Kristin Cashore – Graceling: A garabonc
 |
| Kiadó: Könyvmolyképző Eredeti cím: Graceling |
Katsa, a garabonc Úrnő, egyike azoknak a ritka és fura szerzeteknek, akik különös képességgel születtek. Az ő rendkívüli tehetsége a küzdelemben, a halálosztásban mutatkozott meg; nyolc éves kora óta tudja, hogy akár puszta kézzel is képes embert ölni. A király unokahúgaként kiváltságos életet élhetne, de garabonciája miatt kénytelen a király erőszakos megbízásait teljesíteni.
Amikor találkozik a szintén garabonciás harcos Pongor herceggel, Katsa még nem sejti, hogy élete fordulóponthoz ért.
Nem számít arra, hogy Pongor a barátja lesz.
Nem számít arra, hogy megtudja az igazságot a saját garabonciájáról – a legkevésbé pedig arra, hogy egy távoli földön lappangó, rettenetes titok közelébe kerül…
A garabonc Úrnő, ez a modern lányregény, újfajta módon mesél arról, hogyan válik egy kamaszlány minden szempontból önmaga urává, hogyan érik független és felelős nővé, miközben olyan lélegzetelállító szerelemről olvashatunk benne, amely kétségkívül felveszi a versenyt az Alkonyattal.
Véleményem
"…mindjárt belepusztulok egy betegségbe, amit unalomnak hívnak…"
|Szerencsére a könyvre ez nem volt igaz|
Emlékszem, hogy régebben (2010) sokat szemeztem ezzel a könyvvel, de végül csak azután néztem meg komolyabban, mikor a második rész is megjelent (2011, a borítója miatt). A vételre azonban csak 2012-ben került sor és azóta folyamatosan szemezek vele – újra akartam mindenképpen olvasni.
Első olvasáskor nagyon nehéz volt megszoknom, hogy nem „Északfölde” hanem „Észkafölde” és a hét királyság mindegyike – valamint a neveket. A nevek közül elég sok tetszik és mindegyik kedves, azonban a Zöldellő Nemesamarilla névnél kitört belőlem a röhögés.
A történetet igazából az elején nem kedveltem – egészen Pongor aktív részvételéig. Addig engem Giddon idegesített, Katsa pedig olyan érzéketlenvolt. Ollt és Raffint viszont a kezdetektől kedveltem – na meg Pongort is.
Nagyon tetszett viszont a történetvezetés, hogy nem csak egy helyben edzettek. A vándorlás Hegyvízföldére hosszú volt, de nem unalmas – hiszen egy csomó mindent megtudtam Pongorról, Katsáról, Lienidről vagy a hét királyságról.
Az, hogy a könyvet nem a szerelem tartotta fenn nekem nagyon bejött – márpedig azért, mert ehhez a történethez, ezekhez a karakterekhez nem illett volna a túlfűtött románc. Viszont, az a kis érzelmesség, gyengédség, törődés nagyon találó volt – például, amikor Pongor megsérült.
Ami nem tetszett az a vége volt, meg egy kicsit soknak éreztem a hegygerincen való átkelést – bár enélkül nem biztos, hogy jó lett volna, szóval ez egy ilyen furcsa rész, számomra. A vége pedig annyira idegesítően ért véget, hogy azt hittem meghalok |és akkor ehhez még hozz jön, hogy majd csak a 3. részben kaphatunk róluk egy ki információt.| A másik, ami mellett nem tudok elmenni, az időváltozás. Oké, értem én, hogy így is elég hosszú volt a könyv, és nem lehetett volna mindent leírni – na, de az, hogy egyszer csak le van írva, hogy „több hét telt el”… én meg csak néztem, hogy mégis hogyan?!
„Ahogy a fiú a tűz fölé hajolt, fény és árnyék táncolt a testén. Gyönyörű volt. Katsa megcsodálta, mire Pongor egy mosolyt villantott rá. Legalább olyan szép vagy, mint amennyire beképzelt, mondta neki Katsa gondolatban, mire Pongor hangosan felnevetett.”
Zöldellő Nemesamarilla herceg alias Pongor – igen, ő az egyik number1 pasi, akihez hozzámennék. Nem kell magyarázkodnom, hogy miért szerettem meg, ugye? Olyan érzékeny, mégis annyira férfi, hogy az valami hihetetlen – mondjuk a könyv végén nagyon sajnáltam, meg haragudtam rá a viselkedése miatt.
„– Az elsőszülött gyermekemet rólad fogom elnevezni.
Katsa ezen elnevette magát.
– A gyermek kedvéért várd meg, hogy lányod szülessen. Vagy még jobb, ha megvárod, amíg a gyerekeid idősebbek lesznek, és annak adod a nevemet, amelyikkel a legtöbb baj van, és a legmakacsabb.”
Katsa egy olyan női főszereplő, akit azért kedveltem meg, mert nem volt annyira nőies, nem sipítozott, nyavalygott – vagy csinált bármilyen idegesítő-lányos tevékenységet. Szükség volt egy erős, női főszereplőre és Katsa ezt nagyon jól megtestesítette.
„– Foglaljatok helyet, magasságos Hercegi fenségek – szólította meg őket. Kirántott egy széket az asztal alól, és ő maga leült.
– Te aztán jó kedvedben vagy! – jegyezte meg Raffin.
– Kék a hajad! – csattant vissza Katsa.”
Keserkék és Raffin – avagy azok a mellékszereplők, akiket tényleg nagyon, nagyon megkedveltem. Egyrészt, mert ők ketten eléggé feldobták a történetet itt-ott – az elején Raffin haja…
Lekk, mint rossz… Hát én ezt a pasit nem bírtam – mármint, az oké, hogy volt egy garabonciája – amit amúgy én is előszeretettel birtokolnék -, de olyan beteges hajlamai voltak, hogy… Amúgy nem tudom mit akart Keserkékkel…
A borító nagyon tetszik – főleg, hogy a hátulján a kard vízszintesen van és látszik Katsa mindkét szeme.
A fordítás is jó volt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése