2. fejezet | Road to infinity... because love is eternal

/pár nap múlva/

(Cherry szemszög)

Puha ágyban feküdtem. A fejem fájt. Lassan kinyitottam a szemem. Egy számomra ismeretlen helyen voltam. A mellettem lévő széken egy fekete, hosszú hajú úriember foglalt helyet. Fekete köpeny volt rajta. Pedig meg sem haltam.
- Cherry, jó látni, hogy élsz – mondta negédesen a férfi.
Már felismertem. Aro Volturi. Vajon mit akar tőlem? Testem védekező funkcióba lépett és felültem az ágyban.
- Nem akarlak bántani. Alec és Jane találtak rád. Autóbaleseted volt. Pár napja alszol.
- Autóbaleset?
- Igen. Nekimentél egy fának. Valószínűleg valaki kiöntött valamit, amin a kocsi kereke kipörgött.
- Minden emlékem olyan homályos – mondtam és hunyorítottam, hogy jobban lássak.
- Majd lassan újra élesebbek lesznek.
Megfogta a kezem. Tudtam, hogy most kiolvassa a gondolataimat.
- Felhívjam Emmettet?
- Ne! Kérem, még nem érzem magam kész rá.
- Rendben, bár…
- Tudom, hogy visszafordultam. De még nem szeretnék vele beszélni.
Aro kézenfogott.
- Bemutatlak a többieknek.
Bólintottam.
Mivel még sosem jártam itt, így egy kicsit félve lépkedtem. Az egész Volturiból Arot és Sulpiciát ismertem. Alec-nek és Jane-nek nagyon hálás voltam, amiért megmentettek.
És akkor eszembe jutott. Megtorpantam.
- Aro?
- Igen?
- A kisbabám… - kezdtem, de Aro félbeszakított.
- A kisbabád egészséges.
- Köszönöm.
Megöleltem Arot, ami számomra is furcsa volt.
Majd továbbmentünk. Aro bemutatta nekem Marcust és Caiust, majd futólag találkoztam Jane-nel, akinek megháláltam, hogy megmentett.
Utoljára egy világosbarna szobába mentünk.
- Ez Alec szobája – súgta Aro.
Az említett személy hirtelen előttem termett.
- Szia! - köszönt vidáman.
- Hello! Én nagyon hálás vagyok, hogy megmentettetek.
- Ugyan! Megláttalak és hát…
Aro kilépett a szobából. Alec-kel még egy ideig elbeszélgettünk. Azon gondolkoztam, hogy most vajon mi történhet a régi családommal.

(Emmett szemszög)

- De apu, kérlek – nézett kiskutyaszemekkel Emily.
- Nem, Emily. Óvodába muszáj menned.
- De… De nem érzem jól magam – mondta az első dolgot, ami eszébe jutott.
Feladtam.
- Húgi, biztos lesz ott egy csomó helyes fiú – kezdte a viccelődést Maxim.
Ha nem lennék az apja már biztosan mondtam volna egy poént, de jelen esetben nem tehettem.
- Maxim!
- De most miért apu? Te is ilyen vagy – mondta Emese.
- Na, de kislányom – szidtam meg.
Kézenfogtam Emilyt és elindultunk az ajtó felé.
- Apuci, most már tényleg fáj a fejem – mondta sírva Emily.
Olvastam olyanokat, hogyha elhisszük, hogy betegek vagyunk, akkor jelentkezhetnek tünetek, de álmomban se gondoltam volna, hogy igazak.
Adtam egy puszit a homlokára, ami kicsit meleg volt.
- Bevisszük Emesét és Maximot az oviba, utána pedig Te jössz velem – sóhajtottam és megfogtam Emily kezét, újra.
Maxim kiharcolta magának, hogy hadd üljön előre, mondván ő a legidősebb. A lányoknak nem volt ellene kifogásuk.
- Jaj, apu. Szólj rá Emilyre – mondta nyűgösen Maxim.
- Maxim, nem tehet róla.
Maxim duzzogva dőlt hátra az ülésben. Nem tudtam semmit csinálni, hisz a természetbe még én sem tudok beleavatkozni.
- Gyerekek, nem szabd használnotok a képességeiteket. Rendben? - néztem hátra, hogy Emesét is lássam.
- Igen – mondták kórusban.
Emily csak ült az ülésben. Szegény kislányom, már a hideg rázta.
Bekísértem Emesét és Maximot az oviba, majd visszasiettem. Emily aludt, de látszott rajta, hogy nincs jól.

A karomba vettem a kislányom és úgy mentem be a házba. Esme ült a nappaliban és a TV-t kapcsolgatta.
- Szia! - köszöntem neki.
- Szia-sztok! - köszönt vissza és rögtön felállt.
Átvette tőlem az alvó Emilyt. Annyira hálás voltam neki. Kisebb gondja is nagyobb volt nálam, de ő még az én gyerekeimet is felneveli.
- Mi történt?
- Oviditiszundorotisz – mondtam nevetve. Igen, nevetve. Lehet, hogy Cherry elment, de a gyerekek miatt erősnek kell lennünk. Éljük tovább az életünk, persze a lyuk még mindig ott van a szívemben, de megpróbálok vele nem foglalkozni.
- De lázas – mondta Esme.
- Igen, miután harmadjára is azt mondtam, hogy mennie kell oviba, mert semmi baja… És most belázasodott. Olvastam róla.
- És a többiek, hogy vannak?
- Jól, bár kicsit félek. Sajnos rám ütöttek – mondtam.
- Kis Emmettek… Érdekesek lehetnek. Legalább most megtudod, hogy milyen voltál – mondta nevetve Alice és átölelt.
Esme lefektette a kanapéra Emilyt és betakargatta.
- Szólok Carlisle-nak – mondta.
- Vigyáznátok rá? Nekem még el kell intéznem néhány dolgot.
- Persze. De vigyázz magadra, fiam – mondta Esme, majd eltűnt.

