen sem ellenségeskednének egymással a jövőben, hiszen Harry hálás Draco anyjának, valamint a Draco-val való viszonya is javult és nem romlott.

Ez tipikusan nem az a könyv, amit azért vettek meg sokan, mert az újdonság varázsa érdekelte őket, hanem mert Harry életébe – vagyis inkább a fiáéba – szerettek volna belekukkantani. Nekem hiányzott a háttérismeret. Hiányzott az az érzés, hogy olvastassa magát és igazán megismerjem a karaktereket.

Talán regényként jobb lett volna, talán akkor még jobban megharagudtak volna a rajongók – a James Potter sorozat nem Albusról szól, de egy szuper történet –, mert egy olyan írást adtak ki, aminél sokkal jobbak is vannak. Bár tény, ami tény ez egy színházi darabnak készült. Kinek mi a véleménye róla, szerintem voltak benne jó részek, de nem lett kedvenc.

A new generations karakterek szerintem akár így is élhettek volna – vagy ezer más módon. Az viszont biztos, hogy Albus és Scorpius mindegyik verzióban barátok lettek volna. Nincs a régi és az új karakterekkel sem baj – bár némelyik létezése kérdéses. A karakterek közül Scorpius és Albus halad végig egyfajta önértékelésen és ez jót tesz a személyiségeiknek.

Hozzátenném, hogy Albust ebben a formában én nem szerettem. Szerintem az írók túlzottan is elmentek abba az irányba, hogy a Harry-Albus konfliktus a múltban gyökeredzik. Viszont ennek értelmében Delphi-Voldemort kapcsolata sokkal érdekesebb lett volna.

A borító nekem tetszik is, meg nem is. Egyszerű, a motívumok jók – habár magára a történetre szerintem vajmi keveset lehet ráhúzni. Viszont nem illik a sorozatba és igazából az élőszereplős kisfiú, valamint a motívumok a történethez való viszonya kicsit rombolja a csodálatot.