Colleen Hoover: November 9.

A könyvről

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki találkozott egy lánnyal.

A Lánnyal.

Fallon megismerkedik Bennel, az ígéretes regényíróval – egy nappal azelőtt, hogy az ország másik felére költözik. A szerencsétlenül időzített vonzalmuk a lány eseménydús életével együtt megadja azt az ihletet, amire Ben mindig is vágyott a regényéhez. Telik-múlik az idő, párhuzamosan futó életükben jönnek-mennek a kapcsolatok és a csalódások, de továbbra is találkoznak évente egyszer, mindig ugyanazon a napon. Egészen addig, ameddig Fallon el nem bizonytalanodik, hogy Ben vajon igazat mond-e neki, vagy csak tökéletes valóságot kreál a regényéhez az ütős konfliktus kedvéért.

Lehet-e egyáltalán szerelmi történetnek nevezni Ben kapcsolatát Fallonnal – és egyúttal a regényét is –, ha szívfájdalommal végződik?

Feledhetetlen szerelmi történet egy író és váratlan múzsája között.

 

Kiadó: Könyvmolyképző | Megjelenés: 2019 | Eredeti cím: November 9 | Olvass bele: x | Moly-olvasás

 

 

Én és a könyv

 

Amikor meghallom, hogy egy újabb könyv jelenik meg magyarul Colleen Hoovertől, akkor a Párom már előre forgatja a szemét – elvégre tőle szoktam megkapni a köteteket. A November 9-ről nagyon sokat hallottam és mindenki teljesen odáig volt, hogy milyen szuper ötlet és mennyire fantasztikus az egész atmoszférája.

 

Annyira kíváncsi voltam már rá, hogy el sem olvastam a fülszövegét, hanem rögtön belekezdtem, amint megkaptam. Persze az első pár oldal felfalása után azért gyorsan átfutottam a szememmel a rövid tartalmat. Akkor már tudtam, hogy tetszeni fog, csak abban nem voltam biztos, hogy mennyire.

 

Viszont azt nagyon fontosnak tartom elmondani, hogy ezt a könyvet mindenképpen az Ugly Love – Csúf szerelem című könyv UTÁN olvassátok csak el, mert van a két kötet között némi átfedés.

 

„– Te most… könyvtingelsz velem?

– Könyvtingelek?

– Aha. Amikor egy szexi pasi könyvekről beszélget egy lánnyal. Olyan, mint a szexting, csak élőben és szex helyett könyvekkel. És semmi köze az üzenetíráshoz. Oké, szóval egyáltalán nem is olyan, mint a szexting, a fejemben még értelmesnek tűnt.”

 

Ez nem éppen tipikusan olyan könyv, amin az ember gond nélkül átrágja magát, majd jókedvűen tekint maga elé, hogy milyen vidám könyvet olvasott. Ez egy némileg fájdalmas regény, ugyanakkor tele van humorral – ami szerintem nagyon kellett ebbe a párszáz oldalba. Elvégre a sorok között megbújó komoly gondok és titkok bizony már az elején drámára adnak okot.

 

Ez nem egy krimi regény éppen ezért mindenki tudja, hogy AKKOR már megvillan a fiú múltja és igen, azt is mindenki tudja, hogy ezek egymásba fognak szeretni. De éppen ezért olyan meglepő a cselekmény utolsó pár oldala – ahol minden egy kicsit összekuszálódik és senki sem tudja, hogy mi történik majd végül. Olyan mint az élet tulajdonképpen, hiszen ott sem tudhatjuk biztosra, hogy nem lesz-e valami váratlan fordulat, ami miatt az egész addigi jónak gondolt elképzeléseink már nem tűnnek annak.

 

Elolvasva a fülszöveget kicsit féltem, hogy ez túlságosan hajazni fog az Anne Hathaway szereplésével készült Egy nap című filmre – végül a hasonlóságok ellenére azt tudom mondani, hogy egészen más élményt tudott nyújtani. A vicces az, hogy még a könyvben is le van írva ennek a filmnek a címe és akkor ott meg is van magyarázva, hogy miért nem ugyanaz a kettő. És igen, kellett az a kis kikötés, hogy amúgy semmi kontakt. Még akkor is, ha elcsépeltnek tűnik az ötlet, még akkor is, ha úgyis tudja mindenki, hogy mi lesz a vége…

 

Érdekes felvetés ez amúgy, hogy minden évben egyszer találkoznak és nem keresnek egymásra semmilyen platformon – főleg, mert a mai világban már minden annyira rákereshető. Nem tudom, hogy amúgy titokban nem néztek-e utána egymásnak, én például nem tudtam volna megállni. Mondjuk lehet, hogyha azt láttam volna, hogy A Fiú más lánnyal van, kicsit kiakadtam volna.