(Esme szemszög)

Felmentem a lépcsőn, hogy szóljak Carlisle-nak. Kopogtam, majd a „szabad”-ra bementem.
- Esme, drágám. Jól vagy? Minden rendben? - éreztem a derekamon az erős férfikezeket.
- Velem minden rendben.
- Hogy érted, hogy veled? Csak nem…
- Nem. Semmi bajunk.
- Értem. Akkor miért vagy így megijedve? - kérdezte, s kaptam egy aprócska csókot.
- Emily nem akart oviba menni.
- Melyik gyerek akar? Majd megszereti.
- Emily itt van – mondtam.
- Nem ment oviba? - vonta föl szemöldökét.
- Nem. Addig akarta azt, hogy beteg legyen, hogy…
- Beteg lett. Emmett beleegyezett, hogy ne menjen oviba, és idehozta – állapította meg.
- Igen. Szegénykém, tényleg nincs valami jó színben.
Carlisle átkarolt, majd lementünk.
Emily már ébren volt és Alice-szel játszott. Persze Emily feküdt, de Alice odavitt neki néhány plüsst.
- Nagypapi! – Boldog mosoly ült ki az arcára.
Egy biztos. Emily volt az, aki Carlisle-hoz bármikor odament.
- Szia, kincsem! - ült le a földre Carlisle.
- Én nem akartam beteg lenni. Csak nem akartam oviba menni – mondta Emily lebiggyesztett ajkakkal.
- Az óvoda nem is olyan rossz. Sok játszópajtásod lehet.
- De én nem szeretem. Nem azért, mert nem szeretnék játszani és barátokat szerezni. Hanem van ott egy gonosz óvónéni.
- Nem lehet olyan szörnyű. A testvéreid bementek.
- De tényleg gonosz – mondta és lehajtotta a fejét. – Egy gonosz vámpír – elfordította a fejét.
Eddig nem nagyon akartunk hinni neki, azt hittük, hogy ezt csak azért mondja, mert nem akar oviba menni.
- Kicsim, ismered? - kérdezte Carlisle szelíden.
Emily nem válaszolt. Annyira édes volt, amikor duzzogott. Carlisle felállt, de csak addig, amíg a törékeny testecskét felemelte, hogy le tudjon ülni és ölébe vonhassa az unokáját.
- Nem mondod el nekem? - kérdezte és fogva tartotta a kislány tekintetét a szemével.
Carlisle elérte, amit akart. Mindig is elérte. Ebbe szerettem bele.
- Nem – rázta meg a kicsi fejét.
- És miért nem? - kérdeztem.
- Mert akkor szomorúak lesztek. És azt nem akarom - mondta és Carlisle ölelésébe bújt.
Nem akartuk tovább faggatni. Carlisle elringatta.
Karjában Emilyvel felment az emeletre. Utánuk mentem.
Carlisle letette az ágyba. Betakargatta, majd felém fordult.
Közelebb jött. Majd lassan megfogta a derekam. Magához húzott és megcsókolt. Jó volt érezni ajkai gyengédségét. Nem tartott sokáig a csókunk, viszont nekem egy örökkévalóságnak tűnt.
- Szerelmem, mi a baj? - kérdezte ijedten, mikor az első könnycseppeknek utat engedtem.
- Semmi, csak annyira jó látni titeket. – Sok furcsaság volt körülöttem, mióta terhes vagyok.
Sírok, eszek emberi étkeket, alszok. És persze vannak kellemetlen dolgok is, mint például a hányinger, esetleg hányás. Nem kellemesek, de nem érdekel most semmi. Terhes vagyok és ez életem legszebb pillanata.
- Ne sírj – Carlisle hangja gyengéd volt. Megnyugodott tőle az ember.
- Megpróbálok – mondtam.
Carlisle ölelésébe bújtam, úgy, mint nem sokkal ezelőtt Emily.
Villámcsapásként jöttem rá, hogy mi az, amit Emily nem akar elmondani. Cherry… Biztos voltam benne, hogy valami olyan, amihez Cherryt is köthetjük.
Féltem. Féltem, mert tudtam, hogy Cherry felhívna, legalább engem. Csak, hogy tudassa él és jól van.
- Esme, kedvesem. Min gondolkozol?
- Carlisle. Emily Cherryről nem mond el valamit. És biztos, hogy a gonosz vámpír hozzá köthető.
- Esme, ezt honnan veszed?
Kimentünk Emily szobájából, át Carlisle dolgozószobájáig.
Leültem szembe, vele.
- Te is tudsz valamit? - kezemmel az övét kerestem, végül megtaláltam. Ökölbe szorította.
- Ugyebár Emese látta Cherry jövőjét. Egy darabot belőle. És valószínűleg a gonosz vámpír Cherryhez köthető – mondta ki a gondolataimat.
- Carlisle, szerinted Cherry jól van?
- Valószínűleg, de neked most más dolgod van.
- Tudom. És nagyon örülök neki.
- Én is nagyon örülök. És ígérem, kiderítem, hogy hol van Cherry – súgta fülembe.

Előző fejezet

Következő fejezet