Borítóleleplezés | Melanie Harlow: If You Were Mine – Ments meg örökre!

Fülszöveg

Sosem gondoltam volna, hogy ő az Igazi!

Theo McLeod magas, sötét hajú és jóképű. Ezzel még nem volna gond, de az a beképzelt vigyor az arcán, a „ki, ha én nem” hozzáállás meg az a hatalmas ego… Nem, köszi! Csak azért fizettem a szolgálataiért, hogy ne kelljen a szinglik asztalánál töltenem az esküvőt. Csak megjátszottuk volna, hogy egy pár vagyunk. Nem volt benne a pakliban, hogy megcsókol. Az meg pláne nem, hogy ettől kiugrik a helyéről a szívem.

Leírhatatlan érzés!

Semmiben sem hasonlítunk.

Ő szinte vakmerő, én meg halálra szorongom magam mindenen.

Ő ágról ágra száll, én pedig olyan vagyok, mint egy öreg tölgyfa.

Theo múltja nem épp feddhetetlen, a pillanatnak él,

és bármikor feladja az elveit; én pedig a cserkészcsapat önkéntese vagyok.

De mindez cseppet sem számít, ha a karjaiban tart. Tisztában vagyok a hibáival. Tudom, hogy a sebei mélyek, hogy nem könnyen szavaz bizalmat az embereknek. Tudom, hogy nem hiszi el, hogy valaha boldoggá tehet, pedig így van.

Vajon mellettem marad?

Tedd kívánság és/vagy várólistára! | Jegyezd elő a könyvet!

 

A szerzőről

Melanie Harlow imádja a magassarkút, a száraz Martinit, és történeteit pikáns részletekkel fűszerezni. Detroit külvárosában él és alkot, ahol férjével és két lányával él. Szereti hallani az olvasók visszajelzését.

Exkluzív (Figyelem, felnőtt tartalom!)

 

„Ó, atyám! A szinglik asztala.

Elég sokszor száműztek már életemben a szinglik asztalához ahhoz, hogy pontosan tudjam, nem ott szeretném tölteni a szombat estémet. Tulajdonképpen egyik estémet sem. Nem is tudom, van-e annál megalázóbb hely az egész földkerekségen. Jól emlékszem a legutolsó esküvőre, ahol egyedül jelentem meg. Az asztaltársaságom elég fura szerzetekből állt. Az egyik srác az új (Spiderman-mintás) lepedőjéről mesélt, amit az anyja vett neki, egy másik meg alig öt perc csevegés után elárulta a jelszót (répa), amivel szex közben jelzi, hogy eddig és nem tovább! A harmadik meg egyfolytában elégedetlenkedett, hogy majd szétrobban a dühtől, mert épp most ölték meg a kedvenc szereplőjét a Trónok harcából („Gondolj csak bele! Minden jelenete hazugság volt!”). Kicsit később elkaptam a csokrot, és nem viccelek, amikor azt mondom, hogy a tömeg megkönnyebbült sóhajjal jutalmazta az akciót. Még arra is pontosan emlékszem, hogy valaki (nagy valószínűséggel az anyám) felkiáltott: Áldott legyen az Úr!”

 

„– Köszönöm! – Theo kivette a kabátzsebéből a slusszkulcsot. – Akkor elkészültél?

– Jobban már nem fogok – vontam vállat.

– Ne aggódj. Remekül fogod érezni magad!

– Háromszáz dollárnyira remekül? – kötözködtem, miközben kimentünk a házból. Minimum háromórás intervallum állt a szerződésben, de kikötöttük azt is, hogy ha akarom, meghosszabbíthatom.

– Három millió dollárnyira remekül! – vágta rá Theo, és felém tartotta a könyökét, hogy segítsen egyensúlyozni a magassarkúban a jeges járdán. – Annyira jól fogsz szórakozni ma este, hogy azt fogod mondani, a háromszáz dollár könyöradomány volt csupán.”

