metaoptika: Simone Elkeles: A vonzás szabályai

Simone Elkeles: Rules of Attraction – A vonzás szabályai

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Rules of Attraction

A szókimondó, és meglehetősen szabadszájú középső Fuentes testvér, Carlos, nem találja a helyét Mexikóban, ezért a család visszaküldi Amerikába Alex és Brittany közelébe, hogy távol tartsák a bajtól. Ami természetesen Coloradóban is rátalál. Már az első hetekben összeakasztja a bajszát a helyi kábítószer kereskedőkkel, ráadásul megismerkedik egy különös lánnyal, aki szabadidejében hegyet mászik, autót szerel, és meleg a legjobb barátja. Carlos úgy gondolja, hogy Kiara Westford túl jó hozzá, ezért igyekszik érzelmileg nem belebonyolódni a kapcsolatba. Kiarát viszont elvarázsolja az a néhány pillanat, amikor Carlos az igazi énjét mutatja meg. Szó szerint fájdalmas az egymás felé vezető út. Vajon mindketten túlélik a közeledést

Véleményem

„(…) Tuck jelenik meg egy rózsaszín szegfűcsokorral teli vázával, meg a hozzákötözött lufival, amin a következő felirat áll: AZ ORVOSOK ÖTVEN SZÁZALÉKA AZ ÉVFOLYAMÁTLAG ALATT VÉGEZ – REMÉLEM, JÓL SIKERÜLT A MŰTÉT!”

Annyira, de annyira jó, hogy végül megkaptam ezt a könyvet – mert igazából már az első résznél lévő felhajtást is csak későn tapasztaltam meg, és így van esélyem a harmadik részre összeszednem magam.

A borító nagyon tetszik, bár nem tudnám megmondani miért – talán van valami köze ahhoz, hogy illik a történethez. A fülszöveg kellően érdekesre sikeredett – kellően rejtélyes. A belső pedig nagyon jó – kivétel talán, hogy jelen időben nem igazán szeretek olvasni.

Egyetlen problémám – bár csak félig probléma, inkább úgy mondanám, hogy nem annyira tetszett – a vége volt. Egész egyszerűen azért, mert nekem sok volt ez az évugrás – bár az nagyon ötletes volt, hogy Carlos ugyanúgy elmondta a szabályokat…

„– Még a halál árnyékában is okoskodsz. Soha nem hagyod abba?

– Nem hát. Része a sármomnak.”

Carlos a tipikus latin rosszfiú, akit valószínűleg mindenki megkedvelt. Kellően komolya – már, ha arról van szó, hogy valaki miatta kerülne bajba – és kellően szókimondó, humoros. A sokaknak kedvencé vált „vízszintes tangó” mondat, és az érzelmes énje is elég sokszor megnyilatkozik.

Az igazság az, hogy Carlos-t jobban megkedveltem, mint Alexet, valószínűleg azért, mert Carlos rosszabb rosszfiú volt. Viszont Carlos valahogy jobban megfogott a humorosságával, szókimondóságával és azzal, ahogy játszott Brandonnal.

„– Én szórakoztató vagyok.

Vállat vonok. – Valószínűleg én vagyok túl intelligens ahhoz, hogy értsem a vicceidet.”

Kiara egy igazán eredeti karakter volt – már, ha azt nézzük, hogy egy kicsit fiús-sportos. Az, hogy dadogott, szerintem egészen élővé tette a személyiségét – habár választ, hogy miért dadog nem kaptam.

Érdekes volt, hogy mihez hogyan viszonyul, talán azt mondanám, hogy nagyon logikusan akart mindig gondolkozni. Aztán eléggé felbolydul az élete, mert Carlos viszont nem az a logikusan gondolkozó fajta – az elején.

„– Mert azt szeretném, ha Kiara mellett egy olyan pasas lenne, aki többet tud felmutatni egy dögös testnél, és egy férfias arcnál, amelynek láttán Adonisz elsírja magát .

– Soha nem fogod leépíteni az egódat? – kérdezi Westford.

– Soha. – Pedig dehogynem! Leépíteni? Amikor a lánya megcsókol, az egóm kirepül a nyitott ablakon.”

A történet maga gyors és egyszerű – a szó legjobb értelmében. Szeretem én a gondolkodós, nyomozós történeteket, de néha csak egy ilyen kedves-szerelmes történetre vágyom.

Carlos belekeveredik egy drogügyletbe, aminek következtében az egyik iskolatársához kell költöznie: Carlos nem tudja betartani a szabályokat.

Brandon játékai: Carlos tuti, hogy előveszi az érzelmesebb oldalát, amivel Kiarát természetesen teljesen magába bolondítja.

Carlos leleplezi, hogy Brandon milyen játékkal játszik a számítógépen: Carlos valami jó dolgot tett, valami olyat, amivel megóvja Brandont.

Szóval, Carlos teljes – oké, nem egészen teljes – átalakuláson megy keresztül, Kiarának és családjának köszönhetően.

A történetben nagyon tetszett, hogy humoros volt és volt cselekménye – ami nem legfőképp a szerelemnek indult. Persze a csattanó sem maradhatott el, ami nagyon hatásosra sikeredett – végül kiderült, hogy kinek mi is igazából a szerepe. Valamint a csattanóhoz hozzátartozó nem teljesen tökéletes vég – vagyis, hogy nem mindenki került ki épségben a csatatérről.

Nagyon nagy kedvenceim lett a mellékszereplők közül: Tuck – az a pasi fenomenális; Mr. Westford – ez meg a másik, akiről ráadásul kiderül, hogy mi is igazából a foglalkozása.

Öröm volt olvasni ezt a könyvet!