 

Remegő kézzel lapoztam, amikor Fallon elment azután a bizonyos nap után – mikor megvan már Jordyn babája és Bennel együtt túlestek a gyászidőszakon. Ott egy kicsit úgy éreztem, hogy talán mégse az lesz a vége a könyvnek, amit vártam. Az volt az a pillanat, amikor az éjjel közepén majdnem elsírtam magam. Elvégre olyan szívszorító volt az egész jelent.

 

Ezt amúgy sem értem sem a könyvekben, sem a való életben. Ha a Fiú és a Lány megbeszélik, hogy milyen kikötéseik vannak, akkor miért mennek bele eléggé végleges kapcsolatokba? (Jó, ezzel most kvázi magam ellen beszélek, de az én esetmben a Fiú mondta azt, hogy még nem tart ott ahol én. Én pedig meguntam az addigi évek várakozását és rátaláltam az Igazira. Személyes kitekintés vége.) De itt igazából azt nem értettem, hogy Ben elvileg tisztában volt azzal, hogy Fallon belé van esve és ez fordítva is igaz, akkor meg miért ment bele egy nagyon is komoly kapcsolatba.

 

Ez a könyv tele van fájdalommal. Tele van nevetéssel. És tele van komoly kérdésekkel. Colleen nem először jelenítette meg a rák betegséget a könyveiben és szerintem nem is utoljára fogja. Érdekes párhuzamot lehet állítani a Slammedből ismert Layken anyukája és Ben anyukája között. Míg előbbi beletörődve végig élte maradék idejét, addig Ben anyukája önként vet véget az életének. Eléggé elgondolkoztató, hogy vajon ez mennyire volt jó döntés, de mikor olvastam a levelét egyszerűen megértettem. Ez egy nagyon nehéz kérdés és talán senkinek sincs joga pálcát törni, elvégre ez a rövidebb gyötrődés volt talán.

 

Az, hogy Ben és Fallon jó pár voltak-e, nos… Talán erősebb lett a kapcsolatuk, mivel nem voltak annyira egymás nyakán. Azt biztosan tudom állítani, hogy nem egy álompár, viszont azt is el tudom mondani, hogy egy nagyon erős pár ők ketten. Itt is beigazolódott, hogy a megbocsátás a legerősebb képesség és az embernek sokszor tényleg csak ennyi kell. És atyaég, néha úgy ordítottam volna Fallonnal a végén, hogy „Olvasd már el mit írt! Higgy neki!”.

 

Ez a könyv szól az önbizalomról – vagy annak tökéletes hiányáról. A megbocsátás erejéről és a tisztánlátásról – ami nem feltétlenül kristálytiszta minden esetben. Én is hibáztattam Fallon apját és aztán érdekelt, hogy Ben miért csinálta, majd kiderült, hogy teljesen fölöslegesen vezekelt és mindannyian hibásak voltak. Egy sor rossz döntés hatására született egy regénybeillő szerelem.

 

Te meg tudnád bocsátani, ha beleszeretnél abba, aki miatt nincs önbizalmad?

 

„Úgy tartja a mondás, hogy soha ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján, viszont mi van akkor, ha valahogy sikerült beleolvasnod a könyvbe, mielőtt láttad volna a borítót? És mi van, ha nagyon tetszik, amit olvastál? Persze, amikor a könyv közelébe kerülsz, és először fogod látni a borítóját, akkor reméled, hogy olyan lesz, amilyet vonzónak találsz. Mert ki akar egy olyan bámulatosan jól megírt könyvet a polcára, ha egy szar borítót kell bámulnia?”

 

Emlékszem, hogy sok bírálat érte a borítót, amiért az nem az eredeti. De szerintem egészen jól sikerült. A hangulatát mindenesetre visszaadta a könyvnek és akárhányszor ránézek egyszerűen jókedvem lesz – bár, ha belegondolok, akkor nem vidám a borító. Nekem jobban tetszik, mint az eredeti, talán a színek miatt.

Ahogy ránéz az ember annyira megrohamozzák a gondolatok. Például a színek, amik a narancs és sárga színben játszanak – akárcsak a tűz. A papír köteg a háttérben – ami a regényre utal. És a kilences mögött a város. Egyszóval tökéletesen visszaadja a könyvet.