 

„– Ebben a ruhában jössz?

– Igen – néztem végig a fekete ruhán. – Miért?

– Nem jó rád – fintorgott.

– De jó rám! Hogy érted?

– Nem, nem jó. Túl bő. Eltakarja az alakodat.

– Az alakomat?

– Igen – mondta Theo, és követett a tükörhöz. – Szép alakod van, kár takargatni. Kicsit több önbizalmat!

– Tulajdonképpen nem volt gond az önbizalmammal az érkezésedig. A klienseid egyike sem említette, hogy kritizáltad volna az öltözködését – néztem vissza rá.”

 

„– Viselkedj! Egyébként mi a vezetékneved? Még nem kérdeztem, pedig be kell mutatnom téged!

– Woodcock. – Claire csodálkozva meredt rám. – Mi a gond? – kérdeztem. – Ez egy létező vezetéknév!

– De a tiéd?

Nem ez a nevem, és megígértem neki, hogy nem hazudok, de nem volt egyszerű, mert soha nem használtam munka közben a valódi nevem.

Plusz… ne már, a Woodcock kibaszott menő név!

– Ma este igen – mondtam végül.

– Rendben – sóhajtott. – Mindegy is! Remélem, nem kérik el a jogosítványodat.

– Ha elkérnék, megmutatnám.

– Hamis igazolványod van? – kérdezte Claire, magasba emelve a kezét, és megrázta a fejét. – Ne! Ki ne mondd! Nem is akarom tudni…”

 

„– Abban a galériában találkoztunk, ahol dolgozom. Rögtön egy hullámhosszon voltunk az olasz ételek iránti rajongásunk miatt. Theo fantasztikus szakács!

Fantasztikus szakács? Nos, a vizet biztosan fel tudom forralni. Meg tudom nyomni a mikró gombját. Képes vagyok pizzát rendelni. Ebben ki is merül a tudományom.

– Szőke volt, amikor találkoztunk. Hát nem őrület? Olyan, mint én. Szeret olykor változtatni a kinézetén. És minden jól áll neki.

Tulajdonképpen borzalmasan festek szőke hajjal, de ezt nem árulom el neki.

– Amikor kiderült, hogy játszik ukulelén, nagyon meghatódtam. Annyira édes, nem? És a hangja is jó!

Mi a franc? Ukulele?

– Ó, mennyire szeretem az ukulelét! – áradozott Fran. – És szokott neked is énekelni, Claire?

– Állandóan! – sugárzott Claire arca az elragadtatástól, és megsimogatta az asztal alatt a lábamat. – Theo fantasztikus. Olyan szerencsés vagyok!

Olyan boldognak tűnt, szinte pocsékul éreztem magam, hogy az általa körülírt férfi nem létezik.”

 

„– Soha életemben nem találkoztam ilyen gyönyörű nővel, mint te! – mondta rám szegezve a tekintetét.

– Tényleg? – kérdeztem, és bizseregni kezdett a lábujjam, pedig nem is fáztam.

– Tényleg. És még soha nem akartam annyira megcsókolni senkit, mint téged ma, a táncparketten.

A bizsergés átterjedt a lábszáramra is. Vajon Theo most közelebb hajolt hozzám?

– Komolyan?

– Komolyan. És még soha nem akartam senkinek úgy érezni az ízét, mint ahogy neked akarom most.

Bizseregni kezdett a combom között is. Theo lassan közeledett felém, és az ajkamra meredt.

– De rossz ötlet – mondta, és olyan közel hajolt, hogy szinte éreztem a leheletét. Megfogta az arcomat. – Kurva rossz ötlet!

– Mert félsz… – suttogtam. – Mert nem tudod, hogy mi történhet…

– Tulajdonképpen pontosan tudom – érintette meg az ajka a számat. Annyira finom mozdulat volt, hogy kiáltani szerettem volna. – Nem erősségem, hogy időben leálljak.”